Sokakat érdeklő, izgalmas téma került terítékre a Bajai Honpolgár-estek november 9-i alkalmán is. Székely Melinda, a Szegedi Tudományegyetem ókortörténeti tanszékének vezetője a római történelem egy kevéssé ismert aspektusát vizsgálta: a nők szerepét Róma története során.
Mayer János főszerkesztő felvezetőjében sajnálatát fejezte ki, hogy a mostani történelemoktatásban alig foglalkoznak az ókor történetével, és amenyiben igen, akkor is szinte kizárólag a férfiak – uralkodók, hadvezérek, politikusok – szemszögéből teszik azt.
Székely Melinda előadását az ókori Róma ezer évének rövid áttekintésével kezdte, a városállamtól egészen a nyugati birodalom összeomlásáig. Bár a prezentáció ezen szakasza általános ismeretterjesztés jelleggel bírt, mégis mondhatott újat a közönség képzettebb részének is, például azzal, hogy ma már nem 476-ot, hanem 565-öt, Justinianus kelet-római császár halálának évét tartják az ókor végének.
Aki a nők Rómában betöltött szerepét illetően sokszínű, pezsgő életet képzelt maga elé, téves elvárásokat támasztott. Egy tényező a római kor egészében változatlan maradt: nők nem viselhettek hivatalt. A királyságból köztársasággá, majd császársággá vált Rómában a hölgyek egyértelműen elnyomott társadalmi réteg voltak: feladatuk kimerült a gyermekszülésben, az utódok felnevelésében és a házimunkában.
De már az is szerencsének számított, ha egy leánygyermek megérte kiházasítását. Rendszeres gyakorlat volt ugyanis a gyermekek kitevése, különösen a nem kívánt lányoké. A kitevésnek két formáját is megkülönböztették: van, akit biztos halálra ítéltek azzal, hogy félreeső helyen hagyták őket. A humánusabb megoldás szerint a csecsemőt szentélyek vagy egyéb központi helyek közelébe tették, hogy az jó eséllyel életben maradjon. Ugyanakkor ezek a gyermekek így sem nézhettek boldog jövő elé: rendszerint rabszolgát csináltak belőlük.
A leánygyermekeknek még saját nevet sem adtak, hanem az atyai nemzetségből képeztek számukra. Így lehetett a Julius nemzetség lányainak neve Julia. Ha több lány is született a családba, egyfajta sorszámozást vezettek be: lehettek Julia Prima vagy Julia Secunda, vagy az életkor alapján Julia Maior és Minor.
A kiházasítás szülői feladat volt, ebben nem meglepő módon társadalmi és vagyoni megegyezés állt középpontban, a szerelem vagy akár a kölcsönös vonzalom nem volt elvárás sem akkor, sem a tényleges házasság során. A 12-13 éves leánygyermek házassági szertartása rendkívül impozáns volt, de kelléktárából nem hiányozhattak a házimunka eszközei sem, amelyeket a menyasszonnyal együtt vittek a férj házába.
A teljes tárgyalt időszakban alacsony volt a várható élettartam, különösen a nőké, akik gyakran szülés közben vesztették életüket. A 35 éves élettartam már magasnak számított náluk.
A fentebb ábrázolt egyhangú élet alól csupán a császárkor előkelő családjai kivételek. Ezek nőtagjai, ha nem is egyenrangú, de jelentőséggel bíró tagjai lettek a társadalmi életnek. Igazolják ezt tárgyi emlékek, főleg pénzérmék, amelyeken az uralkodó mellett megjelenik valamely női családtagja is.
Az előadás láthatóan megmozgatta a közönséget, a megszokottnál jóval több kérdést tettek fel. Az est sikerét jelzi, hogy a nézők egy része szívesen hallgatta volna azt tovább is.
