Az étel íze

Szünder Dezső

E havi írásom már régóta időszerű lett volna, de ismerjük az örök érvényű mondást: jobb későn, mint soha! Mindennapjaikban ugyanis sokan úgy látják, hogy nem fér bele életükbe a főzés, sütés, a tisztességes, adalékanyagoktól mentes alapanyagokkal való ételkészítés. Ezért mutatkozik igény a nagyvilág élelmiszergyártói felé, hogy minél ízletesebb, bizonyos függőséget okozó ételeket kínáljanak nekünk. Igaz ez az éttermekre, gyorséttermekre de a hipermarketek, egyéb nagy bevásárlóközpontok polcaira is. Az, aki meg sem próbál tudatosan élni és enni, az minden bizonnyal ezen „intézmények” ölelő karjaiban végzi. Olyan szekeret tol maga előtt, melynek feladata a mai fogyasztói társadalom fenntartása: a fogyassz minél többet, de azt edd, amit eléd teszünk, amit tálcán, számodra könnyen elérhetően kínálunk. A dolog pedig működik: az üzletek tele vannak áruval, és bár beszélhetünk ínséges, válságos gazdasági környezetről, amíg ezt a rengeteg igénytelen árut meg is vásároljuk, mindez nehezen hihető.

A Honpolgárban sokat írtam már a tudatos táplálkozásról. Bízom benne, hogy aki rendszeres olvasója lapunknak, esetleg ennek a rovatnak, már tudja, hogy mindez mennyire fontos. Hiszem, hogy ezzel a fajta táplálkozással, tudatos vásárlással nemcsak a körülöttünk lévő szűkebb és tágabb környezetünk lesz jobb, hanem mi magunk is. Hiszen ki szeretne gyakran orvost látogatni azért, mert nem figyelt oda arra, amit csinál, amit és amennyit eszik? Ezek a dolgok igenis összefüggnek! Aki nem hiszi, bátran próbálja csak ki: egészséges, megbízható alapanyagokból, saját magunk által készített ételből a jóllakottság érzéséhez kevesebb is elég. Biztos vagyok benne, hogy egy hónapnyi próba után érezhető a különbség! Ehhez kapcsolódóan van még egy jó hírem: semmivel nem kerül többe, csupán odafigyelés, tudatosság kérdése az egész. Ha pedig valaki egyszer-egyszer mégis azt tapasztalja, hogy ez itthoni is, meg finom, is de aránytalanul drága, szeretném emlékeztetni: az olcsó később mindig drága lesz!

A korábbiakhoz hasonlóan ezúttal is kis időutazásra hívom a Kedves Olvasót! Valamikor régen, abban a bizonyos, sokat szidott 40 évben létezett egy Jugoszláviának nevezett ország – a mostani Horvátország, Szerbia, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina és még Isten tudja, hány kisállam elődje. Abban az időben, oda azért könnyebben eljutott az ember, mint, mondjuk, Ausztriába. Gyerekkoromban még nem foglalkoztatott ennyire a gasztronómia világa, de arra élénken emlékszem, hogy milyen nagy dolog volt, ha valaki 1 kg Vegetát tudott hozni onnan, amelyet aztán boldog-boldogtalannak osztogatott. Persze nem kellett hasonló termékért abban az időben sem külföldre menni, volt nekünk – talán még most is van – Delikát nevű termékünk, mely ételízesítő funkcióját tekintve hasonló volt délvidéki rokonához. Csak hát előbbit mégiscsak nagyobb durranásnak gondoltuk, hiszen ami külföldi, biztosan sokkal jobb is… Reálisan nézve az akkori és mai ételízesítő-kínálatot, ugyanaz mondható el: mindkét kor terméke hemzseg az adalékanyagoktól, tele van sóval – az ugyanis mindig jóval olcsóbb volt a zöldségeknél. Nagyanyáink, anyáink ezzel ízesítették a levest (a húslevest különösen), szórták rizsbe, sült krumplira és még számtalan olyan helyre is, ahol semmi szükség nem volt rá. Én aztán emiatt hosszú ideig kerültem is a mesterséges ízesítőket, és őszintén szólva túl nagy hiányukat nem is éreztem. Aztán bajai életem alatt megismerkedtem egy lelkes kistermelővel, aki olyan ételízesítőt mutatott nekem, amelytől sok mindent azonnal átértékeltem. A termék nem tartalmazott sót, ízfokozót, csak a zöldség természetes ízét. Amióta nem Baján élek, nem találkoztam ilyesmivel – persze jobb-rosszabb termékekkel igen, de olyat, amilyet én elképzeltem, nem találtam. Mit tehet ilyenkor az emberfia? Hát megpróbálja elkészíteni mindezt otthon! Ilyen módon lett a háztartásom része a magam készítette ételízesítő, amelynek leírását az alábbiakban osztom meg a nagyérdeművel.

A folyamat tulajdonképpen nem túl bonyolult, csupán kissé időigényes. Vegyünk az őszi piacon annyi zöldséget, amennyit pénztárcánk és időnk enged. Én kb. 5-6 kg alapanyagot használtam fel, ebből befőttesüvegnyi mennyiségű ételízesítő készült. A zöldségek aránya nincs kőbe vésve, nagyrészt szabadon lehet alakíthatjuk. Ami fontos, hogy az összes mennyiség legalább 40%-a sárgarépa legyen. Vegyünk mellé 2-3 db fehérrépát, 1 db nagy hagymát, 1-1 db paradicsomot és paprikát, 1-1 nagyobbacska zellert és karalábét, egy negyed fej káposztát, esetleg 20-30 dkg kelbimbót. Végül szerezzünk be 1-1 nagy csokor zeller- és petrezselyemzöldet. Ha minden megvan, hámozzuk meg a zöldségeket, mossuk meg őket alaposan, és vágjuk olyan apró darabokra, amilyenekre csak tudjuk. (Nem rövid munka, de fontos része a folyamatnak.) Ha mindennel végeztünk, vékonyan terítsük szét 1-2-3 gáztepsi aljába a zöldségeket, szárítsuk sütőben légkeveréssel 60 ºC-on 30-40 órát, közben 3-4 óránként kevergessük át, hogy egyenletesen száradjanak. Nem szükséges 40 órára lefoglalni a sütőt ezzel, a folyamat megszakítható, majd később folytatható. Akkor jó, ha a tepsit megrázva már zörgő hangot hallunk. Ekkor vegyük ki a sütőből, és 1-2 napon át száraz helyen szárítsuk tovább. Az így kapott szárítottzöldség-keveréket tegyük kávédarálóba, és őröljük rusztikusra – legyenek benne kis és nagy darabok is. Az 5-6 kg alapanyagból készülő keverékhez tegyünk a legvégén 2 evőkanál sót, majd ezzel is alaposan keverjük össze, aztán töltsük jól záródó tárolóedénybe, és lehetőség szerint csak felhasználáskor nyissuk ki, utána azonnal zárjuk is vissza. Ha rajtam múlik, bevallom őszintén, sót nem szívesen tettem volna bele, de lévén ez házi környezetben, nem professzionális szárítógéppel készült termék, az esetleg megbúvó kis nedvesség is problémát, penészedést okozhatna a keverékben, akkor pedig az egészet ki lehetne dobni. Így aztán a 2 evőkanál só hozzáadását magam is szükségesnek éreztem, de még ez is távol van ipari ételízesítők sókoncentrációjától.

Jó munkát kívánok hozzá!

 

Jánosi László (1968 – 2023) emlékére

Szomorúan értesültünk arról, hogy életének 55. évében, rövid, súlyos betegség után 2023. szeptember 14-én elhunyt JÁNOSI LÁSZLÓ, a bajai Szent László ÁMK Lukin László ÉZI AMI pedagógusa. A mindig vidám természetű, segítőkész tanító éveken át gardírozta az iskola sportolóit, néptáncosait és általában a rá bízott kisdiákokat, akiknek körében rendkívül népszerű volt. Mindezek mellett rendszeresen énekelt a Liszt Ferenc kórusban, szervezte a diákok iskolán kívüli programjait is. A csupaszív pedagógustól rokonai, kollégái, barátai és tanítványai szeptember 22-én vettek végső búcsút az érsekcsanádi temetőben. Szerkesztőségünk ezúton fejezi ki őszinte részvétét az elhunyt családjának, nyugodjék békében! Az alábbiakban kollégája szavait olvashatják, aki a munkatársak nevében a gyászszertartáson is búcsúzott tőle.

Radváné Bartos Erzsébet

Búcsúzunk. Hetek óta nem tudjuk megérteni, hogy nincs közöttünk Jánosi László kollégánk. Nehéz elfogadnunk, hogy amikor megérkezünk, üres a helye a tanáriban, nem áll az udvaron, nem halljuk a hangját a tornateremből.

Sok embert ismerünk meg az életünk során, de kevés olyan van közöttük, aki Lacihoz fogható lenne. Vidámsága, közvetlensége, kedvessége, barátságos személyisége, a mindenkivel szemben nyitott, elfogadó, segítőkész odafordulása és figyelme példaértékű mindannyiunknak. Neki az adott örömet, ha törődhetett másokkal, és ez jobb kedvre derített mindenkit maga körül.

Nincs az iskolai életnek olyan területe, amelyben ne vett volna részt és amelyből ne hiányozna. Derűs egyéniségével lelke volt az összes rendezvényünknek. Ha kellett, DJ-ként emelte a hangulatot a farsangi bálokon, kezelte a hangosítást, vállalta a tombolasorsoló szerepét, de a pakolásban, a papírgyűjtésben is számíthattunk rá csakúgy, mint a fuvarozásban, versenyek megrendezésekor, osztálykirándulások alkalmával vagy épp a diákok táboroztatásában.

A gyerekek mindig felnéztek rá, szerették Lacit, hiszen mindig bátorította őket, őszintén örült a sikereiknek, eredményeiknek a versenyeken, amelyekre mindig lelkesen vitte őket. Szerette, ha közösséget tudott építeni a kirándulások, a foci vagy a táncprodukciók által, ezekért tanítványai örökké hálásak lesznek neki.

Nem szabad elfeledkezni az énekkarról sem. Nemcsak jelenlétével, hanem hangjával és a zene iránti örök lelkesedésével is segítette és támogatta az iskola kórusának munkáját. Kérés nélkül is jelen volt a fellépéseken, s nagyban hozzájárult a szereplések sikeréhez. Az egyik kis tanítványa azt mondta róla: Laci bácsi olyan volt, aki megy a nagy szürkeségben, és az, amihez hozzáér, nyomban szivárvánnyá változik. Azt hisszük, ennél jobban nem lehet megfogalmazni Laci emberségének lényegét.

Ez az odafordulás, segítőkészség jellemezte a velünk, kollégáival való kapcsolatát is. Milyen jólestek a reggeli kis szendvicsek vagy péksütemények, amelyeket hozott nekünk a zsúfolt vagy kirándulós napokon, hogy ne kelljen még ezzel is bajlódnunk! Cserében főztünk neki teát, és minden rendben volt. Kirándulni vitt bennünket Siófokra, mindig számíthattunk nőnapi meglepetésre, főzött nekünk a rendezvényeken és karácsonykor, s a tanév végén figyelmessége és kedvessége jeleként a somlói galuska sem maradhatott el.

Ha telefonáltunk Lacinak, mindig azt mondta a telefonba: „Szia! Miben segíthetek?” Bizony, most is kellene a segítség, mert betölthetetlen űrt hagyott az ÉZI-ben, a gyerekekben és bennünk egyaránt. Bízunk benne, hogy lelkesedését, derűjét, segítőkészségét, szeretetét tovább tudjuk vinni, s ezáltal és az együtt megszerzett emlékekkel örökre része marad az életünknek.

Biztosak vagyunk benne, hogy az angyalok Laci körül már énekelnek, táncolnak vagy fociznak, miközben főzi nekik a mennyei mannapaprikást. Egyetlen vigaszunk az lehet, hogy nagyon gazdag, sokszínű életet élt egy szerető, támogató család körében.

Nyugodj békében, Kollégánk és Barátunk!

 

Elment a bajai motoros legenda

Bálind Mátyás (1927 – 2023) emlékére

Nagy veszteség érte a bajai és az egyetemes magyar motoros közösséget: 2023. október 6-án, 96 éves korában elhunyt BÁLIND MÁTYÁS, a magyar motorsport korszakos alakja, akit haláláig az ország legidősebb sportmotorosaként tartottak számon. Motoros pályafutása még az 1930-as évek legvégén indult el, hazai versenyeken 1957-ig vett részt, majd – ötévnyi ausztráliai kitérőt követően – folytatta sportpályafutását, egyben a robbanómotorok szerelését is. A motorozástól nyugdíjasként sem szakadt el, rendszeres résztvevője volt motorostalálkozóknak, páratlan élményeit szívesen osztotta meg a fiatalabbakkal. A barátai és tisztelői által Matyipapaként is ismert sportember az 1980-as évek elején szeretett be halálosan egy tűzpiros Ducatiba, s azóta ehhez a márkához ragaszkodott. Bálind Mátyást október 14-én több ezer motoros társa és tisztelője kísérte el utolsó útjára a bajai köztemetőbe, és stílszerűen motorzúgással köszöntek el a technikai sport bajai legendájától. Nyugodjék békében!

Tölgyesi Márk

Ismét elment egy legenda, ugyanis 96 éves korában elhunyt Bálind Mátyás, vagy ahogy mindenki ismerte, a bajai Ducatis Matyi bácsi. Nekem egy Baja környéki kisváros, Bátaszék szülöttjeként megadatott a lehetőség arra, hogy személyesen is megismerjem, és néha csak egy integetés erejéig számtalanszor találkozzam Baja város macskakövekkel ékesített főterén átutazva Matyi bácsival. Eleinte ezt egy Simson s51 nyergében ülve tehettem meg, később egy egy 150-es ETZ, aztán egy japán belpiacos, sokat látott Honda Cbr400, majd egy egyedi építésű Honda Dominator 650-ből készült Supermoto, végezetül pedig egy Matyi bácsi olasz szeretetéből ihletett Ducati St2 túrasportmotorral.

Igen, Matyi bácsi volt az, aki engem is az olasz motorok szerelmesévé tett, mert olyan szeretettel és hitelesen beszélt a motorozásról, mint számomra senki más. Azóta megtapasztaltam azt, amit a Ducati motorgyártó maga is több fórumán hirdet, hogy egy Ducatit birtokolni és használni egyszerre lehet praktikum és szertartás, hiszen egyesíti magában a szenvedélyt, a legfejlettebb technológiát, a divatot, a fényes motorsport diadalokat, az olasz temperamentumot és a művészi formatervezést. Élmény volt vele minden pillanat, rengeteg túrán volt hű társam ez a Ducati egészen két évvel ezelőttig, amikor úgy döntöttem, hogy egészségügyi és családi okok miatt megválok tőle, ám az érzés örök: lehet, hogy eljön még az idő, amikor újra motorral szelem az utakat. De ennyit rólam, ez a történet másról szól.

Igaz, egyetlen hosszabb beszélgetés jutott csak számomra Matyi bácsival, mégis szeretném ezen keresztül megvilágítani a személyiségét, az ős-motoros lélek rejtelmeit. Miután a motorozás életem részévé vált, Matyi bácsival több helyszínen sodort össze az élet, a legtöbbször a barátaival a bajai Szentháromság téren – szigorúan a Ducati mellett – kedvenc padján üldögélve szórakoztatta az éppen köré gyűlő kis közönséget, illetve éppen az első budapesti Ducati-szalon megnyitóünnepségén, 18 éve szintén találkozhattunk. Talán épp akkor rendelte meg az újabb modellt, amikor én még legfeljebb reménykedhettem abban, hogy valaha ilyen motor nyergébe ülhetek.

Végül a nagy beszélgetés ezen eseményt követően, egy bátaszéki ún. iparos napon zajlott le köztünk, több mint egy évtizeddel ezelőtt. A találkozón bátaszékiek mellett a bajai motorosok kis csapata is részt vett. Ezen a rendezvényen akkor még a Hondámmal jelentem meg, és spontán ötlettől vezérelve szólítottam meg Matyi bácsit, aki az „álom Ducati” nyergében ülve beszélgetett a helyi motorosokkal. Igazi „benzinvérű” motorost ismertem meg benne, akinek végig csillogott a szeme a járművek láttán, egyetlen szóval nem bántotta sem a japán motorokat, sem az amerikai, német vagy épp osztrák gyöngyszemeket, ám mégis a Ducatikat emlegetve simult el a hangja: a számára világbékét hozó tüzes olasz életérzés hatását éreztette: ez egy másik dimenzió.

Akkor és ott megtudhattam, hogy Bálind Mátyás 1927-ben született, majd a 30-as években ült először motoron, történetesen egy ismerősük 125-ös Sachs motorkerékpárján. Ezután nem volt megállás, a hobbijából versenyzés lett. Első trófeáját 1949-ben nyerte, majd egészen 1957-ig motorozott versenyszerűen. Ezt követően azonban követte bátyját, és feleségével Jugoszláviába szökött, hogy aztán Ausztráliába „disszidáljanak”. Hat éven át éltek külföldön, előfordult, hogy napi 15 órát dolgozott. Öt ausztráliai éve alatt éjt nappallá téve dolgozott szerelőként, sok pénzt keresett, ezzel megalapozta az itthoni életét. Autó- és motorszerelőként alaposan kiképezte magát a robbanómotorok működéséből, javításából és a versenygépek felkészítéséből. Miután a 60-as évek elején egy Honda versenymotor tulajdonosaként Ausztráliából visszatért Magyarországra, előbb állami cégeknél dolgozott, majd saját karosszérialakatos-műhelyt alapított, amelyet rengetegen látogattak. Ezzel párhuzamosan ismét elkezdett versenyezni, és visszavonulásáig (1983) rendre ott volt a magyar gyorsaságimotoros-bajnokság élmezőnyében.

Matyi bácsi 1983-ban nyugdíjba vonult. Sok-sok év kihagyás után először ő is egy négyhengeres japán motorral próbálkozott, majd egy szép napon egy csodásan mély, dübörgő motorhang csavarta el a fejét: igen, ez egy Ducati volt! Azonnal megrendelte magának az akkori csúcsmodellt, hiába kellett rá fél évet várnia. Azóta elkötelezett híve a tradicionális olasz márkának, többé nem is vett más motort, csakis tűzpiros L2-est. Műhelyét felesége 1992-ben bekövetkezett haláláig üzemeltette, de a motorozást utána sem hagyta abba. Beszélgetésünk közben feltűnt a csuklóján egy sérülés. Gyanakodva kérdeztem rá, hogy mi történt vele, netán háborús sérülés? Nevetve válaszolta erre: „Óh, aki motorozik, azzal előfordul az ilyen!” Jó néhány éve egyszer Kecel környékén hasított a csapattal, akkor egy kanyar nem „adta ki”, és úgy gondolta, tüzetesebben megvizsgálja a kukoricást… Ennek gyümölcsét hordozza a csuklóján, de mint tudjuk, ebcsont beforr, ez sem vette kedvét, azóta is boldogan szeli az utakat. Miután akkori baráti köröm is megjelent körülöttünk azon az estén, és ő is társasággal volt, megköszöntem a csevegést, és hagytam, hogy ő is nyugodtan élvezze a helyi iparosok által szervezett rendezvény zenei és gasztroélményeit is, így elköszöntünk egymástól.

Ezt követően a már említett törzshelyén, azaz Baja városának főterén találkoztam vele számtalanszor. Mindig boldogan integettem neki, főleg, amikor már magam is Ducatin ülve, közös hullámhosszon dübörögtem Matyi bácsival, aki mindig mosolyogva köszönt vissza. Bárki, aki motorosként éli életét a környéken, ismerte a nevét: Matyi bácsi még 90 év feletti kora ellenére is képes volt egy 200 lóerős olasz fenevadat megülni! Bármelyikünk csak álomként tekinthet egy ilyen életre, egy életvidám, igazi kitartó motorosra, aki mindannyiunk szívében mély nyomott hagyott. Most már odafenn húzza büszkén a gázt, mint egykor a keceli kukoricás felé, és onnan tekint le ránk mosolyogva.

Tisztelt Bálind Mátyás, kedves Matyi bácsi! Mély tisztelettel ezúttal csak annyit üzennék, hogy köszönjük az életérzést, amelyet átadtál a világnak! Mi, motorosok és minden szeretett ismerősöd emlékünkben örökké megőrzünk, és tovább meséljük a történetedet az utókornak. Motoros üdvözlettel:

dr. Tölgyesi Márk

 

Álom egy filmszínházról

Mayer János

Nemrégiben ismét aláírásgyűjtőkbe botlottam a bajai piacon. Nem mondanám, hogy ritka jelenség lenne ez, hiszen szinte mindig akad valami, ami ellen tiltakozni lehet; vagy ha épp nincs ilyen, az erre szakosodott örökmorgók biztosan találnak maguknak ürügyet, hogy begyűjthessék a velük vagy ügyükkel szimpatizálók adatait. A mostani akció azonban kivételes: nem valami ellen, hanem egy kulturális intézmény (a bajai mozi) feltámasztása érdekében próbálnak meg támogatókat keresni.

A kultúra, a filmművészet elkötelezett híveként a szándékra aligha lehet nemet mondani. A mozi sokunk ifjúkorának fontos szórakozási formája volt, egy-egy alkotás gondolatébresztő, szemléletformáló hatását pedig talán felbecsülni sem tudjuk. Az persze más kérdés, hogy a mai világban – amikor kis ügyeskedéssel a legújabb filmsikerek szinte a bemutató napján ingyen hozzáférhetők, és a széles körben birtokolt technikának köszönhetően otthonunkban is kiváló minőségben élvezhetők – vannak-e elegen, akik készek fizetni az effajta szórakozásért, és kimozdulnak-e a kényelmes otthoni fotelekből az élmény kedvéért. (Plázák kiváló minőségben sugárzó termei Budapesten gyakran félházzal sem működnek, de ott az áruház más bevételei alighanem kitermelik a veszteséget.)

Ha a „feltámasztás” az évek óta üresen álló Uránia mozi egyszerű újranyitását jelenti, akkor a bukás garantálható. (A 2000-es évek elején több „blockbuster” vetítése előtt szurkolni kellett, hogy összejöjjön az öt fizető néző, és az előadás egyáltalán elkezdődhessen.) Az egykor legendás műintézmény sem technikailag, sem kényelmi szempontból nem felel meg a modern kor elvárásainak, a hatalmas épület várható fűtési költségeit a bevétel aligha fedezné. Vannak viszont az országban jó példák egykor patinás régi filmszínházak okos megújítására; magam például a szolnoki TiszapArt mozira csodálkoztam rá néhány évvel ezelőtt. Ennek épülete eredetileg a zsidó hitközség imaháza volt, de már az 1950-es években ún. utánjátszó mozi volt, akkor még egyetlen teremmel. A ma három (két kisebb és egy nagyobb) vetítőhelyiséggel, digitális technikával működő, a hagyományőrzés jegyében átalakított épületben igényes, az előadások idején kívül is nyitva tartó art café működik. A hangulatos közösségi tér a poharazgatás mellett kiállításoknak, közönségtalálkozóknak, pódiumbeszélgetéseknek is helyet ad. A mozit ráadásul a Szolnoki Galéria főbejárata előtti területre kinyitották, a Múzsák terének nevezett „kerthelyiségben” koncerteket is szerveznek, az épület falára szerelt óriás LED-fal pedig szabadtéri filmszínházra is lehetőséget ad, sőt mára filmfesztivált is tartanak itt. És bár Szolnokon multiplex mozi is működik, a TiszapArt látogatottsága azt is lekörözi! Szeretném hinni, hogy egy hasonló koncepció alapján megújított és működtetett komplex műintézménynek Baján is meglenne a közönsége. (A nyilvánosságra került tervek pedig valami ilyesmiről szólnak, tehát van remény.)

Tudható persze az is, hogy a kezdeményezés mögött egy politikai aktorként fellépni kívánó civil szervezet áll, így akár elintézhetnénk egyszerű legyintéssel: újabb népszerűséghajhászó kampányfogás! A sokat látott választópolgárt joggal intheti óvatosságra néhány, kampányidőszakokban rendre felbukkanó – és soha meg nem valósult – grandiózus ígéret (elkerülőút, giga-fürdőkomplexum, vasútállomás, önálló városi színház stb.) emléke, és sajnos láttunk nem egy példát olyan beruházások megvalósítására (Sugovica-parti kilátó, csúszkapálya, kalandpark), amelyek jelenlegi állapotuk és kihasználtságuk alapján inkább kidobott pénznek tűnnek. Ettől még nem kell élből elutasítanunk minden újító szándékú kezdeményezést – akkor sem, ha tervezői politikai tőkét is kovácsolnának belőle. Elvégre a politikának elsősorban mégiscsak a közösség szolgálata, nem pedig a hatalom megszerzése (és megtartása) lenne a lényege, márpedig szűkebb pátriánkban az igényes kultúra helyi színtereinek kialakításában még bőven lenne tennivaló.

Dream real! – énekli egy kedves bandám régi slágerében. Fontos az, hogy a közéleti szerepre készülőknek legyenek víziói; olyan tervekkel álljanak a lakosság elé, amelyeknek hasznosságát könnyű belátni, ne legyenek eleve kudarcra ítélve, és amelyek megvalósulása esetén a közösség valóban gazdagodni fog. Ha a kezdeményezők minderről meg tudják győzni a bajaiakat, és lesz (anyagi és erkölcsi) erejük a terv véghezviteléhez, akkor a bajai mozikultúra újjászületése nemcsak egyszeri, politikai hírverést szolgáló vetítés, hanem valóra vált álom is lehet.

 

Szezonja van: a füge

Szünder Dezső

E havi számunkban egy itthon még csupán csak néhány éve honos, különleges növényt szeretnék bemutatni az olvasónak. Akik 1970 előtt születtek, azoknak biztosan ismerős lesz az alábbi történet, amelyre már szinte nosztalgiával tekintünk.

Az 1980-as években járunk. Azokban az időkben, amikor hazánk még kissé bezárt arcát mutatta. Ismeretlen volt a minden évben külföldön nyaralás – se pénz, se engedély nem volt rá –, hosszú éveket vártunk egy új kocsira, amely persze nem nyugati volt, hanem a szocialista ipar terméke, szigorúan a „baráti” országokból származó. Mintha mindenki és minden egyforma, uniformizált lett volna, manapság erre visszagondolni nem lehet mással, csak nosztalgiával. Ha ebben az időszakban a kis falun élő, ott cseperedő gyerek zöldséget, gyümölcsöt szeretett volna, nem a boltba, hanem a kertbe ment, és kiszolgálta magát. Bőség és változatosság volt akkoriban is persze, csak kicsit másképp: kenyérből létezett az 1 kg-os és a kétszer ekkora, esetleg fel is lehetett szeleteltetni. Volt isteni kifli, zsemle, de barna kenyérről, teljes kiőrlésűről és egyéb minden mentesről még csak nem is hallottunk, és nem is hiányzott senkinek. Zöldségből és gyümölcsből sem szenvedtünk soha hiányt: minden megvolt a kis kertben, amire szükség lehetett. Ami nem termett meg, vagy nem úgy sikerült éppen az adott évben, azt nem ettük. A kertbe jártunk eperért, málnáért, a fáról ettük mosatlanul (és néhányszor türelmetlenül) az alig érett sárgabarackot, alig vártuk a mindig későn érő szilvát, kuriózumként tekintettünk a ribizlire, engem például nagyon kellemes és nosztalgikus emlékek fűznek a fekete fajtájához. Végül, már sokszor késő ősszel örömmel vertük le a fáról a körtét, szedtük össze a diót, amiről tudtuk, mielőtt a karácsonyi zserbóba kerül, meg kell pucolni, meg kell darálni, nem készen érkezik…

Ha már a télnél tartunk: amikor már nem okozott maradandó élményt a hazai befőtt – bár édesanyám rumos meggyét azóta is számtalan alkalommal emlegetem – akkor egy évben egyszer lehetett déligyümölcsöt is enni. Banánt és narancsot leginkább csak karácsonykor. Ez utóbbiakat csak korlátozott mennyiségben: előre fel kellett hozzá iratkozni, és keveseknek jutott belőle 1-2 kg-nál több, amit aztán otthon féltett kincsként őrizgettünk, bár a legszívesebben azonnal felfaltunk volna. 2023-ból visszatekintve meglehetősen mulatságosnak tűnik mindez, hiszen ma ezeket a déligyümölcsöket akkor vásároljuk, amikor csak szeretnénk, és annyit, amennyit akarunk. A banán-narancs duó mellé aztán idővel bekúszott az akkor még csak asztalt formában kapható füge is. A rendszerváltozással – és persze éghajlatunk gyökeres megváltozásával – pedig kinyílt a világ, ma már minden kapható, csak tudjuk, hol keressük. A melegedő klíma kapcsán pedig fokozatosan megjelentek az eddig csak a Európa déli részén, Afrikában megtalálható gyümölcsök kiültethető változatai: nem egy háznál lehet már citromfát találni, akinek pedig az jutna eszébe, hogy friss fügét enne otthonában, már azt is megteheti. De még ennél is van tovább: hazánkban néhány ember már kereskedelmi célzattal termeszt fügét. Nemrég olyan helyen jártam, ahol több mint 10 éves fákról lehetett szüretelni ezt a finom és egészséges gyümölcsöt, nem is csak egyetlen fajtáját.

A füge ugyanis fajtában és változatokban gazdag faj, termesztése pedig szinte mindenhol lehetséges már itthon is. Fagytűrő képessége igen jó, a nem túl hosszú ideig tartó -15 ºC-ot is képes károsodás nélkül átvészelni, egyes fajok pedig a -40 ºC-ot is túlélik. Aki nem szeretne kockáztatni, bátran ültetheti nagy dézsába is, a növények ez esetben persze nem lesznek soha olyan szépek, hiszen a gyökerek növekedése korlátozott.

Déligyümölcs lévén ültetése napos helyre ajánlott, egyébként talaj iránt pedig korlátozottan igényes csak, szinte mindenhol megél. Hazánkban 3-6 m magas cserjévé fejlődik, így olyan helyre érdemes ültetni, ahol később sem lesz útban, bár metszéssel könnyedén karbantartható a növekedése. Gyümölcse nyár végétől a korai fagyok megjelenéséig szüretelhető, de csak a tökéletesen beérett gyümölcsöt szedjük le, mert ez a gyümölcs csak korlátozottan utóérő, ha éretlenül kerül betakarításra, soha nem érik be.

Mint a gyümölcsök általában, a füge is számtalan kedvező élettani hatással rendelkezik. Ezek közül talán a legfontosabb, hogy a növény kb. 28%-a rostokból áll, bizonyítottan csökkenti az LDL koleszterinszintet, segít fenntartani az egészséges vércukorszintet. A füge felhasználása igen sokrétű, csak meg kell ismerkedni vele: készíthető belőle főfogás csirkével, remek lekvár főzhető belőle, kitűnően aszalható aszalógépben vagy sütőben, és számtalan édesség készülhet belőle a karamellizált fügétől az idei országtortáig.

Jöjjön most egy olyan süteményrecept, melyet akár kezdő háziasszonyok is bátran elkészíthetnek, egyáltalán nem bonyolult felhasználása ennek a nagyszerű gyümölcsnek.

Fügés frangipane szelet

A süteményünk összeállítása előtt 30 perccel tegyünk a fagyasztóba 200 g lisztet és 120 g vajat. Fél óra leteltével a liszthez adjunk hozzá 60 g porcukrot, egy csomag vaníliás cukrot, csipetnyi sót és negyed teáskanál sütőport. A vajat vágjuk apró kockákra, és két tenyerünk segítségével keverjük morzsásra a lisztes keverékkel. Akkor jó, ha már nem látszanak benne a vajdarabok, és nem ragad a kezünkhöz és az edényhez sem. Adjunk hozzá egy kanál rumot, egy egész tojást, és gyors mozdulatokkal gyúrjuk össze. Csomagoljuk fóliába, és tegyük egy órára hűtőbe. Egy óra elteltével nyújtsuk ki lisztezett felületen kb. 25×10cm-re, és terítsük egy kivajazott, lisztezett tepsibe.

Tegyünk egy tálba 120 g mézet, adjunk hozzá kevés vanília aromát, 100 g lágy vajat, 50 g tejszínt, keverjük simára. Tegyünk bele 100 g őrölt mandulát, 2 db tojást egyenként elkeverve, majd a legvégén egy csomag vaníliás pudingport. Keverjük össze alaposan, majd öntsük a tésztára a keveréket. A tetejét rakjuk ki félbevágott fügékkel, vágott felükkel felfelé. 150 ºC-os sütőben, légkeveréssel süssük 50-55 percet, sütés után a tetejét kenjük meg olvasztott mézzel, és hagyjuk teljesen kihűlni a formában.

Tálaljuk porcukorral megszórva vagy egy kanál felvert tejszínhabbal a tetején. Jó étvágyat kívánok!