Masa György
Ha Vaskút nagyközséget a Garai úton déli irányba elhagyjuk, az utolsó mezőgazdasági épületek közvetlen szomszédságában három szerény földhalmot találunk. Ezek a dombocskák a természetvédelmi törvény fogalmai szerint kunhalmok, melyek a törvény erejéből fakadóan, ex lege védett természeti értéknek minősülnek a közelben található földvárral együtt. Azok a kedves Honpolgár-olvasók, akiknek a figyelmét eddig elkerülte a kunhalmok témaköre, csodálkozhatnak, hogy miért kap védelmet egy ilyen egyszerű, emberi kéz által emelt alkotás. Ebben az írásban arra vállalkozom, hogy röviden bemutassam a kunhalmok értékeit általában, majd ismertessem a vaskúti halmok egyedi tulajdonságait. Fejtegetésem erősen egyszerűsítő lesz, amiről meggyőződhet bárki, ha kezébe veszi Tóth Albert: Az Alföld piramisai vagy Istvánovits Eszter – Kulcsár Valéria Egy elfelejtett nép, a szarmaták című könyvét, esetleg elolvassa Kőhegyi Mihálynak és szerzőtársainak a vaskúti halmokról írott tanulmányait. Remélem, hogy írásom az egyszerűsítésekkel együtt is megfelel annak a célnak, hogy a cikk végére a kedves olvasó már ne mosolyodjon el azonnal Illyés Gyula szavait hallva: „Kúnhalmok … ti vagytok a mi – katedrálisaink!”
A Kárpát-medence területén valaha több tízezer kunhalom emelkedett. Ezeket több okból és eltérő történelmi időben emelték őseink: lehettek lakódombok, sírhalmok, őrhalmok, határhalmok vagy ezeknek mindenféle kombinációi. A lakódombok (tellek) általában hosszú évszázadok alatt jöttek létre oly módon, hogy a csökönyös lakók az elpusztult település romjain felépítették új házaikat, ezzel egy kicsit magasítva a halmot. Az így kialakuló tellek szerkezete a dobostortához hasonlít, benne az egymásra rakódott rétegek értékes régészeti leleteket rejthetnek. Lakódombokat már a Kárpát-medencébe a Balkán irányából érkező, anatóliai eredetű első élelmiszer-termelő közösségek is létesítettek 7-8000 évvel ezelőtt, de nagy számban találhatóak hazánk területén világviszonylatban is jelentős bronzkori tellek.
A halomsírok képezik a hazai kunhalmok legnépesebb csoportját. A kunhalom elnevezés ebben az esetben is félrevezető, hiszen – a magyar középkor történetéből jól ismert – kunoknál jóval régebbi alkotásokról van szó. A kurgánok az egész hatalmas eurázsiai sztyeppén fellelhetőek, hiszen egyszerűségük ellenére is maradandó és látványos síremlékek. Az első kurgánépítőket a régészet gödörsíros kultúra népének, vagy orosz elnevezésük után jamnajáknak nevezi. Nagyjából 4500-5000 évvel ezelőtt, a bronzkor korai szakaszában ennek a csoportnak a képviselői kirajzottak eredeti hazájukból, a Fekete-tenger északi partvidékén elterülő, nagy kiterjedésű európai sztyeppéről (Bug–Dnyeper–Volga folyók vidéke), szétszéledtek Közép- és Dél-Ázsiában illetve Európában, így hazánk területére is eljutottak. Terjeszkedésük sikerének kulcsa két fontos innováció volt: egyrészt az elsők között tenyésztették a frissen háziasított lovakat, másrészről kerekes járműveket fejlesztettek ki, így őket tekintjük az első ismert szekerező törzseknek. Több régész gondolja, hogy a gödörsíros kultúra hordozói lehettek azok, akik az indoeurópai nyelvek magvait elhintették vándorlásaik közben. Az archeogenetikai vizsgálatok kimutatták, hogy a fentebb említett első élelmiszer-termelők és az őket a kontinensen megelőző nyugati vadászó-gyűjtögetők génjei mellett az európai populáció génkészletében mindenhol jelentős arányban található meg a jamnaják genetikai öröksége is. A tudomány jelen állása szerint elmondható, hogy a Kárpát-medencében földhalmokat hagyó korai kurgánépítők genetikailag és kulturálisan is fontos szerepet játszhattak az európai történelem alakulásában.
Ugyancsak fontos szerep várt eredeti, észak-ponthusi lakóhelyükön maradó leszármazottaikra. A régészeti leletekből kimutatható a folytonosság (többek között a halomsír építés fejlődésében is) egészen a vaskor kezdetén megjelenő szkítákig. Ezek az európai sztyeppét benépesítő tehetséges népek újabb történelmi jelentőségű innovációval jelentkeztek: tökéletesítették a lovaglás tudományát, és kialakították a térség viszonyait évezredekre meghatározó lovas nomád életformát. A sikeres újítások következménye ismét népességgyarapodás és -kirajzás lett, így jelenhettek meg a szkíta kultúrát hordozó közösségek hazánk mai területén. Ők is hagytak hátra halomsírokat az Alföldön, bár a bennük eltemetett kincsek meg sem közelítik a Dnyeper vidékén található fejedelmi sírhalmok mesés gazdagságát. A szkíta törzseket név szerint ismerjük, hiszen kapcsolatba kerültek a már akkor is stratégiai fontosságú Krím-félsziget hellén gyarmatvárosainak lakosságával, ezáltal bekerültek a görög történetírók látóterébe.
Az ókori történelemben kevésbé járatos olvasó könnyen eltévedhet a nép- és törzsnevek labirintusában, amellyel a térség lakosait a különböző korszakokban és helyszíneken illették. E csoportoknak azonban sok közös fontos tulajdonsága volt: indoiráni nyelvet beszéltek, nomád vagy letelepedett földművelő gazdálkodást folytattak, hasonló lovas harcmodort alkalmaztak, egyedi díszítőkultúrával rendelkeztek, és halomsírokat emeltek. A törzsek nagy lelkesedéssel vetették bele magukat a kereskedelembe és a hatalmi harcokba: szövetségeket kötöttek egymással, harcoltak, vándoroltak, vezető szerepre törtek vagy éppen elbuktak. A szkítáknak, szarmatáknak, alánoknak nevezett törzsszövetségek végső soron mind ugyanazon civilizáció különféle fejlődési fokozatainak hordozói voltak. A hunok érkezéséig évszázadokon keresztül az európai sztyeppe urai, és katonai, gazdasági erejüknél fogva az ókori történelem fontos formálói voltak.
Az időszámításunk utáni I. évszázad elején jelentek meg az Alföldön a jazigok, akik a szarmata törzsszövetség nyugati ágához tartoztak. Szállásterületük az akkoriban megszervezett Pannonia tartomány keleti szomszédságában, a Duna-Tisza közén helyezkedett el. A Római Birodalommal végig ellentmondásos viszonyban álltak, intenzív kereskedelem és gyakori ellenségeskedés jellemezte kapcsolatukat. A dákok legyőzésében még segédkeztek a rómaiaknak, de a császárkor egyik legvéresebb háborújában – az ún. markomann háborúkban – már Marcus Aurelius császár fő ellenségeiként vettek részt.
A népvándorlás újabb szarmata csoportok bejövetelét idézte elő. Először a keleti gótok vándorlásától hajtott roxolán törzs érkezett, majd a germánokkal és hunokkal szövetséges alánok is megfordultak hazánk területén. Mint látni fogjuk, valószínűleg a késői császárkornak ez az időszaka az, amelyben a vaskúti halmok létesültek a régi sztyeppei szokások és hagyományok utolsó megnyilvánulásaként. A későbbi népmozgások eltüntették a történelem színpadáról az alföldi szarmatákat, de ez nem feltétlenül jelenti minden közéjük tartozó egyén pusztulását vagy elvándorlását. Maradékaik valószínűleg tovább éltek a következő népek uralma idején, felhalmozott tudásukat továbbadhatták az utánuk jövőknek. Az emberekre jellemző szövevényes szerelmi viszonyokat ismerve az sem zárható ki, hogy a vaskúti sírhalmokban nyugvó személyek között távoli genetikai őseink is vannak. Az utolsó jelentős szkíta csoport, az alán nép leszármazottai az oszétok, akik a mai napig beszélik szkíta eredetű nyelvüket a Kaukázusban, illetve a jászok, akik a kunokkal együtt érkeztek hazánkba a XIII. században és azóta a magyar nemzet részévé váltak.
A vaskúti halmokat és a hozzájuk tartozó földvárat a falu lakosai sokáig töröktábornak nevezték. Az első katonai felmérés 1786-ban készült térképe pontosan mutatja, hogy a földvár körül két csoportban összesen 15 halom állt: északon 6, délen a vár körül 9. Az érdekes helyszín híre eljutott a kiegyezés kori bajai értelmiséghez is. Czirfusz Ferenc (a III. Béla Gimnázium elődjének tudós tanára) és Dregán Péter szorgalmazták a halmok feltárását, és a költségek előteremtésére gyűjtést szerveztek. A Magyar Tudományos Akadémia ki is küldött egy geológust, aki természeti képződményekként azonosította a halmokat. A bajaiak ebbe nem nyugodtak bele, és elérték, hogy Vaskútra jöjjön a korszak legendás hírű régésze, Rómer Flóris. A három napig tartó ásatás eseményszámba ment a környéken, egy idő után élelmes vállalkozók már lacipecsenyés sátrat is felállítottak az ásatás közelében. Négy halom megbontására került sor, miközben Rómer vázlatrajzokat készített a helyszínről. Czirfusz később több helyen megírta visszaemlékezéseit az eseményekről. Ezekből kiderül, hogy a neves vendég sokáig maga is földtani képződményeknek hitte a dombokat, de később váratlan fordulat történt: „Én és Dregán nem tágítottunk, mert még egy halom sem volt a földszínéig leásva. E közben Rómer és mi ketten Vaskútra mentünk ebédelni. Ebéd alatt Rómer kijelenté, miszerint az ásatásokat a mai napon bevégzi, mert úgy is hasztalan minden fáradozás. A plébánia lakot, hova ebédre voltunk meghíva, délután 2-3 óra közt hagytuk el, a halmok a község déli részétől alig 10 perc távolságra feküsznek, s így csakhamar a helyszínre értünk, ott azonban ekkor már nagy volt az ujjongás, mert egyik halomból azon időre egy csontváz a mellette fekvő vasdarabokkal együtt kiemeltetett. Ezután a 2. és 3-ik halom megásatása befejeztetett s miután mindenütt egy csontvázat és ugyanazon vasdarabokat találtuk, a nap lenyugtával a munkálattal felhagytunk.” (Czirfusz Ferenc írása, Kőhegyi cikkében szerepel) Ezek után nyilvánvaló lett, hogy a halmok nem természeti képződmények, ugyanis minden domb alatt egy kifosztott sírt találtak. A következő alkalommal Tompa Ferenc régész végzett ásatást 1941-ben, eredményei alapján a temetőt a szarmatákhoz kötötte. Bár felmerült a hun, illetve a vegyes eredet is, mi nyugodtan oszthatjuk Kőhegyi Mihály véleményét (egykori múzeumigazgatónk a szarmata kor régészetének szaktekintélye volt), aki egyértelműen a szarmatákhoz köti a lelőhelyet. A keletkezés pontos idejét sajnos a kis számú lelet alapján egyelőre nem sikerült meghatározni, de bizonyosan a kései császárkorra tehető. A földvár a Lugiót (Dunaszekcsőt) Szegeddel összekötő kereskedelmi útvonal ellenőrző állomása volt. A nagy számú halomsíros temetkezés miatt valószínűsíthetjük azt is, hogy a korabeli Vaskút fontos határvédelmi, kereskedelmi központnak számított.
A vaskúti halmok kulturális örökségben betöltött szerepének felvázolása után következzen néhány szó a természetvédelmi vonatkozásokról. Az Alföldön évezredek óta folyik szántóvető tevékenység, amely a természetes növényzet teljes pusztulásával jár. Egészen a legutóbbi időkig nem álltak rendelkezésre olyan eszközök, melyekkel a kunhalmokat hatékonyan fel lehetett volna szántani. Ennek következtében a kunhalmokon, illetve az egyéb nehezebben művelhető területeken az őshonos növénytársulások menedékhelyre találtak. Ezek a zsebkendőnyi termőhelyek igazi természeti ereklyéknek számítanak, főképpen azokon a helyeken, ahol a termőföld jó adottságai miatt minden egyéb területet felhasznál az ember. Az utóbbi időkben a nagy teljesítményű mezőgazdasági gépek megjelenése maga után vonta a kunhalmok pusztulását: egyszerűen elszántották őket. Láthatjuk, hogy a XVIII. században meglévő 15 vaskúti halomból mára mindössze három maradt. Sajnos az őshonos gyepek pusztulását a helytelen, terület alapú mezőgazdasági támogatások is gyorsítják, hiszen arra ösztönzik a gazdákat, hogy ott is szántsanak, ahol egyébként ez sohasem volt igazán érdemes. A vaskúti halmokon hiába keressük a tájegységre jellemző, ritka fajokból álló ősgyepet. A dombokra a XX. században jó szándékból, de sok kárt okozva idegenhonos feketefenyőket ültettek. Ennek és egyéb zavaró hatásoknak a következtében az élőhely természeti állapota leromlott, és csak egyetlen védett faj, a törpemandula élte túl az utóbbi évtizedek megpróbáltatásait. A faj monitorozásával a természetvédelmi szakemberek foglalkoznak. Bár a tájidegen fákat már eltávolították, a megbolygatott társulásban könnyen kifejlődnek a fekete bodza és a nyugati ostorfa csemetéi, melyek megakadályozzák a gyep természetes regenerációját.
A vaskúti halmok környékünk legrégebbi ember alkotta emlékei, melyek az utóbbi évszázadokban súlyos sebeket kaptak. Reméljük, hogy további pusztulásukat sikerül megállítanunk, hogy mellettük járva megemlékezhessünk elődeink gazdag, küzdelmes életéről és hazánk elveszőben lévő természeti értékeiről.
