A naptári év utolsó Bajai Honpolgár-estjén a közönség a magyar középkor okleveleinek világáról kapott áttekintést Dr. Kőfalvi Tamás előadása segítségével.
A köznapi nyelvben, ha oklevélről beszélünk, rendszerint valamilyen díj elnyerését, eredményt tanúsító iratra gondolunk. A történettudomány terminológiájában az oklevél olyan önmagában érvényes , lezárt hiteles jogi dokumentum, amely bizonyos formai és tartalmi megkötéseknek eleget tesz.
Magyarországon először az államalapítás korában bocsátotttak ki okleveleket, ám mivel akkor még a szóbeli megegyezések domináltak, illetve az írástudás sem volt elterjedt, ebből a korból csak néhány dokumentum maradt fenn, azok zöme sem eredeti formájában. A hamisított oklevelek mellett léteztek olyanok is, melyek tartalma más iratban maradt fenn
A vizsgált időszak kezdetén egyedül a királyi káptalan rendelkezett oklevéladási jogkörrel, ahogy azonban a népesség és ezzel együtt a jogi ügyek száma gyarapodott, szükségessé vált más kibocsátóhelyek alapítása is. Nagy változást jelentett a királyi kancellária megalapítása III. Béla uralkodásakor, ez az intézmény kimondottan az oklevelek kiállításáért volt felelős. A későbbiekben hiteleshelyeket királyi udvaron kívül is létesítettek.
Az oklevél hitelességét a pecsét biztosította, ennek többféle formáját ismerjük, más-más jellegű okiratokhoz használták például a királyi nagypecsétet vagy a gyűrűpecsétet. Több alkalommal is komoly gondot okozott a magyar történelemben, hogy elveszett a királyi pecsét, így valamennyi korábban azzal ellátott dokumentumot újra kellett hitelesíten az újabb pecséttel vagy záradékolással.
Az oklevelek kiállításánán többen is dolgoztak, külön feladatkört kapott többek közt a jogállást megfogalmazó, a rövidítéseket megtervező vagy a tényleges lejegyést végrehajtó személy. Az okleveleknek számos formai követelményét ismerjük, ugyanakkor ezek mindegyikének gyakorlatilag egy ismert irat tesz eleget, néhány kulcsfontosságú elem azonban nem hiányozhat.
Szó esett az előadáson az oklevelek készítésének technikai részleteiről, fennmaradásuk körülményeiről, a pecsétek használatáról vagy épp a hamisításokról. Ez utóbbiak paradox módon esetenként hasznára is váltak a történelemtudomány számára.