Sarlós István
A kiegyezés után az 1870-es években jogalkotási szempontból befejeződött az 1848-as áprilisi törvényekkel elkezdődött folyamat, ez az egészségügyről is egyértelműen elmondható. Az 1876. évi XIV. közegészségügyi törvény számtalan előremutató intézkedést fogalmazott meg, de az országos egészségügyet mai szemmel nézve szinte elképzelhetetlen kettősség jellemezte. A modern városi kórházak, klinikák és szanatóriumok mellett élt a vidéki ember kuruzslással is felérő hiedelme, elhagyatottsága és elhanyagoltsága. A törvényhatóságok hatáskörébe utalt állami egészségügy mellett fontos szerepet játszottak a magángyógyintézetek – klinikák és szanatóriumok –, ahol a jól fizető betegek kaphattak kiemelt ellátást. A magángyógyintézetek létrehozásáról – pontosabban ennek jogi hátteréről – 1902-ben a belügyminisztérium külön rendeletben intézkedett, e rendelet kisebb-nagyobb aktualizálásokkal és kiegészítésekkel egészen a második világháború végéig érvényben maradt.
A legnagyobb változás a Horthy-rendszer idején az volt, hogy az engedélyezési jogkört a belügy helyett a népjóléti és munkaügyi minisztérium gyakorolta. Egy ilyen intézmény szakmai megalapozása a vezető – az esetek nagy többségében egyben tulajdonos – orvoson múlt, ebbe a belügyminisztérium nem avatkozott bele. Az eljárás a törvényhatóság közgyűlésén indult, ahol a kérvényt beadták. Ezt kiadták szakmai véleményezésre a területileg illetékes tiszti orvosnak, Baján dr. Burtik Andornak; valamint az épülettel kapcsolatban a mérnöki hivatalnak, Baján dr. Fehér Jenőnek. A két hivatal konzultálhatott egymással a beadvány kapcsán, és ha mindketten támogatták, akkor a hiánypótlások és a közgyűlési határozat után továbbították a népjóléti és munkaügyi minisztériumhoz, amely döntött a működési engedély kiállításáról. Ha a területileg illetékes tisztiorvosi hivatal és mérnöki hivatal nem emelt kifogást a magángyógyintézet ellen, akkor szinte mindig kiadta a működési engedélyt.
