Emlékképek Gergely Józsefné Békei Irén hagyatékából …
Közzéteszi: Marosvásárhelyiné Gergely Anna
Hol van az a világ már, amikor még
sátorban táboroztunk Rezétben ?!
A Veránka-szigeten, a rezéti Duna-ág alsó kifolyásán, a kibérelt parti földrészen, a cövekekre vert deszka-asztalon az érsekcsanádi földtulajdonosok kiterítették asztalkendőjüket, és rápakolták a „hazait”. Sült csirkecombok, paprika, túró, tejföl egy csuporban és persze házilag sült kenyér. (Bor is lapult a kosárban.)
– Békeiék! Jöjjenek egy kis uzsonnára, van itt minden, amit magunkkal hoztunk! – invitáltak bennünket. A ló hátul, a tölgyfa körül legelészett, a szénakazal még a földön állt – amelyben szerettem volna meghemperegni –, a széna illata csábítóan hívogatott. A kazalba szúrt vasvillák várták, hogy a kocsira felrakhassák a lekaszált szénát. Julis néni, a férje, meg a fia leültek mellénk a deszkapadra, amelyről a Duna vizét is jól lehetett látni.
A körtefa még kicsiny volt, nem adott árnyékot. Falatozni kezdtünk, mert szíves volt a kínálás, mi voltunk a rezéti kaszáló bérlői. A csanádi gazdák kompon jöttek át a lovaskocsival kijárt földúton, egészen Gellért Károly tanító úr földjéig. Azon a telken is volt rakni való kazal.
Micsoda „ősállapot” volt akkor: se rádió, se villany, semmiféle civilizációs eszköz nem kellett! Meg lehetett élni mind e nélkül is a háború után pár évvel. A parasztság hitt a régi életmódban, nem is gondoltak arra, mi vár rájuk az ötvenes években; a föld volt az életük, a megélhetésük. A magántulajdon szentsége volt a lelkükben, egy kicsit még a miénkben is.
– Érezzék jól magukat! – köszöntek el tőlünk. Jövőre ismét jövünk a szénáért! – A kocsit szakszerűen megrakták a lekaszált szénával, siettek a kompra, hogy átkelhessenek a nagy Dunán még sötétedés előtt, és hazaérjenek Érsekcsanádra.
Apám a két csanádi öregnek szemüveget készített. Cserébe a falusi fiatalasszony teli kosárral beállított hozzánk a Szent László utcába. Kirakta az öregek cserébe küldött ajándékát: szalonnát, sonkát és más finomságokat. Akkoriban még jó volt a tulajdonos és a bérlő viszonya.
Az évek száma egyre nőtt, a körtefa törzse is megvastagodott, lombjai közt megjelentek a kis sárga gyümölcsök, amelyekből jól belakmározhattunk. A körtefa édes ízű, finoman illatos gyümölcsöt termett.
Eljött a következő nyár, de nem jöttek a csanádi tulajdonosok a szénáért. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, mígnem egyszer belátogattak Bajára. Julis néni öregesen lerakta kosarát a szaletli padjára, majd ő is leroskadt:
– Ugye vártak bennünket? – kérdezte kissé sírós hangon.
– Igen, de miért nem jöttek? – kérdezte apám.
– Jöttünk volna, de elvitték a lovainkat, és a földet is be kellett adni a téeszbe. Tönkretettek bennünket, Békei úr! Vegye meg a rezéti földünket, mert majd azt is elveszik hamarjában!
Így került a föld, tulajdonképpen kaszáló a birtokunkba, rajta a gazdagon termő körtefával. A rezéti Duna-ág partjától keskeny földsáv húzódott a gát-töltésig a Veránka-szigeten, ez lett a miénk, Károly bácsi telke mellett. Jóska, a férjem és Károly bácsi minden évben lekaszálta a füvet, és kisebb kazlakat raktak a jó illatú szénából. Ez a két szalmakazal mindig emlékeztetett bennünket az érsekcsanádi parasztokra, akiknek el kellett búcsúzniuk a rezéti szigettől, a rét kaszált füvétől, a sok szép naptól, amelyet a körtefa alatt tölthettek volna.
A körtefa a saját ültetésük volt. Jó pár év is eltelhetett, amikor Julis néni ismét eljött hozzánk a Szent László utcába:
– Mi van a körtefánkkal? Sok gyümölcsöt ad? Finomat?
– Igen! A körtefa sokszor megörvendeztetett bennünket, sok édes gyümölcsöt szüreteltünk le róla.
Most, 2010-ben, a körtefa törzse itt fekszik a házunk folyosóján. Ki kellett vágni. Egészséges fájából talán Attila vőm majd szép rusztikus szobrokat tud faragni. Ahogy ránézek a „békésen fekvő” valaha dúsan termő élő fára, a fenti történet és a boldog rezéti idők jutnak az eszembe.
