A 65 éves Duna Fotóklub Egyesület képeihez

Kellnerné Felső Sára

E lapszámunk címlapját, valamint középső oldalait a bajai Duna Fotóklub Egyesület fényképeit díszítik. Az egyesület elődje, a Bajai Fotókör 1958-ban alakult meg, tehát 2023-ban ünnepelte fennállásának 65. évfordulóját. Ennek apropóján 2023 decemberében két kiadványuk is készült: A Metszet ’23 – Jelenünkben a múltunk c. könyvben az egyesület rövid történetét, valamint a jelenlegi klubtagokat ismerhetik meg az olvasók, míg Bajai galéria című összeállításukban bajai képekben lehet gyönyörködni. Lapunkban ez utóbbi, illetve vajdasági témájú képeikből láthatnak válogatást. Az alábbiakban a fotóklub vezetőjének ünnepi gondolatait olvashatják.

Azon ritka közösség vagyunk, ahol a közös érdeklődés mellett barátságok szövődnek, eltűnnek a korhatárok, az egymás iránti tisztelet mégis megmarad. Ezt nagyon jónak és követendőnek tartom, mert a siker záloga a közösség összetartó erejében, azaz bennünk van!

Jelenlegi tagságunk 34 fő, és a névsor mely várhatóan bővülni fog az idei évben is. Tagjaink közül többen rendelkeznek FIAP- és MAFOSZ-kitüntetéssel, diplomával. Kitüntetett Az Év Fotográfusai vannak sorainkban, és vannak tagjaink a Magyar Fotóművészek Világszövetségében is. Egyesületünk 2018 óta minden évben dobogóra állhatott Az Év Fotóművészeti Alkotócsoportja Kitüntető címért folytatott versenyben. A bajai Duna Fotóklub Egyesület mind egyénileg, mind csoportosan jelen van és helytáll a nemzetközi porondon is. A siker kulcsa a csapatmunka, az egység, illetve a közös, jó fotók.

Szeretünk fényképezni, és igyekszünk is minél többet, akár egyénileg akár csoportosan. Sokfélék, színesek vagyunk, nagy érdeklődési körrel. A Duna Fotóklub Egyesület számára fontos Baja és a Gemenc természeti szépségeinek megörökítése, kulturális értékeinek, szokásainak bemutatása. Mindemellett nagyon fontosnak tartjuk, hogy feltérképezzük a határainkon túl is fellelhető és megőrzött kulturális értékeket, hagyományokat, szokásokat, a még fennmaradt épített környezetet, annak különleges hangulatát.

Az idei évben a Duna Fotóklub Egyesület 15 tagja utazott a Vajdaságba, és elhozhatta a közönségnek a Bácskában fellelhető és őrzött örökség egy-egy apró töredékét. Mindezt az a MMA A Kárpát-medence felfedezése fotós szemmel c., 2023-as pályázatának, illetve a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásának köszönhetjük.

Fotóinkkal próbáljuk megmutatni a stílusunkat, az érzéseinket; azt, hogy kik is vagyunk, s milyennek látjuk a világot. Egy-egy fotó, a jól elkapott pillanat, egy apró részlet, nem csak emlék. Az elkészült képben a lélek mutatkozik meg, amely képes arra, hogy érzelmeinket felidézze, másokban is gondolatokat indítson el, érzelmeket váltson ki belőlük. Ettől olyan szép és izgalmas a fényképezés.

Bajai galéria

Vajdasági galéria

Főterünk szíve: a Szentháromság-szobor

Baja köztéri szobrai 10.

Kordé Nóra

Nap mint nap elmegyünk mellette gyalog, kerékpárral, busszal vagy személygépkocsival, merthogy itt van a város központjában, a főtéren – a város egyik legforgalmasabb közlekedési útvonala mellett – a térnek is nevet adó Szentháromság-szobor. Egykor vallásos érzésű, az Istent félő és az akkoriban olyan sok áldozatot követelő, fekete halálnak is nevezett pestisjárványtól megmenekülő városi polgárok állíttatták hálából. Azóta sok idő eltelt, a mai kor embere is hozzászokott, már fel sem tűnik, ki sem tűnik a tér belsejéből, nem állunk meg előtte, nem csodálkozunk rá. Pedig szép, vallásos emlékünk, és nemcsak szakrális, hanem általános emberi értékek őrzője is: a háláé, a tiszteleté és a kitartásé, állhatatosságé.

Központi helye és szerepe ellenére keletkezéséről nem sokat tudunk; arról, hogy konkrétan mikor, milyen körülmények között állították, kik vettek részt a nem mindennapi eseményen. Mindezek sajnos ismeretlenek előttünk, de vannak olyan adatok, amelyekre azért hivatkozhatunk a szobor története kapcsán. Ezeket vázolom írásomban. Mindezek mellett természetesen a műemlék közvetlen környezete, a körülötte formálódó, átalakuló tér is megjelenik a cikkben.

1. 5186.2013_11.jpg

Kezdjük azzal, hogy mi volt a célja az emlék létrehozásának, egyáltalán miért állítottak Szentháromság-oszlopokat Európában. A katolikus vallásosság reprezentációs elemei voltak a szentek barokk köztéri szobrai, a különböző szakrális plasztikai ábrázolások a 16–18. században. Ezek nemcsak a katolikus vallás, hanem a katolikus uralkodóházak abszolutisztikus kormányzásának támogatását is szolgálták, főként az ellenreformációs törekvések vagy akár a törökellenes harcok kapcsán is. A vallási és a politikai szempontokon túl fogadalomból vagy hálából is emeltek köztéri szobrokat, főként Szűz Mária vagy a Szentháromság, esetleg konkrétan a betegségek ellen védő és a különféle bajelhárító szentek tiszteletére. Utóbbira igen jó példa lehet Szent Flórián, aki a tűzvész, de az árvíz ellen is patrónusi szerepet tölt be, vagy Nepomuki Szent János, aki a vízen járók védőszentje. Mindkét szent tisztelete jelentős volt Baján, a lakosság szobrokat is állított a patrónusoknak, és szép hagyományok is kötődtek, kötődnek hozzájuk (tűzoltó-szentmise, Jánoska-eresztés).

A Szentháromság-szobrok, vagy -oszlopok általában fogadalmi emlékekként terjedtek el a 16–18. század során, a fellobbanó pestisjárványok idején. Földrajzilag Itáliából indulhatott maga a pestisszobrok állításának szokása a 16. század közepétől, de később Bajorországban, a Habsburg-monarchiában és hazánkban is igen népszerűvé vált. Többnyire a Szentháromság, Szűz Mária és a pestisszentek jelentek meg az emlékeken, azaz Szent Sebestyén, Szent Rókus, Szent Rozália, Szent Antal (Remete Szt. Antal és Páduai Szt. Antal ábrázolása egyaránt gyakori, de pestisszentként inkább előbbit tartották számon). Természetesen az adott település helyi vallásos szokásaitól, saját védőszentjétől, -szentjeitől is függött, hogy ki jelent meg a szobron.

Bécsben I. Lipót császár és király (1657–1705) az 1679-es nagy pestisjárvány után tett fogadalmat emlékoszlop emelésére, amelynek ideiglenes, fából készült változatát még az évben fel is állították a Grabenen. A végleges, márványból készült Szentháromság-oszlopot 1693-ban, Szentháromság vasárnapján avatták fel, a monumentális – 21 méter magas – szoborcsoport allegorikus ábrázolásaival a hit pestis feletti diadalmát mutatja be. Érdekesség, hogy néhány évvel ezelőtt, a koronavírus-járvány idején újraéledt a szobor régi funkciója is, mivel sokan fohászkodtak itt gyógyulásért, és helyezték el kéréseiket, vagy mécseseiket.

Magyarországon is hatással voltak ezek a pestisemlékek, hazánkban is terjedt a kultuszuk: 1701-ben Sopronban állítottak egyedi, csavart oszlopos szobrot, Budán szintén az 1700-as évek elejére tehető az első Szentháromság-oszlop létrehozása, Pesten pedig az 1690-es évek elejére. Nagyon sok településünkön ma is a megőrzött műemlékeink közé tartoznak ezek a főként a 17–19. századokban létrehozott szobrok.

A 18. század elején, 1708–1709-ben volt jelentős pestisjárvány hazánkban, majd 1737– 1751 között egy még nagyobb, amely térségünkben is sok áldozatot követelt. Rapcsányi Jakab Baja monográfiájában említi, hogy a dögvész – amint a számos egyéb változat (pl.: mirigyes nyavalya, dögletesség) mellett így is nevezték a pestist – a városban is „nagy veszedelmet okozott” és hogy „tovaterjedésének megakadályozására Csongrádtól Kisszálás Máda pusztákon át Bajáig őrvonalat vontak s a délről jövő utasok a 40 napi vesztegzárt Kecskeméten töltötték”. (Összehasonlítva korunkkal, számunkra a 10 vagy 14 napos karantén is igen nehezen viselhető volt a covid idején.) A pestis egy Yersinia pestis nevű baktérium által, köztes gazdák – patkány és bolha – vagy a tüdőpestis során cseppfertőzés révén terjesztett fertőző betegség, amely 1894-ig gyógyíthatatlannak számított, igen magas halálozási aránnyal (a letalitása 60%-os, vagy afeletti volt). Európában a legnagyobb járvány a 14. században, 1347–1353 között volt, de még a 17–18. századokban is újra fellángolt.

Baja lakossága is rendkívül sokat szenvedett a 18. századi nagy járványokban: az 1709., 1738–1741. és az 1795. évi pandémia során. A karantén mellett számos bevett praktika volt a betegség terjedésének megakadályozására, amelyek sokkal inkább tekinthetők babonás szokásoknak, mint eredményes gyakorlatnak. Például a régi iratok és okmányok, relikviák elfüstölése, máglyára vetése vagy a fertőzött házakban a puskapor vagy salétrom égetése, éjszakára az ablakok és ajtók bezárása. Ezek után nem meglepő, hogy a bajai ferences szerzetesek Historia domusában is a következő sorokat olvashatjuk: „a várost és környékét fenyegető pestis idején elvesztek ennek a konventnek írott emlékei, ezért sem keletkezésére, sem fejlődésére vonatkozó iratok nincsenek többé […]” Lehetséges, hogy épp ezért nem található semmiféle utalás a háztörténetben a Szentháromság-szobor felállítására vonatkozóan sem, pedig a lényeges helyi, városi eseményeket általában bejegyezték, viszont feltételezhető, hogy a korai bejegyzésekből sokat utólag írtak be.

A bajai Szentháromság-szobor a város egyik legrégibb, késő barokk műemléke, amelynek létrehozását általában az 1750-es évekre datálják, de valószínűleg már 1748 előtt felállították. Paul Flach (1907-1991) helytörténet- és néprajzkutató német nyelvű, Zur Entstehungsgeschichte der deutschen Pfarrei und Pfarrkirche von Baja című könyvében hivatkozik az 1748-as canonica visitatiora (a megyéspüspök kánoni látogatására, amely során végiglátogatja az egyházmegye plébániáit), amely szerint ekkor már volt Baján Szentháromság-szobor, ennek azonban ismeretlen az építési ideje. Sajnos erre a régi, 1748 előtti emlékre vonatkozóan ma sem tudunk sokkal többet. Komárik Dénes (1929–2017) művészettörténész, építész a 18. századi Pest szobrászairól, kőfaragóiról írt tanulmányában viszont szóba kerül, hogy honnan kerülhetett Bajára a régi szobor vagy annak néhány eleme. A szakember írásában említi, hogy a 17. század végén, valószínűleg az első pesti, azaz 1692-es Szentháromság-oszlop szobrait – amelyet feltehetőleg Rieder András (17. század–1723 után) szobrász készített – a város lecserélte újabbakra, és a régieket el akarta adni. „Úgy látszik, hogy ezeket a kimustrált szobrokat Baja városa vásárolta meg Pest városától; Baja azonban késlekedvén a vételár kifizetésével, a pesti városi tanács 1720. június 10-én latin nyelvű átiratban kérte Baja városát, hogy Rieder András szobrásznak […] fizesse ki a hátralékos 60 forintot; a vételárnak és a szobrász munkadíjának törlesztése azonban többszöri halogatással 1723 tavaszáig húzódott el.” A Szentháromság-szoborral koronázott, mellékalakok nélküli, szerény pestisemlékmű valószínűleg 1716-ig állt eredeti helyén és utána kerülhetett Bajára. Schön Arnold (1887–1973) művészettörténész írta 1934-es tanulmányában a szobor kapcsán, hogy „a városi tanács a lebontott oszlopot nem találván eléggé méltónak a szerviták számára [mivel ők szerették volna megvásárolni – K. N.], az oszlopnak az eladását határozta el, árát pedig új Szentháromságoszlop költségeinek fedezésére szánta; később el is adta az oszlopot szobrostul Baja városának […]” Sajnos semmi konkrétumot nem tudunk arra vonatkozóan, hogy hova került a megvásárolt szobor. Ez lehetett vajon az, a már 1748-ban álló emlék, amelynek nem ismerjük keletkezési idejét? Sajnos itt a bizonytalanság ingoványos talajára érkeztünk, szóval, ami vélhetően igazolható, hogy az adás-vétel nehézkesen, de létrejött.

Amit tudunk, hogy Baja is hasonló céllal, a pestisjárványtól való megmenekülés emlékére, hálából állította, valamelyik nagy pestisvészhez kapcsolódóan. Tudjuk, hogy nem egyedüli pestisemléke a városnak, hiszen a Rókus kápolnát is éppúgy fogadalomból építették. Utóbbit az 1738–1739-es nagy járvány emlékére kezdték el építeni, az akkoriban a város külterületére eső helyen, de a belvárostól nem nagy távolságra. Körülötte jött létre a Rókus temető, ahová 1745 májusától már bizonyíthatóan temetkeztek. A vesszőfonatos, zsúpfedelű kápolnát Szent Rókus – a pestises betegek védőszentje – tiszteletére állították, amely latin nyelvű kronosztikonjában is utalt eredeti céljára. Ez magyarul így hangzik: „Ezen épületet a jámbor Baja fogadalomból emelte pestistől szabadulásának örök emlékezetére.” A latin szövegből az építés ideje, azaz az 1739-es évszám olvasható ki. A pestis ezután sem tűnt el, az 1740-es évben újra felütötte fejét és a század végén, 1795-ben úgyszintén. Ugyanabban az évben, amikor a város lakossága megújította és időtálló anyagból újjáépíttette a kápolnát, hogy az elődök fogadalmának eleget tegyen. Az épületet 1795. augusztus 16-án, Szent Rókus napján szentelte fel Ránics István bajai apátplébános gróf Kollonich László érsek képviseletében. Részletes leírás maradt fenn az ünnepélyes nap eseményeiről, ezért is érthetetlen, hogyhogy nem ismerjük a főtéren álló Szentháromság-oszlop állításának történetét. Az mindenesetre érzékelhető, hogy a fogadalmi emlékeket akkoriban nagy becsben tartották, és a hozzájuk kapcsolódó ünnepek sem múltak el jeles események nélkül.

Mindenesetre az 1830-as canonica visitatio utólagosan említi a fontos eseményt, amelyet latinul Paul Flach idéz: »Datur Statua SS. Trinitatis in Foro ex lapidibus exstructa Annos ante 80, per oppidanos, ex Cassa Oppidana Conservatur.« Eszerint 80 évvel azelőtt, kőből épült Szentháromság-szobrot emeltek a (fő)téren a városiak, amelyet a város pénztárából tartottak fenn. Paul Flach ezután azt írta, hogy tehát az első Szentháromság-szobor a lakosság áldozatkészsége révén 1750 körül épült. Ugyanakkor az 1748-as kánoni látogatás jegyzőkönyve szerint ebben az évben már állt Baján egy „elegáns” Szentháromság-oszlop, amely lehet, hogy azonos a pesti emlékkel, vagy legalábbis annak szoboralakjaival egészíthették ki. Utóbbira Paul Flach idézett művében nincs utalás, de lássuk, mi derül még ki ebből az írásból! Az uradalom és a város között az 1769-es évben már voltak megbeszélések az emlék folyamatban lévő restaurálásáról, amelyek végül nem ismerjük, hogy milyen eredménnyel zárultak. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy egy mindössze huszonegynéhány éves szobrot miért kell felújítani, miért volt erre szükség, ha tényleg 1750 körül hozták létre. Ha előzménye volt, akkor persze ez is érthető lehet. Tudjuk, hogy 1750-től a bajai uradalom gróf Grassalkovich (I.) Antal (1694–1771) kezelésébe került, aki tovább formálta a város főtérré átalakuló területét: „[…] az előtte fekvő [az egykori Grassalkovich-kastély, azaz a mai városháza előtti – K. N.] háztömböt eltávolította és egy szabad teret alakított ott, hol most a Sztháromság szobor áll. A Szt-Antal uccát is ő létesítette.” – írta róla Rapcsányi Jakab. A pestisoszlop („Statua”), Balla Antal 1772-es Baja-térképén jelölve van, megközelítőleg a mai helyén, a tér közepén látható. Eredetileg, egészen 1793-ig azonban nem itt, hanem a mai városháza előtt vezető út közepén, közvetlenül az épület mellett állt. Mivel itt „láb alatt volt”, ezért az uraság – ekkor már Grassalkovich (II.) Antal herceg (1734–1794) – a főtér (Hetipiactér) közepére költöztette át és állíttatta újra. Erről egy magyar nyelvű dokumentumban is olvashatunk: »S. Háromság Statuáját az Uraság az utza közepéről, mint Láb alatt való helyről a piarcz közepére vittetvén maga költségével fel is alitata, hogy ott téresebb helye lehessen tiszteletére, melynek meg ujtássárul már rendelkezések is meg voltak téve, de a Város még tsak a kerületét sem akarja meg igazitattni, melyet az Uraság tsináltatott, melynek reparatiójára ha a Város az Uraságot kinszeriteni akarja nem dificultaltatik, de az Uraság is azon a helyen, ahol a régi Statua alott, már most ott lévő hazat kifizetvén Vendégfogadót épitend, melyet Arendában adván 300 F. Successive többet is érette Esztendeig meg adnak.« A szobor fenntartása korántsem volt egyértelmű, hogy kinek a feladata, hiszen kiolvasható, hogy a város és az uradalom birtokosa között is vita tárgyát képezte, hogy ki újíttassa meg azt és tegye rendbe a környezetét. Ugyanakkor Grassalkovich hercegnek útjában állt, így a helyére fogadót építtetett, amelyből további bevételei származtak. A szobor eredeti helyére vonatkozóan is kérdéses lehet, hogy az a Grassalkovich-kastély, azaz a mai városháza előtt állt – mint ahogy Paul Flach is írja –; de néhol előfordul az a vélemény is, hogy a régi városháza előtt lehetett. Utóbbi a tér déli oldalán, a Deák Ferenc utca vonalában, a Szentháromság tér 3. szám alatt helyezkedett el; földszintes, dísztelen városi középület volt.

A Szentháromság-szobor felújítására vonatkozik a belevésett 1881-es évszám, amikor egy jelentősebb restaurálást végezhettek rajta. Az évszám a műemlék tábláján is olvasható, arra vonatkozóan, hogy azt ki végezte, szintén több információt találhatunk. Dunaiszky Lőrinc (1784–1833) szobrász nevével több helyen találkoztam az anyaggyűjtés során, de ő ekkor már nem dolgozhatott az emléken, hiszen már nem élt. Elképzelhető, hogy a 19. század elején dolgozott a szobron – habár erre vonatkozóan nem találtam konkrét adatot –, hiszen Baján, a Rókus temetőben lévő Lagner-síremléket ő készíthette 1818-ban, tehát volt bajai kötődése. Természetesen ez csak feltételezés. Másutt azzal az adattal találkoztam, hogy ifjabb Dunaiszky Lőrinc személyéhez köthető az 1881-es munka, akit valószínűleg Dunaiszky Lőrinc fiaként azonosítottak, csakhogy nem találtam arra vonatkozó információt, hogy neki lett volna Lőrinc nevű, szobrász foglalkozású fia. Dunaiszky László Gyula (1822–1904) nevű fia viszont szintén szobrász volt, tehát lehet, hogy csak névelírás történt, és ő volt, aki az 1881-es munkálatokat végezte. Harmadik variációként egy írásban Hunyady Antal (19. század közepe – ?) helybeli kőművesmester neve merült fel. Paul Flach is említi a szobor 19. század végi felújítását, igaz, ő az 1882-re datálja. Akkoriban igen pompásnak hatott a felújított-megújított pestisemlék, amelynek helyreállítási költsége 2 900 Ft volt, amit nagyobb részben a lakosság adományai révén finanszíroztak.

A főtér egy 1872-es ábrázolásán a szobor még sokkal egyszerűbb formában látható. Ekkor láthatólag még nem volt meg a lépcsős talapzata, amelynek révén sokkal inkább kiemelkedik a tér járószintjéből. Egyszerűbb formájú lehetett, puritán vaskerítéssel vettek körül. Pompásabb formáját, lépcsős talapzatát, díszes vaskerítését minden valószínűség szerint csak az 1881-es felújítását követően nyerte el.

Természetesen nemcsak esztétikai, díszítőelem-funkciója van a köztéri emlékműnek, hiszen már régóta a vallási élet részévé vált körmenetek főszereplőjeként vagy állomásaként. A Barátok templomának húsvéti, feltámadási körmenete hagyományosan a Szentháromság-szobor megkerülésével zajlik már a 19. század vége óta, de tartottak itt később is Szentháromság-vasárnapi (a pünkösd utáni első, a húsvét után a nyolcadik vasárnap; más néven „kicsipünkösd”) szentmiséket. Szintén ezen ünnephez kapcsolódóan bunyevác szentséges körmenet is volt, bunyevác szentmisével. Jeles ünnepeken – például úrnapján – szintén tartottak körmeneteket a téren, illetve 1947 november végén, advent kapcsán is, erről a következőket olvashatjuk a háztörténetben. „A körmenet a következő utcákon ment végbe. A templomból kiindulva a városháza déli oldala mellett elhaladva, egész a Sugovicáig ment, majd megkerülve a Szentháromság szobrát egészen a tér északi részén lévő úttestig ment, ezen elhaladva az Eötvös utcába tért be, és egész a Belvárosi templomig ment, innen a zirciek rendháza felé menve arra az útra tértek, mely a zárdatemplomunkba vezet. A körmenet után magyar litánia, Te Deum és a misszionáriusok búcsúztatása volt, rengeteg számú nép jelenlétében.” A kalocsai főegyházmegye Mária-napokat tartott Baján 1948. június 12-én és 13-án, amely során szintén a főtéren gyűltek össze a hívek. Az ünnepség másnapján „a Szentháromságnál felállított oltárnál 9 órakor Mindszenti József [sic! – a szerk.] prímás mondott szentmisét és szentbeszédet.” Mindezekből is érzékelhető, hogy kultusza, vallási szakrális szerepe volt a Szentháromságnak Baján, amely továbbélt a második világháború pusztításai, sőt a Rákosi-korszak erőszakos vallásellenessége után is. Ennek egyik megnyilvánulása volt helyi szinten is, amikor az 1950-es években felmerült annak gondolata, hogy telepítsék ki az emlékművet az akkorra már Béke térnek „keresztelt” főtérről. Voltak korábban is hasonló ötletek, például amikor a Hősök szobrát szerették volna a helyére állítani az 1920-as években. Mindezeket a városi vezetőség elvetette, és a szobor azóta is a helyén áll. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az emléket nemcsak ilyen vallásos-ünnepi alkalmakkor vette körül tömeg a téren, hiszen a 18. századtól itt volt a városi piac forgataga is.

Végezetül szeretném bemutatni a szobrot, azt az arculatát, ahogy ma ismerhetjük. A homokkő, késő barokk műemlék lépcsős, kétrészes talapzaton áll, amely nyolcszögletes kőtömbben folytatódik. Utóbbi négy sarkában hasábokon tűnnek fel az evangélisták – azaz Máté, Márk, Lukács és János – szobrai. Az evangéliumok elbeszélői ókori öltözékük és saját attribútumaik – a könyv, illetve a könyvtekercs – alapján felismerhetők. Szemből nézve balról Máté, jobbról János, hátulról a nyugati oldalon, balra Márk, jobbra Lukács alakja látható. Szimbólumaik, mint az Úr trónját őrző négy élőlény, a következők: az angyal vagy ember Mátéhoz, az oroszlán Márkhoz, az ökör vagy bika Lukácshoz, a sas pedig Jánoshoz kötődik. A négy evangélista megformálása a Szentháromság-emléken, ha nem is egyedi dolog, de talán ritka, mivel többnyire a pestisszentek, az apostolok vagy magyar szentjeink kerültek általában rájuk. A nyolcszögletű kőtömb közepéből emelkedik a magasba a négyzetes kőoszlop, melynek aljában Szűz Mária alakja látható. Az oszlop tetején helyezkedik el a Szentháromság – az Atya, Fiú és a Szentlélek – megformált alakja. A „kegyelem trónusának” ábrázolásával jelenik meg az Isten uralkodói jelképével, az országalmával, a Fia a kereszttel és galamb képében a belőle kiáradó fénynyalábokkal a Szentlélek. A műemlék jelenleg ép, de tisztításra szorulna. Legutóbb 2000-ben restaurálták az addigra eléggé megrongálódott emlékművet, a munkálatokat Rákos Péter szobrász végezte.

Az eredetileg pestisszobornak szánt műemlék története mozgalmasnak mondható, hiszen felállítása után nem hagyták eredeti helyén, többször felújították, mindeközben kialakult körülötte a város nyüzsgő központi, fő tere, amelynek manapság is a Szentháromság a névadója. Korábban volt Piac tér, 1903 előtt Fő tér, utána a 20. század elején Szent István tér, 1945 után Béke tér, 1990-től pedig Szentháromság tér. A tér is folyamatosan alakult, változott körülötte. Volt olyan időszak, amikor még mind a négy oldalról beépített volt, később a nyugati oldalról a Sugovica felől nyitottá vált, amely révén lenyűgöző látványt nyújt a tér, illetve a természet közelsége. Hangulatos a maga macskaköves, ódon burkolatú, négylevelű lóherét formázó kialakításával, amelynek majdnem közepén ott őrködik a helybéliek oltalmára a fogadalomból épített, vallási-építészeti örökségünk, hasonlóan, mintha a főtér, a város szíve lenne. Ennek megfelelően kellene gondoskodnunk időnkénti felújításáról, környezetének kialakításáról. Arról, hogy a szobor korunkban is megfelelően érvényesülni tudjon a tér közepén, és ne egy óriási parkoló szmogfelhőbe burkolózó útjelzője lehessen.

 

„Győztem, mert a szobraim itt állnak, és bennük hibernálva élnek az emberi méltóság, a szabadság csírái.”

Baja köztéri szobrai 9.

N. Kovács Zita

Gyurcsek Ferenc (1942-2023): Úszók, 1972, Baja, 3,5 m, mészkő

„A lehetőségeim adottak voltak – írta a halála előtt néhány hónappal, 2023-ban megjelent monográfiája előszavában – Könyvek (papír), ceruza, petróleumlámpa. Beszélni még nem tudtam, hát rajzoltam. Reggeltől estig, állandóan. […] Rajzolva gondolkoztam, álmodoztam. Azután szobrász lettem.”

Az 1972-ben készült, a Sugovica partján 1974-ben felállított, majd a bajai uszoda elé áthelyezett Úszók című köztéri plasztikája életszerűségével, elevenségével a bajaiak kedves szobrává vált. Mészkőplasztikájában a vízzel együtt élő bajai életérzésnek, egy ikonikus mozgásnak, a szüntelenül jelen lévő emberi öntudatnak, méltóságnak, humanizmusnak állított emléket.

Gyurcsek Ferenc 1942. november 6-án, Budapesten született. Szülei Gyurcsek Ferenc építőmunkás, tetőfedő és Banka Terézia voltak, akikkel sokat járták a világot. Édesapja remekül rajzolt, a családi legendárium szerint Gyurcsek Ferenc is előbb rajzolt, mint beszélt, vizuális műveltsége korán kialakult. Garán járt általános iskolába, ahol összevont osztályban tanult. 1957–1961 között a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban végezte tanulmányait, majd az érettségit követően 1961–1963 között díszítőszobrász-restaurátorként dolgozott. 1963–1968 között a Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt Somogyi József növendékeként. A főiskola biztonságot adó műhelyéből a Fiatal Művészek Stúdiójába került, ahol kollektív műtermek, kiállítási, pályázati lehetőségek és ifjú alkotók társasága vette körül. 1967 óta kiállító művész. Tanulmányúton Olaszországban, Rómában, Bulgáriában, Görögországban, Grúziában és Örményországban járt. A Munkácsy Mihály-díjas (1975) szobrász 1971 és 2019 között 35 köztéri megbízáson, Magyarországon kívül Ausztriában, Görögországban és Türkmenisztánban dolgozott. 1971-től Vácott, később Budapesten, Martfűn, majd Budakeszin élt és alkotott.

Gyurcsek Ferenc a 20. századi magyar szobrászat hagyományőrző, archaikus, figurális szemléletű alkotói csoportjához tartozott. Érdeklődése kezdetektől (de római tanulmányútjától különösen) a köztéri építészethez szervesen illeszkedő, monumentális szobrászat felé fordult: ókori görög és római felületkompozíciókban gondolkozott, alkotásaiban vizuális emlékezettel komponált és szerkesztett. Ars poeticája szerint az emberi méltóság és szabadság anyagban rögzített sarokköveit igyekezett megformálni. A köztéri munkák mellett természetesen intenzíven foglalkozott grafikával és kisplasztikával is. A szobor számára mind tartalmi, mind formai törekvéseiben ideológiai és erkölcsi igazságok, társadalmi és szociológiai jelenségek ábrázolója. Közösségi alapállásából eredően leginkább a monumentális feladatok érdekelték, a köztéri megvalósítás igénye kisebb méretű munkáinak is jellemzője.

Gyurcsek Ferenc közel hat évtizedes szobrászi pályája során örömmel és szívesen látogatott Bajára. Bánáti Tibor és B. Mikli Ferenc barátsága (mindkettejük portréját bronzból meg is mintázta) termékeny találkozások, bajai kiállítások, beszélgetések forrása volt. A szobrász életművének második köztéri alkotása a Baján felállított Úszók c. szobor volt, amelyen jól érzékelhető az emblematikus témaválasztás, amelynek megközelítése közben sajátos, tradicionális, mégis innovatív, megújuló formarendet teremtett, jól szintetizálva az igényesen mintázott figurális, realista tartalmat a személyes, expresszív, futurista, dinamikus formarenddel. Gyurcsek Ferenc a hetvenes évek elején gyakorta élt a futuristák mozdulatfázisokra épülő plasztikai megformálásával. Az úszó testek, hullámok ritmikus ismétlésének kettős célja volt: egyfelől hangsúlyozza a gondolat, az üzenet jelentőségét, másfelől oldja az alkotást övező geometrikus városkép egyhangúságát. A vízből kiemelkedő arcok, karok, lábak látványának ismétlődése tömbbé sűrűsödik, szinte egyetlen dinamikus mozdulattá, hullámveréssé formálódik. Az üzenet és a forma egyszerűségében rejlik hatása is: a tőmondat emblematikus kijelentéssé, sőt szinte felkiáltójellé válik.

Az úszó női testeket megformáló műben az egyszerűsítés és összefoglalás, a gondolati általánosítás és törvényszerűség nyer fontos hangsúlyokat. A vízparton élők egyszerre konkrét és szimbolikus eseményét magától értetődő természetességgel reprezentálja a valóság formavilágát megőrizve, építményével mégis piedesztálra helyezve, jelképi szintre emelve. A Sugovica partján álló szobor számára különleges talapzat is készült, sajátos plasztikai megoldásokkal, amelyet sajnos a Petőfi-szigetre történt áthelyezéskor már nem állítottak fel.

„Gyurcsek Ferenc szobrászi munkásságát, mint minden jelentékeny művészi teljesítményt, több felől is meg lehet közelíteni. Kvalifikálhatjuk a művészi koncepció, a vállalt eszmeiség oldaláról, szemlélhetjük a formai megvalósítás, a kifejezés színvonalát nézve is, sőt vizsgálhatjuk a tekintetben, hogy munkái milyen feladatot vállalnak, milyen funkciót töltenek be a gyakorlatban. Akármelyik nézőpontot válasszuk is, a Gyurcsek-oeuvre minősége megkérdőjelezhetetlennek tűnik. Ez a művészet életigazságok megfogalmazására hivatott, s választott problémakörének imponáló állandóságán belül egyre eredetibb témafelfogással, egyéni ötlettel, egyre sajátosabb és merészebb formalátással és kompozíciós megoldásokkal képes meglepni. Pályakezdése óta az ember és a világ viszonya foglalkoztatja, azokat az élethelyzeteket nyomozza, amelyek révén az egyén alakítója lehet saját és közössége sorsának.” (Tasnádi Attila művészettörténész)

Gyurcsek Ferenc szobrászművész hosszú betegség után, 2023. augusztus 18-án hunyt el.

„Idézlek benneteket, hős tanítványainkat…” – a Bajai Tanítóképző hősi halottainak emlékműve

Baja köztéri szobrai 8.

Mayer János

Az első világháborút (1914–1918) nem véletlenül nevezik a 20. századi történelem őskatasztrófájának: minden addiginál több ember vett részt (és esett el) benne, minden korábbinál több nélkülözést éltek meg a résztvevő, de sokszor még a semleges országok állampolgárai; államok gazdaságai, politikai rendszerei omlottak össze a háború következtében, az addig ismert nagyhatalmi, társadalmi és világrend is felbomlott. A Nagy Háború – ahogy akkor nevezték – összesen mintegy 10 millió halottat és 20 millió sebesültet követelt világszerte, nem is számolva a háború vége felé megjelenő spanyolnátha-járványról, amelyben az áldozatok száma 20 és 100 millió fő közé tehető, egyes országokban egész generációk pusztultak el. Magyarország katonai veszteségét kb. 550–600 ezer halott, 1,4 millió sebesült és 833 ezer hadifogoly jelentette, nem beszélve arról a sokkról, amelyet a Duna menti monarchia megszűnése okozott.

A háborúban részt vevő országokban alig akadt olyan család, amelyben ne lett volna áldozat, akiknek az esetek többségében nem lehetett megadni a végtisztességet, a katonai áldozatok többsége jeltelen tömegsírban, jobb esetben gondozott katonatemetőben nyugszik. Elvesztésük fájdalma, a gyász feldolgozása ezzel kollektív szintre emelkedett. Gyáni Gábor történész szerint „a háborús gyász eltér a békebelitől, mivel csak az egyik nemet és kizárólag a fiatal felnőtteket sújtja. Továbbá: rövid időn belül igen nagy számban tarol a halál, ami szintén erősen sokkolja a hátramaradottakat. Végül: a 19. századi demográfiai átalakulás eredményeként a 20. század elején már viszonylag ritka dolog, hogy előbb haljanak meg a gyerekek a szüleiknél […]. Ez még megrázóbbá teszi ugyanakkor a hátramaradottak számára a katonák halálát. Ebből is fakad az »örökös gyász«, ami azzal egyenértékű, hogy lényegében soha sem dolgozható fel maradéktalanul a veszteség traumatikus élménye.”

Ezzel is magyarázható, hogy az emlékművek állításában egyfajta fordulat állt be: korábban elsősorban győztes csatákra, dicsőséges hadvezérekre emlékeztető diadalíveket, obeliszkeket vagy szobrokat állítottak, az első világháború alatt és után viszont helyi és magasabb szinten az egyszerű katonahősök, a harci cselekmények áldozatai előtt is tisztelegni próbáltak. Ennek az is alapját adja Gyáni szerint, hogy „a katona háborús halála, amellett, hogy egyéni gyászt vált ki a hozzátartozók oldalán, a közösségért, a nemzetért való hősies odaadás gesztusaként általános értelmet (is) kap egyúttal”. A Nagy Háború tette világszerte szokásszerűvé a katonahalottak név szerinti számontartását is, amit leginkább az emlékműveken elhelyezett névsorokkal oldottak meg. E törekvés megvalósításával a katonai temetőkben elföldeltek is mind nevesített sírhoz jutottak. (Vö. Gyáni Gábor: Az első világháború emlékezete. In: Uő. A történelem mint emlék(mű). Kalligram, 2016. 152 – 185.)

1. Az emlékműszobrászat és jelentősége hazánkban

Magyarországon az ún. emlékműszobrászat csak a 19. század legvégén alakult ki, kezdetben főleg az 1848/49-es forradalom és szabadságharc ismert és névtelen hőseit, megélt nemzeti tragédiákat, illetve a Millenniumot állították a középpontba. Ennek az állíttatók részéről már ekkor propagandisztikus célja volt, még ha ezt a művészet metaforikus ábrázolása révén kívánták is sugallni. (Egyes, első világháborús emlékműveken is alkalmazott motívumok már ebben az időben megjelentek az alkotók eszköztárában.) Mindez azzal is összefüggött, hogy egyre szélesebb társadalmi rétegek jelentek meg a politizálásban, és a köztereken felállított emlékművek azt sugallták, hogy azok mindenkiéi, felállításukkal egyfajta társadalmi kánont igyekeznek kialakítani és – mindaddig, amíg az emlékművek állnak – életben tartani. Szobrok állításával ugyanis ideálokat lehetett teremteni. Az első világháború előtt Magyarországon jellemzően kisebb, helyi közösségek kezdeményezésére készültek köztéri alkotások, az állam jellemzően az első világháború után jelent meg megrendelőként, nem ritkán manipulatív szándékkal. (Hiszen az, hogy minek/kinek állítunk emléket, mindig választás eredménye; és máig alkalmazott általános politikai gyakorlattá vált, hogy a propaganda egyes részleteket kiemel a történelemből vagy egy életműből, és azokat a saját politikai céljaihoz igazítja, ezzel befolyásolva a közgondolkodást.)

Az első világháborús áldozatok nagy száma (és persze a harci szellem ébren tartása) miatt helyi és magánkezdeményezésből már a háború éveiben számos alkotás – főleg honvédszobor – született a nemzeti áldozatkészségnek emléket állítva, felállításukhoz általában adakozás is kapcsolódott. Az 1914-ben létrejött Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság (HEMOB) javaslatát felkarolva a belügyminiszter 1915 nyarán körrendeletet bocsátott ki, amelyben az ország településeit hősi emlékművek emelésére ösztönözte, és ezekhez instrukciókat is adott. Egy hadügyminiszteri rendelet folytán a HEMOB ezek művészeti véleményezési fóruma lett. 1917-ben már törvény született az emlékműállítás részleteiről, ennek szerepe főképp az volt, hogy védje a településeket a nyerészkedő sírkövesek, emlékműgyárosok silány munkáitól, és a Bizottság komoly művészeket kért fel az emlékművek, szobrok megtervezésére. (A HEMOB egészen 1924-ig működött.)

1922-ben újabb rendelet szabályozta az eszme felkarolását, és „olyan emlékmű létesítését írta elő, amely arányban áll a hősök önfeláldozásával és a megörökítő község vagyoni erejével”, legyen hazafias szellemű és művészi is egyben. (Helyi hatóságok csak a HEMOB hozzájárulásával adhatták ki az engedélyt megemlékező alkotások – emléktáblák, emlékoszlopok és emlékszobrok – elkészítésére.) Az 1924-től a tervek bírálatát a Hősi Emléktervek Bíráló Bizottsága (HEBB) vette át, a végleges alkotást pedig megtekintette az Országos Képzőművészeti Tanács (OKT) művésze, majd 1934-től az Országos Irodalmi és Művészeti Tanács küldötte is. Az emlékművek megrendelésével, elkészítésével kapcsolatos ügyeket a Belügyminisztérium fennhatósága alatt működő Képzőművészek és Iparművészek Országos Gazdasági Szövetsége intézte, amiben nevesebb művészek is részt vettek. Mindezek alapján a 20-as években sokféle alkotással adóztak a hősök emlékének: egyes településeken (pl. Szegeden) Hősök kapuja, másutt Hősök temploma, Hősök kútja született, vagy épp a helyi temetőben alakítottak ki ún. Hősök ligetét (környékünkön Csátalján van ilyen). Amint azt Somfay Örs rendkívül alapos doktori értekezése (Az I. világháború magyar vonatkozású köztéri, valamit közösségi hősi emlékei és ezek adatbázisa, Budapest, 2012) mutatja, a legtöbb ilyen emlékmű 1923 és 1924 folyamán készült el. A háborús emlékműveknek többféle jellegzetes típusa volt: egy részük közkatonát ábrázolt, máshol egy-egy – gyakran több helyen is felhasznált mintára készült – domborműves obeliszket emeltek, de nem volt ritka valamilyen szimbolikus alak (pl. turul) megjelenítése sem. Bármely formát választották is, nem hiányozhatott róla a helyi áldozatok névsora. Magyarországon kétezernél is több köztéri világháborús emlékművet állítottak.

Újabb lendületet adott az emlékműállításnak Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter 1933-as rendelete, amely kötelezővé tette az oktatási intézmények számára, hogy a háborúban elesett tanárokról, diákokról külön is emlékezzenek meg. „[…] mindenütt, ahol még nincsen az iskolák hősi halált halt tanárainak, tanítóinak és tanulóinak emlékét hirdető márványtábla, úgy annak mielőbbi fölállítását az iskolák igazgatói minden eszközzel szorgalmazzák. […] az emléktáblák előtt az iskolák tanárai, tanítói, tanulói kalapemeléssel tisztelegni tartoznak. […] az iskolák felsőbb osztályaiban évenként egyszer egy magyar dolgozatot kell szentelni az elesett hősök emlékezetének. […] az iskolák tanulói tanítóik, tanáraik vezetésével évenként látogassanak el a Hősök Emlékművéhez s ott kegyeletes ünnepséggel hódoljanak az elesett hősök emlékének.”- írta elő a rendelet, amely már az erősödő revíziós szándékok ideológiai megalapozását is szolgálta. (Egyes iskolákban – pl. Baján, a III. Béla Gimnáziumban 1925 óta – addig is volt emléktábla, e rendelet hatására az ország további 185 intézményében avattak fel valamilyen hősi emléket.) A bajai Tanítóképző emlékszobra ebbe sorba illeszkedik.

2. Medgyessy Ferenc és első világháborús emlékművei

Medgyessy Ferenc (1881–1958) az 1930-as években szakmai körökben már elismert, de a közvélemény előtt még kevéssé ismert alkotó volt. (Legnagyobb hazai elismeréseit a második világháború után kapta.) Az első világháborúban katonaorvosként szolgált – eredeti szakmája orvos volt –, de amennyire a körülménynek engedték, alkotóművészeti tevékenységét is folytatta. Készített több hősi síremléket, néhány katonai vezető szoborportréját is elkészítette, számos háborús témájú szoborterve is volt.

Életpályájának kevésbé ismert része, hogy nem sokkal a háború után jó néhány első világháborús hősi emléket készített Magyarországon (Hete, Vásárosbéc, Vaskút, Szólád, Isaszeg, Tószeg, Debrecen, Tök, Sárospatak). 1923-ban emelt vaskúti alkotása támaszkodó rohamsisakos gyalogos katonát ábrázol, aki kezében földre támasztott puskáját tartja. A kompozíció kis különbségekkel lényegében az ugyancsak általa készített 1917-es budapesti Lengyel Béla-síremlék felépítését követi, a szóládi emlékmű pedig a vaskúti szobor műkőből készített másolata. A háborút követő nehéz gazdasági helyzetben az emlékművek anyagi értelemben is számítottak a gyakran pénzszűkében lévő művészeknek, akik időnként korábbi terveik motívumait is beleszőtték e rendelésre készült alkotásokba. Medgyessy szobrai és domborműves emlékei – bár a megrendelők igényeihez neki is igazodnia kellett – sok tekintetben eltérnek a sokszor egy kaptafára készült alkotásoktól. Sárospataki emlékszobrának koncepcióját Medgyessynek kétszer is módosítania kellett: először koszorút fonó lányalakot, később gránátot hajító férfiaktot tervezett, de végül egyenruhát és rohamsisakot viselő katonát kellett megformáznia, így a művész nem is volt elégedett az elkészült, s végső formájában az átlagos háborús emlékművekhez hasonlító végeredménnyel. „Fokozatosan gyilkoltatják velem a saját munkámat – amelyre pedig a Képzőművészeti Tanácstól dicséretet kaptam – csak amiatt, mert meztelen, és nem katona. Pedig szerintem éppenhogy minden idők katonáját szimbolizálja” – írta László Gyulának. (Medgyessy világháborús alkotásairól bővebben l. Prohászka László: Medgyessy Ferenc első világháborúval kapcsolatos plasztikai alkotásai = A Hadtörténeti Múzeum Értesítője 17., Bp. 2017. 235 – 256.)

3. A bajai szobor története

A bajai Tanítóképzőt (ma: Eötvös József Főiskola) is súlyosan érintette a világháború, már az első háborús évben 43 – 3. és 4. éves – tanulóját és 9 tanárát vonultatták be, az 1914/15-ös tanévben a felvett 239 diák közül csak 174 kezdhette meg tanulmányait, és a hadköteles kort elért „prepák” sorozása a következő években is folytatódott. A bevonult és a háborúban elesett korábbi növendékek számáról nincs megbízható adat. Az intézmény internátusát és több tantermét a háború folyamán vöröskeresztes kórház céljaira foglalták le, és egy ideig el kellett helyezni benne az erdélyi román támadás (1916) miatt elmenekült székelykeresztúri intézet tanárait és tanulóit is.

A szerb megszállás (1918–21) alatt az intézet falai között adták át a magyar katonák a szerbeknek a fegyvereiket. Miután az intézmény vezetése a hűségeskü letételét megtagadta, a megszálló hatóságok időlegesen felfüggesztették a működését, és 1919. július 19-én megbízottaik lefoglalták a Képző felszereléseit és bútorzatát is. Az oktatás a következő tanévben ennek ellenére megkezdődött, bár néhány hónapig tűzifa hiányában szünetelt, a tanárok pedig a szerb megszállás 33 hónapja alatt egyáltalán nem kaptak fizetést. Sőt, 1921 és 1925 között az intézmény megszűnésének veszélye is fennállt (ui. Baja megyeközponttá válásával a vármegyei igazgatás használta a tanulólétszám csökkenése miatt kihasználatlan helyiségeket), és csak 1925-től vehették újra birtokba az egész épületet.

A fent említett miniszteri rendelet hatására a Tanítóképző pályázatot írt ki az iskola ismert hősi halottainak emléket állító alkotás megtervezésére; Baja városa a célra – régi pénzben számolva – 2 millió koronát ajánlott fel. A pályázaton az ipari tanonciskola fiatal tanára, Miskolczy Ferenc (1899–1994) tervét találták a legjobbnak, és őt kérték fel a megvalósításra is. Ebből dr. Aszalós Imre visszaemlékezése szerint adódott némi feszültség, ugyanis az intézethez jobban kötődő, a város művészeti életét irányító Éber család – id. Éber Sándor ebben a Tanítóképző tanára volt – valószínűleg azt várta volna, hogy őket kérik fel, bár pályázatot nem nyújtottak be. Mindenesetre alighanem ezzel magyarázható, hogy a helyzetben felelősnek tekintett Ártinger (később Oltványi) Imre által bajai művészek Budapesten szervezett kiállításához Éberék egyetlen képet sem adtak (vö. interjú dr. Aszalós Imrével, 1971. július – a bajai Türr István Múzeum adattára).

Miskolczy nem egyszerű szobortervvel pályázott, hanem elkészítette az emlékmű építészeti részét és a szobor kompozíciójának grafikai vázlatát is. A művész nemcsak a szoborra összpontosította figyelmét, hanem tekintetbe vette az intézet és internátus (a mai A és B épület) közötti térséget is. A két épületrészt összekötő folyosó (a „sóhajok hídja”) elé került volna az eredetileg kardra támaszkodó ifjú szobra, előtte egy vízmedencébe csordogáló kis szökőkúttal. Végül azonban az emlékmű központi alakját mégsem ő, hanem a szobrászként nála jóval elismertebb Medgyessy Ferenc készítette el, aki nagyjából ugyanebben az időben két másik bajai megrendelést is kapott, egyrészt a Jelky-szoborra (l. erről cikkünket lapunk 2022/3. számában), másrészt a Liszt Ferenc Kör emlékplakettjének megalkotására. Az új megbízás történetére a bajai alkotó így emlékezett vissza: „[…] én közben fennjártam Pesten, és Medgyessy akkor eldicsekedett, hogy nagyon szép köve, szép homokköve van, amiből nagyon kedves szobrot tudna kifaragni, és akkor mondottam, hogy én egy pályázatot megnyertem, amelynek egy ilyen kb. életnagyságú ilyen szobor kellene, és ő azt mondta, hogy nagyon szívesen csinálna kőből, és még pedig megfelelő összeget is mondott, hogy mennyiért lehetne, ami a tanítóképző költségvetésével egyezett is, így akkor abban egyeztünk meg, hogy ő csinálja a szobrot, én pedig részletes rajzát az alapnak, amelyen a hősöknek nevei és egy felirat szerepel […]” (vö. Késmárky Mária interjúja Miskolczy Ferenccel. 1971. július. A bajai Türr István Múzeum adattára. Kézirat.)

Érdekesség még, hogy a szobor alapját jelentő kőtömb a régi, egykor a budapesti Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán álló, 1913-ban lebontott Nemzeti Színház egy oszlopának darabja volt. (Eredetéről Medgyessy a városnak írásban is nyilatkozott.) A Budapesten élő művész a kőbe faragást azzal a módosítással vállalta, hogy az álló fiatal férfiakt az eredetileg tervezett kard helyett pajzsot tartson maga előtt, amelyen könyv látható. (A pajzs alakjánál fogva alkalmasabb a kissé szétvetett lábbal szilárdan álló fiatal fiú kőtömbszerű megfogalmazására, amellett, hogy jól kihasználható felületet kínál jelkép – jelen esetben a tudományt szimbolizáló könyv – finom jelzésére.) A talapzat oldallapjaira a 36 hősi halott tanár és növendék nevét vésték, az előlapon az 1914 / + / 1918 felirat olvasható. Elé egy mesterséges tavacska (melyben a szoboralak tükröződött) került kis szökőkúttal, továbbá egy előkert is, amely jobban kiemelte az alkotást akkor még kevésbé beépített környezetéből, hiszen az utca felé nyitott volt.

A szobor már 1935-ben készen volt, sőt az év őszén már a helyére is került. Ellentétben a művész kezdetben sok gúnyolódást és értetlenséget kiváltó Jelky-szobrával, a hősi emlékmű már hivatalos felállítása előtt elismerő kritikákat kapott a szakmától: „A bajai tanítóképző hősi emléke már egészen más tartalommal mutatja be a háború hősét. Szép ifjúnak arányos, meztelen alakjában testesíti meg, aki nyugodt komolysággal, helyéből ki nem mozdíthatóan, várakozva néz a messzeségbe, bátran és tudatosan néz szembe a halállal. Elszántsága sokkal jobban vértezi, mint bármiféle fegyver, azt a dacos, fiatal akaratot jelképezi, mely nem ismer semminemű félelmet. Fiatalsága izmos testének minden ízével életvágyat és életrehivatottságot sugároz és íme az élet küszöbén mégis távoznia kellett! Büszke alakja nem kelt szánakozó hálaérzetet, mint a rohamozó földmívesek reliefje, hanem mély szomorúság fátyla borítja. […] Medgyessyt az ember érdekli, az egyéni vonásokat kerüli, művészete erősen jelképes hajlandóságú. Szobrai nem kapcsolódnak esetlegességekhez, magasan kiemelkednek a mindennapiság fölé, az emberi lét ősi erőit szólaltatják meg. Ez nem csekély időtlenséget ad alkotásainak. Ez az időtlenség pedig fölötte közvetlenné teszi Medgyessy szoborműveinek hatását. Mintha nem a mi korunkat, hanem magát az emberi létet ábrázolná, melyet a mi kis életünkhöz képest végtelennek érezünk, mert múltja és jövője egyaránt a messzeségbe vész. Szellem és test éppen úgy összeforrnak alkotásaiban, mint az igazi művészetben a forma és a tartalom. […]” (Farkas Zoltán: Medgyessy Ferenc új emlékművei = Magyar Művészet, 1935/11.) A kortárs bajai sajtó tudósítója így lelkendezett a város új emlékműve kapcsán: „A vörösmárvány kő komor tragédiáját büszke fájdalommal őrzi a szobor, mely mai arca előtt is egy darab magyar történelemre tekintett vissza. Valószínűleg csak kevesek előtt tudott tény, hogy a fiú tanitóképző intézet hősi szobra a hajdani Nemzeti Színház oszlopsorából való, […] a régi magyar színjátszás többi patinás nagyjának dicsőségét látta ez a kő; most tragikus végzetszerűség folytán egy város nemes gyászának és veszteségének dokumentuma. […] A szobormű kétszeresen méltó arra, hogy amikor a bajai közönséget arra viszi útja és villanásnyi időre megáll a hősi fiuk emléke előtt; gondoljon egy pillanatig megbecsüléssel és szeretettel a régi magyar múltra, a magyar színművészet nagy apostolaira is, akik e kőnek már életükben kiérdemelték a halhatatlanságot.” (Baja – Bácska, 1936. február 19.)

Az avatóünnepséget végül 1936. május 3-án tartották. Ezen a két művész személyesen jelen volt ugyan, de komoly szerepet nem kaptak az intézményi és városi vezetés mellett. Az ünnepség 11 órakor a Nemzeti Hiszekegy eléneklésével kezdődött, a hivatalos avatóbeszédet Amler Antal nyugalmazott főigazgató tartotta volna, de gyengélkedése miatt – az idős tanár nem sokkal később el is hunyt – szövegét végül Chobodiczky Alajos, az intézet tanára olvasta fel. A címzetes igazgató, aki a hős tanítványokat „Szibéria jégmezőiről, Doberdó forró sziláiról s az édes Haza anyai földjéből” hívta tetemre, egyebek mellett azt hangsúlyozta, hogy a hős diákok áldozata nem volt egészen hiábavaló, mert az utódnemzedék folytatni fogja a Haza feltámadásáért megkezdett harcukat. A fájó szülői szíveket pedig a „tanítók tanítója, az Isteni Mester” vigasztalja azzal, hogy elfogadta a múlt bűneiért hozott áldozatot egy jobb jövő zálogául, amikor hazánk ismét nagy és boldog lesz. Miután a Herr György tanár által vezényelt ifjúsági énekkar katonadalokat énekelt, Tóbiás Ferenc 5. éves tanítónövendék Gyula diák (Somogyváry Gyula) Boldog szunnyadókhoz c. versét szavalta el nagy átéléssel. Az intézmény nevében Dobosy Elek főigazgató vette át a szobrot. Ő azt emelte ki, hogy a bejárat közelében felállított hősi emlékmű „az intézeti szellem őre”, amely figyelmeztet és buzdít a a legtökéletesebb kötelességteljesítésre s arra, hogy a történelmi feladatokat (a nemzettudat építése és őrzése, a haza szeretete és védelme, közösség teremtése) teljesíteni kell. Ezek minden ember számára érvényesek, de a tanítónak még többet jelentenek: „Magyar tanító, nem elég, hogy magad értékes ember légy, értened kell ahhoz is, hogy másokat ilyen értékes emberekké tudj művelni”, akik tiszta lélekkel tudnak majd imádkozni, becsülettel élni, de ha kell, a hazáért becsülettel meghalni is – fejtette ki a főigazgató.

Egy újabb szavalat (Lázár József növendék Sas Ede Magyar végrendelet c. versével) és a Szózat előadása után kezdődött a koszorúzás. A városi törvényhatóság koszorúját elhelyező dr. Borbíró Ferenc polgármester rövid beszédet is mondott. Szerinte az emlékmű nem egyszerűen tanítványokat örökít meg, hanem azok örök dicsőségét hirdeti, akik tanítványokból halhatatlan tettükkel egyszerre tanítómesterei lettek az egész nemzetnek. Büszke érzéssel méltatta az intézményt (amely akár vérüket is áldozni tanítókat nevel a hazának), a tanári kart (amely ápolja e nemes lelkületet), az ifjúságot (amely olthatatlan lánggal ég e tanításra) és az áldozatokat (akiknek hősi áldozatát művészi ihlet véste kőbe példaképül). A hősi emlék művészi értékével egyik beszéd sem foglalkozott, az alkotók nevét is csak a főigazgató említette meg. A második világháború előtt az emlékműnél rendszeresek voltak a megemlékezések (koszorúzások, gyertyagyújtások), a nemzetiségi tanítók az avatás évében tartott nyári továbbképzésének már záróakkordja volt a tiszteletadás.

A tanítóképző hősi emlékműve máig a régi helyén hirdeti az elhunyt hősök dicsőségét. Igaz, a környezet némileg megváltozott körülötte: a szoboralak elől eltűnt a medence, a szökőkút és az előkert is, és miután ma az intézmény előtt halad el az 55-ös főút, az alkotás – amelyre az eredeti névsor mellé utólag néhány 2. világháborús áldozat nevét is bevésték – egy kerítés mögé szorult, így ma kevesebb figyelmet kap. Az értékes szoboralak és környezete mára sürgősen restaurálásra szorulna, hogy örök mementóként emlékeztessen az első világégés fiatal áldozataira.

Archív fotók: Türr István Múzeum fotótára
Mai fotók: Molnár Attila

„ …a baracskai pompához idő kell…ez művészet…”

Portré Bajkó Bence nagybaracskai népi selyemfestőről

Lex Orsolya

Bajkó Bence ugyan még csak 21 esztendős, de már jócskán 50 felett van azon népviseleti darabok száma, melyeket maga készített, és amelyeket szívesen viselnek a környék, sőt bátran mondhatjuk, az ország néptáncosai, ha sárközi, bácskai táncokkal lépnek színpadra. A nevezetes sárközi falvak mindegyikébe készített már népviseletet, s falujának táncosai is gyakorta öltik magukra az általa varrt, díszített, restaurált hagyományos öltözeti darabokat.

Bence tősgyökeres nagybaracskai, felmenői – legalább négy generációra visszatekintve – is ott éltek. Kisgyermek kora óta kötődik a hagyományos népi kultúrához, néptánchoz, viseletekhez. Családi örökséget visz tovább, hiszen zenészek, táncosok egyaránt vannak, voltak a famíliában. Bence jelenleg is tagja a szülőfalujában működő nagybaracskai, a pécsi illetőségű Mecsek, valamint a hercegszántói Veseli Santovčani néptáncegyüttesnek.

A pénzügy-számviteli tanulmányok és munka mellett indította el a tavaly népi selyemfestői saját vállalkozását. E mesterség napjainkra tulajdonképpen a „kivetkőzéssel” (a népviselet letételével) együtt akár feledésbe merülhetett volna.

A mázolt, festett selyem anyag és az ebből készült öltözetek olyan különleges képviselői a magyar kultúrának, a népi szépérzéknek, hogy nem csoda, ha a fiatalabb generációkat is megbabonázza. Olyan alapanyag ez, mely az egyik legszebb, legnemesebb, legdrágább mind a mai napig. Bence olyan szaktudással, hozzáértéssel, lelkesedéssel mesél a munkája alapanyagát képező selyemről, történetről, technológiákról, hogy tátott szájjal hallgatja az is, aki egyébként valamelyest ismerője a témának. A vele való beszélgetés során többször is kiemelte, hogy nem csupán a magyar kultúra szerelmese, hanem alapvetően bármely nép folklórjában szívesen, lelkesen elmerül. S a különböző népeket, nemzetiségek kultúrájának közös vonásait, a kultúrák egymásra hatását, a kultúrjavak vándorlását is csodálattal szemléli.

De hogyan is lesz valakiből kelmefestő? Bence esetében a indulás első momentuma az volt, hogy nem talált olyan eredeti, régi viseletet a húgára, amilyet igazán szeretett volna. Az oka ennek sokféle. Azon viseletdarabok, melyek mesterségének fő profilját képezik, nagy értéket képviselnek napjainkban is, s ez nem volt másképpen abban az időszakban sem, amikor e ruhadarabok a mindennapok részei, a paraszti háztartások féltve őrzött, generációról generációra öröklött darabjai voltak. A ruhák, melyeket nagyszülőktől, dédszülőktől örökségül megkapnak vagy hagyatékból megvásárolhatnak a hozzáértők, táncosok, viseletgyűjtők, bizony rossz állapotban vannak akkor is, ha gondosan tárolták őket. A textília ugyanis állandó gondozást igényel: szellőztetést, páramentes környezetet, speciális tárolási feltételeket. (Aki járt már múzeumi textilraktárban, jól tudja mindezt.)

Mindemellett a régi viseleti darabok jóval kisebbek is, hiszen nagyszüleink, dédszüleink, ükszüleink más történelmi, társadalmi, gazdasági környezetben nőttek fel, általában alacsonyabbak voltak. Így azután, ha egy táncos leány ma igazán rá illő viseletet szeretne, ritka, ha a régiek között megtalálja a kellő hosszúságút. Ennek persze az is oka – meséli Bence –, hogy a parasztság által viselt öltözetek is folyamatosan változtak. Ugyanúgy elérték a divathullámok, ahogyan napjaink társadalmát. A 20. század elején a szoknyák ugyanis még hosszúak voltak, amit a korabeli fényképek is bizonyítanak. Később azonban elkezdtek rövidülni, s e folyamat az 1950-es évekre olyan szoknyahosszt eredményezett, mely napjainkban már csupán kislányviseletnek lenne alkalmas. A népviseletet színpadon, ünnepi alkalmakkor felöltők között az újabb időkben megint elkezdődött a hosszabb szoknyák divatja, mivel a kutatásoknak, forrásoknak köszönhetően rendelkezésre áll olyan fotóanyag, mely bizonyítja, hogy az eredeti öltözetegyüttesekben a szoknyák bizony a térd vonala alá értek. Ebben persze nincs is semmi különös, hiszen a magyar parasztember vallásos, szemérmes volt, amit az igazán régi képeken látható viseletegyüttesek is rendre igazolnak.

Mivel e ruhák többnyire száz vagy még több esztendős darabjai öltözködéskultúránknak, használatban, tárolásban, majd a kivetkőzés után az állásban elkoszolódtak, szétfoszlottak, tisztítani lehetetlenség volt őket. Régen az alsó ruházatot mosták, a felsőt sosem. Ezért volt minden felül viselt öltözeti darabnak megfelelő aláöltözete. Szerencsére Baján van olyan tisztító, ahol nagyon értenek a viselethez, így van olyan táncos, gyűjtő is, aki Budapestről is képes ide jönni, hogy rendbetegyék a régi, nagy értékű ruháit. A régről megmaradt ruha tehát gyakorta foszlott, piszkos, kicsi a mérete, az ára viszont mindezek ellenére is nagyon magas, mivel manapság már nagyon ritka. Több százezer, de akár félmillió forintot is ér egy ilyen régi öltözet.

A kelmefestés gyakorlatba való átültetését hosszas kutatómunka előzte meg – meséli Bence – a mesterségben való elindulásának rögös útját. Kutatta a festékanyagokat, az alapanyagokat, a régi, még fellelhető mintákat fotókon, ruhadarabokon. A kutatómunka közben elengedhetetlen, hogy az ember elbeszélgessen azokkal, akikkel találkozik. S az ifjú mester megkerülhetetlennek is tartja ezt, igyekszik felkeresni azon idős embereket, akik még tudhatnak adalékokkal szolgálni a viseleteket illetően. A folyamat a régi minták, motívumok fotózásával, digitalizálásával, kidolgozásával kezdődött. Az elsődleges szempont az volt Bence számára, hogy a szitanyomás technológiáját megtartsa, hiszen ez a maszatos selyem egyik lényegi vonása, ezzel érhető el az a hatás, amilyennek lennie kell.

A legnehezebb az volt – meséli –, hogy az idők során tulajdonképpen minden alapanyag megváltozott. Azaz nem elérhetők már azok az anyagok, amelyek száz esztendeje egy kelmefestő rendelkezésére álltak. Így először el kellett fogadnia az a tényt, hogy 100 év távlatából teljesen ugyanúgy már lehetetlen dolgozni. Sőt, az akkori festékekhez hasonlókat sem lehet már beszerezni, hiszen a kemikáliáknak manapság elképesztő mennyiségű irányelvnek kell megfelelnie. Első próbálkozásai képileg ugyan nagyon hasonlítottak a régiekre, de a festék például felült az anyag tetejére. Olyan hatása lett, mintha temperával festettünk volna. „Nem is beszéltem róla senkinek. Amíg azt a minőséget el nem értem, amit elképzeltem, addig nem is szóltam a munkáról, kutatásról, amit végzek.” Végül Németországban bukkant megfelelő festékre. Csakhogy az új kelmék is egészen másfélék. A cél az volt, hogy az újfajta festékkel az újfajta anyagokat tudja szépen festeni. Mivel a legszebb, legdrágább selymek korábban is francia földről érkeztek, így maga is elkezdett Franciaország, Párizs felé kacsingatni.

A francia udvari viseletet a fényűzés, a feltűnni vágyás alakította. Célja az uralkodó gazdagságának és hatalmának hirdetése volt. A pompa mértékéről némiképp fogalmat alkothatunk, ha áttekintünk egy jegyzéket, mely csupán a korabeli öltözetek anyagát sorolja föl: ezüsthímes fehér selyem, virágos arany- és ezüstszövet, fekete selyem és brokát, elefántcsontszínű, rózsás fényű atlasz, aranybarna bársonnyal bélelt, ezüsttel hímzett világosbarna posztó, ezüst paszományos, halványkék atlasz, ezüstcsipkés, fekete selyem, szürkésbarna posztó, halványzöld selyem, sárga selyemdamaszt, rózsaszínû damaszt, arany brokát, sárga selyem, borvörös bársony, lazacpiros selyemdamaszt, fehér atlasszal bélelt karmazsinvörös selyembársony, halványkék ezüstszövet. XIV. Lajos királyi udvarban elvárás volt, hogy mindenki szépen s mindenki különbözőképpen legyen felöltözve. A selyemgyártás sokszínűségében ennek nagyon nagy a szerepe. Törekedtek a különlegességre, szépségre.

Bence végül Párizsban rá is bukkant egy olyan selyemgyárra, ahol nagyon jó minőségű selymeket gyártanak. Ezeknek az anyagoknak az esetében 8-16 ezer forintos méterárról beszélünk. S egy bő szoknyába nem kevés méter kell belőle.

Megvolt a festék, megvolt a selyem. Jöhetett a kísérletezés…Jó sok idő…Figyelni kellett a szálirányt, hogy merre fut majd a festék. A legmunkásabb rész a régi minták levétele volt az eredeti darabokról. A régi elmosódott, kitöredezett minták kiegészítése. A kézi és gépi technika ötvözésének köszönhetően sikerült szép megoldást találni, mely a régi, sablonos technikára alapozva, ám magát a munkamenetet megújítva hozott csodás eredményt. Mivel ennél a technikánál ellennyomatokról beszélünk, még ebben a formájában is időigényes folyamatról van szó, hiszen ahány színárnyalat van egy virágban, annyiszor kell rámenni festékkel az anyagra. Bence innovációinak köszönhetően azonban lényegesen gyorsabban folyik a munka.

Az első saját darab a fiatal kézműves húgát illette, a második pedig az édesanyját. Először egyetlen mintával dolgozott, aztán ahogy egyre többfelé járt, egyre több emberrel ismerkedett meg, több és több mintát sikerült összegyűjtenie. Így mostanra a környék népviseleteit jellemző mázolt minták mind Bence birtokában vannak.

Az ifjú mester és az általa készített sárközi maszatos selyem öltözetek viselve

A műhelyből kikerült első darabokat nagy érdeklődéssel fogadta a közvetlen környezet, mivel ennek az anyagnak a Sárközben és Bácskában is nagy divatja volt. A hír gyorsan terjedt. Jöttek az első vevők. Bence szerette volna munkáját, tudását az újonnan elkészített ruhák által közkinccsé tenni, a kultúra szolgálatába állítani, s e régi mesterséget a mai lehetőségekhez igazítani, vállalkozássá formálni. Tavaly már több mint ötven szoknyára való anyag készült műhelyében. Egy ideje nem is számolja, egy szépen vezetett, kockás füzetben tervezi meg a mintákat, a díszítéseket. A másik nagy segítsége pedig egy naptár, amelyben a határidőket jegyzi, hiszen idén van a Sárközi lakodalom nevű rendezvény, s a tavaszi, nyár eleji néptáncos minősítők miatt is jócskán megszaporodott a munkája. A sok munka ellenére is tartja magát ahhoz: „hogy akár festek, akár viseletet varrok, csak olyan munkát adok ki a kezemből, amelyet magamon vagy családtagjaimon is szívesen látnék. Ez minden mester alapelve lehetne. Olyan munkát végezni, amilyet mi magunk is elfogadnánk.”

Bajkó Bence a viseletkészítés mellett szívesen mesél is ezekről az öltözetekről a szélesebb közönségnek, s olykor-olykor ki is állítja az általa készített új, vagy gyűjtött régi ruhákat. A tavalyi évben a Summerfest c. rendezvényen állította ki viseleteit, így már valóban szélesebb, érdeklődő, értő publikum elé kerültek a munkái. Majd a Pécsváradi leányvásáron jelent meg két általa készített öltözet, melyeket Balogh-Szabó Kata és Kardos Dorina néptáncos mutatott be a rendezvényen. Jelenleg is több bemutatóra készül.

A maszatos selyem fogalma azok számára ismert, akik jártasak népviselet témakörében, de talán számukra sem köztudott, hogyan és miért alakult ki. Az elnevezés mögött három különböző alapanyag bújik meg: a bársonyvirágú selyem, a borotvált selyem és a mázolt selyem, melyek csak látszólag azonosak, jelenlétük azonban három különböző korszakot és árkategóriát jelöl. Az 1800-as évek végén jelent meg a bársonyvirágú, szinte megfizethetetlen árú selyem. A selyem anyagot ezen esetben bársony szállal hímzik, de nincs még olyan gép, mely le tudná volna vágni, azért kiállnak a bársonyszála a selyem síkjából, tehát a minta „szőrös” marad. Később megjelenik a borotvált selyem vastagabb, majd vékonyabb típusa. Mire ez az anyag Párizsból ideért hozzánk, valóban megfizethetetlen volt.

A mázolt selyem a fentieket imitáló, festéssel díszített selyem anyag, mely feltételezhetően szerb közvetítéssel kerül a magyar kultúrjavak közé. Bence persze ennek is utánajárt, s elmesélte, hogy visszaemlékezések alapján tudható, hogy a korai időszakban szerb selyemfestő járta kocsival a déli fekvésű településeket, festékkel és sablonnal érkezett. Az 1920-as években már Baján is létesült selyemfestő műhely. A mázolt virágok ekkor még olajos festékkel készültek. Az a festék nedvesség hatására elmosódott. A 60-as években már két helyen is készülhetett mázolt selyem. Ez már mész alapú festék volt, melynek hátránya volt, hogy egy idő után megtört, levált az anyagról. Bence, az ifjú kelmefestő, ezen hátulütőket igyekezett kiküszöbölni. Az általa festett anyag a hőkezelésnek köszönhetően akár mosható is, persze gépi mosása nem javallott.

Külön fejezetet volna érdemes nyitni a ruhák díszítésének, mivel Bence ezt is kitanulta. Véleménye szerint a szép díszítéshez alapvetően színérzék kell, ami nem feltétlenül tanulható. A lényeg az, hogy az elkészült ruha szín, minta, díszítés tekintetében harmonikus legyen. Nincsenek kőbe vésett szabályok, ahogyan ez archív felvételeken is látszik. A díszítésre egyébiránt érdemes különös figyelmet fordítani, hiszen a Sárközben a ruha díszítése nagyjából a ruha árát érte. A varráson túl tehát a feldíszítés is lényeges eleme a viseletkészítésnek. Fontos, hogy a készítő hogyan és mit díszít, milyen színhez, anyaghoz, milyen dísz passzol korban, színben stb.

A régi mesterségek eltűnőben vannak, pedig igény volna rájuk. Mintha a népviselet-készítés 10-15 éve reneszánszát élné. Most még lehet információkat gyűjteni az idősektől. Jó példa erre Bence munkássága, kitartása, a kultúra és hagyomány iránt érzett szeretete, tisztelete. A tudást, melynek birtokosa, nem szeretné csupán a fejébe bezárva őrizgetni, mivel úgy véli, ezt szélesebb közönséggel is meg kell ismertetni. Ezért Andócsi Adéllal közösen elhatározták, hogy könyvbe foglalják mindazt, amit a nagybaracskai viseletről tudnak, az idősektől megtanultak, illetve amit kutatómunkájuk révén összegyűjtöttek. Hiánypótló kiadvány lesz mindenképpen. E néprajzi jellegű, monografikus munkának sokféle célja lehet. A nagybaracskai viseletről rendelkezésre álló információk összefoglalása mellett Bencéék nem titkolt célja az is, hogy a kiadvány segítségével bárki megszerezhesse azt a tudást, mely elegendő ahhoz, hogy bárki képes legyen arra, hogy tisztességesen magára öltse a nagybaracskai viseletet. És arra is, ha meglát egy ide való öltözetegyüttest, arról leolvashassa mindazon információkat, melyet nagyanyáink, dédanyáink. Azaz nem csupán egyszerű leíró jellegű munkát, hanem viselettörténeti, viseletszemiotikai vonatkozású összeállítás terveznek, amely figyelembe veszi a régió sajátos soknemzetiségű, vallási és társadalmi szempontból is színes mivoltát.

Bence törekszik arra, hogy folyamatosan bővítse viseletraktárát. Szeretné, ha mindenféle alapanyagból, színből, mintából, melyet valaha dokumentáltan viseltek Baracskán, birtokolna legalább egyet-egyet. S hogy a fiatal mester különösen ügyel a részletekre, arra legjobb példa, ahogy a lányok felöltöztetéséről mesél. Ez ugyanis szintén gyakori feladata egy-egy fellépés alkalmával, de szívesen eleget is tesz neki. Szerinte az csak egy dolog, hogy valakinek van egy szép öltözete, de azt úgy kell felvenni, hogy szépen álljon, s úgy viselni, ahogyan egy ilyen drága öltözékhez dukál. A sok alsószoknyás viseletek a termékenységnek és a viselettörténet egy korszakának szimbólumai.

Ahhoz, hogy egy ilyen viselet szépen mutasson, sok együtthatónak kell érvényesülnie. Akkor áll szépen, ha a szoknya elöl lapos, hátul kerek. Ebben segít az úgynevezett farbahajtott alsószoknya, mely megadja az alap kerekséget, s amelyről a jó ropogósra keményített alsószoknya szépen elrugaszkodik. Vannak alapszabályok, melyeket egyszerűen nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ilyen a viselet alapformájának betartása, az autentikusság, s hogy milyen alapanyagot milyen alapanyaggal lehet, illetve nem lehet együtt viselni. Mindezek mellett ügyelünk a színek összhangjára, és hogy a felöltött ruha viselője életkorához illeszkedjék. Ha ezeket betartjuk, nem lehet mellényúlni.

A baracskai együttesben több olyan lány is van, akit többször öltöztetett, mint a tulajdon édesanyja. Vasalatlanul nem veszünk fel ruhát. A szoknyáknak elvágólag kell állnia, mintha pengével vágták volna el. Ha nem vagyunk gondosak, az alsószoknya kilóghat. Más esetben, ha túlságosan magasra kötjük, a felsőszoknya alja beesik. Az öltöztetés külön művészet. Nem lehet elkapkodni, idő kell hozzá. A baracskai pompához idő kell, az művészet!

Hogy Bajkó Bence munkája mennyire fontos, értékes és hiánypótló, a leírtak mellett bizonyítja az is, hogy az idei évben egy általa készített zöld színű, sárközi mázolt brokát selyem együttessel (szoknya-kötény) elnyerte a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Magyar Kézműves Ifjú Remek 2023 díjat a XX. Magyar Kézműves Remek pályázaton. Bence ezt tervezi, hogy újra indul a pályázaton, a jövőre nézve nagy tervei vannak. Arra a kérdésemre, hogy vajon beépíthető volna-e valamilyen módon a kelmefestés e formája mai öltözékünkbe, több opciót is felsorolt. Az ifjú mester úgy véli, hogy ünnepi öltözeteink sorába mindenképpen beilleszthetők lennének az olyan ruhadarabok, melyek az ő általa alkalmazott technológiákra épülnek, hiszen tisztításuk már lehetővé vált. Ugyanakkor nagyon mutatós, különleges elemei lehetnek bármely öltözetegyüttesnek. Vannak ennél merészebb elképzelések is. A nagybaracskai néptáncoslányok például már többször felvázolták Bencének, hogy nekik mázolt bikini az álmuk. Így azután bőven van min gondolkodnia az ifjú mesternek. Munkájához, terveinek megvalósításához jó egészséget, kitartást kívánok!