Baja köztéri szobrai 8.
Mayer János
Az első világháborút (1914–1918) nem véletlenül nevezik a 20. századi történelem őskatasztrófájának: minden addiginál több ember vett részt (és esett el) benne, minden korábbinál több nélkülözést éltek meg a résztvevő, de sokszor még a semleges országok állampolgárai; államok gazdaságai, politikai rendszerei omlottak össze a háború következtében, az addig ismert nagyhatalmi, társadalmi és világrend is felbomlott. A Nagy Háború – ahogy akkor nevezték – összesen mintegy 10 millió halottat és 20 millió sebesültet követelt világszerte, nem is számolva a háború vége felé megjelenő spanyolnátha-járványról, amelyben az áldozatok száma 20 és 100 millió fő közé tehető, egyes országokban egész generációk pusztultak el. Magyarország katonai veszteségét kb. 550–600 ezer halott, 1,4 millió sebesült és 833 ezer hadifogoly jelentette, nem beszélve arról a sokkról, amelyet a Duna menti monarchia megszűnése okozott.
A háborúban részt vevő országokban alig akadt olyan család, amelyben ne lett volna áldozat, akiknek az esetek többségében nem lehetett megadni a végtisztességet, a katonai áldozatok többsége jeltelen tömegsírban, jobb esetben gondozott katonatemetőben nyugszik. Elvesztésük fájdalma, a gyász feldolgozása ezzel kollektív szintre emelkedett. Gyáni Gábor történész szerint „a háborús gyász eltér a békebelitől, mivel csak az egyik nemet és kizárólag a fiatal felnőtteket sújtja. Továbbá: rövid időn belül igen nagy számban tarol a halál, ami szintén erősen sokkolja a hátramaradottakat. Végül: a 19. századi demográfiai átalakulás eredményeként a 20. század elején már viszonylag ritka dolog, hogy előbb haljanak meg a gyerekek a szüleiknél […]. Ez még megrázóbbá teszi ugyanakkor a hátramaradottak számára a katonák halálát. Ebből is fakad az »örökös gyász«, ami azzal egyenértékű, hogy lényegében soha sem dolgozható fel maradéktalanul a veszteség traumatikus élménye.”
Ezzel is magyarázható, hogy az emlékművek állításában egyfajta fordulat állt be: korábban elsősorban győztes csatákra, dicsőséges hadvezérekre emlékeztető diadalíveket, obeliszkeket vagy szobrokat állítottak, az első világháború alatt és után viszont helyi és magasabb szinten az egyszerű katonahősök, a harci cselekmények áldozatai előtt is tisztelegni próbáltak. Ennek az is alapját adja Gyáni szerint, hogy „a katona háborús halála, amellett, hogy egyéni gyászt vált ki a hozzátartozók oldalán, a közösségért, a nemzetért való hősies odaadás gesztusaként általános értelmet (is) kap egyúttal”. A Nagy Háború tette világszerte szokásszerűvé a katonahalottak név szerinti számontartását is, amit leginkább az emlékműveken elhelyezett névsorokkal oldottak meg. E törekvés megvalósításával a katonai temetőkben elföldeltek is mind nevesített sírhoz jutottak. (Vö. Gyáni Gábor: Az első világháború emlékezete. In: Uő. A történelem mint emlék(mű). Kalligram, 2016. 152 – 185.)
1. Az emlékműszobrászat és jelentősége hazánkban
Magyarországon az ún. emlékműszobrászat csak a 19. század legvégén alakult ki, kezdetben főleg az 1848/49-es forradalom és szabadságharc ismert és névtelen hőseit, megélt nemzeti tragédiákat, illetve a Millenniumot állították a középpontba. Ennek az állíttatók részéről már ekkor propagandisztikus célja volt, még ha ezt a művészet metaforikus ábrázolása révén kívánták is sugallni. (Egyes, első világháborús emlékműveken is alkalmazott motívumok már ebben az időben megjelentek az alkotók eszköztárában.) Mindez azzal is összefüggött, hogy egyre szélesebb társadalmi rétegek jelentek meg a politizálásban, és a köztereken felállított emlékművek azt sugallták, hogy azok mindenkiéi, felállításukkal egyfajta társadalmi kánont igyekeznek kialakítani és – mindaddig, amíg az emlékművek állnak – életben tartani. Szobrok állításával ugyanis ideálokat lehetett teremteni. Az első világháború előtt Magyarországon jellemzően kisebb, helyi közösségek kezdeményezésére készültek köztéri alkotások, az állam jellemzően az első világháború után jelent meg megrendelőként, nem ritkán manipulatív szándékkal. (Hiszen az, hogy minek/kinek állítunk emléket, mindig választás eredménye; és máig alkalmazott általános politikai gyakorlattá vált, hogy a propaganda egyes részleteket kiemel a történelemből vagy egy életműből, és azokat a saját politikai céljaihoz igazítja, ezzel befolyásolva a közgondolkodást.)
Az első világháborús áldozatok nagy száma (és persze a harci szellem ébren tartása) miatt helyi és magánkezdeményezésből már a háború éveiben számos alkotás – főleg honvédszobor – született a nemzeti áldozatkészségnek emléket állítva, felállításukhoz általában adakozás is kapcsolódott. Az 1914-ben létrejött Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság (HEMOB) javaslatát felkarolva a belügyminiszter 1915 nyarán körrendeletet bocsátott ki, amelyben az ország településeit hősi emlékművek emelésére ösztönözte, és ezekhez instrukciókat is adott. Egy hadügyminiszteri rendelet folytán a HEMOB ezek művészeti véleményezési fóruma lett. 1917-ben már törvény született az emlékműállítás részleteiről, ennek szerepe főképp az volt, hogy védje a településeket a nyerészkedő sírkövesek, emlékműgyárosok silány munkáitól, és a Bizottság komoly művészeket kért fel az emlékművek, szobrok megtervezésére. (A HEMOB egészen 1924-ig működött.)
1922-ben újabb rendelet szabályozta az eszme felkarolását, és „olyan emlékmű létesítését írta elő, amely arányban áll a hősök önfeláldozásával és a megörökítő község vagyoni erejével”, legyen hazafias szellemű és művészi is egyben. (Helyi hatóságok csak a HEMOB hozzájárulásával adhatták ki az engedélyt megemlékező alkotások – emléktáblák, emlékoszlopok és emlékszobrok – elkészítésére.) Az 1924-től a tervek bírálatát a Hősi Emléktervek Bíráló Bizottsága (HEBB) vette át, a végleges alkotást pedig megtekintette az Országos Képzőművészeti Tanács (OKT) művésze, majd 1934-től az Országos Irodalmi és Művészeti Tanács küldötte is. Az emlékművek megrendelésével, elkészítésével kapcsolatos ügyeket a Belügyminisztérium fennhatósága alatt működő Képzőművészek és Iparművészek Országos Gazdasági Szövetsége intézte, amiben nevesebb művészek is részt vettek. Mindezek alapján a 20-as években sokféle alkotással adóztak a hősök emlékének: egyes településeken (pl. Szegeden) Hősök kapuja, másutt Hősök temploma, Hősök kútja született, vagy épp a helyi temetőben alakítottak ki ún. Hősök ligetét (környékünkön Csátalján van ilyen). Amint azt Somfay Örs rendkívül alapos doktori értekezése (Az I. világháború magyar vonatkozású köztéri, valamit közösségi hősi emlékei és ezek adatbázisa, Budapest, 2012) mutatja, a legtöbb ilyen emlékmű 1923 és 1924 folyamán készült el. A háborús emlékműveknek többféle jellegzetes típusa volt: egy részük közkatonát ábrázolt, máshol egy-egy – gyakran több helyen is felhasznált mintára készült – domborműves obeliszket emeltek, de nem volt ritka valamilyen szimbolikus alak (pl. turul) megjelenítése sem. Bármely formát választották is, nem hiányozhatott róla a helyi áldozatok névsora. Magyarországon kétezernél is több köztéri világháborús emlékművet állítottak.
Újabb lendületet adott az emlékműállításnak Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter 1933-as rendelete, amely kötelezővé tette az oktatási intézmények számára, hogy a háborúban elesett tanárokról, diákokról külön is emlékezzenek meg. „[…] mindenütt, ahol még nincsen az iskolák hősi halált halt tanárainak, tanítóinak és tanulóinak emlékét hirdető márványtábla, úgy annak mielőbbi fölállítását az iskolák igazgatói minden eszközzel szorgalmazzák. […] az emléktáblák előtt az iskolák tanárai, tanítói, tanulói kalapemeléssel tisztelegni tartoznak. […] az iskolák felsőbb osztályaiban évenként egyszer egy magyar dolgozatot kell szentelni az elesett hősök emlékezetének. […] az iskolák tanulói tanítóik, tanáraik vezetésével évenként látogassanak el a Hősök Emlékművéhez s ott kegyeletes ünnepséggel hódoljanak az elesett hősök emlékének.”- írta elő a rendelet, amely már az erősödő revíziós szándékok ideológiai megalapozását is szolgálta. (Egyes iskolákban – pl. Baján, a III. Béla Gimnáziumban 1925 óta – addig is volt emléktábla, e rendelet hatására az ország további 185 intézményében avattak fel valamilyen hősi emléket.) A bajai Tanítóképző emlékszobra ebbe sorba illeszkedik.
2. Medgyessy Ferenc és első világháborús emlékművei
Medgyessy Ferenc (1881–1958) az 1930-as években szakmai körökben már elismert, de a közvélemény előtt még kevéssé ismert alkotó volt. (Legnagyobb hazai elismeréseit a második világháború után kapta.) Az első világháborúban katonaorvosként szolgált – eredeti szakmája orvos volt –, de amennyire a körülménynek engedték, alkotóművészeti tevékenységét is folytatta. Készített több hősi síremléket, néhány katonai vezető szoborportréját is elkészítette, számos háborús témájú szoborterve is volt.
Életpályájának kevésbé ismert része, hogy nem sokkal a háború után jó néhány első világháborús hősi emléket készített Magyarországon (Hete, Vásárosbéc, Vaskút, Szólád, Isaszeg, Tószeg, Debrecen, Tök, Sárospatak). 1923-ban emelt vaskúti alkotása támaszkodó rohamsisakos gyalogos katonát ábrázol, aki kezében földre támasztott puskáját tartja. A kompozíció kis különbségekkel lényegében az ugyancsak általa készített 1917-es budapesti Lengyel Béla-síremlék felépítését követi, a szóládi emlékmű pedig a vaskúti szobor műkőből készített másolata. A háborút követő nehéz gazdasági helyzetben az emlékművek anyagi értelemben is számítottak a gyakran pénzszűkében lévő művészeknek, akik időnként korábbi terveik motívumait is beleszőtték e rendelésre készült alkotásokba. Medgyessy szobrai és domborműves emlékei – bár a megrendelők igényeihez neki is igazodnia kellett – sok tekintetben eltérnek a sokszor egy kaptafára készült alkotásoktól. Sárospataki emlékszobrának koncepcióját Medgyessynek kétszer is módosítania kellett: először koszorút fonó lányalakot, később gránátot hajító férfiaktot tervezett, de végül egyenruhát és rohamsisakot viselő katonát kellett megformáznia, így a művész nem is volt elégedett az elkészült, s végső formájában az átlagos háborús emlékművekhez hasonlító végeredménnyel. „Fokozatosan gyilkoltatják velem a saját munkámat – amelyre pedig a Képzőművészeti Tanácstól dicséretet kaptam – csak amiatt, mert meztelen, és nem katona. Pedig szerintem éppenhogy minden idők katonáját szimbolizálja” – írta László Gyulának. (Medgyessy világháborús alkotásairól bővebben l. Prohászka László: Medgyessy Ferenc első világháborúval kapcsolatos plasztikai alkotásai = A Hadtörténeti Múzeum Értesítője 17., Bp. 2017. 235 – 256.)
3. A bajai szobor története
A bajai Tanítóképzőt (ma: Eötvös József Főiskola) is súlyosan érintette a világháború, már az első háborús évben 43 – 3. és 4. éves – tanulóját és 9 tanárát vonultatták be, az 1914/15-ös tanévben a felvett 239 diák közül csak 174 kezdhette meg tanulmányait, és a hadköteles kort elért „prepák” sorozása a következő években is folytatódott. A bevonult és a háborúban elesett korábbi növendékek számáról nincs megbízható adat. Az intézmény internátusát és több tantermét a háború folyamán vöröskeresztes kórház céljaira foglalták le, és egy ideig el kellett helyezni benne az erdélyi román támadás (1916) miatt elmenekült székelykeresztúri intézet tanárait és tanulóit is.
A szerb megszállás (1918–21) alatt az intézet falai között adták át a magyar katonák a szerbeknek a fegyvereiket. Miután az intézmény vezetése a hűségeskü letételét megtagadta, a megszálló hatóságok időlegesen felfüggesztették a működését, és 1919. július 19-én megbízottaik lefoglalták a Képző felszereléseit és bútorzatát is. Az oktatás a következő tanévben ennek ellenére megkezdődött, bár néhány hónapig tűzifa hiányában szünetelt, a tanárok pedig a szerb megszállás 33 hónapja alatt egyáltalán nem kaptak fizetést. Sőt, 1921 és 1925 között az intézmény megszűnésének veszélye is fennállt (ui. Baja megyeközponttá válásával a vármegyei igazgatás használta a tanulólétszám csökkenése miatt kihasználatlan helyiségeket), és csak 1925-től vehették újra birtokba az egész épületet.
A fent említett miniszteri rendelet hatására a Tanítóképző pályázatot írt ki az iskola ismert hősi halottainak emléket állító alkotás megtervezésére; Baja városa a célra – régi pénzben számolva – 2 millió koronát ajánlott fel. A pályázaton az ipari tanonciskola fiatal tanára, Miskolczy Ferenc (1899–1994) tervét találták a legjobbnak, és őt kérték fel a megvalósításra is. Ebből dr. Aszalós Imre visszaemlékezése szerint adódott némi feszültség, ugyanis az intézethez jobban kötődő, a város művészeti életét irányító Éber család – id. Éber Sándor ebben a Tanítóképző tanára volt – valószínűleg azt várta volna, hogy őket kérik fel, bár pályázatot nem nyújtottak be. Mindenesetre alighanem ezzel magyarázható, hogy a helyzetben felelősnek tekintett Ártinger (később Oltványi) Imre által bajai művészek Budapesten szervezett kiállításához Éberék egyetlen képet sem adtak (vö. interjú dr. Aszalós Imrével, 1971. július – a bajai Türr István Múzeum adattára).
Miskolczy nem egyszerű szobortervvel pályázott, hanem elkészítette az emlékmű építészeti részét és a szobor kompozíciójának grafikai vázlatát is. A művész nemcsak a szoborra összpontosította figyelmét, hanem tekintetbe vette az intézet és internátus (a mai A és B épület) közötti térséget is. A két épületrészt összekötő folyosó (a „sóhajok hídja”) elé került volna az eredetileg kardra támaszkodó ifjú szobra, előtte egy vízmedencébe csordogáló kis szökőkúttal. Végül azonban az emlékmű központi alakját mégsem ő, hanem a szobrászként nála jóval elismertebb Medgyessy Ferenc készítette el, aki nagyjából ugyanebben az időben két másik bajai megrendelést is kapott, egyrészt a Jelky-szoborra (l. erről cikkünket lapunk 2022/3. számában), másrészt a Liszt Ferenc Kör emlékplakettjének megalkotására. Az új megbízás történetére a bajai alkotó így emlékezett vissza: „[…] én közben fennjártam Pesten, és Medgyessy akkor eldicsekedett, hogy nagyon szép köve, szép homokköve van, amiből nagyon kedves szobrot tudna kifaragni, és akkor mondottam, hogy én egy pályázatot megnyertem, amelynek egy ilyen kb. életnagyságú ilyen szobor kellene, és ő azt mondta, hogy nagyon szívesen csinálna kőből, és még pedig megfelelő összeget is mondott, hogy mennyiért lehetne, ami a tanítóképző költségvetésével egyezett is, így akkor abban egyeztünk meg, hogy ő csinálja a szobrot, én pedig részletes rajzát az alapnak, amelyen a hősöknek nevei és egy felirat szerepel […]” (vö. Késmárky Mária interjúja Miskolczy Ferenccel. 1971. július. A bajai Türr István Múzeum adattára. Kézirat.)
Érdekesség még, hogy a szobor alapját jelentő kőtömb a régi, egykor a budapesti Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán álló, 1913-ban lebontott Nemzeti Színház egy oszlopának darabja volt. (Eredetéről Medgyessy a városnak írásban is nyilatkozott.) A Budapesten élő művész a kőbe faragást azzal a módosítással vállalta, hogy az álló fiatal férfiakt az eredetileg tervezett kard helyett pajzsot tartson maga előtt, amelyen könyv látható. (A pajzs alakjánál fogva alkalmasabb a kissé szétvetett lábbal szilárdan álló fiatal fiú kőtömbszerű megfogalmazására, amellett, hogy jól kihasználható felületet kínál jelkép – jelen esetben a tudományt szimbolizáló könyv – finom jelzésére.) A talapzat oldallapjaira a 36 hősi halott tanár és növendék nevét vésték, az előlapon az 1914 / + / 1918 felirat olvasható. Elé egy mesterséges tavacska (melyben a szoboralak tükröződött) került kis szökőkúttal, továbbá egy előkert is, amely jobban kiemelte az alkotást akkor még kevésbé beépített környezetéből, hiszen az utca felé nyitott volt.
A szobor már 1935-ben készen volt, sőt az év őszén már a helyére is került. Ellentétben a művész kezdetben sok gúnyolódást és értetlenséget kiváltó Jelky-szobrával, a hősi emlékmű már hivatalos felállítása előtt elismerő kritikákat kapott a szakmától: „A bajai tanítóképző hősi emléke már egészen más tartalommal mutatja be a háború hősét. Szép ifjúnak arányos, meztelen alakjában testesíti meg, aki nyugodt komolysággal, helyéből ki nem mozdíthatóan, várakozva néz a messzeségbe, bátran és tudatosan néz szembe a halállal. Elszántsága sokkal jobban vértezi, mint bármiféle fegyver, azt a dacos, fiatal akaratot jelképezi, mely nem ismer semminemű félelmet. Fiatalsága izmos testének minden ízével életvágyat és életrehivatottságot sugároz és íme az élet küszöbén mégis távoznia kellett! Büszke alakja nem kelt szánakozó hálaérzetet, mint a rohamozó földmívesek reliefje, hanem mély szomorúság fátyla borítja. […] Medgyessyt az ember érdekli, az egyéni vonásokat kerüli, művészete erősen jelképes hajlandóságú. Szobrai nem kapcsolódnak esetlegességekhez, magasan kiemelkednek a mindennapiság fölé, az emberi lét ősi erőit szólaltatják meg. Ez nem csekély időtlenséget ad alkotásainak. Ez az időtlenség pedig fölötte közvetlenné teszi Medgyessy szoborműveinek hatását. Mintha nem a mi korunkat, hanem magát az emberi létet ábrázolná, melyet a mi kis életünkhöz képest végtelennek érezünk, mert múltja és jövője egyaránt a messzeségbe vész. Szellem és test éppen úgy összeforrnak alkotásaiban, mint az igazi művészetben a forma és a tartalom. […]” (Farkas Zoltán: Medgyessy Ferenc új emlékművei = Magyar Művészet, 1935/11.) A kortárs bajai sajtó tudósítója így lelkendezett a város új emlékműve kapcsán: „A vörösmárvány kő komor tragédiáját büszke fájdalommal őrzi a szobor, mely mai arca előtt is egy darab magyar történelemre tekintett vissza. Valószínűleg csak kevesek előtt tudott tény, hogy a fiú tanitóképző intézet hősi szobra a hajdani Nemzeti Színház oszlopsorából való, […] a régi magyar színjátszás többi patinás nagyjának dicsőségét látta ez a kő; most tragikus végzetszerűség folytán egy város nemes gyászának és veszteségének dokumentuma. […] A szobormű kétszeresen méltó arra, hogy amikor a bajai közönséget arra viszi útja és villanásnyi időre megáll a hősi fiuk emléke előtt; gondoljon egy pillanatig megbecsüléssel és szeretettel a régi magyar múltra, a magyar színművészet nagy apostolaira is, akik e kőnek már életükben kiérdemelték a halhatatlanságot.” (Baja – Bácska, 1936. február 19.)
Az avatóünnepséget végül 1936. május 3-án tartották. Ezen a két művész személyesen jelen volt ugyan, de komoly szerepet nem kaptak az intézményi és városi vezetés mellett. Az ünnepség 11 órakor a Nemzeti Hiszekegy eléneklésével kezdődött, a hivatalos avatóbeszédet Amler Antal nyugalmazott főigazgató tartotta volna, de gyengélkedése miatt – az idős tanár nem sokkal később el is hunyt – szövegét végül Chobodiczky Alajos, az intézet tanára olvasta fel. A címzetes igazgató, aki a hős tanítványokat „Szibéria jégmezőiről, Doberdó forró sziláiról s az édes Haza anyai földjéből” hívta tetemre, egyebek mellett azt hangsúlyozta, hogy a hős diákok áldozata nem volt egészen hiábavaló, mert az utódnemzedék folytatni fogja a Haza feltámadásáért megkezdett harcukat. A fájó szülői szíveket pedig a „tanítók tanítója, az Isteni Mester” vigasztalja azzal, hogy elfogadta a múlt bűneiért hozott áldozatot egy jobb jövő zálogául, amikor hazánk ismét nagy és boldog lesz. Miután a Herr György tanár által vezényelt ifjúsági énekkar katonadalokat énekelt, Tóbiás Ferenc 5. éves tanítónövendék Gyula diák (Somogyváry Gyula) Boldog szunnyadókhoz c. versét szavalta el nagy átéléssel. Az intézmény nevében Dobosy Elek főigazgató vette át a szobrot. Ő azt emelte ki, hogy a bejárat közelében felállított hősi emlékmű „az intézeti szellem őre”, amely figyelmeztet és buzdít a a legtökéletesebb kötelességteljesítésre s arra, hogy a történelmi feladatokat (a nemzettudat építése és őrzése, a haza szeretete és védelme, közösség teremtése) teljesíteni kell. Ezek minden ember számára érvényesek, de a tanítónak még többet jelentenek: „Magyar tanító, nem elég, hogy magad értékes ember légy, értened kell ahhoz is, hogy másokat ilyen értékes emberekké tudj művelni”, akik tiszta lélekkel tudnak majd imádkozni, becsülettel élni, de ha kell, a hazáért becsülettel meghalni is – fejtette ki a főigazgató.
Egy újabb szavalat (Lázár József növendék Sas Ede Magyar végrendelet c. versével) és a Szózat előadása után kezdődött a koszorúzás. A városi törvényhatóság koszorúját elhelyező dr. Borbíró Ferenc polgármester rövid beszédet is mondott. Szerinte az emlékmű nem egyszerűen tanítványokat örökít meg, hanem azok örök dicsőségét hirdeti, akik tanítványokból halhatatlan tettükkel egyszerre tanítómesterei lettek az egész nemzetnek. Büszke érzéssel méltatta az intézményt (amely akár vérüket is áldozni tanítókat nevel a hazának), a tanári kart (amely ápolja e nemes lelkületet), az ifjúságot (amely olthatatlan lánggal ég e tanításra) és az áldozatokat (akiknek hősi áldozatát művészi ihlet véste kőbe példaképül). A hősi emlék művészi értékével egyik beszéd sem foglalkozott, az alkotók nevét is csak a főigazgató említette meg. A második világháború előtt az emlékműnél rendszeresek voltak a megemlékezések (koszorúzások, gyertyagyújtások), a nemzetiségi tanítók az avatás évében tartott nyári továbbképzésének már záróakkordja volt a tiszteletadás.
A tanítóképző hősi emlékműve máig a régi helyén hirdeti az elhunyt hősök dicsőségét. Igaz, a környezet némileg megváltozott körülötte: a szoboralak elől eltűnt a medence, a szökőkút és az előkert is, és miután ma az intézmény előtt halad el az 55-ös főút, az alkotás – amelyre az eredeti névsor mellé utólag néhány 2. világháborús áldozat nevét is bevésték – egy kerítés mögé szorult, így ma kevesebb figyelmet kap. Az értékes szoboralak és környezete mára sürgősen restaurálásra szorulna, hogy örök mementóként emlékeztessen az első világégés fiatal áldozataira.
Archív fotók: Türr István Múzeum fotótára
Mai fotók: Molnár Attila
