Bán Béla református lelkész
Napjaink világát és benne az emberi gondolkodást alapvetően meghatározza a sikerorientáció. Vágyak sokasága jellemzi a kortárs embert, de ezek közül kiemelkedik a siker. Túlzás nélkül lehet mondani, ez mindent felülír. Az eredményesség önmagán túlmutat, és elfedi a dolgok árnyékos oldalát. Aki sikeres, annak bűne nemcsak megbocsáttatik, de szóra sem érdemes. A sikeresség oltárán minden feláldozható: a jó érzés, a tisztesség, az igazságosság, a mértékletesség, és lehetne tovább sorolni az erényeket. Aki eredményes, attól nem kell számon kérni az odáig vezető utat. Ha kicsit sarkosan is, de ennek a világnak a sémája erről beszél, ez vesz körül bennünket.
A keresztyén hit középpontjában a nagyhét meghatározó történése, Jézus szenvedése, halála, valamint feltámadása áll. Ez az eseménysor azonban nem épp sikertörténet. Éppen ellenkezőleg! E világ valóságával szemben a krisztusi (isteni) történés egy alternatív valóságról (igazságról) beszél. Talán nemcsak hívő emberek számára érdemes elgondolkodni azon, hogy melyik az az út: e világ valósága vagy pedig a jézusi, amely az életre vezet, és a a békességet munkálja. Az a messiáskép, melyet Jézus önmagára vonatkoztatott, már benne foglaltatott az Ószövetségben. Ézsaiás így prófétál: „Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfija… Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen.” Jézus tudatosan vállalja, elsősorban is a passió történetében ezt az az „alulmaradást”. Ahogy mondják róla: „másokat megmentett, de magát nem tudja megmenteni”. Tudatosan hagyta, hogy megkötözzék, koholt vádak alapján eljárást indítsanak ellene, továbbá, hogy megostorozzák, így vigyék a városon kívülre, és felszegezzék a keresztre. A názáreti Jézus nem a sikerért szenvedett és halt meg. S legfőképpen nem folytatott sikerpropagandát.
De éppen ezért ember maradt a szó legnemesebb értelmében. Ember, Isten és emberek előtt. Az igazságot magában hordozta, és belső szabadságból ezért meg is tudott halni. Ő nem az emberektől várt visszaigazolást, hanem a mennyei Atyától. Hitünk szerint az Örökkévaló harmadnapra igazolta az egyszülött Fiút… A nagyheti szenvedő és a feltámadott nemcsak egy kontraszt személy. Nem is egy eszmény, melynek érvényessége mára megkopott. Ahogy önmagáról mondja: „Ő az út, az igazság és az élet.” Ezt az utat, amelyen Ő jár, a szavak szintjén talán sokan, de valóságosan kevesen járják. Többen rácsodálkoznak és csodálják, csak a bátorság hiányzik, hogy Hozzá igazodjanak.
Remélem, ez az írás megállít és elgondolkodtat.
