Szünder Dezső
E havi írásom már régóta időszerű lett volna, de ismerjük az örök érvényű mondást: jobb későn, mint soha! Mindennapjaikban ugyanis sokan úgy látják, hogy nem fér bele életükbe a főzés, sütés, a tisztességes, adalékanyagoktól mentes alapanyagokkal való ételkészítés. Ezért mutatkozik igény a nagyvilág élelmiszergyártói felé, hogy minél ízletesebb, bizonyos függőséget okozó ételeket kínáljanak nekünk. Igaz ez az éttermekre, gyorséttermekre de a hipermarketek, egyéb nagy bevásárlóközpontok polcaira is. Az, aki meg sem próbál tudatosan élni és enni, az minden bizonnyal ezen „intézmények” ölelő karjaiban végzi. Olyan szekeret tol maga előtt, melynek feladata a mai fogyasztói társadalom fenntartása: a fogyassz minél többet, de azt edd, amit eléd teszünk, amit tálcán, számodra könnyen elérhetően kínálunk. A dolog pedig működik: az üzletek tele vannak áruval, és bár beszélhetünk ínséges, válságos gazdasági környezetről, amíg ezt a rengeteg igénytelen árut meg is vásároljuk, mindez nehezen hihető.
A Honpolgárban sokat írtam már a tudatos táplálkozásról. Bízom benne, hogy aki rendszeres olvasója lapunknak, esetleg ennek a rovatnak, már tudja, hogy mindez mennyire fontos. Hiszem, hogy ezzel a fajta táplálkozással, tudatos vásárlással nemcsak a körülöttünk lévő szűkebb és tágabb környezetünk lesz jobb, hanem mi magunk is. Hiszen ki szeretne gyakran orvost látogatni azért, mert nem figyelt oda arra, amit csinál, amit és amennyit eszik? Ezek a dolgok igenis összefüggnek! Aki nem hiszi, bátran próbálja csak ki: egészséges, megbízható alapanyagokból, saját magunk által készített ételből a jóllakottság érzéséhez kevesebb is elég. Biztos vagyok benne, hogy egy hónapnyi próba után érezhető a különbség! Ehhez kapcsolódóan van még egy jó hírem: semmivel nem kerül többe, csupán odafigyelés, tudatosság kérdése az egész. Ha pedig valaki egyszer-egyszer mégis azt tapasztalja, hogy ez itthoni is, meg finom, is de aránytalanul drága, szeretném emlékeztetni: az olcsó később mindig drága lesz!
A korábbiakhoz hasonlóan ezúttal is kis időutazásra hívom a Kedves Olvasót! Valamikor régen, abban a bizonyos, sokat szidott 40 évben létezett egy Jugoszláviának nevezett ország – a mostani Horvátország, Szerbia, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina és még Isten tudja, hány kisállam elődje. Abban az időben, oda azért könnyebben eljutott az ember, mint, mondjuk, Ausztriába. Gyerekkoromban még nem foglalkoztatott ennyire a gasztronómia világa, de arra élénken emlékszem, hogy milyen nagy dolog volt, ha valaki 1 kg Vegetát tudott hozni onnan, amelyet aztán boldog-boldogtalannak osztogatott. Persze nem kellett hasonló termékért abban az időben sem külföldre menni, volt nekünk – talán még most is van – Delikát nevű termékünk, mely ételízesítő funkcióját tekintve hasonló volt délvidéki rokonához. Csak hát előbbit mégiscsak nagyobb durranásnak gondoltuk, hiszen ami külföldi, biztosan sokkal jobb is… Reálisan nézve az akkori és mai ételízesítő-kínálatot, ugyanaz mondható el: mindkét kor terméke hemzseg az adalékanyagoktól, tele van sóval – az ugyanis mindig jóval olcsóbb volt a zöldségeknél. Nagyanyáink, anyáink ezzel ízesítették a levest (a húslevest különösen), szórták rizsbe, sült krumplira és még számtalan olyan helyre is, ahol semmi szükség nem volt rá. Én aztán emiatt hosszú ideig kerültem is a mesterséges ízesítőket, és őszintén szólva túl nagy hiányukat nem is éreztem. Aztán bajai életem alatt megismerkedtem egy lelkes kistermelővel, aki olyan ételízesítőt mutatott nekem, amelytől sok mindent azonnal átértékeltem. A termék nem tartalmazott sót, ízfokozót, csak a zöldség természetes ízét. Amióta nem Baján élek, nem találkoztam ilyesmivel – persze jobb-rosszabb termékekkel igen, de olyat, amilyet én elképzeltem, nem találtam. Mit tehet ilyenkor az emberfia? Hát megpróbálja elkészíteni mindezt otthon! Ilyen módon lett a háztartásom része a magam készítette ételízesítő, amelynek leírását az alábbiakban osztom meg a nagyérdeművel.
A folyamat tulajdonképpen nem túl bonyolult, csupán kissé időigényes. Vegyünk az őszi piacon annyi zöldséget, amennyit pénztárcánk és időnk enged. Én kb. 5-6 kg alapanyagot használtam fel, ebből befőttesüvegnyi mennyiségű ételízesítő készült. A zöldségek aránya nincs kőbe vésve, nagyrészt szabadon lehet alakíthatjuk. Ami fontos, hogy az összes mennyiség legalább 40%-a sárgarépa legyen. Vegyünk mellé 2-3 db fehérrépát, 1 db nagy hagymát, 1-1 db paradicsomot és paprikát, 1-1 nagyobbacska zellert és karalábét, egy negyed fej káposztát, esetleg 20-30 dkg kelbimbót. Végül szerezzünk be 1-1 nagy csokor zeller- és petrezselyemzöldet. Ha minden megvan, hámozzuk meg a zöldségeket, mossuk meg őket alaposan, és vágjuk olyan apró darabokra, amilyenekre csak tudjuk. (Nem rövid munka, de fontos része a folyamatnak.) Ha mindennel végeztünk, vékonyan terítsük szét 1-2-3 gáztepsi aljába a zöldségeket, szárítsuk sütőben légkeveréssel 60 ºC-on 30-40 órát, közben 3-4 óránként kevergessük át, hogy egyenletesen száradjanak. Nem szükséges 40 órára lefoglalni a sütőt ezzel, a folyamat megszakítható, majd később folytatható. Akkor jó, ha a tepsit megrázva már zörgő hangot hallunk. Ekkor vegyük ki a sütőből, és 1-2 napon át száraz helyen szárítsuk tovább. Az így kapott szárítottzöldség-keveréket tegyük kávédarálóba, és őröljük rusztikusra – legyenek benne kis és nagy darabok is. Az 5-6 kg alapanyagból készülő keverékhez tegyünk a legvégén 2 evőkanál sót, majd ezzel is alaposan keverjük össze, aztán töltsük jól záródó tárolóedénybe, és lehetőség szerint csak felhasználáskor nyissuk ki, utána azonnal zárjuk is vissza. Ha rajtam múlik, bevallom őszintén, sót nem szívesen tettem volna bele, de lévén ez házi környezetben, nem professzionális szárítógéppel készült termék, az esetleg megbúvó kis nedvesség is problémát, penészedést okozhatna a keverékben, akkor pedig az egészet ki lehetne dobni. Így aztán a 2 evőkanál só hozzáadását magam is szükségesnek éreztem, de még ez is távol van ipari ételízesítők sókoncentrációjától.
Jó munkát kívánok hozzá!
