A hajó méltóságteljesen fordult ki az Újpest-rakparti kikötőből. 11 órára volt tervezve az indulás, 11:25-kor indultunk, 2022. október 8-át írtunk. Halkan beszélgető, sötét ruhás, volt sportolókkal, sportvezetőkkel, családtagokkal volt tele az utastér. Halk zene kísérte utolsó földi útjára Mátét. Időnként kivetítőn láthattuk dr. Petrekanits Mátét családi körben, csapattársaival csoportos felvételen, unokáival pecázás közben.
Száz ágra sütött a nap, felhő nem zavarta a napsütést, a víztükör sima volt, a levegő nem mozdult. Az idő leginkább pecázásra volt alkalmas. Belegondoltam: Máté milyen jól érezné most magát a vízparton! De most a búcsú ideje van, amikor a hamvai találkoznak majd a locsogó Duna vizével. A hajó orrában virágcsokrok, egy kosár rózsaszirom: a fehér virágkoszorú mind azt sejteti, hogy valahol ott vannak Máté hamvai.
A hajóból bal felé nézve a csacsogó, csillogó, rohanó Duna, jobb felé tekintve mintha megállt volna az idő, szinte mozdulatlan a Duna-part, a házak. A hajó méltóságteljes, lassú úszása kelti ezt az ellentétes érzéki csalódást. Felfelé, a Római-part felé haladva hallgatjuk a gyászzenét, azt felváltva nézhetjük, olykor ismételve a kivetítőn a család által szépen összeállított képeket, emlékeket.
Dr. Gelley Imre a Magyar Labdarúgó Szövetség képviseletében búcsúzott, utalva a főiskolán kötött barátságukra, meg a Budapesti Honvéd Sportegyesületnél (BHSE) eltöltött évekre. Jó szívvel emlékezett a BHSE-nél megélt időszakra, a labdarúgóknál is bevezetett felmérésekre, az Élettani Laboratórium működésének kezdeti időszakára, valamint Máté 1985-ben megvédett doktori disszertációjára.
A Magyar Röplabda Szövetség elnökségének képviseletében Karádi Zoltán búcsúzott a 107- szeres válogatott Petrekanits Mátétól (sportnevén Lecsótól). Becenevét Baján kapta, de senki nem tudta eddig megmondani, hogy honnan származik, kitől eredeztethető a nagyon elterjedt név. Karádi úr kitért a sportágban nagy tiszteletet kiváltó bajai röplabdás időszakra is.
Prof. Dr. h. c. Mocsai Lajos, Magyar Testnevelési Egyetem korábbi rektora hosszú beszédben méltatta dr. Petrekanits Máté működését, tudományos munkásságát a kezdetektől (amikor ő a BHSE kézilabdásainak az edzője volt, és naponta találkozott Lecsóval a Dózsa György úti sportbázison) a kiteljesedési időszakáig. A beszédet Kiss György, Máté veje olvasta fel nagyon szépen, érthetően. Kiss György felesége, Máté lánya, Rita a család nevében búcsúzott édesapjától. Azt már könnyek nélkül nem lehetett kibírni. Még most is csodálom azt a kis teremtést, hogy volt lelkiereje a beszédet elmondani.
A Római-parthoz közeledve a vendéglátók kérték a búcsúztató tömeget, hogy a fedélzeten helyezkedjen el, hogy a család szűk körben búcsúzhasson Mátétól. Ekkor láttam dr. Sterbenz Tamást, a TF rektorát is a búcsúzók között, meg beszélgethettem prof. dr. Sipos Kornél ideggyógyász-pszichiáter professzorral, nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanárral, aki beszélt Máté nagyszerűségéről, emberi tartásáról és elhivatottságáról. Példátlan esetként emelte ki, hogy amikor cukorbetegség következtében Máténak levágták a lábát, bement dolgozni. Egymás mellett volt a szobájuk, és naponta találkoztak – jó emlék ez neki, szólt az elismerés és a tisztelet hangján.
A Római-parton, ahol kiszélesedik a Duna, egy kört írt le a hajó, amikor is a vízen megjelent a fehérrózsa-koszorú, és rózsaszirmok lepték el a Dunát, mintegy jelt adva arra, hogy mi is a habokba vethetjük virágainkat. A fodrozódó Duna a vállára vette a koszorút, a virágainkat, és befogadta Máté hamvait. Méltó temetés volt ez egy bajai fiúnak, aki hamvaiban még egyszer találkozik a Duna vizével, Bajával. Vajon most meddig jutott el a Dunában? Ez a lehetőség napokig eszembe jutott.
Köszönet a családnak a méltó búcsúztatásért, a sorsnak, hogy láthattam Máté barátom három szép fiú unokáját!
Emlékképek Gergely Józsefné Békei Irén hagyatékából …
Közzéteszi: Marosvásárhelyiné Gergely Anna
Hol van az a világ már, amikor még sátorban táboroztunk Rezétben ?!
A Veránka-szigeten, a rezéti Duna-ág alsó kifolyásán, a kibérelt parti földrészen, a cövekekre vert deszka-asztalon az érsekcsanádi földtulajdonosok kiterítették asztalkendőjüket, és rápakolták a „hazait”. Sült csirkecombok, paprika, túró, tejföl egy csuporban és persze házilag sült kenyér. (Bor is lapult a kosárban.)
– Békeiék! Jöjjenek egy kis uzsonnára, van itt minden, amit magunkkal hoztunk! – invitáltak bennünket. A ló hátul, a tölgyfa körül legelészett, a szénakazal még a földön állt – amelyben szerettem volna meghemperegni –, a széna illata csábítóan hívogatott. A kazalba szúrt vasvillák várták, hogy a kocsira felrakhassák a lekaszált szénát. Julis néni, a férje, meg a fia leültek mellénk a deszkapadra, amelyről a Duna vizét is jól lehetett látni.
A körtefa még kicsiny volt, nem adott árnyékot. Falatozni kezdtünk, mert szíves volt a kínálás, mi voltunk a rezéti kaszáló bérlői. A csanádi gazdák kompon jöttek át a lovaskocsival kijárt földúton, egészen Gellért Károly tanító úr földjéig. Azon a telken is volt rakni való kazal.
Grafika: Sipos Loránd
Micsoda „ősállapot” volt akkor: se rádió, se villany, semmiféle civilizációs eszköz nem kellett! Meg lehetett élni mind e nélkül is a háború után pár évvel. A parasztság hitt a régi életmódban, nem is gondoltak arra, mi vár rájuk az ötvenes években; a föld volt az életük, a megélhetésük. A magántulajdon szentsége volt a lelkükben, egy kicsit még a miénkben is.
– Érezzék jól magukat! – köszöntek el tőlünk. Jövőre ismét jövünk a szénáért! – A kocsit szakszerűen megrakták a lekaszált szénával, siettek a kompra, hogy átkelhessenek a nagy Dunán még sötétedés előtt, és hazaérjenek Érsekcsanádra.
Apám a két csanádi öregnek szemüveget készített. Cserébe a falusi fiatalasszony teli kosárral beállított hozzánk a Szent László utcába. Kirakta az öregek cserébe küldött ajándékát: szalonnát, sonkát és más finomságokat. Akkoriban még jó volt a tulajdonos és a bérlő viszonya.
Az évek száma egyre nőtt, a körtefa törzse is megvastagodott, lombjai közt megjelentek a kis sárga gyümölcsök, amelyekből jól belakmározhattunk. A körtefa édes ízű, finoman illatos gyümölcsöt termett.
Eljött a következő nyár, de nem jöttek a csanádi tulajdonosok a szénáért. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, mígnem egyszer belátogattak Bajára. Julis néni öregesen lerakta kosarát a szaletli padjára, majd ő is leroskadt:
– Ugye vártak bennünket? – kérdezte kissé sírós hangon.
– Igen, de miért nem jöttek? – kérdezte apám.
– Jöttünk volna, de elvitték a lovainkat, és a földet is be kellett adni a téeszbe. Tönkretettek bennünket, Békei úr! Vegye meg a rezéti földünket, mert majd azt is elveszik hamarjában!
Így került a föld, tulajdonképpen kaszáló a birtokunkba, rajta a gazdagon termő körtefával. A rezéti Duna-ág partjától keskeny földsáv húzódott a gát-töltésig a Veránka-szigeten, ez lett a miénk, Károly bácsi telke mellett. Jóska, a férjem és Károly bácsi minden évben lekaszálta a füvet, és kisebb kazlakat raktak a jó illatú szénából. Ez a két szalmakazal mindig emlékeztetett bennünket az érsekcsanádi parasztokra, akiknek el kellett búcsúzniuk a rezéti szigettől, a rét kaszált füvétől, a sok szép naptól, amelyet a körtefa alatt tölthettek volna.
A körtefa a saját ültetésük volt. Jó pár év is eltelhetett, amikor Julis néni ismét eljött hozzánk a Szent László utcába:
– Mi van a körtefánkkal? Sok gyümölcsöt ad? Finomat?
– Igen! A körtefa sokszor megörvendeztetett bennünket, sok édes gyümölcsöt szüreteltünk le róla.
Most, 2010-ben, a körtefa törzse itt fekszik a házunk folyosóján. Ki kellett vágni. Egészséges fájából talán Attila vőm majd szép rusztikus szobrokat tud faragni. Ahogy ránézek a „békésen fekvő” valaha dúsan termő élő fára, a fenti történet és a boldog rezéti idők jutnak az eszembe.
E havi számunkban egy itthon még csupán csak néhány éve honos, különleges növényt szeretnék bemutatni az olvasónak. Akik 1970 előtt születtek, azoknak biztosan ismerős lesz az alábbi történet, amelyre már szinte nosztalgiával tekintünk.
Az 1980-as években járunk. Azokban az időkben, amikor hazánk még kissé bezárt arcát mutatta. Ismeretlen volt a minden évben külföldön nyaralás – se pénz, se engedély nem volt rá –, hosszú éveket vártunk egy új kocsira, amely persze nem nyugati volt, hanem a szocialista ipar terméke, szigorúan a „baráti” országokból származó. Mintha mindenki és minden egyforma, uniformizált lett volna, manapság erre visszagondolni nem lehet mással, csak nosztalgiával. Ha ebben az időszakban a kis falun élő, ott cseperedő gyerek zöldséget, gyümölcsöt szeretett volna, nem a boltba, hanem a kertbe ment, és kiszolgálta magát. Bőség és változatosság volt akkoriban is persze, csak kicsit másképp: kenyérből létezett az 1 kg-os és a kétszer ekkora, esetleg fel is lehetett szeleteltetni. Volt isteni kifli, zsemle, de barna kenyérről, teljes kiőrlésűről és egyéb minden mentesről még csak nem is hallottunk, és nem is hiányzott senkinek. Zöldségből és gyümölcsből sem szenvedtünk soha hiányt: minden megvolt a kis kertben, amire szükség lehetett. Ami nem termett meg, vagy nem úgy sikerült éppen az adott évben, azt nem ettük. A kertbe jártunk eperért, málnáért, a fáról ettük mosatlanul (és néhányszor türelmetlenül) az alig érett sárgabarackot, alig vártuk a mindig későn érő szilvát, kuriózumként tekintettünk a ribizlire, engem például nagyon kellemes és nosztalgikus emlékek fűznek a fekete fajtájához. Végül, már sokszor késő ősszel örömmel vertük le a fáról a körtét, szedtük össze a diót, amiről tudtuk, mielőtt a karácsonyi zserbóba kerül, meg kell pucolni, meg kell darálni, nem készen érkezik…
Ha már a télnél tartunk: amikor már nem okozott maradandó élményt a hazai befőtt – bár édesanyám rumos meggyét azóta is számtalan alkalommal emlegetem – akkor egy évben egyszer lehetett déligyümölcsöt is enni. Banánt és narancsot leginkább csak karácsonykor. Ez utóbbiakat csak korlátozott mennyiségben: előre fel kellett hozzá iratkozni, és keveseknek jutott belőle 1-2 kg-nál több, amit aztán otthon féltett kincsként őrizgettünk, bár a legszívesebben azonnal felfaltunk volna. 2023-ból visszatekintve meglehetősen mulatságosnak tűnik mindez, hiszen ma ezeket a déligyümölcsöket akkor vásároljuk, amikor csak szeretnénk, és annyit, amennyit akarunk. A banán-narancs duó mellé aztán idővel bekúszott az akkor még csak asztalt formában kapható füge is. A rendszerváltozással – és persze éghajlatunk gyökeres megváltozásával – pedig kinyílt a világ, ma már minden kapható, csak tudjuk, hol keressük. A melegedő klíma kapcsán pedig fokozatosan megjelentek az eddig csak a Európa déli részén, Afrikában megtalálható gyümölcsök kiültethető változatai: nem egy háznál lehet már citromfát találni, akinek pedig az jutna eszébe, hogy friss fügét enne otthonában, már azt is megteheti. De még ennél is van tovább: hazánkban néhány ember már kereskedelmi célzattal termeszt fügét. Nemrég olyan helyen jártam, ahol több mint 10 éves fákról lehetett szüretelni ezt a finom és egészséges gyümölcsöt, nem is csak egyetlen fajtáját.
A füge ugyanis fajtában és változatokban gazdag faj, termesztése pedig szinte mindenhol lehetséges már itthon is. Fagytűrő képessége igen jó, a nem túl hosszú ideig tartó -15 ºC-ot is képes károsodás nélkül átvészelni, egyes fajok pedig a -40 ºC-ot is túlélik. Aki nem szeretne kockáztatni, bátran ültetheti nagy dézsába is, a növények ez esetben persze nem lesznek soha olyan szépek, hiszen a gyökerek növekedése korlátozott.
Déligyümölcs lévén ültetése napos helyre ajánlott, egyébként talaj iránt pedig korlátozottan igényes csak, szinte mindenhol megél. Hazánkban 3-6 m magas cserjévé fejlődik, így olyan helyre érdemes ültetni, ahol később sem lesz útban, bár metszéssel könnyedén karbantartható a növekedése. Gyümölcse nyár végétől a korai fagyok megjelenéséig szüretelhető, de csak a tökéletesen beérett gyümölcsöt szedjük le, mert ez a gyümölcs csak korlátozottan utóérő, ha éretlenül kerül betakarításra, soha nem érik be.
Mint a gyümölcsök általában, a füge is számtalan kedvező élettani hatással rendelkezik. Ezek közül talán a legfontosabb, hogy a növény kb. 28%-a rostokból áll, bizonyítottan csökkenti az LDL koleszterinszintet, segít fenntartani az egészséges vércukorszintet. A füge felhasználása igen sokrétű, csak meg kell ismerkedni vele: készíthető belőle főfogás csirkével, remek lekvár főzhető belőle, kitűnően aszalható aszalógépben vagy sütőben, és számtalan édesség készülhet belőle a karamellizált fügétől az idei országtortáig.
Jöjjön most egy olyan süteményrecept, melyet akár kezdő háziasszonyok is bátran elkészíthetnek, egyáltalán nem bonyolult felhasználása ennek a nagyszerű gyümölcsnek.
Fügés frangipane szelet
A süteményünk összeállítása előtt 30 perccel tegyünk a fagyasztóba 200 g lisztet és 120 g vajat. Fél óra leteltével a liszthez adjunk hozzá 60 g porcukrot, egy csomag vaníliás cukrot, csipetnyi sót és negyed teáskanál sütőport. A vajat vágjuk apró kockákra, és két tenyerünk segítségével keverjük morzsásra a lisztes keverékkel. Akkor jó, ha már nem látszanak benne a vajdarabok, és nem ragad a kezünkhöz és az edényhez sem. Adjunk hozzá egy kanál rumot, egy egész tojást, és gyors mozdulatokkal gyúrjuk össze. Csomagoljuk fóliába, és tegyük egy órára hűtőbe. Egy óra elteltével nyújtsuk ki lisztezett felületen kb. 25×10cm-re, és terítsük egy kivajazott, lisztezett tepsibe.
Tegyünk egy tálba 120 g mézet, adjunk hozzá kevés vanília aromát, 100 g lágy vajat, 50 g tejszínt, keverjük simára. Tegyünk bele 100 g őrölt mandulát, 2 db tojást egyenként elkeverve, majd a legvégén egy csomag vaníliás pudingport. Keverjük össze alaposan, majd öntsük a tésztára a keveréket. A tetejét rakjuk ki félbevágott fügékkel, vágott felükkel felfelé. 150 ºC-os sütőben, légkeveréssel süssük 50-55 percet, sütés után a tetejét kenjük meg olvasztott mézzel, és hagyjuk teljesen kihűlni a formában.
Tálaljuk porcukorral megszórva vagy egy kanál felvert tejszínhabbal a tetején. Jó étvágyat kívánok!
A 2023-as őszi évad kezdetén új színdarabot mutatott be az éppen megalakulásának 20. évfordulóját ünneplő bajai Rábl Színpad és Zenei Közösség. Ismét filmet adaptáltak, mégpedig egy bennfentes körökben kultuszfilmként kezelt alkotást, Anders Thomas Jensen Ádám almái című művének feldolgozását. A társulatvezető, Dely Géza felvezetőjében a fekete komédia műfajába sorolta az Ádám almáit, ám a történet korántsem vidám.
A cselekmény kezdetén megismerkedhetünk a börtönből frissen szabadult, neonáci nézeteket valló Adammal (Csanádi László), akinek öt hét közmunkát kell végeznie az Ivan tiszteletes (Tóth Dániel) által vezetett közösségben. A türelmetlen bűnöző csak túl akar esni a kötelező büntetésen, ám a lelkes Ivan próbál neki célt adni. A feladatot végül Adam magának határozza meg: a templomkert büszkeségének, az almafának gyümölcséből süt lepényt, amint az megérett. Ivan környezetében csupa korábbi – vagy jelenleg is aktív – bűnöző él. Gunnar (Császár Zoltán) korábban nőket rabolt el, Khalida (Szalai Natália) benzinkutakat fosztott ki (ügyelve arra, hogy a megfelelő társaságot károsítsa meg). Később csatlakozik hozzájuk a gyermeket váró, alkoholista Sarah (Debreceni-Schaffer Rebeka). A cselekmény elején még Poulnak (Ghanim Tamás Lutfi), egy koncentrációs tábor egykori őrének sorsát is követhetjük.
Nem könnyű megmondani, hogy Adam vagy Ivan a főszereplője a darabnak. Mindketten bizonyos fejlődésen mennek keresztül a dráma során, ugyanakkor jellemük sok tekintetben gyökeresen eltér egymástól. Adam szinte végig kívülállóként tekint magára, Ivant pedig őrültnek tartja – egyáltalán nem is ok nélkül. Ivan minden bizodalmát Istenbe helyezi, noha élete tragédiákkal van tele. Kitartó hitében a sok szenvedést a Sátán kísértésének tulajdonítja. Az előadás előtt a nézőközönség Jób könyvének bevezetését találhatta meg az újonnan átadott színházterem székein. Egyértelmű utalás ez a Biblia egyik legnehezebben elfogadható részére, és persze maga a színdarab is rájátszik erre: Adam cellájában az Ivantól kapott biblia mindig e könyvnél nyílik ki.
Természetesen Adam és almái is utalnak a Teremtés könyvére. Adam a darab során felveszi a Kísértő szerepét, és egy időre sikerül is elérnie, hogy Ivan elbukjon a hitében. Nem lenne azonban a műfajhoz méltó a letargikus befejezés: egy többé-kevésbé pozitív lezáráshoz valódi csodára van szükség, és az be is következik.
Ivan nem hisz az emberi gonoszságban, sem abban, hogy Isten bünteti; annak ellenére sem, hogy élete egy gyengébb hitű embert már rég az öngyilkosságba hajszolt volna. Ahogy ez meg is történt a feleségével is, aki nem tudta elfogadni, hogy fiuk súlyos fogyatékossággal, teljesen bénán született. Ivan gyermek- és ifjúkora egyaránt traumák sora volt, és elhatalmasodó tumora miatt jövőbeli kilátásai is riasztóak. Ám ő sajátos módon oldja meg a traumákkal való szembesülést: tagadja a nyilvánvalót. Hisz abban, hogy felesége halála szerencsétlen baleset volt, gyermeke teljesen egészséges, és abban is, hogy pártfogoltjai értékes tagjai lehetnek a társadalomnak.
Adam teljesen más utat jár be. Komoly ellenérzései vannak társaival szemben – a „paki” Khalidával különösen hadilábon áll, de Gunnar kleptomániája sem javít a dolgon –, ahogy azonban fokozatosan tudomást szerez az Ivan által hordott keresztről, egyfajta szimpátiát is kezd érezni iránta. Ám ez sem akadályozza meg abban, hogy kis híján megölje a tiszteletest. Figyelemre méltó viszont, hogy teljesen elveszti a közösségtudatát neonáci bandatársaival, akik olykor a templom közelébe mennek.
Adaptáció esetén elkerülhetetlen, hogy az új rendezést összevessük a forrásművel. Ezen előadás esetén ez különösen izgalmas, mert Dely Géza rendező igen bátran nyúlt hozzá az alapanyaghoz, például némely karaktert átértelmezett, illetve elhagyta a film megnyugtató, utolsó jelenetét, amely véglegesíti a feloldást (feloldozást?) Adam számára.
Adam nagyjából az a figura, akit a filmben láthatunk, Csanádi László ügyesen bánik a „goromba” (Ivan kedves szavajárása), önző és kegyetlen bűnöző karakterével, játéka meggyőző. Ivan (Tóth Dániel) ellenben nagyon más, mint a film szikár, láthatóan gyötrődő főhőse (őt a vásznon Mads Mikkelsen alakítja, akit számos hollywoodi produkcióból is ismerhetünk). A Rábl Színpad Ivanja viszont joviális, életvidám alak, aki elégedett az életével; őszintén, szívvel szereti pártfogoltjait, még Adamot is, pedig ő igazán nem sok okot ad erre. Amint az várható, idővel napvilágot lát élethazugsága, Adamnak „hála”, ő is átérzi. De – amint a Rómaiakhoz írt apostoli levélben olvashatjuk: „hogy egy embernek engedetlensége miatt sokan bűnössé váltak, egynek engedelmességéért sokan meg is igazultak. Közben azonban belépett a törvény, hogy vele szaporodjék a bukás. Ahol azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem”. Igen, az engedelmes Ivant bűnösök vették körül, ám az ő keresztje, önfeláldozása hite szerint megváltotta bűneiket. Persze, ezt fenntartásokkal kell fogadni, hiszen a közösség a korábbi formában nem marad fent, ám Adamból ha nem is jó, de talán jobb ember lett.
A Császár Zoltán által alakított Gunnar nagyjából megfeleltethető filmbéli társának, és itt nem a fizikai megjelenésre gondolok. Gunnar zárkózott, magának való, csak a Sarah-hoz fűződő felemás (ivócimbora, szerető, fogoly) kapcsolata mozdítja ki a melankóliájából. A Khalidát játszó Szalai Natália egy a filmben férfi által alakított figurát alakított. Az ő esetében – bár az Adammal szembeni végletes ellentéte kevésbé jött át – is meggyőző alakítást láthattunk, és ő is egyike volt az újraértelmezett szereplőknek. A filmbéli Khalid meglehetősen passzív szereplő, míg a színpadi Khalida valóságos energiabomba. A helyi orvos (Éber Kata) színpadi munkáját látva nekem személy szerint az ő esetében zavaró volt a „nemváltás” (melyet természetesen leginkább a társulat összetétele indokol). Játékában önmagában nem volt hiba, mégis olyan érzésem volt, mintha egy férfi lelket látnék női testbe bújva.
A filmet újra megtekintve őszintén sajnálom, hogy a záró jelenet kimaradt a produkcióból. Igaz, az előzmények a megfelelően adagolt humorral kevésbé tűntek megrázónak, a történet lezárása itt lényegesen nyitottabb marad. Mindent egybevetve nyugodtan kijelenthetjük, hogy ismét egy színvonalas, értékes előadást tekinthettünk meg, amely mind a filmet kedvelő, mind az azt nem ismerő közönségnek színvonalas szórakozást nyújt, és nem mellesleg mély gondolatokat ébreszt benne. (Ádám almái. Fekete komédia Anders Thomas Jensen filmje alapján egy felvonásban. Baja, Belvárosi Közösségi Ház, 2023. szeptember 8. Rendezte: Dely Géza)
Harmadik éve volt augusztus 7-én, hogy eltávozott közülünk Kasziba István, az a háromdiplomás sportoló, aki, mint nagyon sokszor mondta, hogy mindent, amit elért a III. Béla Gimnáziumnak köszönhet. A gimnáziumban kezdett el röplabdázni, lett 28-szoros felnőtt válogatott, csapatával többszörös magyar bajnokságot nyert edző, minden idők egyik legsikeresebb röplabdaedzője, a gimnázium élete végéig hálás növendéke. Egy emlék azonban halálos ágyán is nyomasztotta:
– Képzeld, találkoztam „Gazsival”! Megyek a Szentkirályi utcában, a jól ismert barna kalapját billegtetve a fején, jön velem szembe mosolyogva Gazsi, közeledve jó előre nyújtja a kezét. Szó nélkül elmentem mellette.
– Pista! Hogy tudtad megtenni?
– Nézd Gyuszi, annyit megalázott bennünket, hogy azt nem lehet elfelejteni. Ráadásul, még amikor részt vettem a gimnázium 150 éves jubileumi ünnepségén; elém billen egy, számomra ismeretlen hölgy, és derűsen azt mondja, hogy emlékszik rám, amikor matematikából a kettesért feleltem. Úgy éreztem, mintha fejbe vertek volna, azt hittem, hogy elszédülök. Ez a nő nem arra emlékszik, hogy jó sportoló voltam, hogy az országos bajnokcsapat tagja voltam, hanem arra, hogy matematikából a kettesért feleltem – éppen a ballagásunk napján. Életre szóló rossz emlék, és még ráadásul ez a nő…
Grafika: Sipos Loránd
Pista valóban kiváló sportoló volt. 28-szoros válogatott röplabdázó, de középiskolai házibajnokságok középtávú futóversenyeinek többszörös győztese is. Bajáról felkerülve a Budapesti Spartacus játékosa lett, s ekkor lakott a sportegyesület sportszállójában, a Szentkirályi utcában. Egyik lakótársa középtávfutó volt, és egy kicsit el volt telve magától, s mindig azzal hencegett, hogy mekkora futó. Erre Pista kihívta egy 800 méteres síkfutó versenyre, és annak ellenére, hogy futóversenyre nem edzett, megverte. Kiváló fizikai képességei voltak, nagy sportsikerei, de mint látjuk, a „hálátlan” utókor nem erre emlékszik.
De hogy is kerültünk nyolcadmagunkkal ilyen méltatlan helyzetbe? Kezdem onnan, hogy a gimnáziumi négy év alatt három tanár, egymást váltva, egyikük kétszer is tanította a matematikát a humán tagozatos osztályban. Harmadik osztályba egy nagyon jó arcú, kedves, szimpatikus, általános iskolai (talán szakmunkástanulókat is tanító) tapasztalatokkal bíró tanár vett át minket, tanított bennünket. Nem találta meg a hangot a mi renitens osztályunkkal. Gyakorló tanárként én is megtapasztaltam, hogy vannak osztályok, ahova örömmel megy tanítani az ember, mert van összhang a tanár és a diákok között. A tanulók „veszik a lapot” – szoktuk mondani. Más osztályokkal pedig érezhetően akadozik a munka. Hát, a mi esetünkben is ez utóbbi volt a jellemző, s az a furcsa helyzet állt elő, hogy az osztály választott három képviselőt, akik kérték az igazgató asszonyt (dr. Lantos Istvánnét), hogy cserélje le tanárunkat. Féltünk, ha nem lesz változás, akkor nem tudunk leérettségizni matematikából, márpedig többen akarunk továbbtanulni. A következő tanévben, a IV. évfolyamra így kerültünk „Gazsihoz”, akinek azóta is hálás vagyok, mert neki köszönhetem, hogy közepessel leérettségiztem matematikából. (Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok ezzel egyedül.) Addig azonban göröngyös út vezetett. Történt, hogy „Gazsi” felszólítására lehetőségem nyílt egy „időfutamos versenyen” részt vennem. Itt egy kis magyarázatra kell szorítkoznom. A feladatmegoldásra kiszólított tanuló köteles volt papírlappal és írószerrel a kezében megjelenni a katedrán. A táblát megfelezve két, harmadolva olykor három tanuló is dolgozhatott. Ülőhely volt a tanári asztal előtt lévő pad tetején, az ablakpárkányon, melyről elérhető volt a tanári asztal. Az elméleti matematikai feladatmegoldásra általában 3 perc volt megadva, ennek egy időben és optimális esetben 5-6 tanuló is nekiláthatott. Az én feladatom két részből állt (már nem emlékszem tárgyára), az egyiket megoldottam, a másikon már gondolkodni kellett volna, de arra már nem maradt idő, s mint menő röplabdázó, kicsit lazára fogva a problémát az találtam mondani, hogy időzavarban vagyok.
– Lezser vagy, kisfiú! – hangzott a válasz. Beírta az elégtelent, és szólt az utasítás: logikaóra előtt (logikát is tanított), papírral, ceruzával várj a katedrán. Ettől kezdve „bérelt” helyem volt az ablakpárkányon, mondanom se kell, nem csak logikaóra előtt. A sikeres feladatmegoldás jutalma az volt, hogy a helyemre mehettem, a sikertelené pedig a naplóba került. Minden létező papíron, újságszélen az én képletlevezetéseim voltak láthatók. Mérkőzésre utazva, a vonaton is matekoztam, ebben a Bajai Honvédban játszó, Baján katonaszolgálatot teljesítő, érettségizett csapattársaim is segítettek. Ennek ellenére szaporodtak az egyesek a naplóban. Hogy a nevelésem, a fegyelmezésem még nem fejeződött be, onnan tudtam, hogy logikából „Gazsi” felelésre szólított. A füzetemet felnyitva, feltűnt neki, hogy – miután a matekfeladattal voltam elfoglalva – hiányoznak az elmúlt órákon lediktált óravázlatok (nem volt tankönyvünk).Tudtomra adta, hogy azt bizony másokéról másolva nekem pótolnom kellett volna. Elégtelennel rajtoltam, a feleletre nem emlékszem, de nem kell hozzá nagy fantázia, hogy milyen jegyet kaphattam. Lassan csak megteremtődtek annak a feltételei, hogy abban az időfutamban is részt vehettem, amely arról szólt, hogy érettségire mehetek-e vagy sem. Utóbbi azt jelentette volna, hogy a továbbtanulásom is kútba esett. Nem kis szorongással álltam nyolcadmagammal sorban a tanári szoba előtt a ballagásunk napján (!), fél nyolckor. Néhányan ünneplőben, én utcai ruhában, mert nem is reménykedtem abban, hogy megszerzem az elégségest. Kata néni döbbenten látta a fegyelmezett, szép egyenes sort, köztük a kedvelt röplabdásait. „Hát ti?”– kérdezte.
– Most felelünk matematikából a kettesért.
„Meg van bolondulva ez a Gazsi?” – tette fel magának a kérdést, s tűnődve bement a tanári szobába. Kisvártatva az a reményünk is szertefoszlott, hogy szót emel érdekünkben. Nem sokkal később a lépcsőházi fordulóból előbukkant „Gazsi”. Már messziről elégedett mosollyal nyugtázta a rá szorongva várakozó, fegyelmezett sort. Aztán visszafelé a tanáriból kilépve, követésre intett bennünket, így értünk ahhoz a koedukált osztályhoz, amelyikben éppen órája volt. Felszólította az első két padsorban ülő tanulókat, hogy üljenek a mögöttük lévő, hátsó sorokba, azaz szorítsanak nekünk helyet. Az így hatalmi pozícióba megerősödő ember kiosztotta a feladatokat, majd értékelt. A sikeres feladatmegoldók ünnepelhettek, a sikertelenek mehettek a következő órára „Gazsival”. Én ezek közé tartoztam, élhettem a „második időfutam” kínálta lehetőséggel is, ezzel akaratlanul erősítve „Gazsi” nimbuszát. Amikor elhagytam a tantermet, maradtak még versenyzők a harmadik időfutamra is. A teremből kilépve a folyosóról láthattam az ünnepélyre készülő sokaságot az udvaron, közöttük saját rokonságom egy részét is. Nem volt mit tennem, mint meglódulni, hogy még visszaérjek a ballagásra. Oda-vissza futva tettem meg az utat a Lőkert sor és a gimnázium között, az utóbbit ünneplőben.
Nem mindenki vállalta fel a küzdelmet a kettesért, pl. Tamás sem. Pedig „Gazsi” nagyon hiányolta a csapatból. Olyannyira, hogy egy tanulót érte küldött a kollégiumba, egy másikkal a Szentháromság (Béke) téren kerestette. Ennek az esetnek is előtörténete van. Egész órán felelés volt. Tamás és Pista az utolsó padban szorongva fogta egymás kezét, mondván: „Csak most ne feleljek!” A tanteremben a légy zümmögését is meg lehetett hallani. „Gazsi” tesztelte az osztályt: borostás arcélét alulról felfelé egyszer-kétszer végigsimította (mint annyiszor), és ha hallható volt a szőrök sercegő suhogása, akkor láthatóan elégedett volt a fegyelmi légkörrel. Ezt a csendet szakította félbe Tamás. Ki tudja milyen megfontolásból, elengedte Pista kezét, s miután elindult az utolsó időfutam, s ez feltételezhetően némi reményt ébresztett benne, hogy megúszta a felelést, szólásra jelentkezett. „Tanár úr, nekem még nincs jegyem!” Közeledtünk a II. félév vége felé, s legtöbbünknek már 4-5 jegye is volt. „Tapír” hátralapozott a naplóban, és csakugyan… „Jöjjél, kedves mester!” – szólt az invitálás. „Szorítsatok Tomikának helyet!” Akkor a táblánál már ketten dolgoztak. Harmadolták a táblát, és Tamás dolgozhatott. Megoldotta a feladatot. „De van ennek a feladatnak egy másik megoldása is, ha lennél kedves, mester, vázolni!” No, itt Tamás elakadt. „Ez egy elégtelen. Hozd ki a füzetedet! Nincs kész a házi feladatod? Ez egy másik elégtelen.” Tamás a haját tépve dühöngött a helyén, miközben az osztály már a szöveges feladaton dolgozott. A dühtől fogalma nem volt róla, hogy mi folyik körülötte, arról nem is beszélve, hogy milyen feladaton dolgozik az osztály, miközben szól a tanári utasítás: „Folytasd, Tomika!” Tamás nem tudta folytatni. Beíratott a harmadik elégtelen is, mondván: „Lehet itt jegyet szerezni…!” Egy percnyi felelőtlenséggel, s mintegy nyolc percnyi erőfeszítéssel tudott bekerülni Tamás barátom abba a csapatba, amelyért mi legalább két hónapot „dolgoztunk.” Ha élt volna a lehetőséggel, de ő nem élt vele. Sőt, annyira megsértődött, hogy azóta sem tudjuk, érettségizett-e, egyáltalán mi lett vele. Lehet, hogy „Gazsi” még mindig keresteti? Vagy csak úgy hiszi, hogy keresik? Ennyit a nevelő hatásról…
Pista rendkívül megalázónak érezte azt a helyzetet, amelyet diákként meg kellett élnie, s ennek többször hangot is adott. Engem szórakoztattak azok a képtelenségek, amelyeket „Gazsi” előadott, pl. a tanuló sikertelen feladatmegoldása kapcsán mondott hasonlókat: „Egy kiszuperált cirkuszi ló pillanatok alatt kikopogja ezt a szerény végeredményt!” vagy: „Ha egy kóbor egérkét beletesznek egy centrifugába, és megpörgetnek 3600 fordulat/sec, kapásból köpi ezt a szerény végeredményt.” Azt én is kezdtem unni, hogy velem is szórakozik, de nem éreztem igazságtalannak, mert megértettem, hogy jópofának szánt megnyilvánulásommal túllőttem a célon. Azt viszont én is példátlannak tartom, hogy még az utolsó lehetőséget is megragadva, a fél iskola előtt megalázott bennünket. De nem csak bennünket, mert mint hallottam, még néhány évig folytatta ezt a lesújtó gyakorlatot, amelyet a mi osztályunkkal tesztelt.
Ma sem értem, hogy ezzel mi volt a célja, egyáltalán mi volt az értelme. Egy józanul gondolkodó tanárnak tudnia kell, hogy csak addig van hatalma tanítványai fölött, amíg a katedrán áll, s az marad belőle, ami emberi. Bár az embertelenséget is megőrzi az emlékezet.
