Hírhedett zenésze Bajának – az ismeretlen Dankó Gábor 2. rész

Dr. Petz Gábor

Dankó Gábor ország- és világjáró útjairól mindig hazatért Bajára. Hitvese az 1881 és 1901 közötti húsz évben tizenegy gyermeket szült a korábban Istvánmegyének nevezett józsefvárosi részen. Mindegyiküket a Belvárosi templomban keresztelték. A tizenegy gyermekből öt fiú és két lány érte meg a felnőttkort: Lajos József (* 1881. 08. 24.), Antal Gábor (* 1883. 03. 03.), Ferenc Gyula (* 1884. 09. 30.), Erzsébet Julianna (* 1888. 11. 19.), István (* 1892. 04. 15.), Berta Anna (* 1894. 07. 26.) és Géza Mihály (* 1896. 09. 25.). A múlt század fordulója körül a negyvenes éveinek közepén járó zenészt családi sorscsapások sorozata érte. 1899 augusztusában egy hónapos korában meghalt Margit nevű kislánya, 1900 decemberében pedig egyhetes Ágoston nevű fiacskája. Felesége 1901. november 8-án este 9 órakor egy halva született kislányt hozott világra, ezt azonban az anya sem élte túl, este háromnegyed tízkor a 37 éves Vajda Berta is végleg lehunyta szemét. A halálesetet maga a férj jelentette be, a halál okaként szívhűdést állapítottak meg. Az asszonyt két nap múlva a bajai Rókus-temetőben nagy tisztességgel temették, a szertartást a belvárosi apátplébános, Vojnits Dániel végezte. Az özvegy prímás fiatal feleségének fehér síremléket emeltetett, felirata szerint a sírboltot saját és családja többi tagjának nyughelyéül szánta. Az obeliszk ma is látható a temető északi falának közelében. Közvetlenül mögötte temették el Vajda Berta szüleit. Sírhelyüket egy keresztben végződő emlékkő jelzi.

Vajda Berta gyászjelentése (forrás:https://dspace.oszk.hu/handle/20.500.12346/396069#)

A cikk további része csak online előfizetőink számára hozzáférhető!

A Kőhegyi Hugó-féle szanatórium alapításáról

Sarlós István

A kiegyezés után az 1870-es években jogalkotási szempontból befejeződött az 1848-as áprilisi törvényekkel elkezdődött folyamat, ez az egészségügyről is egyértelműen elmondható. Az 1876. évi XIV. közegészségügyi törvény számtalan előremutató intézkedést fogalmazott meg, de az országos egészségügyet mai szemmel nézve szinte elképzelhetetlen kettősség jellemezte. A modern városi kórházak, klinikák és szanatóriumok mellett élt a vidéki ember kuruzslással is felérő hiedelme, elhagyatottsága és elhanyagoltsága. A törvényhatóságok hatáskörébe utalt állami egészségügy mellett fontos szerepet játszottak a magángyógyintézetek – klinikák és szanatóriumok –, ahol a jól fizető betegek kaphattak kiemelt ellátást. A magángyógyintézetek létrehozásáról – pontosabban ennek jogi hátteréről – 1902-ben a belügyminisztérium külön rendeletben intézkedett, e rendelet kisebb-nagyobb aktualizálásokkal és kiegészítésekkel egészen a második világháború végéig érvényben maradt.

A legnagyobb változás a Horthy-rendszer idején az volt, hogy az engedélyezési jogkört a belügy helyett a népjóléti és munkaügyi minisztérium gyakorolta. Egy ilyen intézmény szakmai megalapozása a vezető – az esetek nagy többségében egyben tulajdonos – orvoson múlt, ebbe a belügyminisztérium nem avatkozott bele. Az eljárás a törvényhatóság közgyűlésén indult, ahol a kérvényt beadták. Ezt kiadták szakmai véleményezésre a területileg illetékes tiszti orvosnak, Baján dr. Burtik Andornak; valamint az épülettel kapcsolatban a mérnöki hivatalnak, Baján dr. Fehér Jenőnek. A két hivatal konzultálhatott egymással a beadvány kapcsán, és ha mindketten támogatták, akkor a hiánypótlások és a közgyűlési határozat után továbbították a népjóléti és munkaügyi minisztériumhoz, amely döntött a működési engedély kiállításáról. Ha a területileg illetékes tisztiorvosi hivatal és mérnöki hivatal nem emelt kifogást a magángyógyintézet ellen, akkor szinte mindig kiadta a működési engedélyt.

A cikk további része csak online előfizetőink számára hozzáférhető!

Gyorshajtó a Sugovicán

Sarlós István

Baját az útikönyvek minden esetben Duna menti városként írták le, de a folyópart – mind a Duna, mind a Sugovica – fokozatosan lett a város része. A város gyarapodásával természetes volt a nyugati irányú terjeszkedés, így Pandúr-sziget, a Kamarás-Duna partjai, a nagy Duna bal partja fokozatosan került a város igazgatása alá. A folyamatban Baja és Bajaszentistván egyesítése nagy „ugrást” jelentett, a korábbiakhoz képest komoly vízfelület és ártéri területek kerültek a város fennhatósága alá. Az 1920-as években már kialakított, Baja a fürdőváros koncepció nyomán az 1930-as évek elején rendezték a Kamarás-Duna partjait a strandolás és a vízi sportok igényeinek megfelelően.

A trianoni békediktátum után az osztrák-magyar haditengerészetet felszámolták, a magyar honvédség folyamerőket nem tarthatott fent hivatalosan, de a belügyminisztérium alatt működött a folyamrendészet, mint burkolt katonai alakulat. – A katonai egység 1939. január 15-én alakult meg a Magyar Királyi Honvéd Folyamerők néven, amely 1 sajkás ezredből és 1 folyambiztosító zászlóaljból állt. Az alakulatot nem sokkal ezután átszervezték a modern háború igényeinek megfelelően. – A folyambiztosító zászlóalj elsősorban árvízvédelmi feladatokat látott el a Horthy-korszakban, az egyik alegysége Mohács-Baján állomásozott. A járőrgőzös egyik kijelölt nyári horgonyzóhelye a Kádár-sziget és a Pandúr-sziget közötti holtágban volt, innen jártak be vele rendszeresen Bajára ellátmányért a szolgálatban lévő katonák; és szegték meg a Kamarás-Dunán a közlekedési szabályokat.

A cikk további része csak online előfizetőink számára hozzáférhető!

Aki kétszer úszta át Bajánál a Dunát 1944-ben

Rainer Róbert tartalékos folyami zászlós katonai szolgálata, 1941–1944, 1. rész

<span”>A 2. világháború története máig kifogyhatatlan tárháza az újabb és újabb feldolgozásoknak, forrásközléseknek és visszaemlékezéseknek. Lapunk is több dokumentumot, memoárrészletet közölt, illetve számos – részben vagy egészében – bajai vonatkozású könyvet mutatott be, amelyek a második nagy világégés krónikájához kapcsolódnak. Ezek jó része az egyszerű szemtanúk és résztvevők (közkatonák, civilek) szemszögéből idézik fel szerzőjük életének meghatározó élményeit. Ebbe a sorba illeszkedik Rainer Róbert az alábbiakban közölt háborús notesze, amelynek szerzőjét, illetve a dokumentum keletkezéstörténetét Rainer Pál veszprémi régész-történész (a szerző fia) mutatja be. Terjedelmi korlátok miatt az írás első részéből szerzője pályáját, a következő lapszámunkban olvasható másodikból „háborús noteszének” tartalmát ismerhetik meg.

Non omnis moriar (nem halok meg egészen)

Az egykori budapesti haditengerész hősök emlékművének felirata

Rainer Pál

A m. kir. Honvéd Folyami Erők tevékenysége – leszámítva Csonkaréti Károly munkásságát – máig a II. világháborús magyar hadi szereplés elhanyagolt része. Nagyobb összefoglaló munkák nem is említik egykori honvédségünk ezen alkotórészét. Jelen írásom ennek a fegyvernemnek az életébe enged szerény betekintést, apám egykori folyamőr emlékeinek felidézésével.

Édesapám, Rainer Róbert 1922. április 8-án született Linzben (Alsó-Ausztria), osztrák eredetű tiszti családban, amelynek egyik ága az 1880-as években került Magyarországra, és itt szolgálván elmagyarosodott. Szülei Rainer Rudolf (Nagyszombat, 1886 – Cincinnati, USA, 1955) és Steinwender Margit (Budapest 1893 – Los Angeles, USA, 1979) voltak. Édesapja hivatásos osztrák–magyar, majd magyar katonatiszt volt, fia születésekor százados, később őrnagy, 1933-tól már nyugállományban volt, majd 1937-ben – egy kínos adóssági ügye miatt – kénytelen volt rangjáról lemondani.

Apám nővérével, Angélával (Linz, 1916 – Garden Grove, USA, 2001) és édesanyjával együtt 1926-ig anyai nagyanyjánál élt Linz–Urfahr-ban, mert az 1919-től a magyar Nemzeti Hadseregben (1922-től m. kir. Honvédségben) továbbszolgáló édesapjának sokáig nem volt olyan lakása, ahol családját is megfelelően elhelyezhette volna. Évekig tartó áldatlan állapot után, végül 1926-ban Kőszegen egyesülhetett a család, ahol az édesapa (nagyapám) ekkoriban az ottani katonaiskolában (m. kir. „Hunyadi Mátyás” Reáliskolai Nevelőintézet) tanított. Apám ezután gyerekkorát 1935-ig Kőszegen töltötte. Elemi iskolai tanulmányai után az I. Ferenc József Bencés Gimnázium (meglehetősen gyenge) diákja lett, bár evangélikus vallású volt.

1935-ben felköltöztek Budapestre, ahol a II. kerületben, a Fő utca 12-ben, a Vár alatt, közel a Dunához laktak. A szomszédjukban lakó barátjával, Szabó Sándorral (1919–1990) – akivel barátságuk idős korukig megmaradt – kedvenc közös időtöltésük volt a Duna-parton a különféle hajók nézése, tanulmányozása. Tanulmányait ekkor a Werbőczy István Állami Reálgimnáziumban folytatta. Itt is gyenge tanuló volt. Ellenben rendkívül aktív vízi cserkész életet élt a gimnázium 7-es számú Werbőczy cserkészcsapatában. Jól úszott, jól evezett, lelkesedett mindenfajta vízi sportért.

1941 októberében, karpaszományosként korengedménnyel vonult be katonai szolgálatra a m. kir. Honvéd Folyami Erőkhöz. Bár a m. kir. 1. honvéd kiegészítő parancsnoksághoz a korengedmény megadásáért írt kérvényében (Budapest, 1941. augusztus 27.) családja katonai múltjára, valamint a katonai pálya iránti különös hivatásérzetre hivatkozott, én némileg máshogy emlékszem erre. Idősebb korában említette, hogy kereskedelmi tengerésztiszt szeretett volna lenni. Miután jól beszélt németül, a hamburgi tengerészeti akadémiára akart felvételizni. A felvételnek azonban előfeltétele volt a már leszolgált katonaidő. Egyelőre azonban az érettségi vizsga is problémát okozott, ugyanis ezen megbukott, s már katonaként, 1942. április 21-én tette le a pótérettségit.

A cikk további része csak online előfizetőink számára hozzáférhető!

300. születésnap

Tomaskovity Szabolcs

Talán a harang az egyetlen olyan tárgy, mely bár – a dolgok természetéből adódóan – élettelen, mégis megszemélyesítve szól róla a köznyelv. Ki ne hallotta volna már a rádióban, a déli harangszót megelőző ismertetőben, hogy hány harang „lakik” az adott templom tornyában, vagy a harangnyelv rokon értelmű szavát, a „harangszívet”? Ez utóbbinak Gárdonyi Géza mesét is szentel, melyben egy új harang érkezik megrepedt társa pótlásául a faluba. Társai rendre siratják az elhunytakat, azonban az új harang szívtelen hallgatásba burkolózik, úgymond közönyös csenddel felel társai zengésére. Amikor a harangozó felmegy a toronyba, hogy megnézze, miért nem szól a legújabb, csodálkozva állapítja meg: „Ennek a haragnak nincsen szíve!” S valóban, elfelejtették elhozni a harangöntőtől a nyelvet, mely képes életet lehelni a rideg bronzóriásba. Tüstént pótolták a hiányosságot, és amikor a legközelebb megszólaltatták, már vidáman kürtölte szét a nagyvilágnak: „Van már szívem, van! Van már szívem, van! És most tudom csak: milyen boldogtalan az, aki nem tud sem sírni, sem örülni.”

A cikk további része csak online előfizetőink számára hozzáférhető!