Mayer János
Az egykori Tanítóképző udvarán álló emlékszobor főalakja immár majd’ kilencven éve büszkén állva, de üres tekintettel néz a jövőbe. A művész talán ezzel fejezte ki, hogy az első világháború a képzős halottak szép jövőről szóló álmait szétfoszlatta: nevüket nem az általuk útjukra indított hálás tanítványok emlékezete, hanem egy örök mementóként szolgáló, szomorú névsor őrizte meg. A szobor évtizedeken át üzente az intézmény hallgatóinak, hogy a hazáért vállalt áldozat soha nem lehet hiábavaló, mai viharvert állapota (egykori, meghitt környezete eltűnt, az alak sürgősen restaurálásra szorulna) pedig azt mutatja, hogy ez a szemlélet lassan a feledés homályába merül.
Élő ember ma nem emlékezhet azon fiatalokra, akik az iskolapadból egyenesen a frontra vonultak be, és aztán életüket vesztették egy értelmetlen háborúban, hiszen déd- és ükapáink korosztályáról beszélünk. Akkoriban a „prepák” döntő többsége a parasztság, kispolgárság soraiból emelkedett ki, számukra a tanítóvá, esetleg később tanárrá válás társadalmi előrelépést jelentett volna. Nemcsak azért, mert a diploma megszerzése után járt nekik a „tekintetes úr” megszólítás és a kor viszonyaihoz képest tisztességes fizetés. (Az elemi iskolában tanítók átlagos keresete a háborút követő szűkös évek után havi 278, a középiskolai tanároké közel 400 pengő volt, márpedig 200-ból „az ember könnyen viccelt”. Ehhez vidéken szolgálati lakás, a fővárosban lakbértámogatás is járt. Nem csoda, ha cselédre, rendszeres éttermi ebédre, bundára is futotta keresményükből, így lényegében beléptek az úri középosztályba.) Hanem azért is, mert a tanító, a tanár a helyi közösség megbecsült tagja, a falusi/kisvárosi társadalom fáklyája volt, akinek véleményére a helyi notabilitások is adtak, minden fontos eseményen ott volt a helyük az előkelőségek mellett. Igaz, munkakörülményeiket nem érdemes a mai viszonyokkal összevetni, egy-egy akkori, osztatlan népiskola néhány tanerővel működött csak, akiknek több évfolyamot egyszerre kellett oktatnia és nevelnie. Ám ezek a fiatal elődök mégis reménykedhettek abban, hogy ha visszatérnek a háborúból, elérik azt a státuszt, amely kellő megbecsüléssel jár együtt.
Ettől most igen távol vagyunk. A mai pedagógus társadalmi megbecsülése legalább annyira megkopott, mint Medgyessy szobrának felszíne, és anyagi viszonyai sem összemérhetők azon időszakéval, amikor egy tanító négyszer, egy középiskolai tanár ötször annyit keresett, mint egy napszámos vagy egy ipari segédmunkás. Épp ezért alig van olyan fiatal, aki előrelépést látna a pedagógus pályában; sokan legfeljebb „jobb híján”, mindenféle elhivatottság nélkül választják a pályát, így aztán könnyen el is hagyják azt. A jólétben felnőtt generációk számára pedig inkább deklasszálódást jelentene, ha ezt a szakmát választanák. Persze túlzás lenne azt állítani, hogy a pálya társadalmi presztízse kizárólag az anyagiak miatt csökkent volna odáig, ahol ma van; ahogy azt is illúzió lenne hinni, hogy egy óriási béremelés-sorozat után tömegek özönlenének az iskolákba. (A bérek tekintetében némileg jobban álló nyugati világ is krónikus tanárhiánnyal küzd.)
Hasonlóan üres szemmel tekintünk mi is a jövőbe, mint a szoboralak. Manapság háború nem ritkította meg a soraikat, a legtöbb tehetséges fiatalból mégsem lesz néptanító. Mert hát mi is vonzaná őket erre a pályára? A fizetés a második világháború óta mindig is alacsony volt, a napi terhelés csak egyre több lett, a szakma megbecsültsége pedig – okkal és ok nélkül is – rosszabb, mint valaha. Pedig ma már senki sem „tekintetes úr”, egy percig sem lehet nádpálcával „nevelni”, de a szakma művelője régen nem is számít a sötétben világító lámpásnak, legfeljebb szolgáltatást nyújtó iparosnak, aki igen messze sodródott a mai középosztály létformájától és életszínvonalától. Érdekeit érvényesíteni alig képes, szavára rég nem adnak már a hatalmasságok. A tudás védelmező pajzsa talán ma is ott hever még sokuk lába előtt, csak ez valahogy nem tűnik olyan vonzónak, mint a hírnév, a pénz, a ragyogás és az „önmegvalósítás” lándzsája. Újkori tapasztalataink ugyanis azt sugallják, hogy ezek jó része gyakran elmélyült tudás és tanulás nélkül is elérhető.
