A csárdás Bajáról indult el világhódító útjára?
Nagy Dezső néptáncpedagógus
a Bajai Városvédő és -szépítő Egyesület vezetőségi tagja
A címben szereplő sommás megállapítás kérdőjel nélkül, gyakran fölbukkan még napjainkban is a helyi, valamint az online sajtó különböző felületein. „Baján született a csárdás. Történt pedig az 1813. esztendőben, hogy egy fiatal muzsikus érkezett Bajára. Koncerteket szeretett volna adni, hogy „összehegedülje” útiköltségét az orosz cár udvaráig, melyet abban az időben a hegedűsök Mekkájának neveztek. Mit is mondjak? A két bajai hangversenyből két évtized lett. A közönség soraiban ott ült ugyanis egy bájos kisleány. Ahogy a mese mondja: meglátni és megszeretni egymást – pillanat műve volt. A szerelemből holtig tartó házasság lett, a fiatal Rózsavölgyi Márkból pedig a reformkor magyar zenéért folytatott küzdelmeinek kiemelkedő alakja. Magyar szóval, magyaros ruhával, Bihari János és Rózsavölgyi tánczenéjével, a verbunkossal tüntettek a császári önkény ellen. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy Rózsavölgyi Márk működésével Baja a magyar zene megszületésének egyik színterévé vált.” (Bajai történetek címú blog, Gál Zoltán írása)
Blikk Életmód Magazin 2010. május 11.: „Kevesen tudják, hogy a csárdás Bajáról indult hódító útjára. A tánc akkora népszerűségnek örvendett és örvend még ma is, hogy hazánkat külföldön nemcsak a gulyással, a paprikával, a pálinkával, a finom borokkal azonosítják, hanem a csárdással is.”
A Bajai Hírportál 2010. június 20-án adta hírül: „Kevesen tudják, hogy a csárdás, ez a világszerte ismert magyar tánc Bajáról indult hódító útjára. Történt ugyanis, hogy az 1830-as években Rózsavölgyi Márk, korának hegedűvirtuóza és ünnepelt zeneszerzője bajai tartózkodása alatt Szöllősy-Szabó Lajos koreográfussal együttműködve megalkotta az azóta is legismertebb magyar társastáncot, a csárdást. Baja városa büszke arra, hogy nevéhez köthető a csárdás születése, ezért az önkormányzat az év elején 2010-et A Csárdás Évévé nyilvánította.” (hirhatter.hu, 2010. május 20.)
A Facebookon folyamatosan megjelenik valakinek a megosztásában: „Kevesen tudják, hogy a jellegzetes magyar tánc, a CSÁRDÁS Bajáról indult el világhódító útjára, és vált nemzeti táncunkká. Baján találkozott ugyanis 1826-ban a muzsikus Rózsavölgyi Márk, és a táncos Szöllőssy-Szabó Lajos, akik megteremtették az első magyar társastáncot: a Csárdást.”
Mielőtt állást foglalnánk e témában, érdemes lenne tisztázni, hogy a csárdásról, mint zenei műfajról vagy a csárdásról, mint a magyar néptánckincs egyik új stílusú táncáról van e szó. Nézzük, mit mond a szakirodalom a csárdásról, mint zenei műfajról! Pesovár Ernő népzene- és néptánckutató, a szakma elismert személyisége így foglalja össze a csárdásról, illetve annak kialakulásáról alkotott nézeteit: „A csárdás mint tánczenei műfaj létrejötte és fejlődése szorosan kötődik Rózsavölgyi Márk (született Rosenthal Markusz) zsidó származású magyar zeneszerző és hegedűművész személyéhez, aki több mint száz verbunkost és számos csárdást is komponált. Az ő munkássága inspirálta Liszt Ferencet a híres Magyar rapszódiák megalkotása során […]
Létrejötte óta a csárdás jelentős zenei fejlődésen ment keresztül, számos kiváló zeneszerző is írt csárdásokat. Johannes Brahms Magyar táncai magyar népi dallamokra épülnek […]
Ifj. Johann Strauss, a bécsi »keringőkirály« szintén írt csárdásokat rendkívül gazdag és hosszú zeneszerzői pályája során. Egyetlen, 1892-ben bemutatott operája, az Arany János hasonló című költeményét feldolgozó Pázmán lovag legismertebb részlete a Csárdás Op. 441.(Csárdás aus der Ballettmusik der Oper „Ritter Pásmán”). E mű számos alkalommal szerepelt a Bécsi Újévi koncertek műsorán is (legutóbb 2019-ben Christian Thielemann vezénylésével).
A legnépszerűbb és legismertebb csárdást azonban nem magyar és nem is osztrák zeneszerző szerezte, hanem az olasz Vittorio Monti 1904-ben. Ez a kétségkívül virtuóz alkotás eredetileg hegedűre, mandolinra és zongorára íródott, később azonban több tucat átírást élt meg zenekarra, szólózongorára, de még ukulelére is, valamint számos filmben és sorozatban is felcsendülnek dallamai (többek között a népszerű Birmingham bandája c. sorozatban). A Csárdásnak köszönhetően Monti nevét mindenki megismerte, nem csak a komolyzene szerelmesei, annak ellenére, hogy életművének többi része gyakorlatilag teljesen elfelejtődött.” (Pesovár, E.: Typen und Entstehung des Csárdás = Studia Musicologica Academiae Scientiarum Hungaricae” T. 29, 1987)
Pesovár Ferenc tánctörténész (Ernő testvére) pedig így ír a csárdásról, mint táncműfajról: „A párostáncaink legújabb típusát képviselő csárdás is a korábbi hagyományt átértékelő stílusváltás eredményeként jelent meg a paraszti tánckultúránkban, s vált egyúttal a magyar romantika nemzeti táncává.
A verbunk és csárdás táncpárt alkotó szerepére, a két tánctípus egyező vagy eltérő stílusjegyeire, valamint a csárdás területi változatai alapján kirajzolódó formai sajátosságokra, szerkesztési elvekre is ügyelve vállalkozhatunk arra, hogy új megvilágításban tárgyaljuk új stílusú párostáncunk kialakulását. Az átfogó stílusjegyek ellenére ugyanis e szempontok alapján határolhatjuk el egymástól a csárdás területi típusai […] (Magyar Néprajz VI, kötet Bp. Akadémia Kiadó 1990. 381-389.)
Mit ír a csárdásról a Magyar Néprajzi Lexikon? Csárdás: új táncstílusunk rögtönzött, individuális páros tánca (→páros táncok), nemzeti táncstílusunk megtestesítője. […] A csárdásban […] összegeződnek azok a legjellemzőbb formák és mozzanatok, amelyek az európai táncáramlatokkal jutottak a Kárpát-medencébe, s élő hagyományként ismerhetők fel a régies vonásokat őrző K-európai páros táncokban. […] amelyben a nemzeti romantika táncstílusának jellemző vonásaira ismerhetünk.
Mielőtt mélyebb tánctörténeti elemzésbe bonyolódnánk, a fentiek ismeretében meglehetős biztonsággal kijelenthetjük, hogy a táncműfaj, vagyis a csárdás megszületése nem köthető egyetlen helyszínhez (Bajához) és egy szűk időintervallumhoz, vagyis Rózsavölgyi Márk bajai tartózkodásának idejéhez sem.
Baján – ellentétben a Baját körülvevő településekkel (Szeremle, Bátmonostor, Érsekcsanád, Nagybaracska) – sajnos nem tudunk semmiféle néprajzi kutatás által feltárt és igazolt néptáncos jelenlétről. Ennek tudatában merésznek tűnik ennek az írásnak a címében megfogalmazott állítás.
A csárdás kétségtelenül nemzeti szimbóluma lett Magyarországnak. Kialakulása a verbunkból, vagy másképpen verbunkosból vezethető le. A tánc elnevezése a német Werbung (fogadás, szerzés, csábítás) szóból származik, amely a mi esetünkben toborzást jelent. Az állandó hadsereg felállításának törvénybe iktatása (Pozsonyi országgyűlés VIII. cikkelye emelte törvényerőre 1715-ben) után, a XVIII. sz. első felében alakultak ki a hadfogadás és a hadkiegészítés olyan intézményes formái, amelyek hazánkban a verbuválás keretéül szolgáltak. Egyik korai emlékünk ebből az időből (1735) Báró Kemény Péter sógor uram verbuválásáról szól, aki a „[…] az diószegi vendégfogadóban” járja a verbungot. (idézi: Réthei Prikkel Marián A magyarság táncai, 1924., 151. l.)
Az állandó hadsereg felállítását követő időszakban tehát már az egész ország területén folyhatott rendszeres jelleggel a katonatoborzás. Német mintára a toborzótisztnél volt egy kalap, tele csörgő tallérokkal. A toborzást a falusi kocsma vagy vendégfogadó előtti téren, ritkábban vásárok és egyéb sokadalmak idején tartották Azért, hogy a fiatalokban kedvet keltsen, a verbuváló tiszt vagy altiszt kézzel kavargatta, csörgette a kalapban lévő pénzt. Sörrel, borral kínálták a fiatal férfiakat, és esetenként még új egyenruhákat is hoztak magukkal. Ha valaki ivott a kínált borból (a „verbung borbul”), annak katonai csákót nyomtak a fejébe, megkapta a „verbungpénzt”, így lettek aztán regruták, vagyis „derék katonák” legalább 10 évre. A verbuválás többnyire számos érdeklődőt vonzott. A források egy része azt is megemlíti, hogy a toborzók alkalmanként nőket is alkalmaztak. Az egyszerű falusi emberek csodálták a táncosok virtuozitását, a cigányzenészek szép és tetszetős muzsikálását, és bizony a falusi lányokat, menyecskéket ebben a felfokozott hangulatban nem volt nehéz táncba vinni. A verbuválást rendszerint hosszabb ideig tartó mulatság követte, ahol a fiatalok a régi párostáncok helyi figuráit használva járták az akkor még nem csárdásnak nevezett új stílusú, friss tempójú táncaikat.
Nem tekinthető véletlennek, hogy a vidéki Magyarországon a tánc szerves része volt a császári hadsereg toborzóinak. Számos irodalmi forrás tanúskodik azok népszerűségéről. Gvadányi József (1725-1801) vagy Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805), valamint Czuczor Gergely (1800-1866) műveiben találkozhatunk erre vonatkozó utalásokkal, leírásokkal. A legismertebb verbunkosszerző Bihari János cigány származású prímás volt (1764–1827), akit virtuóz hegedűjátékáról is ismertek. A hadsereg toborzásain 1849-ig használták a verbunkost.
A 18. század végén a magyar táncéletben egyértelműen jelen lévő verbunk eredetű, karakterű párostáncok stílusjegyeiben már jól felismerhetők azon elemek, amelyek a reformkor nemzeti táncideálját is meghatározzák. A korábban előítélettel kezelt forgós-mártogatós-csalogatós figurák egyre inkább polgárjogot nyertek a magyar paraszti tánckultúrában. Más-más fejlődési utat jártak be Erdélyben, illetve a nyugati és a tiszai dialektusokhoz tartozó vidékeken. A nyugati csárdástípus legjellemzőbb vonása, hogy az általában lenthangsúlyos lassú és friss rész élesen elkülönül egymástól zenében és a motívumkincs alapján is. A tiszai dialektus jellemzője a fenthangsúlyosság, a határvonal pedig elmosódik a lassú és friss részek között. A lassú csárdás motívumkincse általában a verbunkra épül, és megegyezik a friss motívumkészletével. A tempó fokozatos gyorsulásával vált a friss, vagy fergeteges befejező részére a tánc. Érdekesség, hogy a verbunk, mint tánctípus hiányzik a Sárköz-Dunamente vidék (kivéve Decs és Madocsa) tánckészletéből. Az erdélyi táncdialektus területén a táncélet zártabb rendjének (ld. táncházak) köszönhetően napjainkban is megfigyelhető a csárdás kialakulásának folyamata, sőt a régi stílusú legényes, forgós-forgatós karakterű páros táncok a táncrendben együtt élnek az új, esetleg idegen eredetű táncokkal. (Ld. széki táncrend: sűrű és ritka tempó, magyar, lassú, négyes, porka vagy polka, hétlépés)
A fentiek alapján tehát megállapíthatjuk, hogy új stílusú párostáncunk, a csárdás kialakulásának kezdete a 18 sz. második felére tehető, területileg pedig lefedi a Kárpát-medence teljes egészét. Ezt a verbunk karakterű páros táncot a 18. század utolsó éveiben már jellemző magyar táncként tartotta számon az európai közgondolkodás. A bécsi Historisch-politisches Journal 1792-es évfolyamában megjelent írás a magyar nemzeti karaktert megjelenítő táncként írta le: „A magyar tánc teljesen olyan embert jellemez, ki magát szabadnak és korlátozatlannak érzi, mivelhogy a táncos teste felső részét hanyagul mozgatva, a lábaival tetszés szerinti fordulatokat tesz, addig táncol egymagában, ameddig akar, s akkor fogja meg táncosnőjét, ha eszébe ötlik […] A magyar tánc egyszersmind komoly nemzet jellemzője.” (idézi: Réthei Prikkel Marián A magyarság táncai 1924. 287.)
A reformkor függetlenségi és nemzeti törekvéseinek kifejezőjévé azért válhatott a csárdás, mert improvizatív jellege és individuális formavilága révén könnyen összeegyeztethetővé vált a magyarság szabadságszeretetét és egyediségét hirdető nemzetkarakterrel. A reformkor meghatározó publicistái, lapszerkesztői (Balla Károly 1792-1879, Garay János 1812-1853, Czuczor Gergely 1800-1866, Vahot Imre 1820-1879) részéről fölmerült az igény egy olyan, a kor társastáncaihoz hasonló szabályozott „korlátos” magyar tánc megkomponálására, amely kívánalmuk szerint alkalmas arra, hogy kivívja helyét a báltermekben. A Honművész oldalain 1834-ben megjelent tánctörténeti témájú, háromrészes Garay-tanulmány, vagy a Regélő Pesti Divatlapban és a Pesti Divatlapban megjelenő Vahot-írások foglalkoznak a nemzeti táncok korabeli társadalmi jelentőségével, a nemzeti tudat megerősítését segítő szerepével. A kor neves nemzeti táncművészei, illetve egyúttal társastáncalkotói, táncmesterei, Farkas József, Szöllősy Szabó Lajos, Kaczér Ferenc, Veszter Sándor, Kőhegyi József, Thury János rendszeres szereplői voltak az irodalmi divatlapoknak. Hirdetésekben reklámozták újonnan elkészült alkotásaikat vagy megnyíló tánciskolájukat. A lapszerkesztő Vahot Imre pl. nemcsak lapja oldalain szolgálta a nemzeti táncok, különösen pedig a csárdás ügyét, de egyúttal művelte is azt.
Az említett irodalmi lapokban a „csárdás” megnevezés 1844-től lesz egyre gyakoribb. Korábban friss magyar, három a tánc, bokortánc, bokázó és forgó magyar, lakodalmas, szabálytalan magyar, természetes magyar elnevezések mutatták az útkeresést e téren. Ezek és ehhez hasonló táncnevek utaltak a csárdás táncrendbéli jelenlétére. A báli táncrendekbe illeszkedő szabályozott, ugyancsak a nevüket kereső magyar jellegű táncok sorában időben visszatekintve pedig előfordul még a természetes magyar, szabálytalan magyar, szabályozott magyar, de a bokázó és forgó magyar, a bokás magyar, a reszelős, és a pórlakodalmi cifraforgó is. A műtáncra utaló elnevezések („egybevágó”, „jól betanult”) mellett előfordulnak a tánc improvizatív jellegére következtetni engedő egyéb szófordulatok is, mint pl.: „figurák özönét teremtve való táncolás”, a tánc „aprózása”, „megszaporázása”, „szabadjáratú, fesztelen” stb.
„A magyar nemzeti társastánc a 19. szd.-ban azzal a céllal készült, hogy a tánctermekben elfoglalja a francia négyes a cotillon elemeit. M(agyar) népi tánclépésekkel vegyítve alakították ki a fővárosi és vidéki táncmesterek. Több változata ismert. A leghíresebb a Szöllősy Szabó Lajos által 1841-ben készített körmagyar, amely hat tételből állt: Andalgó, Lelkes, Toborzó Ömledező, Három a tánc, Kézfogó. Zenéjét Rózsavölgyi Márk szerezte, és népszerűségére jellemző, hogy kottája azonnal meg is jelent nyomtatásban. 1842-ben ezt a táncot a Nemzeti Színház színpadán is bemutatták.” (Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai, 1924.)
Bajai városlakóként, lelkes lokálpatriótaként és a szakmát korábban művelő néptáncpedagógusként magam is szívesen azonosulnék vele, sőt készséggel lennék lelkes híve a címben megfogalmazott állításnak, de éppen ezen okokból ezt nem tehetem meg. „A reformkorban Baján született meg a csárdás” állítás véleményem szerint szakmailag megalapozatlan, megtévesztő, nem elfogadható. Minden bizonnyal az történt, hogy Rózsavölgyi Márk, a reformkor híres zeneszerzője ebben az időben valóban Baján élt, és az általa ekkor – és talán Baján – komponált nemzeti érzelmű zenéjére Szöllősy Szabó Lajos, a kor egyik kiemelkedő táncmestere, aki (színházi balettmesterként) rövidebb ideig szintén Baján tartózkodott, az említett időszakban készített egy koreográfiát, amelyet Körmagyar vagy Első magyar körtánc néven ismer és tart számon a táncos szakma. Ennek az eseménynek annyi köze van a magyar új stílusú tánchoz, a csárdáshoz, hogy Szöllősy színpadi műve elkészítéséhez fölhasználta a magyar falvakban régóta élő hagyományos „csárdás” motívumait. A Körmagyar rövid idő alatt népszerű lett. Hívei lelkesen táncolták az úri szalonokban, a pesti bálokon.
Baján, a „Baján született meg a csárdás” apropóján, a 2010-es évre meghirdetett A csárdás éve programjában szereplő és Guinness-rekordként elkönyvelt „Az azonos időben legtöbben csárdást táncoló pár” néven futó rendezvény fantasztikus közösségi élményt jelenthetett a programban résztvevőknek, hiszen sok százan együtt, egyidőben élvezhették az együtt-táncolás örömét. Abból a szempontból is sikeresnek tekinthető a rendezvény, hogy egyrészt ráirányította a figyelmet a magyar néptánc szépségeire, másrészt pedig feltehetően inspirálóan hatott a néptáncmozgalom bajai fejlődésére, alakulására is. A bajai gyermekek, fiatalok és felnőttek ma művészeti iskolák és civil szerveződések kínálatában találkozhatnak az eredeti magyar vokális- és instrumentális népzene- és néptáncok megismerésének, gyakorlásának lehetőségével. A fergeteges, forgatós, ritka, sűrű, szökős, csalogatós, mártogatós stb. amelyeket a világ összefoglaló néven csárdásnak ismer, méltán lett népszerű és csodálat tárgya a világ minden táján, de úgy gondolom, hogy a fentiek ismeretében a világhír felé vezető úton, induló állomásnak felelősséggel nem lehet kizárólag Baját megnevezni.
Irodalom:
Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924);
Szentpál Olga: A csárdás. A magyar nemzeti társastánc a XIX. század első felében (Bp., 1954);
Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958
Magyar Néprajz VI. kötet. Népzene, néptánc népi játék. Bp., 1990.
Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–IV., Bp., 1970);
Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972).
