„ …a baracskai pompához idő kell…ez művészet…”

Portré Bajkó Bence nagybaracskai népi selyemfestőről

Lex Orsolya

Bajkó Bence ugyan még csak 21 esztendős, de már jócskán 50 felett van azon népviseleti darabok száma, melyeket maga készített, és amelyeket szívesen viselnek a környék, sőt bátran mondhatjuk, az ország néptáncosai, ha sárközi, bácskai táncokkal lépnek színpadra. A nevezetes sárközi falvak mindegyikébe készített már népviseletet, s falujának táncosai is gyakorta öltik magukra az általa varrt, díszített, restaurált hagyományos öltözeti darabokat.

Bence tősgyökeres nagybaracskai, felmenői – legalább négy generációra visszatekintve – is ott éltek. Kisgyermek kora óta kötődik a hagyományos népi kultúrához, néptánchoz, viseletekhez. Családi örökséget visz tovább, hiszen zenészek, táncosok egyaránt vannak, voltak a famíliában. Bence jelenleg is tagja a szülőfalujában működő nagybaracskai, a pécsi illetőségű Mecsek, valamint a hercegszántói Veseli Santovčani néptáncegyüttesnek.

A pénzügy-számviteli tanulmányok és munka mellett indította el a tavaly népi selyemfestői saját vállalkozását. E mesterség napjainkra tulajdonképpen a „kivetkőzéssel” (a népviselet letételével) együtt akár feledésbe merülhetett volna.

A mázolt, festett selyem anyag és az ebből készült öltözetek olyan különleges képviselői a magyar kultúrának, a népi szépérzéknek, hogy nem csoda, ha a fiatalabb generációkat is megbabonázza. Olyan alapanyag ez, mely az egyik legszebb, legnemesebb, legdrágább mind a mai napig. Bence olyan szaktudással, hozzáértéssel, lelkesedéssel mesél a munkája alapanyagát képező selyemről, történetről, technológiákról, hogy tátott szájjal hallgatja az is, aki egyébként valamelyest ismerője a témának. A vele való beszélgetés során többször is kiemelte, hogy nem csupán a magyar kultúra szerelmese, hanem alapvetően bármely nép folklórjában szívesen, lelkesen elmerül. S a különböző népeket, nemzetiségek kultúrájának közös vonásait, a kultúrák egymásra hatását, a kultúrjavak vándorlását is csodálattal szemléli.

De hogyan is lesz valakiből kelmefestő? Bence esetében a indulás első momentuma az volt, hogy nem talált olyan eredeti, régi viseletet a húgára, amilyet igazán szeretett volna. Az oka ennek sokféle. Azon viseletdarabok, melyek mesterségének fő profilját képezik, nagy értéket képviselnek napjainkban is, s ez nem volt másképpen abban az időszakban sem, amikor e ruhadarabok a mindennapok részei, a paraszti háztartások féltve őrzött, generációról generációra öröklött darabjai voltak. A ruhák, melyeket nagyszülőktől, dédszülőktől örökségül megkapnak vagy hagyatékból megvásárolhatnak a hozzáértők, táncosok, viseletgyűjtők, bizony rossz állapotban vannak akkor is, ha gondosan tárolták őket. A textília ugyanis állandó gondozást igényel: szellőztetést, páramentes környezetet, speciális tárolási feltételeket. (Aki járt már múzeumi textilraktárban, jól tudja mindezt.)

Mindemellett a régi viseleti darabok jóval kisebbek is, hiszen nagyszüleink, dédszüleink, ükszüleink más történelmi, társadalmi, gazdasági környezetben nőttek fel, általában alacsonyabbak voltak. Így azután, ha egy táncos leány ma igazán rá illő viseletet szeretne, ritka, ha a régiek között megtalálja a kellő hosszúságút. Ennek persze az is oka – meséli Bence –, hogy a parasztság által viselt öltözetek is folyamatosan változtak. Ugyanúgy elérték a divathullámok, ahogyan napjaink társadalmát. A 20. század elején a szoknyák ugyanis még hosszúak voltak, amit a korabeli fényképek is bizonyítanak. Később azonban elkezdtek rövidülni, s e folyamat az 1950-es évekre olyan szoknyahosszt eredményezett, mely napjainkban már csupán kislányviseletnek lenne alkalmas. A népviseletet színpadon, ünnepi alkalmakkor felöltők között az újabb időkben megint elkezdődött a hosszabb szoknyák divatja, mivel a kutatásoknak, forrásoknak köszönhetően rendelkezésre áll olyan fotóanyag, mely bizonyítja, hogy az eredeti öltözetegyüttesekben a szoknyák bizony a térd vonala alá értek. Ebben persze nincs is semmi különös, hiszen a magyar parasztember vallásos, szemérmes volt, amit az igazán régi képeken látható viseletegyüttesek is rendre igazolnak.

Mivel e ruhák többnyire száz vagy még több esztendős darabjai öltözködéskultúránknak, használatban, tárolásban, majd a kivetkőzés után az állásban elkoszolódtak, szétfoszlottak, tisztítani lehetetlenség volt őket. Régen az alsó ruházatot mosták, a felsőt sosem. Ezért volt minden felül viselt öltözeti darabnak megfelelő aláöltözete. Szerencsére Baján van olyan tisztító, ahol nagyon értenek a viselethez, így van olyan táncos, gyűjtő is, aki Budapestről is képes ide jönni, hogy rendbetegyék a régi, nagy értékű ruháit. A régről megmaradt ruha tehát gyakorta foszlott, piszkos, kicsi a mérete, az ára viszont mindezek ellenére is nagyon magas, mivel manapság már nagyon ritka. Több százezer, de akár félmillió forintot is ér egy ilyen régi öltözet.

A kelmefestés gyakorlatba való átültetését hosszas kutatómunka előzte meg – meséli Bence – a mesterségben való elindulásának rögös útját. Kutatta a festékanyagokat, az alapanyagokat, a régi, még fellelhető mintákat fotókon, ruhadarabokon. A kutatómunka közben elengedhetetlen, hogy az ember elbeszélgessen azokkal, akikkel találkozik. S az ifjú mester megkerülhetetlennek is tartja ezt, igyekszik felkeresni azon idős embereket, akik még tudhatnak adalékokkal szolgálni a viseleteket illetően. A folyamat a régi minták, motívumok fotózásával, digitalizálásával, kidolgozásával kezdődött. Az elsődleges szempont az volt Bence számára, hogy a szitanyomás technológiáját megtartsa, hiszen ez a maszatos selyem egyik lényegi vonása, ezzel érhető el az a hatás, amilyennek lennie kell.

A legnehezebb az volt – meséli –, hogy az idők során tulajdonképpen minden alapanyag megváltozott. Azaz nem elérhetők már azok az anyagok, amelyek száz esztendeje egy kelmefestő rendelkezésére álltak. Így először el kellett fogadnia az a tényt, hogy 100 év távlatából teljesen ugyanúgy már lehetetlen dolgozni. Sőt, az akkori festékekhez hasonlókat sem lehet már beszerezni, hiszen a kemikáliáknak manapság elképesztő mennyiségű irányelvnek kell megfelelnie. Első próbálkozásai képileg ugyan nagyon hasonlítottak a régiekre, de a festék például felült az anyag tetejére. Olyan hatása lett, mintha temperával festettünk volna. „Nem is beszéltem róla senkinek. Amíg azt a minőséget el nem értem, amit elképzeltem, addig nem is szóltam a munkáról, kutatásról, amit végzek.” Végül Németországban bukkant megfelelő festékre. Csakhogy az új kelmék is egészen másfélék. A cél az volt, hogy az újfajta festékkel az újfajta anyagokat tudja szépen festeni. Mivel a legszebb, legdrágább selymek korábban is francia földről érkeztek, így maga is elkezdett Franciaország, Párizs felé kacsingatni.

A francia udvari viseletet a fényűzés, a feltűnni vágyás alakította. Célja az uralkodó gazdagságának és hatalmának hirdetése volt. A pompa mértékéről némiképp fogalmat alkothatunk, ha áttekintünk egy jegyzéket, mely csupán a korabeli öltözetek anyagát sorolja föl: ezüsthímes fehér selyem, virágos arany- és ezüstszövet, fekete selyem és brokát, elefántcsontszínű, rózsás fényű atlasz, aranybarna bársonnyal bélelt, ezüsttel hímzett világosbarna posztó, ezüst paszományos, halványkék atlasz, ezüstcsipkés, fekete selyem, szürkésbarna posztó, halványzöld selyem, sárga selyemdamaszt, rózsaszínû damaszt, arany brokát, sárga selyem, borvörös bársony, lazacpiros selyemdamaszt, fehér atlasszal bélelt karmazsinvörös selyembársony, halványkék ezüstszövet. XIV. Lajos királyi udvarban elvárás volt, hogy mindenki szépen s mindenki különbözőképpen legyen felöltözve. A selyemgyártás sokszínűségében ennek nagyon nagy a szerepe. Törekedtek a különlegességre, szépségre.

Bence végül Párizsban rá is bukkant egy olyan selyemgyárra, ahol nagyon jó minőségű selymeket gyártanak. Ezeknek az anyagoknak az esetében 8-16 ezer forintos méterárról beszélünk. S egy bő szoknyába nem kevés méter kell belőle.

Megvolt a festék, megvolt a selyem. Jöhetett a kísérletezés…Jó sok idő…Figyelni kellett a szálirányt, hogy merre fut majd a festék. A legmunkásabb rész a régi minták levétele volt az eredeti darabokról. A régi elmosódott, kitöredezett minták kiegészítése. A kézi és gépi technika ötvözésének köszönhetően sikerült szép megoldást találni, mely a régi, sablonos technikára alapozva, ám magát a munkamenetet megújítva hozott csodás eredményt. Mivel ennél a technikánál ellennyomatokról beszélünk, még ebben a formájában is időigényes folyamatról van szó, hiszen ahány színárnyalat van egy virágban, annyiszor kell rámenni festékkel az anyagra. Bence innovációinak köszönhetően azonban lényegesen gyorsabban folyik a munka.

Az első saját darab a fiatal kézműves húgát illette, a második pedig az édesanyját. Először egyetlen mintával dolgozott, aztán ahogy egyre többfelé járt, egyre több emberrel ismerkedett meg, több és több mintát sikerült összegyűjtenie. Így mostanra a környék népviseleteit jellemző mázolt minták mind Bence birtokában vannak.

A műhelyből kikerült első darabokat nagy érdeklődéssel fogadta a közvetlen környezet, mivel ennek az anyagnak a Sárközben és Bácskában is nagy divatja volt. A hír gyorsan terjedt. Jöttek az első vevők. Bence szerette volna munkáját, tudását az újonnan elkészített ruhák által közkinccsé tenni, a kultúra szolgálatába állítani, s e régi mesterséget a mai lehetőségekhez igazítani, vállalkozássá formálni. Tavaly már több mint ötven szoknyára való anyag készült műhelyében. Egy ideje nem is számolja, egy szépen vezetett, kockás füzetben tervezi meg a mintákat, a díszítéseket. A másik nagy segítsége pedig egy naptár, amelyben a határidőket jegyzi, hiszen idén van a Sárközi lakodalom nevű rendezvény, s a tavaszi, nyár eleji néptáncos minősítők miatt is jócskán megszaporodott a munkája. A sok munka ellenére is tartja magát ahhoz: „hogy akár festek, akár viseletet varrok, csak olyan munkát adok ki a kezemből, amelyet magamon vagy családtagjaimon is szívesen látnék. Ez minden mester alapelve lehetne. Olyan munkát végezni, amilyet mi magunk is elfogadnánk.”

Bajkó Bence a viseletkészítés mellett szívesen mesél is ezekről az öltözetekről a szélesebb közönségnek, s olykor-olykor ki is állítja az általa készített új, vagy gyűjtött régi ruhákat. A tavalyi évben a Summerfest c. rendezvényen állította ki viseleteit, így már valóban szélesebb, érdeklődő, értő publikum elé kerültek a munkái. Majd a Pécsváradi leányvásáron jelent meg két általa készített öltözet, melyeket Balogh-Szabó Kata és Kardos Dorina néptáncos mutatott be a rendezvényen. Jelenleg is több bemutatóra készül.

A maszatos selyem fogalma azok számára ismert, akik jártasak népviselet témakörében, de talán számukra sem köztudott, hogyan és miért alakult ki. Az elnevezés mögött három különböző alapanyag bújik meg: a bársonyvirágú selyem, a borotvált selyem és a mázolt selyem, melyek csak látszólag azonosak, jelenlétük azonban három különböző korszakot és árkategóriát jelöl. Az 1800-as évek végén jelent meg a bársonyvirágú, szinte megfizethetetlen árú selyem. A selyem anyagot ezen esetben bársony szállal hímzik, de nincs még olyan gép, mely le tudná volna vágni, azért kiállnak a bársonyszála a selyem síkjából, tehát a minta „szőrös” marad. Később megjelenik a borotvált selyem vastagabb, majd vékonyabb típusa. Mire ez az anyag Párizsból ideért hozzánk, valóban megfizethetetlen volt.

A mázolt selyem a fentieket imitáló, festéssel díszített selyem anyag, mely feltételezhetően szerb közvetítéssel kerül a magyar kultúrjavak közé. Bence persze ennek is utánajárt, s elmesélte, hogy visszaemlékezések alapján tudható, hogy a korai időszakban szerb selyemfestő járta kocsival a déli fekvésű településeket, festékkel és sablonnal érkezett. Az 1920-as években már Baján is létesült selyemfestő műhely. A mázolt virágok ekkor még olajos festékkel készültek. Az a festék nedvesség hatására elmosódott. A 60-as években már két helyen is készülhetett mázolt selyem. Ez már mész alapú festék volt, melynek hátránya volt, hogy egy idő után megtört, levált az anyagról. Bence, az ifjú kelmefestő, ezen hátulütőket igyekezett kiküszöbölni. Az általa festett anyag a hőkezelésnek köszönhetően akár mosható is, persze gépi mosása nem javallott.

Külön fejezetet volna érdemes nyitni a ruhák díszítésének, mivel Bence ezt is kitanulta. Véleménye szerint a szép díszítéshez alapvetően színérzék kell, ami nem feltétlenül tanulható. A lényeg az, hogy az elkészült ruha szín, minta, díszítés tekintetében harmonikus legyen. Nincsenek kőbe vésett szabályok, ahogyan ez archív felvételeken is látszik. A díszítésre egyébiránt érdemes különös figyelmet fordítani, hiszen a Sárközben a ruha díszítése nagyjából a ruha árát érte. A varráson túl tehát a feldíszítés is lényeges eleme a viseletkészítésnek. Fontos, hogy a készítő hogyan és mit díszít, milyen színhez, anyaghoz, milyen dísz passzol korban, színben stb.

A régi mesterségek eltűnőben vannak, pedig igény volna rájuk. Mintha a népviselet-készítés 10-15 éve reneszánszát élné. Most még lehet információkat gyűjteni az idősektől. Jó példa erre Bence munkássága, kitartása, a kultúra és hagyomány iránt érzett szeretete, tisztelete. A tudást, melynek birtokosa, nem szeretné csupán a fejébe bezárva őrizgetni, mivel úgy véli, ezt szélesebb közönséggel is meg kell ismertetni. Ezért Andócsi Adéllal közösen elhatározták, hogy könyvbe foglalják mindazt, amit a nagybaracskai viseletről tudnak, az idősektől megtanultak, illetve amit kutatómunkájuk révén összegyűjtöttek. Hiánypótló kiadvány lesz mindenképpen. E néprajzi jellegű, monografikus munkának sokféle célja lehet. A nagybaracskai viseletről rendelkezésre álló információk összefoglalása mellett Bencéék nem titkolt célja az is, hogy a kiadvány segítségével bárki megszerezhesse azt a tudást, mely elegendő ahhoz, hogy bárki képes legyen arra, hogy tisztességesen magára öltse a nagybaracskai viseletet. És arra is, ha meglát egy ide való öltözetegyüttest, arról leolvashassa mindazon információkat, melyet nagyanyáink, dédanyáink. Azaz nem csupán egyszerű leíró jellegű munkát, hanem viselettörténeti, viseletszemiotikai vonatkozású összeállítás terveznek, amely figyelembe veszi a régió sajátos soknemzetiségű, vallási és társadalmi szempontból is színes mivoltát.

Bence törekszik arra, hogy folyamatosan bővítse viseletraktárát. Szeretné, ha mindenféle alapanyagból, színből, mintából, melyet valaha dokumentáltan viseltek Baracskán, birtokolna legalább egyet-egyet. S hogy a fiatal mester különösen ügyel a részletekre, arra legjobb példa, ahogy a lányok felöltöztetéséről mesél. Ez ugyanis szintén gyakori feladata egy-egy fellépés alkalmával, de szívesen eleget is tesz neki. Szerinte az csak egy dolog, hogy valakinek van egy szép öltözete, de azt úgy kell felvenni, hogy szépen álljon, s úgy viselni, ahogyan egy ilyen drága öltözékhez dukál. A sok alsószoknyás viseletek a termékenységnek és a viselettörténet egy korszakának szimbólumai.

Ahhoz, hogy egy ilyen viselet szépen mutasson, sok együtthatónak kell érvényesülnie. Akkor áll szépen, ha a szoknya elöl lapos, hátul kerek. Ebben segít az úgynevezett farbahajtott alsószoknya, mely megadja az alap kerekséget, s amelyről a jó ropogósra keményített alsószoknya szépen elrugaszkodik. Vannak alapszabályok, melyeket egyszerűen nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ilyen a viselet alapformájának betartása, az autentikusság, s hogy milyen alapanyagot milyen alapanyaggal lehet, illetve nem lehet együtt viselni. Mindezek mellett ügyelünk a színek összhangjára, és hogy a felöltött ruha viselője életkorához illeszkedjék. Ha ezeket betartjuk, nem lehet mellényúlni.

A baracskai együttesben több olyan lány is van, akit többször öltöztetett, mint a tulajdon édesanyja. Vasalatlanul nem veszünk fel ruhát. A szoknyáknak elvágólag kell állnia, mintha pengével vágták volna el. Ha nem vagyunk gondosak, az alsószoknya kilóghat. Más esetben, ha túlságosan magasra kötjük, a felsőszoknya alja beesik. Az öltöztetés külön művészet. Nem lehet elkapkodni, idő kell hozzá. A baracskai pompához idő kell, az művészet!

Hogy Bajkó Bence munkája mennyire fontos, értékes és hiánypótló, a leírtak mellett bizonyítja az is, hogy az idei évben egy általa készített zöld színű, sárközi mázolt brokát selyem együttessel (szoknya-kötény) elnyerte a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Magyar Kézműves Ifjú Remek 2023 díjat a XX. Magyar Kézműves Remek pályázaton. Bence ezt tervezi, hogy újra indul a pályázaton, a jövőre nézve nagy tervei vannak. Arra a kérdésemre, hogy vajon beépíthető volna-e valamilyen módon a kelmefestés e formája mai öltözékünkbe, több opciót is felsorolt. Az ifjú mester úgy véli, hogy ünnepi öltözeteink sorába mindenképpen beilleszthetők lennének az olyan ruhadarabok, melyek az ő általa alkalmazott technológiákra épülnek, hiszen tisztításuk már lehetővé vált. Ugyanakkor nagyon mutatós, különleges elemei lehetnek bármely öltözetegyüttesnek. Vannak ennél merészebb elképzelések is. A nagybaracskai néptáncoslányok például már többször felvázolták Bencének, hogy nekik mázolt bikini az álmuk. Így azután bőven van min gondolkodnia az ifjú mesternek. Munkájához, terveinek megvalósításához jó egészséget, kitartást kívánok!

Három halom Vaskút határában

Masa György

Ha Vaskút nagyközséget a Garai úton déli irányba elhagyjuk, az utolsó mezőgazdasági épületek közvetlen szomszédságában három szerény földhalmot találunk. Ezek a dombocskák a természetvédelmi törvény fogalmai szerint kunhalmok, melyek a törvény erejéből fakadóan, ex lege védett természeti értéknek minősülnek a közelben található földvárral együtt. Azok a kedves Honpolgár-olvasók, akiknek a figyelmét eddig elkerülte a kunhalmok témaköre, csodálkozhatnak, hogy miért kap védelmet egy ilyen egyszerű, emberi kéz által emelt alkotás. Ebben az írásban arra vállalkozom, hogy röviden bemutassam a kunhalmok értékeit általában, majd ismertessem a vaskúti halmok egyedi tulajdonságait. Fejtegetésem erősen egyszerűsítő lesz, amiről meggyőződhet bárki, ha kezébe veszi Tóth Albert: Az Alföld piramisai vagy Istvánovits Eszter – Kulcsár Valéria Egy elfelejtett nép, a szarmaták című könyvét, esetleg elolvassa Kőhegyi Mihálynak és szerzőtársainak a vaskúti halmokról írott tanulmányait. Remélem, hogy írásom az egyszerűsítésekkel együtt is megfelel annak a célnak, hogy a cikk végére a kedves olvasó már ne mosolyodjon el azonnal Illyés Gyula szavait hallva: „Kúnhalmok … ti vagytok a mi – katedrálisaink!”

A halmok látványa a kocsiút irányából- szerző felvétele

A Kárpát-medence területén valaha több tízezer kunhalom emelkedett. Ezeket több okból és eltérő történelmi időben emelték őseink: lehettek lakódombok, sírhalmok, őrhalmok, határhalmok vagy ezeknek mindenféle kombinációi. A lakódombok (tellek) általában hosszú évszázadok alatt jöttek létre oly módon, hogy a csökönyös lakók az elpusztult település romjain felépítették új házaikat, ezzel egy kicsit magasítva a halmot. Az így kialakuló tellek szerkezete a dobostortához hasonlít, benne az egymásra rakódott rétegek értékes régészeti leleteket rejthetnek. Lakódombokat már a Kárpát-medencébe a Balkán irányából érkező, anatóliai eredetű első élelmiszer-termelő közösségek is létesítettek 7-8000 évvel ezelőtt, de nagy számban találhatóak hazánk területén világviszonylatban is jelentős bronzkori tellek.

A halomsírok képezik a hazai kunhalmok legnépesebb csoportját. A kunhalom elnevezés ebben az esetben is félrevezető, hiszen – a magyar középkor történetéből jól ismert – kunoknál jóval régebbi alkotásokról van szó. A kurgánok az egész hatalmas eurázsiai sztyeppén fellelhetőek, hiszen egyszerűségük ellenére is maradandó és látványos síremlékek. Az első kurgánépítőket a régészet gödörsíros kultúra népének, vagy orosz elnevezésük után jamnajáknak nevezi. Nagyjából 4500-5000 évvel ezelőtt, a bronzkor korai szakaszában ennek a csoportnak a képviselői kirajzottak eredeti hazájukból, a Fekete-tenger északi partvidékén elterülő, nagy kiterjedésű európai sztyeppéről (Bug–Dnyeper–Volga folyók vidéke), szétszéledtek Közép- és Dél-Ázsiában illetve Európában, így hazánk területére is eljutottak. Terjeszkedésük sikerének kulcsa két fontos innováció volt: egyrészt az elsők között tenyésztették a frissen háziasított lovakat, másrészről kerekes járműveket fejlesztettek ki, így őket tekintjük az első ismert szekerező törzseknek. Több régész gondolja, hogy a gödörsíros kultúra hordozói lehettek azok, akik az indoeurópai nyelvek magvait elhintették vándorlásaik közben. Az archeogenetikai vizsgálatok kimutatták, hogy a fentebb említett első élelmiszer-termelők és az őket a kontinensen megelőző nyugati vadászó-gyűjtögetők génjei mellett az európai populáció génkészletében mindenhol jelentős arányban található meg a jamnaják genetikai öröksége is. A tudomány jelen állása szerint elmondható, hogy a Kárpát-medencében földhalmokat hagyó korai kurgánépítők genetikailag és kulturálisan is fontos szerepet játszhattak az európai történelem alakulásában.

Ugyancsak fontos szerep várt eredeti, észak-ponthusi lakóhelyükön maradó leszármazottaikra. A régészeti leletekből kimutatható a folytonosság (többek között a halomsír építés fejlődésében is) egészen a vaskor kezdetén megjelenő szkítákig. Ezek az európai sztyeppét benépesítő tehetséges népek újabb történelmi jelentőségű innovációval jelentkeztek: tökéletesítették a lovaglás tudományát, és kialakították a térség viszonyait évezredekre meghatározó lovas nomád életformát. A sikeres újítások következménye ismét népességgyarapodás és -kirajzás lett, így jelenhettek meg a szkíta kultúrát hordozó közösségek hazánk mai területén. Ők is hagytak hátra halomsírokat az Alföldön, bár a bennük eltemetett kincsek meg sem közelítik a Dnyeper vidékén található fejedelmi sírhalmok mesés gazdagságát. A szkíta törzseket név szerint ismerjük, hiszen kapcsolatba kerültek a már akkor is stratégiai fontosságú Krím-félsziget hellén gyarmatvárosainak lakosságával, ezáltal bekerültek a görög történetírók látóterébe.

A halmok látképe Rómer Flóris alapján- Kőhegyi cikkéből kiemelve

Az ókori történelemben kevésbé járatos olvasó könnyen eltévedhet a nép- és törzsnevek labirintusában, amellyel a térség lakosait a különböző korszakokban és helyszíneken illették. E csoportoknak azonban sok közös fontos tulajdonsága volt: indoiráni nyelvet beszéltek, nomád vagy letelepedett földművelő gazdálkodást folytattak, hasonló lovas harcmodort alkalmaztak, egyedi díszítőkultúrával rendelkeztek, és halomsírokat emeltek. A törzsek nagy lelkesedéssel vetették bele magukat a kereskedelembe és a hatalmi harcokba: szövetségeket kötöttek egymással, harcoltak, vándoroltak, vezető szerepre törtek vagy éppen elbuktak. A szkítáknak, szarmatáknak, alánoknak nevezett törzsszövetségek végső soron mind ugyanazon civilizáció különféle fejlődési fokozatainak hordozói voltak. A hunok érkezéséig évszázadokon keresztül az európai sztyeppe urai, és katonai, gazdasági erejüknél fogva az ókori történelem fontos formálói voltak.

Az időszámításunk utáni I. évszázad elején jelentek meg az Alföldön a jazigok, akik a szarmata törzsszövetség nyugati ágához tartoztak. Szállásterületük az akkoriban megszervezett Pannonia tartomány keleti szomszédságában, a Duna-Tisza közén helyezkedett el. A Római Birodalommal végig ellentmondásos viszonyban álltak, intenzív kereskedelem és gyakori ellenségeskedés jellemezte kapcsolatukat. A dákok legyőzésében még segédkeztek a rómaiaknak, de a császárkor egyik legvéresebb háborújában – az ún. markomann háborúkban – már Marcus Aurelius császár fő ellenségeiként vettek részt.

A népvándorlás újabb szarmata csoportok bejövetelét idézte elő. Először a keleti gótok vándorlásától hajtott roxolán törzs érkezett, majd a germánokkal és hunokkal szövetséges alánok is megfordultak hazánk területén. Mint látni fogjuk, valószínűleg a késői császárkornak ez az időszaka az, amelyben a vaskúti halmok létesültek a régi sztyeppei szokások és hagyományok utolsó megnyilvánulásaként. A későbbi népmozgások eltüntették a történelem színpadáról az alföldi szarmatákat, de ez nem feltétlenül jelenti minden közéjük tartozó egyén pusztulását vagy elvándorlását. Maradékaik valószínűleg tovább éltek a következő népek uralma idején, felhalmozott tudásukat továbbadhatták az utánuk jövőknek. Az emberekre jellemző szövevényes szerelmi viszonyokat ismerve az sem zárható ki, hogy a vaskúti sírhalmokban nyugvó személyek között távoli genetikai őseink is vannak. Az utolsó jelentős szkíta csoport, az alán nép leszármazottai az oszétok, akik a mai napig beszélik szkíta eredetű nyelvüket a Kaukázusban, illetve a jászok, akik a kunokkal együtt érkeztek hazánkba a XIII. században és azóta a magyar nemzet részévé váltak.

A vaskúti halmokat és a hozzájuk tartozó földvárat a falu lakosai sokáig töröktábornak nevezték. Az első katonai felmérés 1786-ban készült térképe pontosan mutatja, hogy a földvár körül két csoportban összesen 15 halom állt: északon 6, délen a vár körül 9. Az érdekes helyszín híre eljutott a kiegyezés kori bajai értelmiséghez is. Czirfusz Ferenc (a III. Béla Gimnázium elődjének tudós tanára) és Dregán Péter szorgalmazták a halmok feltárását, és a költségek előteremtésére gyűjtést szerveztek. A Magyar Tudományos Akadémia ki is küldött egy geológust, aki természeti képződményekként azonosította a halmokat. A bajaiak ebbe nem nyugodtak bele, és elérték, hogy Vaskútra jöjjön a korszak legendás hírű régésze, Rómer Flóris. A három napig tartó ásatás eseményszámba ment a környéken, egy idő után élelmes vállalkozók már lacipecsenyés sátrat is felállítottak az ásatás közelében. Négy halom megbontására került sor, miközben Rómer vázlatrajzokat készített a helyszínről. Czirfusz később több helyen megírta visszaemlékezéseit az eseményekről. Ezekből kiderül, hogy a neves vendég sokáig maga is földtani képződményeknek hitte a dombokat, de később váratlan fordulat történt: „Én és Dregán nem tágítottunk, mert még egy halom sem volt a földszínéig leásva. E közben Rómer és mi ketten Vaskútra mentünk ebédelni. Ebéd alatt Rómer kijelenté, miszerint az ásatásokat a mai napon bevégzi, mert úgy is hasztalan minden fáradozás. A plébánia lakot, hova ebédre voltunk meghíva, délután 2-3 óra közt hagytuk el, a halmok a község déli részétől alig 10 perc távolságra feküsznek, s így csakhamar a helyszínre értünk, ott azonban ekkor már nagy volt az ujjongás, mert egyik halomból azon időre egy csontváz a mellette fekvő vasdarabokkal együtt kiemeltetett. Ezután a 2. és 3-ik halom megásatása befejeztetett s miután mindenütt egy csontvázat és ugyanazon vasdarabokat találtuk, a nap lenyugtával a munkálattal felhagytunk.” (Czirfusz Ferenc írása, Kőhegyi cikkében szerepel) Ezek után nyilvánvaló lett, hogy a halmok nem természeti képződmények, ugyanis minden domb alatt egy kifosztott sírt találtak. A következő alkalommal Tompa Ferenc régész végzett ásatást 1941-ben, eredményei alapján a temetőt a szarmatákhoz kötötte. Bár felmerült a hun, illetve a vegyes eredet is, mi nyugodtan oszthatjuk Kőhegyi Mihály véleményét (egykori múzeumigazgatónk a szarmata kor régészetének szaktekintélye volt), aki egyértelműen a szarmatákhoz köti a lelőhelyet. A keletkezés pontos idejét sajnos a kis számú lelet alapján egyelőre nem sikerült meghatározni, de bizonyosan a kései császárkorra tehető. A földvár a Lugiót (Dunaszekcsőt) Szegeddel összekötő kereskedelmi útvonal ellenőrző állomása volt. A nagy számú halomsíros temetkezés miatt valószínűsíthetjük azt is, hogy a korabeli Vaskút fontos határvédelmi, kereskedelmi központnak számított.

A vaskúti halmok kulturális örökségben betöltött szerepének felvázolása után következzen néhány szó a természetvédelmi vonatkozásokról. Az Alföldön évezredek óta folyik szántóvető tevékenység, amely a természetes növényzet teljes pusztulásával jár. Egészen a legutóbbi időkig nem álltak rendelkezésre olyan eszközök, melyekkel a kunhalmokat hatékonyan fel lehetett volna szántani. Ennek következtében a kunhalmokon, illetve az egyéb nehezebben művelhető területeken az őshonos növénytársulások menedékhelyre találtak. Ezek a zsebkendőnyi termőhelyek igazi természeti ereklyéknek számítanak, főképpen azokon a helyeken, ahol a termőföld jó adottságai miatt minden egyéb területet felhasznál az ember. Az utóbbi időkben a nagy teljesítményű mezőgazdasági gépek megjelenése maga után vonta a kunhalmok pusztulását: egyszerűen elszántották őket. Láthatjuk, hogy a XVIII. században meglévő 15 vaskúti halomból mára mindössze három maradt. Sajnos az őshonos gyepek pusztulását a helytelen, terület alapú mezőgazdasági támogatások is gyorsítják, hiszen arra ösztönzik a gazdákat, hogy ott is szántsanak, ahol egyébként ez sohasem volt igazán érdemes. A vaskúti halmokon hiába keressük a tájegységre jellemző, ritka fajokból álló ősgyepet. A dombokra a XX. században jó szándékból, de sok kárt okozva idegenhonos feketefenyőket ültettek. Ennek és egyéb zavaró hatásoknak a következtében az élőhely természeti állapota leromlott, és csak egyetlen védett faj, a törpemandula élte túl az utóbbi évtizedek megpróbáltatásait. A faj monitorozásával a természetvédelmi szakemberek foglalkoznak. Bár a tájidegen fákat már eltávolították, a megbolygatott társulásban könnyen kifejlődnek a fekete bodza és a nyugati ostorfa csemetéi, melyek megakadályozzák a gyep természetes regenerációját.

A vaskúti halmok környékünk legrégebbi ember alkotta emlékei, melyek az utóbbi évszázadokban súlyos sebeket kaptak. Reméljük, hogy további pusztulásukat sikerül megállítanunk, hogy mellettük járva megemlékezhessünk elődeink gazdag, küzdelmes életéről és hazánk elveszőben lévő természeti értékeiről.

A csárdás Bajáról indult el világhódító útjára?

Nagy Dezső néptáncpedagógus
a Bajai Városvédő és -szépítő Egyesület vezetőségi tagja

A címben szereplő sommás megállapítás kérdőjel nélkül, gyakran fölbukkan még napjainkban is a helyi, valamint az online sajtó különböző felületein. „Baján született a csárdás. Történt pedig az 1813. esztendőben, hogy egy fiatal muzsikus érkezett Bajára. Koncerteket szeretett volna adni, hogy „összehegedülje” útiköltségét az orosz cár udvaráig, melyet abban az időben a hegedűsök Mekkájának neveztek. Mit is mondjak? A két bajai hangversenyből két évtized lett. A közönség soraiban ott ült ugyanis egy bájos kisleány. Ahogy a mese mondja: meglátni és megszeretni egymást – pillanat műve volt. A szerelemből holtig tartó házasság lett, a fiatal Rózsavölgyi Márkból pedig a reformkor magyar zenéért folytatott küzdelmeinek kiemelkedő alakja. Magyar szóval, magyaros ruhával, Bihari János és Rózsavölgyi tánczenéjével, a verbunkossal tüntettek a császári önkény ellen. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy Rózsavölgyi Márk működésével Baja a magyar zene megszületésének egyik színterévé vált.” (Bajai történetek címú blog, Gál Zoltán írása)

Blikk Életmód Magazin 2010. május 11.: „Kevesen tudják, hogy a csárdás Bajáról indult hódító útjára. A tánc akkora népszerűségnek örvendett és örvend még ma is, hogy hazánkat külföldön nemcsak a gulyással, a paprikával, a pálinkával, a finom borokkal azonosítják, hanem a csárdással is.”

A Bajai Hírportál 2010. június 20-án adta hírül: „Kevesen tudják, hogy a csárdás, ez a világszerte ismert magyar tánc Bajáról indult hódító útjára. Történt ugyanis, hogy az 1830-as években Rózsavölgyi Márk, korának hegedűvirtuóza és ünnepelt zeneszerzője bajai tartózkodása alatt Szöllősy-Szabó Lajos koreográfussal együttműködve megalkotta az azóta is legismertebb magyar társastáncot, a csárdást. Baja városa büszke arra, hogy nevéhez köthető a csárdás születése, ezért az önkormányzat az év elején 2010-et A Csárdás Évévé nyilvánította.” (hirhatter.hu, 2010. május 20.)

A Facebookon folyamatosan megjelenik valakinek a megosztásában: „Kevesen tudják, hogy a jellegzetes magyar tánc, a CSÁRDÁS Bajáról indult el világhódító útjára, és vált nemzeti táncunkká. Baján találkozott ugyanis 1826-ban a muzsikus Rózsavölgyi Márk, és a táncos Szöllőssy-Szabó Lajos, akik megteremtették az első magyar társastáncot: a Csárdást.”

Mielőtt állást foglalnánk e témában, érdemes lenne tisztázni, hogy a csárdásról, mint zenei műfajról vagy a csárdásról, mint a magyar néptánckincs egyik új stílusú táncáról van e szó. Nézzük, mit mond a szakirodalom a csárdásról, mint zenei műfajról! Pesovár Ernő népzene- és néptánckutató, a szakma elismert személyisége így foglalja össze a csárdásról, illetve annak kialakulásáról alkotott nézeteit: „A csárdás mint tánczenei műfaj létrejötte és fejlődése szorosan kötődik Rózsavölgyi Márk (született Rosenthal Markusz) zsidó származású magyar zeneszerző és hegedűművész személyéhez, aki több mint száz verbunkost és számos csárdást is komponált. Az ő munkássága inspirálta Liszt Ferencet a híres Magyar rapszódiák megalkotása során […]

Létrejötte óta a csárdás jelentős zenei fejlődésen ment keresztül, számos kiváló zeneszerző is írt csárdásokat. Johannes Brahms Magyar táncai magyar népi dallamokra épülnek […]

Ifj. Johann Strauss, a bécsi »keringőkirály« szintén írt csárdásokat rendkívül gazdag és hosszú zeneszerzői pályája során. Egyetlen, 1892-ben bemutatott operája, az Arany János hasonló című költeményét feldolgozó Pázmán lovag legismertebb részlete a Csárdás Op. 441.(Csárdás aus der Ballettmusik der Oper „Ritter Pásmán”). E mű számos alkalommal szerepelt a Bécsi Újévi koncertek műsorán is (legutóbb 2019-ben Christian Thielemann vezénylésével).

A legnépszerűbb és legismertebb csárdást azonban nem magyar és nem is osztrák zeneszerző szerezte, hanem az olasz Vittorio Monti 1904-ben. Ez a kétségkívül virtuóz alkotás eredetileg hegedűre, mandolinra és zongorára íródott, később azonban több tucat átírást élt meg zenekarra, szólózongorára, de még ukulelére is, valamint számos filmben és sorozatban is felcsendülnek dallamai (többek között a népszerű Birmingham bandája c. sorozatban). A Csárdásnak köszönhetően Monti nevét mindenki megismerte, nem csak a komolyzene szerelmesei, annak ellenére, hogy életművének többi része gyakorlatilag teljesen elfelejtődött.” (Pesovár, E.: Typen und Entstehung des Csárdás = Studia Musicologica Academiae Scientiarum Hungaricae” T. 29, 1987)

Pesovár Ferenc tánctörténész (Ernő testvére) pedig így ír a csárdásról, mint táncműfajról: „A párostáncaink legújabb típusát képviselő csárdás is a korábbi hagyományt átértékelő stílusváltás eredményeként jelent meg a paraszti tánckultúránkban, s vált egyúttal a magyar romantika nemzeti táncává.

A verbunk és csárdás táncpárt alkotó szerepére, a két tánctípus egyező vagy eltérő stílusjegyeire, valamint a csárdás területi változatai alapján kirajzolódó formai sajátosságokra, szerkesztési elvekre is ügyelve vállalkozhatunk arra, hogy új megvilágításban tárgyaljuk új stílusú párostáncunk kialakulását. Az átfogó stílusjegyek ellenére ugyanis e szempontok alapján határolhatjuk el egymástól a csárdás területi típusai […] (Magyar Néprajz VI, kötet Bp. Akadémia Kiadó 1990. 381-389.)

Mit ír a csárdásról a Magyar Néprajzi Lexikon? Csárdás: új táncstílusunk rögtönzött, individuális páros tánca (→páros táncok), nemzeti táncstílusunk megtestesítője. […] A csárdásban […] összegeződnek azok a legjellemzőbb formák és mozzanatok, amelyek az európai táncáramlatokkal jutottak a Kárpát-medencébe, s élő hagyományként ismerhetők fel a régies vonásokat őrző K-európai páros táncokban. […] amelyben a nemzeti romantika táncstílusának jellemző vonásaira ismerhetünk.

Mielőtt mélyebb tánctörténeti elemzésbe bonyolódnánk, a fentiek ismeretében meglehetős biztonsággal kijelenthetjük, hogy a táncműfaj, vagyis a csárdás megszületése nem köthető egyetlen helyszínhez (Bajához) és egy szűk időintervallumhoz, vagyis Rózsavölgyi Márk bajai tartózkodásának idejéhez sem.

Baján – ellentétben a Baját körülvevő településekkel (Szeremle, Bátmonostor, Érsekcsanád, Nagybaracska) – sajnos nem tudunk semmiféle néprajzi kutatás által feltárt és igazolt néptáncos jelenlétről. Ennek tudatában merésznek tűnik ennek az írásnak a címében megfogalmazott állítás.

A csárdás kétségtelenül nemzeti szimbóluma lett Magyarországnak. Kialakulása a verbunkból, vagy másképpen verbunkosból vezethető le. A tánc elnevezése a német Werbung (fogadás, szerzés, csábítás) szóból származik, amely a mi esetünkben toborzást jelent. Az állandó hadsereg felállításának törvénybe iktatása (Pozsonyi országgyűlés VIII. cikkelye emelte törvényerőre 1715-ben) után, a XVIII. sz. első felében alakultak ki a hadfogadás és a hadkiegészítés olyan intézményes formái, amelyek hazánkban a verbuválás keretéül szolgáltak. Egyik korai emlékünk ebből az időből (1735) Báró Kemény Péter sógor uram verbuválásáról szól, aki a „[…] az diószegi vendégfogadóban” járja a verbungot. (idézi: Réthei Prikkel Marián A magyarság táncai, 1924., 151. l.)

Az állandó hadsereg felállítását követő időszakban tehát már az egész ország területén folyhatott rendszeres jelleggel a katonatoborzás. Német mintára a toborzótisztnél volt egy kalap, tele csörgő tallérokkal. A toborzást a falusi kocsma vagy vendégfogadó előtti téren, ritkábban vásárok és egyéb sokadalmak idején tartották Azért, hogy a fiatalokban kedvet keltsen, a verbuváló tiszt vagy altiszt kézzel kavargatta, csörgette a kalapban lévő pénzt. Sörrel, borral kínálták a fiatal férfiakat, és esetenként még új egyenruhákat is hoztak magukkal. Ha valaki ivott a kínált borból (a „verbung borbul”), annak katonai csákót nyomtak a fejébe, megkapta a „verbungpénzt”, így lettek aztán regruták, vagyis „derék katonák” legalább 10 évre. A verbuválás többnyire számos érdeklődőt vonzott. A források egy része azt is megemlíti, hogy a toborzók alkalmanként nőket is alkalmaztak. Az egyszerű falusi emberek csodálták a táncosok virtuozitását, a cigányzenészek szép és tetszetős muzsikálását, és bizony a falusi lányokat, menyecskéket ebben a felfokozott hangulatban nem volt nehéz táncba vinni. A verbuválást rendszerint hosszabb ideig tartó mulatság követte, ahol a fiatalok a régi párostáncok helyi figuráit használva járták az akkor még nem csárdásnak nevezett új stílusú, friss tempójú táncaikat.

Nem tekinthető véletlennek, hogy a vidéki Magyarországon a tánc szerves része volt a császári hadsereg toborzóinak. Számos irodalmi forrás tanúskodik azok népszerűségéről. Gvadányi József (1725-1801) vagy Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805), valamint Czuczor Gergely (1800-1866) műveiben találkozhatunk erre vonatkozó utalásokkal, leírásokkal. A legismertebb verbunkosszerző Bihari János cigány származású prímás volt (1764–1827), akit virtuóz hegedűjátékáról is ismertek. A hadsereg toborzásain 1849-ig használták a verbunkost.

A 18. század végén a magyar táncéletben egyértelműen jelen lévő verbunk eredetű, karakterű párostáncok stílusjegyeiben már jól felismerhetők azon elemek, amelyek a reformkor nemzeti táncideálját is meghatározzák. A korábban előítélettel kezelt forgós-mártogatós-csalogatós figurák egyre inkább polgárjogot nyertek a magyar paraszti tánckultúrában. Más-más fejlődési utat jártak be Erdélyben, illetve a nyugati és a tiszai dialektusokhoz tartozó vidékeken. A nyugati csárdástípus legjellemzőbb vonása, hogy az általában lenthangsúlyos lassú és friss rész élesen elkülönül egymástól zenében és a motívumkincs alapján is. A tiszai dialektus jellemzője a fenthangsúlyosság, a határvonal pedig elmosódik a lassú és friss részek között. A lassú csárdás motívumkincse általában a verbunkra épül, és megegyezik a friss motívumkészletével. A tempó fokozatos gyorsulásával vált a friss, vagy fergeteges befejező részére a tánc. Érdekesség, hogy a verbunk, mint tánctípus hiányzik a Sárköz-Dunamente vidék (kivéve Decs és Madocsa) tánckészletéből. Az erdélyi táncdialektus területén a táncélet zártabb rendjének (ld. táncházak) köszönhetően napjainkban is megfigyelhető a csárdás kialakulásának folyamata, sőt a régi stílusú legényes, forgós-forgatós karakterű páros táncok a táncrendben együtt élnek az új, esetleg idegen eredetű táncokkal. (Ld. széki táncrend: sűrű és ritka tempó, magyar, lassú, négyes, porka vagy polka, hétlépés)

A fentiek alapján tehát megállapíthatjuk, hogy új stílusú párostáncunk, a csárdás kialakulásának kezdete a 18 sz. második felére tehető, területileg pedig lefedi a Kárpát-medence teljes egészét. Ezt a verbunk karakterű páros táncot a 18. század utolsó éveiben már jellemző magyar táncként tartotta számon az európai közgondolkodás. A bécsi Historisch-politisches Journal 1792-es évfolyamában megjelent írás a magyar nemzeti karaktert megjelenítő táncként írta le: „A magyar tánc teljesen olyan embert jellemez, ki magát szabadnak és korlátozatlannak érzi, mivelhogy a táncos teste felső részét hanyagul mozgatva, a lábaival tetszés szerinti fordulatokat tesz, addig táncol egymagában, ameddig akar, s akkor fogja meg táncosnőjét, ha eszébe ötlik […] A magyar tánc egyszersmind komoly nemzet jellemzője.” (idézi: Réthei Prikkel Marián A magyarság táncai 1924. 287.)

A reformkor függetlenségi és nemzeti törekvéseinek kifejezőjévé azért válhatott a csárdás, mert improvizatív jellege és individuális formavilága révén könnyen összeegyeztethetővé vált a magyarság szabadságszeretetét és egyediségét hirdető nemzetkarakterrel. A reformkor meghatározó publicistái, lapszerkesztői (Balla Károly 1792-1879, Garay János 1812-1853, Czuczor Gergely 1800-1866, Vahot Imre 1820-1879) részéről fölmerült az igény egy olyan, a kor társastáncaihoz hasonló szabályozott „korlátos” magyar tánc megkomponálására, amely kívánalmuk szerint alkalmas arra, hogy kivívja helyét a báltermekben. A Honművész oldalain 1834-ben megjelent tánctörténeti témájú, háromrészes Garay-tanulmány, vagy a Regélő Pesti Divatlapban és a Pesti Divatlapban megjelenő Vahot-írások foglalkoznak a nemzeti táncok korabeli társadalmi jelentőségével, a nemzeti tudat megerősítését segítő szerepével. A kor neves nemzeti táncművészei, illetve egyúttal társastáncalkotói, táncmesterei, Farkas József, Szöllősy Szabó Lajos, Kaczér Ferenc, Veszter Sándor, Kőhegyi József, Thury János rendszeres szereplői voltak az irodalmi divatlapoknak. Hirdetésekben reklámozták újonnan elkészült alkotásaikat vagy megnyíló tánciskolájukat. A lapszerkesztő Vahot Imre pl. nemcsak lapja oldalain szolgálta a nemzeti táncok, különösen pedig a csárdás ügyét, de egyúttal művelte is azt.

Az említett irodalmi lapokban a „csárdás” megnevezés 1844-től lesz egyre gyakoribb. Korábban friss magyar, három a tánc, bokortánc, bokázó és forgó magyar, lakodalmas, szabálytalan magyar, természetes magyar elnevezések mutatták az útkeresést e téren. Ezek és ehhez hasonló táncnevek utaltak a csárdás táncrendbéli jelenlétére. A báli táncrendekbe illeszkedő szabályozott, ugyancsak a nevüket kereső magyar jellegű táncok sorában időben visszatekintve pedig előfordul még a természetes magyar, szabálytalan magyar, szabályozott magyar, de a bokázó és forgó magyar, a bokás magyar, a reszelős, és a pórlakodalmi cifraforgó is. A műtáncra utaló elnevezések („egybevágó”, „jól betanult”) mellett előfordulnak a tánc improvizatív jellegére következtetni engedő egyéb szófordulatok is, mint pl.: „figurák özönét teremtve való táncolás”, a tánc „aprózása”, „megszaporázása”, „szabadjáratú, fesztelen” stb.

„A magyar nemzeti társastánc a 19. szd.-ban azzal a céllal készült, hogy a tánctermekben elfoglalja a francia négyes a cotillon elemeit. M(agyar) népi tánclépésekkel vegyítve alakították ki a fővárosi és vidéki táncmesterek. Több változata ismert. A leghíresebb a Szöllősy Szabó Lajos által 1841-ben készített körmagyar, amely hat tételből állt: Andalgó, Lelkes, Toborzó Ömledező, Három a tánc, Kézfogó. Zenéjét Rózsavölgyi Márk szerezte, és népszerűségére jellemző, hogy kottája azonnal meg is jelent nyomtatásban. 1842-ben ezt a táncot a Nemzeti Színház színpadán is bemutatták.” (Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai, 1924.)

Bajai városlakóként, lelkes lokálpatriótaként és a szakmát korábban művelő néptáncpedagógusként magam is szívesen azonosulnék vele, sőt készséggel lennék lelkes híve a címben megfogalmazott állításnak, de éppen ezen okokból ezt nem tehetem meg. „A reformkorban Baján született meg a csárdás” állítás véleményem szerint szakmailag megalapozatlan, megtévesztő, nem elfogadható. Minden bizonnyal az történt, hogy Rózsavölgyi Márk, a reformkor híres zeneszerzője ebben az időben valóban Baján élt, és az általa ekkor – és talán Baján – komponált nemzeti érzelmű zenéjére Szöllősy Szabó Lajos, a kor egyik kiemelkedő táncmestere, aki (színházi balettmesterként) rövidebb ideig szintén Baján tartózkodott, az említett időszakban készített egy koreográfiát, amelyet Körmagyar vagy Első magyar körtánc néven ismer és tart számon a táncos szakma. Ennek az eseménynek annyi köze van a magyar új stílusú tánchoz, a csárdáshoz, hogy Szöllősy színpadi műve elkészítéséhez fölhasználta a magyar falvakban régóta élő hagyományos „csárdás” motívumait. A Körmagyar rövid idő alatt népszerű lett. Hívei lelkesen táncolták az úri szalonokban, a pesti bálokon.

Baján, a „Baján született meg a csárdás” apropóján, a 2010-es évre meghirdetett A csárdás éve programjában szereplő és Guinness-rekordként elkönyvelt „Az azonos időben legtöbben csárdást táncoló pár” néven futó rendezvény fantasztikus közösségi élményt jelenthetett a programban résztvevőknek, hiszen sok százan együtt, egyidőben élvezhették az együtt-táncolás örömét. Abból a szempontból is sikeresnek tekinthető a rendezvény, hogy egyrészt ráirányította a figyelmet a magyar néptánc szépségeire, másrészt pedig feltehetően inspirálóan hatott a néptáncmozgalom bajai fejlődésére, alakulására is. A bajai gyermekek, fiatalok és felnőttek ma művészeti iskolák és civil szerveződések kínálatában találkozhatnak az eredeti magyar vokális- és instrumentális népzene- és néptáncok megismerésének, gyakorlásának lehetőségével. A fergeteges, forgatós, ritka, sűrű, szökős, csalogatós, mártogatós stb. amelyeket a világ összefoglaló néven csárdásnak ismer, méltán lett népszerű és csodálat tárgya a világ minden táján, de úgy gondolom, hogy a fentiek ismeretében a világhír felé vezető úton, induló állomásnak felelősséggel nem lehet kizárólag Baját megnevezni.

Irodalom:

Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924);

Szentpál Olga: A csárdás. A magyar nemzeti társastánc a XIX. század első felében (Bp., 1954);

Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958

Magyar Néprajz VI. kötet. Népzene, néptánc népi játék. Bp., 1990.

Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–IV., Bp., 1970);

Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972).

A 90 éves kisfiú – „Hüvelyk Matyi a piedesztálon”

Baja köztéri szobrai 6

N. Kovács Zita

„A Hüvelyk Matyi szobor talán a legjobb példája annak a bájnak és humornak, ami Telcs természetében volt, és amely kvalitások visszatükröződnek minden munkáján. A kis Hüvelyk Matyi, ki hatalmas csizmával lép előre, a kis pufók parasztgyerek egy keveréke a valóságnak és mesének, amire csak Telcs volt képes.” – írja egyik levelében Mészáros Andor építész, Telcs jó barátja.

Telcs Ede Baján született 1872. május 12-én, iskoláit azonban már részben Szabadkán végezte. Emlékirataiban, amelyeket nem a nyilvánosság számára szánt, szeretettel emlékezik iskolaéveire, egykori tanítóira, tanáraira és sokszor küzdelmes, de sok derűvel meg csínytevésekkel is átitatott gyerekkorára. Tehetsége, művészeti érdeklődése korán jelentkezett, sok mindent ellesett a környezetében, a Bácskában élő iparosoktól, s több helyen való próbálkozás után Bécsben végezte a Képzőművészeti Akadémiát. Jó alkalom volt ez számára, hogy megismerkedjen a Monarchia bécsi szellemiségével, írókkal, művészekkel (és tanuljon is tőlük ). Európai műveltsége itt alapozódott meg. Első sikerei is Bécshez fűződnek, de az elismerések később más nemzetközi fórumokon és természetesen itthon sem maradtak el. Telcs tehetséges, érdeklődő és nyitott ember volt, ezért a hazai művészkörökkel, tudományos szakemberekkel korán kapcsolatba került. Tehetségét eleinte Izsó Miklós hatását is tükröző figurális alkotásokban, „meghatóan emberi” népi ihletésű munkákban, majd kisplasztikákban, síremlékekben, éremművészetében mutatta meg.

A Bácskából indult, de valódi európai utat bejárt szobrász- és éremművész 20. század első felét átívelő impozáns életműve a historizmus fénykorában született. Sokoldalú szobrászati tevékenységet folytatott: portrékat mintázott, historizáló zsánerszobrokat, architektonikus műveket, díszítőplasztikákat, síremlékeket készített. Monumentális köztéri emlékművei: a kecskeméti Kossuth-szobor, Kallós Edével közösen a budapesti Vörösmarty-szoborcsoport, a Városligetben Alpár Ignác szobra, a Millenniumi emlékművön Szent László és III. Károly szobra. A magyar éremművészet megteremtője volt, egész éremnemzedéket nevelt fel. Még életében, 1948-ban a Türr István Múzeumnak ajándékozta szobrait, plakettjeit, festményeit, személyes tárgyait, dokumentumait.

Telcs szobrászatának vissza-visszatérő eleme a gyermek. A bécsi akadémián készült első munkája is egy Madonna-kompozícióra emlékeztető anya-gyermek plasztika volt. Gyermekábrázolása leggyakrabban egészen kicsi, karon ülő, puttószerű, ritkábban (mint a köztéri szoborként felállított Hüvelyk Matyi esetében is) a gyermek alakja kicsit idősebb vonásokat ölt. A zsáner-, mitológiai, vallási témájú szobrok gyermekalakjainál jóval sajátosabbak gyermekportréi, amelyek modelljéül a hozzá közel álló családi barátok gyermekei szolgáltak. Legismertebb páros gyermekportréja Hubay Jenő hegedűművész, zeneszerző, a Zeneakadémia főigazgatója fiairól, Hubay Andorról és Tamásról 1902-ben készített márványszobra. Telcs később Hubay Andor mestere lett, aki az 1920-as években a Herendi Porcelángyárban vezető beosztásban dolgozott. A porcelángyár megújulása ebben az időben indult, Hubay Andor pedig meghívta Telcs Edét művészeti tanácsadónak. Valószínűsíthető, hogy ennek köszönhető Telcs Hüvelyk Matyijának színes porcelán változata is. Egy lexikonban lényeglátóan így emlékeznek róla: „Herend kisplasztikai alkotásain hosszú ideig nyomát találjuk Telcs művészetének, amelyet mindig a tiszta körvonal, a sűrített forma, a mindennapi élet aprólékos megfigyelése jellemez.”

A portré jellegű művektől eltávolodva Telcs Ede időről-időre visszatért a köztéri, monumentális műfajokhoz. Emlékmű- és síremlékszobrászata mellett köztéri és épületszobrászati munkákkal, kutak készítésével is hozzájárult az ország több pontján a városkép díszítéséhez.

A két világháború között Budapesten előszeretettel helyeztek el a játszótereken a gyerekek fantáziájához közel álló szobrokkal díszített kutakat. Ennek a törekvésnek mentén kapott felkérést 1932-ben Telcs Ede, hogy a korábban több kiállításon (többek között 1938 februárjában a Nemzeti Szalon tavaszi kiállításán) nagy sikert aratott Hüvelyk Matyi kisplasztikáját díszkút céljából megmintázza. A művész 1932 őszére készült el a szoborral, amelynek bronzba öntése és felállítása 1933-ban történt meg. A mesehős alakja a Mészáros Andor építész által tervezett, nyolcszögletű talapzaton állt, amelyet kagylódíszítésű, kerek medence vett körül.

Telcs Ede önéletírásában olvasható, hogy a Hüvelyk Matyi-szobrot, „mely a mesebeli kis legényt árvalányhajas kalappal, magyar nadrágban és a hétmérföldet lépő csizmájában ábrázolta félig a mesebeli alakból, félig a valóságból gyúrtam össze a kis figurát, mely oly népszerűségre tett szert, hogy azt bronzban és terrakottában is kiviteleztem, sőt később a herendi gyár porcelánban is forgalomba hozta. A Főváros pedig a városmajori gyerekjátszótér részére megrendelte nálam Hüvelyk Matyi kútszobrát, amit barátommal és volt tanítványommal, Mészáros Bandival – ki az architektonikus munkát végezte – meg is csináltuk, s az még 1932-ben felállításra is került, de sajnos a második világháború folyamán, illetve Budapest ostrománál elpusztult.” (Az 1932-es évszámra valószínűleg rosszul emlékezett.)

Ez a hír szerencsére nem volt igaz, de ezt Telcs Ede nem tudhatta, hiszen 1948-ban meghalt. A szobor a második világháborúban – pontosabban az ostrom alatt – ugyan valóban megsérült, talapzata teljesen elpusztult, a Fővárosi Emlékmű Felügyelőség azonban a szobrot restauráltatta, és 1954-ben a Fővárosi Vidámparkban helyezte el. Erről azonban nem mindenki tudott, többek között dr. Solymos Ede, a Telcs-hagyatékot őrző bajai Türr István Múzeum igazgatója sem. A múzeum adattárában őrzött levelezésből (TIM A 381.72.) Hüvelyk Matyi vándorlásának érdekes stációit ismerhetjük meg:

A Rádió és Televízióújság 1972. május 15-21. számában jelent meg dr. Solymos Ede levele, amelyben egy esti mese kapcsán Telcs Ede születésének 100. évfordulójáról emlékezett meg: „Kedves Tévémaci! Május 5-én este sokezer gyerekkel együtt hallgattad a mesét arról a Hüvelyk Matyiról, aki a háború előtt szobor formában a Városmajorban állott. Mellékelten megküldöm fényképét, mely a gipsz-változatról készült, s melyet a bajai Türr István Múzeumban láthatsz. A szobor alkotója Telcs Ede 100 évvel ezelőtt, 1872. május 12-én született Baján. A századik évfordulót most ünnepli meg a város, s az ünnepség rendezői a felnőttek segítségével éppen – a gyerekek. Telcs Ede egy szegény cipész fiaként, akárcsak Hüvelyk Matyi nekivágott a világnak, hogy művész legyen. Sok nehézség, sok küzdelem árán vívta ki helyét. Ő alkotta többek között a Vörösmarty szobrot, a városligeti Alpár Ignác szobrot, s a magyar éremművészetnek is egyik megteremtője volt. Az évforduló alkalmából, úgy érzem, ezt is el kell mondanom a mese mellé. Sok szép mesét kíván: dr. Solymos Ede múzeumigazgató, Baja.”

Erre a levélre érdekes módon több választ is kapott az olvasóktól. Leszkay András arról tájékoztatta, hogy az elhangzott mese Karácsony a Városmajorban címmel a Dörmögő Dömötör 1969. decemberi számában jelent meg. Írója, Endrényi Magda az 1972. év elején hunyt el, a szerkesztőség, az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat azonban elküldte a bajai múzeum számára a kiadványt.

A publikáció megjelenését, tehát 1972-t megelőzően a bajai múzeumban úgy tartották nyilván, hogy a városmajori Hüvelyk Matyi-szobor a II. világháború alatt megsemmisült. Tóth Imre és Debreczeni László fényképes levelükben azonban arról értesítették dr. Solymos Edét, hogy a szobrot a Vidámparkban látták. A levelezésből tudjuk azt is, hogy a Fővárosi Emlékmű Felügyelőség tájékoztató levelet küldött a bajai múzeumba arról, hogy a szobor talapzata a háborúban megsérült, de a főváros kijavíttatta, és 1954-ben a Vidámparkban helyezte el.

Pál Sándorné leveléből megtudtuk azt is, hogy a szobor modellje, Horn Gyuri volt, akit 1930-ban 5 évesen szépen felöltöztetve vitt el édesanyja, Babos Imréné a szobrászhoz modellként. Pál Sándorné nagy tisztelettel emlékezett a Telcs Edénél töltött órákra, elmondása szerint fia 20 éves korában sajnos a háború áldozata lett.

Az adattári dokumentumokból az is megismerhető, hogy a Hüvelyk Matyi-szobor változatai közül (amelyek a Türr István Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményében 69.5.21–24. leltári számokon kerültek nyilvántartásba) egy gipszmintáról 1974-ben bronzból újra kiöntötték a szobrot (a bronzanyagot Krammer József mérlegkészítő ajándékozta hozzá), s az 1970-es évek közepén az alkotást a Kölcsey út mellett épülő lakótelepen helyezték el. Hüvelyk Matyi bajai szobra ma is itt áll.

Hüvelyk Matyi kálváriája azonban nem ért véget a hetvenes években. A Vidámparkból 1981-ben a szobrot visszahelyezték egykori helyére, a Városmajorba, ahonnan 1997-ben ismeretlen tettesek, valószínűleg színesfém-tolvajok ellopták. Baja Város Önkormányzatát 2007-ben kereste meg a Magyar Képző- és Iparművészeti Lektorátus azzal a kéréssel, hogy a bajai szoborról mintát vehessenek. A gipszminta készítésének céljából Hüvelyk Matyit néhány hónapra Budapestre szállították, ahol ezúttal Fáskerti István szobrász az egykori kúttal együtt (nehogy újból lába keljen) kőbe faragott változatban készítette el.

Part mentén

Gondolatok Szabó Áron kiállítása kapcsán

Sallai Géza szobrászművész

Szabó Áron szobrászművész kiállításának címe többféle jelentéssel bír. Szorosan kapcsolódik Bajához, kapcsolódik egy nagy folyamhoz, kapcsolódik a hagyományhoz, más művészi ágakhoz, és közben keresi a kapcsolatot másokkal is az együttműködésre.

A városhoz való kapcsolódása egyértelmű, ez adja meg a művész alkotásainak fő karakterét és több munkájának témáját is. Ez köszön vissza a rajzokon, az akvarelleken és a szobrain is. A művész vállalja ezt a kötődést, nem akar világvárosi művésznek tűnni, helyette az itteni lépték jellemzi alkotásait. Azért is fontos ezt kiemelni, mert manapság nagyon sokan fent maradnak a fővárosban az egyetemi tanulmányaik után. Sokan elhagyják gyökereiket, és könnyen hasonulnak trendekhez. Munkásságuk ezáltal szűkre szabottabb lesz. Ugyanakkor nem könnyű ma vidéki művésznek lenni a kortárs művészi szcénában. Szabó Áronnál viszont ez tudatos döntés: kortársnak lenni, egyben megőrizni a tradíciót is.

Másfelől, a művész kapcsolódik egy nagy folyamhoz, a Dunához is. A folyó, mint tudjuk, az állandó változás jelképe. Másrészt a víz a lélek anyaga, könnyen kapcsolódik hozzá, leszáll rá. A művész a folyó partján él fizikai értelemben és szellemi értelemben is, ezt erősítik sorai: „Úgy gondolom, hogy napjainkban egy olyan korban él az ember, amelyben az életének tervezhetősége, kiszámíthatósága egy folyton változó közegben zajlik. A változást okozhatják külső és belső tényezők egyaránt. Ezért egy folyamatosan változó társadalmi környezetben még inkább szükségét érzem egy belső támpont megtalálásának, követésének. Erre törekszem az alkotásaimmal is.

Szabó Áron ugyanakkor a hagyományhoz is kapcsolódik. Egyrészt kulturális értelemben ennek a vidéknek a néphagyományához, tárgyhasználatához, mely a témaválasztásokban látszik, másrészt a szorosan vett szobrászi hagyomány gazdagságához. Különböző technikákkal alkot: mintáz, farag, konstruál, talált tárgyakat épít be. Ugyanolyan fontos számára a forma, mint az azt körbe ölelő tér. Mindezt munkáiban jól érzékeljük.

A művész kapcsolódik más művészeti ágakhoz is: grafikához, festészethez, építészethez, designhoz, melynek elemeit felfedezhetjük a kiállított alkotásokon. Az építészetet felfoghatjuk úgy, mint nagyléptékű szobrászatot. A designt, a formatervezést funkcionális szobroknak is láthatjuk − akár népi tárgyakról, akár ipari tereptárgyakról legyen szó. Ezt az átjárást gyakran használja, például Acélbárka vagy Betonbárka c. szobrainál. Azzal, hogy függőlegesre állítja a tárgyat, másként látjuk, jellé válik. Nagyon precíz, kiérlelt munkamódszerrel dolgozik.

A művész továbbá keresi a kapcsolatot másokkal is az együttműködésre, hiszen doktori tanulmányainak középpontjában az alkotás során megvalósuló egyéni és közösségi együttműködés áll. Jól tükrözi ezt doktori programjának bemutatása: „A köztéri jelalkotás, szoboralkotás mikéntje érdekel, hogy az milyen kooperációs folyamatokon keresztül valósul meg. Fontos számomra a szobrok témafelvetése, illetve a közösségi térben való elhelyezése. Ezen kívül az alkotói módszerek vizsgálatát tervezem, amely kiterjed a gondolati és vizuális inspirációkra, az anyaghasználata, tervezési-modellezési kérdésekre, valamint a méretezési és térszervezési szempontokra is.

A művész saját alkotó tevékenységében ötvözi a különböző szobrászi technológiákat, mint a papírbeton- és bronzöntést, a faragást és a hegesztés általi konstruálást. Többek között Alkony, Acélbálamező, Kockahálózat című munkái mutatják ezt a sokszínűséget. Emellett tanítási gyakorlatában is kamatoztatja a kooperációt, érzékeny, csendes karakterével.

Végül, de nem utolsósorban Szabó Áron hozzánk, nézőkhöz is kapcsolódik, hiszen a művek befogadása tükrözi vissza az általa felismert térbeli-jelentésbeli összefüggéseket. Ehhez az elszánt úthoz további sikereket, kitartást kívánok!

Szabó Áron szobrászművész Part mentén című kiállítása 2022. október 17-én nyílt meg az Eötvös József Főiskola Kortárs Galériájában. A művész alkotásait felesége, Szabó-Szettele Katinka haikui és versrészletei egészítik ki. A 2020 óta a főiskola művésztanárkaént is tevékenykedő szobrász kiállítása november 17-ig látogatható a Szegedi úton található kiállítótérben.