Emesz Margit
Zs. Anitának
Az égbolt alatt széljárta tegnapok. Rohan az idő. Július vége. Lassan készülődik az ősz. Mérföldes csizmáját már elővette. Augusztus meleg, csepergő napjain tisztára mossa. Ruhát ölt, színeset.
A fák térképet rajzolnak. Színek erejével simulnak otthonukhoz. Kultúrájuk nagysága szelíd és örök.
A folyó homok másfajta fát kedvel, mint a környékbeli feketeföld. Otthona lett és gazdája a tájnak. Hegyek oldalán a fa élete ebbéli tájékon már más névvel otthonos. Makkos úton jár a madár… Fölnéz a termő fára és tovább megy. Völgyek, folyópart mentén él az odavalósi, mert köti élettere. A természetben született. Kenyere tájékán él, ahogy földje kínálja. Hol így, hol úgy, ahogy szűkebb otthona az égi szót. Eső mossa hátát, jég szúrja hideg szóval télen, de a nyár ropogós parazsát is tűrnie kell.
Itt született. Rendeltetése ide szól. Itt adja hűs leveleit, és ágai lelkét az embernek. Meleget télen. Szálkásra szikkadt utolsó lehetével még fölnéz az égre és köszöni évgyűrűibe rejtett életét. Beszédes vonalak. Olvasható. Gyökere a földben él tovább a még maradt belőle zsenge levélben, ahogy föld fölé nő ég felé magasodik.
A természet nagysága emberfeletti. Beszédes térképpel írja hovatartozását. Égbolt alatt rohan az idő. A fák sohase rohannak. Tüskés ujjakon jelek. Vérzik az idő. Teste vér nélkül folyik. Magasba eresztett szárnya küszködik a tégla nélküli ház felé, hogy mellé nőjenek a fák.
