A közelmúltban nyugállományba vonult DR. SZKLADÁNYI ANDRÁS városunk egyik legeredményesebb fizikatanára, diákjai az elmúlt évtizedekben sorra szerezték a megyei és országos versenyeken a kiváló helyezéseket, egyikük diákolimpián is eredményesen szerepelt. Mára többen is kutatók, fejlesztőmérnökök lettek közülük. Azt talán kevesebben tudják, hogy a III. Béla Gimnázium nyugalmazott oktatója maga is rendelkezik tudományos múlttal. Bajára költözésekor kutatói pályát szakított félbe, de a tanításon túli tevékenységeit itt sem hagyta abba: több mint két évtizede tagja egy versenyanyagokat összeállító bizottságnak, és kutatótanárként szimulációs programokat fejlesztett, miközben soha nem szakadt el a mozgás örömétől sem. Bár Budapesten született, mára igazi bajaivá vált, aki ezer szállal kötődik a bácskai tájhoz és emberekhez. Interjúnkban fordulatoktól sem mentes életútját tekintettük át.
Mayer János
– Budapesten, pontosabban Kőbányán születtem 1957-ben. Édesapám a Nógrád megyei Tereskéről származott, de apai ági őseim valószínűleg a Felvidékről, illetve eredetileg Lengyelországból vándoroltak egyre lefelé. Fiatalon, mandulagyulladásban meghalt apai nagyapám körjegyző volt, és 9 évesen árvaságra jutott édesapám a körjegyzők segélyező egyesületének segítségével tanulhatott az egri ciszter gimnáziumban. Érettségi után Balassagyarmatra került (a nagyszülők ott éltek akkor), néhány évvel később Budapestre költözött. Miután elvégzett különböző tanfolyamokat, gazdasági irányba fordult: a leghosszabb ideig a Ganz-MÁVAG-nál dolgozott, de volt a filmgyárban is, nyugdíjasként pedig az Országos Széchényi Könyvtár gazdasági vezetője lett. Édesanyám Budapesten született, és ő is korán elvesztette asztalosmester édesapját, aki a háború során szerzett betegség folyományaként hunyt el 1946-ban – így én egyik nagyapámat sem ismerhettem. Édesanyám a budapesti nemzetközi távbeszélő-központban dolgozott,ahol nemzetközi hívásokat kapcsolt egész aktív életében. A bátyám 1952-ben született, akkor a szüleim még albérletben laktak az Üllői út mellett, az ’56-os eseményeket is ott élték át. A lakást is szovjet találat érte, szerencsére mindenki a szomszédos szobában tartózkodott, és a lövedék nem robbant fel. Ezekben a forradalmat követő zavaros időkben szólt valaki édesapámnak, hogy a X. kerületben van egy félkész, új lakótelep, ahol sokan már önkényesen lakást foglaltak, de még akad egy-két üres. Édesapám egy baltával ment oda (mivel ajtó még nem volt), és befészkelte magát,így egy év múlva én már ebbe, a 42 m2-es, másfél szobás lakásba születtem. (Ha ez a lakásszerzés nem sikerült volna, talán világra sem jövök.) Nagyon jó volt Kőbányán gyereknek lenni, a környezet kicsit hasonlított a Pál utcai fiúkéra: a mi házunkkal szemben is volt egy hatalmas grund, ahol mindig fociztunk; kicsit távolabb, a bozótosban indiánosdit is lehetett játszani, és az óvoda, iskola sem volt messze. Sok, velem egykorú gyerek lakott a telepen. Mivel évvesztes vagyok, köztem és a bátyám között hat iskolaévnyi különbség volt, így ő már a rendszer más szintjein járt, végül festőművész lett belőle. Ennek köszönhetően költözhettünk aztán 1972-ben egy nagyobb lakásba Újpalotán, hiszen neki az alkotáshoz külön szoba kellett, és ezt lehetett a lakásigénylés során érvényesíteni. Csakhogy addigra én már jelentkeztem a ferencvárosi Leőwey Klára Gimnázium fizika tagozatára, ahová fel is vettek. Miután közben elköltöztünk, ez azt jelentette, hogy innentől igen sokat (összesen napi 2,5–3 órát) kellett utaznom.
– Ezek szerint a fizika szeretete már általános iskolás korodban kialakult?
– Mindenképpen, bár azt hiszem, az érdeklődésemet édesapám keltette fel. Sokat beszélgettünk vele csillagászatról, néztük a Deltát a tévében (nekünk már egészen korán volt készülékünk). Az általános iskolai felső tagozatos osztályfőnököm matematikatanár volt, ez is sokat számított. Ekkoriban én is csillagász szerettem volna lenni. Ugyanakkor nem voltam az a gyakorlati irányultságú gyerek, aki otthon rádiókat, eszközöket szerel, a fiam sokkal inkább ilyen típus. Én elméleti beállítottságú voltam, sokat olvastam, a gimnáziumi fizika tagozatot is ezért választottam. A gimnáziumban jól is ment a matek és a fizika, különösen az utolsó két évben, amikor egy új, az egyetemről frissen kikerült tanárnő vette át az oktatásunkat. Ő sokkal érthetőbben magyarázott, és egyre jobban értettem a lényeget. Matekból nagyon feljavultam, fizikából pedig versenyekre is jártam. A tagozaton matematikából és fizikából magas óraszámunk volt, és emellett heti 2 órában szakkörünk is volt. Mindkettő nagyon sokat jelentett. (Érdekes viszont, hogy később egyáltalán nem mindenki ilyen irányba ment tovább, hanem nagyjából annyifelé, ahogy ez egy általános gimnáziumban lenni szokott.) Amikor a gimnázium végén szóba került a továbbtanulás, kiderült, hogy a csillagászképzésbe háromféle úton lehet eljutni: fizikus szakról, geológiáról vagy a matematika–fizika tanárszakról. A fizikus szak nagyon felkapott volt, de én nem éreztem magamat annyira erősnek, és nem akartam vidéki egyetemre sem menni. A matektanárnőm is arra beszélt rá, hogy a „matfizre” jelentkezzek, mert onnan is szakosodhatok majd, ha pedig ez nem sikerül, tanár vagy fizikus is lehetek még. Így végül ide jelentkeztem, bár a felvételit igencsak nehezítette, hogy elkaptam egy komoly vírusos megbetegedést, ami miatt már a gimis ballagásomon sem tudtam részt venni, és a felvételi idejére sem jöttem igazán rendbe. Bár emiatt a matekot kicsit el is rontottam, a fizika jól sikerült, így végül fel is vettek az ELTE-re. Utólag rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg nem lettem volna jó fizikus, ott sokkal jobb képességűek is voltak nálam. A csillagászat terén odáig jutottam, hogy beiratkoztam a képzést előkészítő, két éves kurzusra, de közben kiderült, hogy csillagász állás elnyerésére szinte semmi esély sincs. Így végül nem jelentkeztem.
Az egyetem előtt persze voltam katona Hódmezővásárhelyen, amit viszonylag jól éltem meg, csak nagyon unalmas volt, és értelmetlennek éreztem az egészet.
– Az egyetemen mely oktatóidtól, tanáraidtól kaptál sokat?
– Nagyon szerettem két fizika oktatómat, Sas Elemért és Skrapits Lajost. Sas Elemér akkoriban a tévében is tartott ismeretterjesztő műsorokat, nagyon érthetően tudott magyarázni. (Volt egy olyan vizsgám nála, amely összesen egy percig tartott – alighanem sietett a tévéfelvételre. Igaz, egy másik oktatónál volt négy óránál hosszabb feleltetésünk is.) Skrapits Lajos másodévtől tanított minket, nagyon szerethető, jó kedélyű ember volt, később a fizikatanítás módszertanát is ő tartotta. Matematika vonalról a későbbi akadémikus T. Sós Verát említhetem, hatalmas tudású tanár volt. Az algebrát Surányi János professzor tanította; őt kicsit nehezebb volt követni, mert néha úgy tűnt, mintha az előadás elején maga sem tudná, miről is lesz szó, de aztán a végére minden a helyére került. De nekem eleve az algebra volt a legnehezebb tárgy. Kb. 90-en jártunk ebbe az évfolyamba, de nem volt igazán komoly lemorzsolódás. Érdekes, hogy az egyetemi csoportunkból kevésbé alakultak ki tartós barátságok, az évfolyamból viszont többen is vannak, akikkel máig baráti kapcsolatban állunk, és rendszeresen találkozunk, kirándulunk közösen. Egyetemi nagy élmény volt még a focizás, én ott fizikusokkal játszottam egy csapatban, és az egyetemi bajnokságot az egyik évben meg is nyertük. (Általános iskolás koromban a Ganz-MÁVAG kölyökcsapatában fociztam, édesapámmal sokat jártunk focimeccsekre, sportszeretetem alighanem innen ered.)
– Az egyetem elvégzése után merre vezetett az utad?
– Bár a csillagászatról letettem, a kutatói pálya továbbra is izgatott volna, csak nem nagyon láttam rá esélyt. Így aztán elkezdtem tanári állások után nézni. Akkor Budapesten mindössze két gimnáziumban hirdettek állást, én csak ezekbe pályáztam, és végül a rózsadombi Móricz Zsigmond Gimnáziumba kerültem, ami megint elég sok utazással járt, bár ez csak egy évig tartott. Egyébként nagyon jól éreztem magam ott, a kollégákkal jól kijöttem, a diákok is többnyire jólneveltek voltak. Mindjárt osztályfőnök-helyettes is lettem, sokat fociztunk és kirándultunk. (Mivel akkor még sok hajam és nagy szakállam volt, a diákok Sandokannak becéztek.) Csakhogy tanév közben megkeresett egy, a KFKI Izotóp Intézetébe került korábbi évfolyamtársam azzal, hogy megüresedett egy gyakornoki/doktoranduszi hely, ami érdekelhet engem. A tanév lejártával is megvolt még az állás, és a kutatói ambícióimat követve akkor átmentem hozzájuk. Ez alapvetően vegyész csapat volt. Kutatócsoportunk a magyar barnaszenek egy új, a jelenleginél gazdaságosabb, ún. gyorspirolízis útján történő hasznosításának lehetőségeit vizsgálta. Nekem fizikusként különféle eljárásokat kellett kidolgoznom ehhez. Csak aztán a főnököm egy ösztöndíjjal Kanadába távozott, így eléggé magunkra maradtunk. A második évben már úgy láttam, hogy ott nekem nem biztos a jövőm. Ekkor egy másik évfolyamtársam testvére hívott a Sugárbiológiai Intézetbe, ahol új kutatócsoport alakult. (Akkoriban jelentek meg a mikrohullámú sütők és az első mobiltelefonok, így a nem-ionizáló sugárzások biológiai hatásainak tanulmányozása különösen aktuálissá vált.) Így átmentem oda, de 1988-ban még a régi főnököm biztatására folytattam a félbehagyott kisdoktori értekezésemet, ami miatt még nyelvtanfolyamokra is járnom kellett. Végül a disszertáció elkészült (1990 nyarán védtem meg), és a tantárgyi vizsgákat is letettem, bár küzdöttem velük (főleg a kvantummechanikával). Közben pedig számtalan magánórát is adtam.
– Hogyan lett ebből az ígéretes, budapesti kutatói pályából bajai tanárság?
– 1989-ben ismertem meg a feleségemet (Dr. Szarka Ildikó, a bajai Szent Rókus Kórház tüdőgyógyász főorvosa – M. J.), mégpedig a Budapesten élő nagybátyja révén. Ő azzal a szándékkal hozott össze minket, hogy ezúton unokahúgát Budapestre csábítsa. A „kiházasítás” sikerült ugyan, de a költözés nem, ugyanis Ildi annyira kisvárosi élethez, kertes házhoz szokott, hogy elképzelni sem tudta azt, hogy emeletes házban éljen. Nekem akkor már volt egy kalandos úton, többszöri csere révén megszerzett, bérházi garzonlakásom Óbudán, de a későbbi feleségem számára ez egyáltalán nem volt vonzó. Így aztán válaszút elé kerültem: kiderült, hogy ha el akarom venni, Bajára kell költöznöm. A döntést azért megkönnyítette, hogy egyik pesti állásom sem volt olyan, amilyet elképzeltem, a munkához kevés segítséget kaptunk, és a kutatásra kevés pénz jutott. Inkább a családtól, barátoktól való elszakadás okozott nehézséget, és persze a tanításba újból bele kellett tanulnom. Kellemesebb volt viszont kertes házban élni, ugyanis a feleségemnek ekkor már megvolt az a lakása, amelyben utána két évvel ezelőttig éltünk. Az ezzel járó életforma nagyon tetszett, még ha azt meg is kellett szokni, hogy a ház körül, a kertben mindig akad tennivaló. De azért mind Pesten, mind Siófokon látogattuk a régi baráti körömet is.
– Miért épp a „Bélába” kerültél?
– Amikor a költözés eldőlt, gyorsan világossá vált, hogy számomra csak a tanári pálya jöhet szóba, fizikusnak való állást a Vízügy sem tudott kínálni. Mivel feleségem bélás diák volt, ezért először ott érdeklődtünk. Szerencsére akkor két szabad állás is volt, így – egy később hamar távozó kolléganővel együtt – Bálint László igazgató úr engem is fel tudott venni. Főleg amikor azt is megtudta, hogy én – a hasonló szakpárt végzett kollégák többségétől eltérően – a fizikát kedvelem jobban, mert ezt a tárgyat sok matekos nem szívesen tanítja. Így aztán elmondhatom, hogy minden állásom szinte az ölembe hullott, igazából egyikért sem kellett küzdenem. Ezt követően pedig nem dolgoztam máshol. Egyébként nagyon kedvesen fogadtak, a feleségemet sokan ismerték, könnyen beilleszkedtem. Mivel előtte évekig nem tanítottam, ezért jeleztem, hogy szeretnék a kollégáknál hospitálni: főleg Sipos János, Királyné Nagy Éva és dr. Blandl Mátyás óráit látogattam, hogy módszereket tanuljak tőlük, de később is sokat segítettek, ha szükségem volt rá. És persze itt is azonnal a focicsapat tagja lettem; alighogy visszajöttem a nászutunkról, Egyed Laci megkeresett, hogy járjak focizni. Innentől jó tíz évig ez is állandó program maradt, de aztán egyre többet fájt a derekam, és muszáj volt abbahagynom.
– Több mint harminc éves bélás tanári pályafutásodnak milyen csúcspontjai és mélypontjai emelhetők ki?
– Az első néhány év nagyon kemény volt. Első évben mindjárt kaptam egy osztályt egy bővített matekos csoporttal, csakhogy az év végén az ő tantárgyi átlaguk gyengébb lett, mint a „sima” matekosoké, és talán a diákok sem voltak elégedettek. Az ezután induló matematika tagozatban nem is kaptam csoportot. Ezt én akkor kudarcként éltem meg. Később nem is törekedtem arra, hogy fakultációs vagy emelt órás matematika csoportokat kapjak, inkább a fizikára helyeztem a hangsúlyt, de azt eleve jobban szerettem tanítani is. Az első igazán komolyabb sikerek 4-5 év után jelentkeztek. Ekkor kezdtem bele egy iskolai házibajnokságba fizikából: részben régebbi versenyfeladatokból, részben saját kútfőből állítottam össze havonta egy-egy fordulót. Mérsékelt volt ugyan az érdeklődés, de Polgár Laci kollégám – aki akkoriban lett igazgatóhelyettes – felfigyelt erre. Amikor egy évfolyam-találkozóján beszélgetett egyik egyetemi társával, aki a Mikola Sándor fizikaverseny versenybizottságának tagja volt, megemlítette neki, hogy van egy kollégája, aki versenyfeladatokat is gyárt. Kiderült, hogy a bizottságnak éppen új emberekre volna szüksége, így megkerestek. Engem pedig izgatott a feladat, mert nagy kihívásnak éreztem. 1995 óta a versenyfeladatok elkészítésében a mai napig részt veszek, egy idő után már komplett fordulók összeállítását is rám bízták.
– Kik számítottak a legkiemelkedőbb tanítványaidnak?
– A legmesszebbre Sarlós Feri jutott közülük. (Ma az SZTE fizikusa, szerkesztőtársunk, Sarlós István öccse – M. J.) Ő Reykjavíkban részt vett diákolimpián, és bronzérmet szerzett. De nagyon szép eredményeket ért el Tóth Balázs, Ayadi Viktor (ő is fizikus lett), később Rácz György, Szőts János és még jó páran mások is, akik nagyon sok versenyen győztek vagy szereztek értékes megyei és országos helyezéseket. Általában az a jellemző, hogy egy osztályban legfeljebb három-négy embert érdekel komolyabban a fizika, amely nem is kötelező érettségi tantárgy. Talán van még 5-10 tanuló, aki akar valamit kezdeni vele, a többiek inkább csak nyűgnek érzik. Viszont úgy érzem, hogy különösebb konfliktusom nekem ez utóbbiakkal sem volt – mindez talán a természetemből is fakad. A diákok elfogadták, hogy fizikatanáruk afféle csodabogár, aki különös dolgokkal foglalkozik, de tiszteltek érte. Amikor szükségét éreztem, próbáltam elmagyarázni, hogy sokszor kell az életben olyan dolgokat művelni (és az iskolában olyan tárgyakat tanulni), amelyeket nem szeretünk, de ettől még fontosak. Ahhoz, hogy a tudományok előrébb jussanak, a tudást át lehessen adni, ki kell választani azokat, akik a művelésére alkalmasak, és ehhez meg kell tanulni az alapokat. Ha esetükben el is dőlt, hogy nem a fizikát választják, tisztes helytállásra bárki képes lehet, és ez megedzi őket. És persze azt sem lehet tudni, hogy biztosan soha nem lehet szükségük a fizikára. (Főleg orvostanhallgató és más egykori tanítványaim mondják is, hogy nem volt haszontalan, amit a gimiben tanultak belőle.) Amúgy nem éreztem kudarcnak a „sima” csoportokkal való munkát sem. Nekik igyekeztem olyan otthoni feladatokat, gyűjtőmunkákat, kiselőadás-lehetőségeket adni, amelyekkel javítani tudtak az eredményeiken. Amikor pedig kutatótanár lettem, lehetőséget adtam arra is, hogy az általam készített számítógépes, fizikai jelenségeket szemléltető programok otthoni használatával mutassanak be valamit. (A covid alatt már kötelező házi feladatnak is adtam fel ilyen projektmunkákat.) A többség örült is ennek, hiszen bármilyen segítséget igénybe lehetett venni, ha a beadandó esszét maguk írták meg, de azért nem mindenki élt ezzel.
– Mennyit változott a tárgy tananyaga a pályakezdésed óta?
– Változott, bizonyos dolgok (pl. forgómozgás dinamikája, a modellcentrikus fizika) kikerültek belőle; több más, a modern fizikába tartozó téma (pl. atomfizika bizonyos részei) viszont bekerült. Hogy ez a taníthatóság szempontjából előnyös-e, nehéz megítélni. Aztán az is változott, hogy hány évig volt fizika tárgy, de a legnagyobb változás a heti óraszámokban történt: ez ugyanis egyre kevesebb lett. Így a tananyag nemcsak változott, de a korábbinál rövidebb időkeretbe zsúfolódott be, és ez nem könnyítette a dolgunkat. Éppen emiatt lassan kénytelen voltam leszokni a feleltetésről is, pedig szóban is meg kellene tudni nyilvánulnia a diákoknak fizikából is, csak idő nemigen maradt rá.
– Többször voltál osztályfőnök is. Milyen tapasztalat volt ez?
– Először két négy évfolyamos osztályom volt, aztán egy hatosztályost „félidőben” vettem át, utána lett egy újabb hatosztályos csapatom, és a pályám vége felé is be kellett ugranom egy évre. Szerettem a munkának ezt a részét is, jó élményekben volt részem ezen a téren is. Már a Móriczban is voltam helyettes osztályfőnök, akkoriban rengeteget kirándultam velük, amit Baján is igyekeztem folytatni. De aztán valahogy ebből egyre kevesebb lett (és nem miattam). Jól kijöttem a diákokkal; semmit nem akartam rájuk erőltetni, igyekeztem demokratikus módon megbeszélni mindent, az ötleteiket is díjaztam. Néha viszont nehézség volt, hogy az utolsó években előfordulhatott, hogy osztályfőnöki órán kívül nem is találkoztam velük, hiszen sokaknak már nem volt fizikaórája. Ezért az egyik társaság ki is találta, hogy időnként tartsunk teapartikat, hogy legyen alkalom beszélgetni. Azt nem tudom megmondani, hogy mitől jó egy osztályfőnök, sokféle típus működhet jól. Szerintem az a lényeges, hogy az ember ne akarjon kibújni a bőréből; ha el lehet igazodni rajta, a diákok sok mindenhez tudnak alkalmazkodni. Volt a Bélában több, nálam sokkal erőskezűbb kollégám, de ők is nagyon jól ki tudtak jönni az osztályaikkal, mert hitelesek voltak. Persze az fontos, hogy a diák érezze azt, hogy értékeket kap. Én azzal tudtam a legnagyobb hatást elérni, amikor egy-egy probléma megbeszélése kapcsán a saját életemről meséltem nekik az osztályfőnöki órán.
– Sosem fordult meg a fejedben olyan az elmúlt évtizedek alatt, hogy elhagyd a pályát, netán a várost?
– Felmerült egyszer a pályamódosítás, de nem éltem vele. Amikor úgy érezte, hogy kezd idősödni, az apósom próbált rávenni arra, hogy a könyvvizsgálói cége munkáit és ügyfélkörét fokozatosan vegyem át tőle. Ehhez el kellett volna végezni a könyvelői tanfolyamot, majd kitanulni a könyvvizsgáló szakmát, de ebben akkor semmi olyat nem láttam, ami számomra vonzó lett volna, így határozott nemet mondtam. Persze az is igaz, hogy ez volt az az időszak – a 2000-es évek első 15 évéről beszélünk –, amikor nekem az iskolában talán a legnagyobb sikereim voltak a diákjaimmal, egyre több elismerést és jó csoportokat kaptam. És a saját gyerekeim is kezdtek felnőni, szóval nem unatkoztam. Nagyjából tíz évvel ezelőtt kezdtem úgy érezni, hogy nem megy minden úgy, mint régen, de aztán jött a kutatótanári lehetőség, ami ismét lendületet adott a pályámnak. Olyan újabb dolgokkal foglalkozhattam, amelyek túlmutattak az iskolai mindennapokon. Magasabb vezetői pozícióba viszont soha nem kívánkoztam, a helyettesek számos szervezési feladata mindig elriasztott, erre a típusú munkára – azt hiszem – nem is vagyok alkalmas.
– Pályád során többféle kitüntetést kaptál. Ezeket hogy élted meg?
– Természetesen nagyon jólesnek. 2006-ban kaptam meg a Vermes Miklós-díjat, amely a Mikola-verseny alapítója, Nagy Márton által kitalált elismerés volt, ezt főképp a versenyért végzett munkámért ítélték oda. Nekem azért értékes, mert erről valóban szakmai csapat döntött. Sarlós Feri nagyszerű szereplése után felkészítőként – Polgár Lászlóval együtt – kaptam én is miniszteri elismerést, amiért hozzájárultunk az eredményeihez. (Igazából Királyné Nagy Évának is járt volna érte, de ő matematikából tanította, ami szintén kellett a sikerhez, még ha az eredményt fizikából érte is el.) Persze rajtunk kívül mások is tettek hozzá, és a saját tehetsége, lelkesedése és kitartása nélkül nem éri el mindezt. Ez a megszállottság nem minden tehetséges tanítványomban volt meg. Az Ericsson-díjat 2009-ben felterjesztés alapján kaptam meg, de máig sem tudom, hogy ezt ki tette meg. Ez azért jelentős, mert aránylag nagy nyilvánosságot kap, és nem csak egy szűk belső kör értesül róla. Magasabb városi szintű kitüntetést nem kaptam, tanév végén viszont néhányszor jutalommal elismerték a munkámat. De igazából nem ezért csinálja az ember a dolgát. Persze a család mindig nagyon büszke rá, a feleségem örömmel újságolja el az ismerősöknek, ha éppen megjutalmaztak valamivel. (Legutóbb munkahelyén a szülők, nevelők és diákok javaslata alapján odaítélt Az Év Tanára díjat vehette át a ballagáson – M. J.)
– Amikor közeledtél a nyugdíjkorhatárhoz, hamar eldöntötted, hogy nem akarod folytatni a tanítást?
– Igen. A nyugdíjkorhatár 65 évre emelése idején elhatároztam ezt, mert éreztem, hogy már nem tudom ugyanannyira lelkesíteni a diákokat, a versenyeredmény is kevesebb lett, szakkörre is kevesebben jelentkeztek, mint korábban. Lehet, hogy ez rajtam is múlott, de a diákok terhelése is változott. Az óraszámok csökkenése miatt több csoportot kellett tanítanom, és ezt már nem élveztem annyira. Mindezek mellett apósomék egészségi állapotának változása is mutatta, hogy hamarosan sok dolgom lesz. Azt terveztem, hogy a Mikola-versenyt és a számítógépes fizika programok készítését folytatom nyugdíjasként is, de utóbbit egyelőre nem sikerült úgy megvalósítani, ahogy szerettem volna.
– Ha mérlegre teszed a pályádat, akkor elégedett ember vagy?
– Azt hiszem, igen. Szerintem tanárként jobban éreztem magam, mint a kutatói állásokban, ahol sok bizonytalanság vett körül, kevés volt a munka, és unatkoztam. Valószínűleg tanárként többet is értem el, mint kutatóként lehetett volna. Mindezek mellett fiatalok között voltam, és ez talán engem is fitten tartott, máig fiatalabbnak érzem magam a tényleges életkoromnál. Épp ezért még sok dolgot szeretnék az életemben csinálni, de másféléket. 33 évet tanítottam (ez az eddigi életem fele, ugyanennyit éltem Pesten), és ha jut még nagyjából ennyi, akkor lenne még teendő, nem szeretnék egész életen át ugyanazzal foglalkozni. Lehet, hogy ha csillagász lettem volna, nagyon beszűkültem volna egy területre. (Amatőr szinten ma is foglalkozom vele, igyekszem olvasni az internetes szakirodalmat, és az általam készített szimulációs programok egy része is összefügg a csillagászattal.)
– Mivel töltöd a szabadidőd jó részét?
– A mozgás rendkívül fontos a számomra. Annak idején Kőbányán sok más szórakozási lehetőség nem is volt. Viszont már édesapám is nagyon szeretett utazni, ezt én is örököltem tőle, és szerencsére a feleségem is szenvedélyes utazó. Gyerekkoromban apukámmal rendszeresen fürdőkbe jártunk, nyaranta Siófokon voltam, így a víz szeretete is régóta él nálam. A focival mára le kellett állnom, azóta viszont a biciklizés, túrázás lépett a helyébe, és ezekből igen komoly távokat is teljesítettünk részben a családdal, részben baráti társaságokkal. A Balatont már sokszor megkerültük kerékpárral (mindig úgy, hogy lássunk is valamit és fürödni is tudjunk), de Duna-, Elba- és Mura-túrát is csináltunk már. Itthon mindenhova biciklivel járunk, és minden héten igyekszünk megtenni legalább egyszer egy 15-20 km-es kisebb túrát. De szeretjük a gyalogtúrákat itthon és Ausztriában is. Nálam régi szerelem a síelés is, az egyetem alatt voltam először, és azóta rendszeresek járok, a családot is be tudtam vonni ebbe. A feleségem 2005-ben megsérült, azóta ő már gyógyfürdőket látogat, amíg mi a gyerekekkel a hegyre megyünk. A gimnáziumi és egyetemi évek alatt sokat olvastam (eleinte ifjúsági regényeket, később elsősorban sci-fit, de szépirodalmat is). Utána ez már szinte csak a szakirodalomra korlátozódott. A zene iránti érdeklődésemet szintén édesapám keltette fel bennem, aki trombitán játszott a Ganz szimfonikus zenekarában. Az egyetemi években komolyzenei koncertekre jártam a Zeneakadémiára, sok lemezt is vettem. A mai napig szívesen hallgatom őket.
– A családodról mi tudható?
– A feleségem a bajai kórház belgyógyász-tüdőgyógyász-allergológus főorvosa, 30 éve a tüdőgondozóban dolgozik, s már hosszú ideje ennek ő a vezetője. Máig szinte fáradhatatlanul dolgozik, ami sok energiáját veszi igénybe. Két gyermekünk van: Ákos 1991-ben született, ő villamosmérnök lett, az elektromosautó-iparban dolgozik most már sokadik munkahelyén. Budapesten él, bár tervezi, hogy vidékre költözik, és jelentős részben távmunkában dolgozik. Lányom, Hanna az édesanyjához hasonlóan orvos lett, neki is a bajai kórház a munkahelye, jelenleg belgyógyász szakorvos-jelölt. Várhatóan jövő ősszel lesz a szakvizsgája, a jövőjét Baján képzeli el. A párválasztás még mindkettőjük előtt áll, az persze még sok mindent befolyásolhat. Mindketten bélás diákok voltak annak idején, így nálunk mindenki kötődik az iskolához.
– Nem „bennszülöttként”, de életed felét itt élve mit jelent neked bajainak lenni?
– Már itt érzem magam itthon, az a furcsa, ha Pestre megyek, ami a közlekedés, forgalom miatt ma már csaknem ki is készít. Baján megszerettem a családi, kertes házat; azt is, hogy biciklivel félórán belül bárhová el lehet jutni. Jó az is, hogy állandóan ismerősökkel lehet találkozni, akik jókedvűen mosolyogva üdvözölnek, még ha nem is szerették a fizikát… Nagyon sok embert ismertem meg itt (a feleségem meg aztán különösen sokat ismer a városból és a vonzáskörzetéből), még ha nevekkel bajban is vagyok olykor. És persze nagyon jó, hogy a sportolási lehetőségekhez nem kell hosszú időt utazni (Pesten ez mindig így volt), sokkal biztonságosabban lehet kerékpározni, közel van sok kirándulási lehetőség, és a víz jelentőségét se lehet alábecsülni. Budapest mellett a barátok, család, kulturális programok (színház) szóltak. Viszont attól, hogy Budapesten laksz, egyáltalán nem biztos, hogy mindezt igénybe is tudod venni. Mi Baján is sok kulturális élménnyel (színház, koncert, előadások) gazdagodtunk, de általában Pestre is úgy szoktunk utazni, hogy bele tudjunk illeszteni egy-egy színházi előadást vagy más kultúrprogramot.
