2018. július-augusztus

Nyári napokon

A tavaszi időszak friss zöldségei és gyümölcsei után szinte fel sem ocsúdtunk, és már itt is a nyakunkon a nyár. Annak minden szépségével, ha lehet még több, még változatosabb piaci kínálatával. A szerencsés gazdák eddig megúszták különösebb jégverés nélkül, innen is hasonló jókat kívánok nekik. Kicsit talán idén felgyorsult minden ezen a téren, hiszen szinte minden termény jó 2-3 héttel „előrébb jár” fejlettségben, érettségben, mint az lenni szokott. Az elmúlt évek után talán ez aprócska problémának tűnik, hiszen évek óta okoz komoly gondot minden területen a jég, az idén legalább ez elmaradt. A piac sorait járva már szinte minden standon találkozhatunk friss répával, zöldségekkel, a gyümölcsök közül pedig már szezonja van a málnának, ribizlinek, egresnek, egyre több helyen lehet kapni sárgabarackot. Ami számomra a legmegdöbbentőbb volt legutóbbi látogatásom alkalmával, hogy már finom, mézédes sárga és görögdinnyét is lehet vásárolni. Ha mindez ebben a tempóban folytatódik, akkor augusztusban már a szőlőnek is szezonja lesz.

No, de ne szaladjunk ennyire előre… Ilyenkor a nagy melegben talán az ételt nem kívánjuk annyira, sokszor egy pohár hideg ital jobban esik. A Honpolgár nyári szünetére, az előttünk álló két hónapra igyekeztem olyan ételekkel, receptekkel készülni a kedves olvasónak, mely rövid idő alatt, kis energiabefektetéssel is vállalható és fogyasztható végeredményt hoz. Ezen ételek egy része akár a nyaralás alkalmával is elkészíthetők, hiszen nem igényelnek komolyabb konyhatechnológia eszközöket.

Kezdjük talán a reggelivel: a nap az egyik, ha nem a legfontosabb étkezése, reggelizzünk mint egy király, és hasonló mondatokat szoktunk használni ezen étkezésünk kapcsán. Sokan szeretnek megfeledkezni róla, aminek 10 óra tájékán már kínzó éhség a következménye, arról nem is beszélve, hogy a reggel, étkezés előtt elfogyasztott koffeinnek milyen káros hatásai vannak a gyomrunkra nézve.

Bár kissé elcsépeltnek tűnhet az „együnk reggelire kis sajtot” mondat, de véleményem szerint ha megfelelő forrásból származó, jó minőségű sajtot sikerül vásárolnunk, abban nem nagyon csalódhatunk. Személyes kedvencem a lágy kecskesajt, mely egyre több helyen, egyre több variációban megtalálható. Zsír- és kalóriatartalma lényegesen alacsonyabb a zsíros, érlelt sajtokénál, így aztán fogyókúrázóknak is megfelelő választás lehet némi paradicsommal és paprikával körítve. A következő „slágerreggeli” a joghurt. Készítsük műzlivel, friss gyümölcsökkel, cseppnyi mézzel, esetleg csokidarabokkal, máris letudtuk a reggelink és egészségünk érdekében is sokat tettünk. A házi joghurt és a friss gyümölcsök keverékéből készített étel olcsóbb, egészségesebb, mint bármely más, hipermarketben megvásárolható hasonló termék. Aki pedig valami pikánsra, laktatóra vágyik már a kora reggeli kávéja mellé, az készítsen saját sajtkrémet otthon. A mascarponéba keverjünk kis sót, borsot, esetleg zöldfűszert, reszeljünk bele 1-2 gerezd fokhagymát, keverjük össze és már kész is van a mindennél ízletesebb sajtkrémünk. Díszítsük paradicsomkarikákkal, vagy apróra vágott ecetes chilipaprikával.

Ebédre, különösen nyaralásaink alkalmával sokan fogyasztunk olaszos ételeket. Talán kevesen gondolják, de ezek elkészítése házilag sem akkora munka, hogy akár egy nyaralás alkalmával ne lehessen elkészíteni. Jöjjön is mindjárt két példa minderre.

Kezdjük talán a legdivatosabb étellel, a pizzával! Vegyünk fél kg lisztet, fél élesztőt, egy-két teáskanál sót, mokkáskanál cukrot ½ dl jó minőségű olívaolajat, 50 g parmezánt, szárított kakukkfüvet és langyos vízzel dagasszunk belőle lágy tésztát. Hagyjuk magára egy órára, közben készítsük el kedvenc feltétünket /sonka, hagyma, főtt tojás, olajbogyó, hal, stb/ valamint a szószt. Ez utóbbihoz fél liter passatát /áttört paradicsom/, vagy 6-7 dl házi, nem cukros paradicsomlevet forraljunk be szósz állagúra, ízesítsük ízlés szerint sóval, borssal, zöldfűszerrel, kevés balzsamecettel. Ha elértük a kívánt állagot húzzuk le a tűzről, keverjünk el benne egy marék friss bazsalikomlevelet nem túl apróra aprítva és hagyjuk hűlni. A tésztát nyújtsuk nagy gáztepsi nagyságúra, kenjük meg a szósszal, dobáljuk rá a feltéteket, sajtot és 180 oC-on süssük 30-40 percet.

A másik nagy nyári klasszikus, a spagetti. Vegyünk 250 g tésztát, főzzük fogkeményre, ahogy az olasz mondja, „all dente”-re, vagyis még kissé kemény belsejűre. Tapasztalatom szerint ez a hazai tésztákon tapasztalható főzési idő előtt 1-2 perccel van. Szűrjük le, a főzővízből 1-2 merőkanálnyit tegyünk félre. Tegyük egy serpenyőbe a tésztát kevés főzővízzel, hozzáadjuk a finomra reszelt sajtot (a legmegfelelőbb erre a célra a pecorino), és addig keverjük vagy autentikusan rázogatjuk és adagoljuk a főzővizet, amíg krémes állagú ételt nem kapunk. Azonnal tálaljuk frissen jó sok őrölt feketeborssal.

Mi legyen vacsorára? Mindenképpen olyan, ami a gyomrot nem terheli, mégis ízletes, laktató, no és persze gyorsan elkészül. Ilyen például a töltött cukkini. Válasszunk 2 főre 3 nagyobb darabot, vágjuk félbe, kaparjuk ki a belsejüket. Ez a rész esetleg egy zöldsalátához a későbbiekben felhasználható, semmiképpen ne dobjuk ki! Keverjünk össze ricottát, vagy alaposan áttört túrót kevés sonkával, vagy apróra vágott kolbásszal, ízesítsük kevés csípős, őrölt pirospaprikával és töltsük be a cukkinikbe. Aki húsmentesen szeretné, vágjon össze apró kockára fetasajtot, keverje össze karikára vágott olívabogyóval, és kész is van. A töltött cukkiniket borítsuk be karikára vágott paradicsom szeletekkel, szórjuk meg bőségesen sajttal és 180 oC-on süssük aranybarnára őket.

Minden kedves olvasónak jó pihenést, kellemes, élményekkel teli nyári napokat, nyaralást kívánok. Ne felejtsék: jót enni jó!

Múltfeldolgozás regény formában

A német szépirodalomban a második világháború után egy sajátos irány volt az ún. Vergangenheitsbewältigung (‘a múlt feldolgozása, meghaladása, legyőzése’) témakörében született művek sora, amelyek hősei általában a második világháború alatt átélt traumák, elkövetett bűnök, elfeledeni kívánt események súlya alatt szenvednek. (Mások mellett Günter Grass, Heinrich Böll vagy Martin Walser voltak az irányzat legnevesebb képviselői.) Ilyen súlyos traumái azonban nemcsak a németeknek vannak, és a második világháborúnak is számos olyan szörnyűsége volt, amelyeknek generációkon átívelő hatása volt, ám sokáig a nyilvánosság előtt nem lehetett róluk beszélni, így még nehezebb volt feldolgozni azokat.

A jugoszláviai magyarságot és németséget 1944-45 folyamán ért megtorlások – amelyeket nyugodtan nevezhetünk tudatos, szervezett népirtásnak – még ma sem tartoznak történelmünk legismertebb eseményei közé. A legtöbb középiskolás tankönyvben legfeljebb egy-egy zárójelbe tett mondat utal rájuk, pedig a Tito-partizánok akciójának több tízezer halálos áldozata volt, az elmenekült százezrekről nem is beszélve. (1948 után Jugoszláviából a közel félmilliós német kisebbség gyakorlatilag teljesen eltűnt, de a magyarság száma is jelentősen csökkent.) Szerencsére ma már sokkal többet lehet tudni ezekről a tragédiákról, amelyekről több történeti és visszaemlékező munka készült. Az eseményekről (és különösen azok méreteiről) sokáig mit sem sejtő magyarországi közvélemény felvilágosításában kiemelkedő szerepe van a Keskenyúton Alapítványnak, amely könyvkiadással, kiállítások és konferenciák szervezésével, az erre vonatkozó kutatások támogatásával igyekszik segíteni a délvidéki tragédia tudományos feldolgozását, de az áldozatok jogi rehabilitációját is. Az alapítvány szervezte a május-június folyamán Baján is látható A délvidéki magyar Golgota 1944-45 c. vándorkiállítást, amelynek keretei közt néhány kiadványukat is meg lehetett vásárolni.

A bezdáni születésű újságíró, Friedrich Anna könyve is az alapítvány révén jelenhetett meg, és maga is hozzájárul mind az események megismeréséhez, mind a délvidéki kisebbségi lelkivilág megértéséhez. A regény – egészében nézve fiktív – történetébe a szerző több valós történet elemeit szőtte egybe: egyrészt egy a járeki „haláltábort” túlélt újvidéki német asszonyét, másrészt saját (magyar és német nemzetiségű) szüleiét, harmadrészt pedig a második világháború után a jugoszláviai Bánátból elmenekült, majd Németországban integrálódni próbáló német és magyar emberekét. Ezen, az élménygeneráció által nagyrészt személyesen elbeszélt emlékek „összedolgozásából” teremtette meg főszereplője, a délvidéki német-magyar házasságból származó Emling Róza alakját, akinek élettörténete a könyv magját alkotja. Róza egy meg nem nevezett vegyes lakosságú településen (amely erősen emlékeztet Bezdánra) él szüleivel, 1944 ősze azonban egy véletlen folytán épp Újvidéken éri, ám ez sem menti meg a tragédiától: miután nem sikerül elmenekülniük, rokonaival a járeki, németek számára létrehozott koncentrációs táborba kerülnek, amelynek a „bűnös” németek lassú megsemmisítése volt a feladata. Itt aztán minden megtörténik, ami egy fiatal lány életét örökre megnyomoríthatja: szemtanúja és átélője lesz emberek megkínzásának, éhhalálnak, végső elgyengülésnek, az emberi érzések lassú kihalásának, ő maga pedig többször is nemi erőszak áldozata lesz. A háború után teljes árvaságra jut: apja még a harctéren esett el, anyja a láger szenvedéseibe pusztul bele, német nagyszülei egy másik (a gákovai) haláltábor áldozatai lesznek. Nem csoda, ha a szörnyűségeket túlélő fiatal lány végül a Németországba település mellett dönt.

A regény azonban – bár cselekményének fontos részét adják a lágerélmények – elsősorban mégsem a szenvedések rögzítésének, hanem azok feldolgozásának története. A történet legnagyobb része, amelyet a szerző (egyes szám első személyű formát választva) kezdetben párhuzamosan mesél a jugoszláviai élményekkel, már Nyugat-Németországban játszódik, és főleg a sokkoló élmények emlékét magában hordozó, idegen környezetbe került lány beilleszkedéséről szól. Kiderül, hogy későbbi emberi kapcsolataira, szerelmeire, családi viszonyaira is rátelepszik a ki nem beszélt, egészében nem is ismert múlt és az igazság keresése. Jól szemlélteti a hazáját elhagyó ember gyökértelenné válását: a régi otthon közössége megszűnt, a család életben maradt része szétszakadt, az új környezethez viszont még nem alakultak ki azok a kapcsok, amelyek alapján otthonának érezné. A regényíró az értékelést az élete vége felé, a nyolcvanadik évén is túl járó, megözvegyült Róza szájába adja, aki kíméletlen őszinteséggel beszél saját hibáiról, eltévelyedéseiről is. Ugyanakkor sok évtized után sincs válasz a regény címében is feltett kérdésre: miért kellett mindennek így történnie? Az egész történetet végigkíséri a kiszolgáltatottság érzése: hőse szinte állandóan tehetetlenül sodródik az eseményekkel, sorsa többnyire mások kezében van. Amit elmondani próbál, szinte elmondhatatlan, mert az átélt eseményeket le lehet ugyan írni, de a hozzájuk kapcsolódó érzésvilágot majdnem lehetetlen érzékeltetni.

És itt jutunk el a könyv értékelésének problémájához. Nem vitás ugyanis, hogy egy nagyon sötét korszak összeségében véve hiteles dokumentációja született meg. Ugyanakkor a hitelességre való törekvés egy kicsit a művészi élmény rovására ment. A történet szerelmi szálain kívül szinte teljesen hiányzik a műből a fikciós elem, ami miatt a főszereplőn kívül szinte minden figura kicsit színtelen, arctalan marad. Ugyanezen okok miatt hiányoznak az igazán váratlan, izgalmas fordulatok a cselekményből; véleményem szerint a szerző ennél szabadabban is kezelhette volna az értékes alapanyagot. Az egyes szám első személyű elbeszélés ellenére érezhető, hogy az író másoktól hallott élményanyagot dolgoz fel, amelyből az a személyes hitel hiányzik, amely például színek, szagok, hangok, látszólag jelentéktelen részletek leírásában jelenhetne meg. (Ezt hallott, nyilván rövidítve elmesélt történet nem tudja visszaadni.) Hiányzik a műből az a mélység, amely például – a témájában közel álló – Gion Nándor Ez a nap a miénk c. regényét jellemzi, amely nemcsak kimond, hanem mond is valamit, és évek után is emlékezetes olvasmányélményt ad az olvasónak.

Vagyis ez a könyv elsősorban azoknak ajánlható, akik általuk nem (eléggé) ismert eseményekről szóló dokumentarista prózát akarnak olvasni, annak ugyanis kiváló. Maradandó szépirodalmi élmény akkor válhatna belőle, ha – József Attila intését figyelembe véve – nemcsak a „valódit”, hanem az „igazat” is meg tudná ragadni. Ez azonban olyan szépírói feladat, amelyhez nemcsak szorgos gyűjtőmunkára és empátiára, hanem egészen kiemelkedő tehetségre is szükség van. Ezzel együtt nagyon fontos, hogy a könyv megszületett; ha kiemelkedő irodalmi díjakat – valószínűleg – nem is fog kapni, a közös bácskai történelem olyan részletére irányítja a figyelmet, amelyet semmiképp sem szabad elfelejteni – főleg, hogy feldolgozása sem történelmi, sem szépirodalmi értelemben még nem fejeződött be. (Friedrich Anna: Miért? Warum? Egy jugoszláviai lágert túlélt magyar-német asszony története. Keskenyúton Alapítvány, Budapest, 2016.)

„Befogad és kitaszít a világ…”

Nagy sikerrel játssza a Bajai Fiatalok Színháza A dzsungel könyve c. musicalt, amelyet Mayer János is megnézett, és le is írta, mit gondol a helyi társulat előadásáról.

„Csak egy út van, a járatlan” – énekli Maugli a darab első felvonásának végén, de ez az, ami abszolút nem igaz a Bajai Fiatalok Színházának ezen évadbeli utolsó bemutatójára. Ezzel a darabbal ugyanis – több bátor, kísérletezős produkció után – visszatértek a legtöbb sikert és nézőt ígérő musical (helyesebben: zenés játék) műfajához, amelyet alkotók és résztvevők is nagy elhivatottsággal művelnek.

A dzsungel könyvével pedig sok szempontból nem lehet nagyot tévedni: már Kipling regénye is sokak kedvence volt, az ennek alapján készült színpadi alkotás pedig igazi családi szórakozást ígér: a gyerekek rácsodálkoznak a tanulságos történetre, együttéreznek az életéért és az elismerésért küzdő „emberfarkas” sorsával, szüleik pedig jókat kuncognak a Geszti-féle (olykor finom, máskor könnyfakasztó) szóvicceken és kínrímeken, de azoknak is sokat ad, akik csak fülbemászó dallamokat és izgalmas betétdalokat akarnak hallani, arról nem is beszélve, hogy a táncosok teljesítménye a látványelemek tárát is erősíti. Ezen túl a darab tele van aktuális utalásokkal, zenei reminiszcenciákkal is, és ez azokat is elszórakoztathatja, akiket a musicalek az eredeti történeteket leegyszerűsítő ábrázolásmódja talán bosszantana.

Mert ha így nézzük, akkor persze a Dés-Geszti-Békés hármas darabjába dramaturgiailag-logikailag itt-ott bele lehet kötni: Maugli talán túl gyorsan lesz felnőtt, túl hamar tanulja meg az ember világát és beszédét, talán Túna szerelembe esése sem logikus az addigiak alapján (azon túl, hogy Maugli körbeszaglászta és óvatosan megérintette, sokat nem tudhat róla), az emberek számára a darabban nem derül ki, hogy Maugli győzte le Sir Kánt, a végkifejletből talán hiányzik az igazi drámaiság stb., de mindez nem sokat számít, mert a játék szórakoztat. Ahogy azt is elnézzük a szerzőknek, hogy egyes dallamok máshonnan ismerősek (pl. a nyitány az Oroszlánkirály főcímdalára emlékeztet), mert olyan zenei stíluskavalkádot is nyújt, hogy valamelyik irány biztosan tetszik a nézőnek. Viszont ennek a színházi változatnak a világa talán még sötétebb, mint Kipling regényének (pedig az is elég kritikus), hiszen hősét végül mind a dzsungel, mind az emberek világa kitaszítja magából, boldogságát csak mindkettőtől távol, a magánélet (végül pénzen megvásárolt) harmóniájában találhatja meg.

A fentiek persze lényegében függetlenek a konkrét megvalósítástól, hiszen az alapanyag adva volt, ebből kellett a bajai társulatnak a lehető legjobbat kihozni. A végeredménnyel pedig, azt hiszem, percegő pennájú kritikusként is elégedettek lehetünk, a közönségsiker pedig garantált.

A díszlet (Kelle Kristóf és Klemm Martin munkája) ezúttal kevesebb, de kellőképpen látványos, és valóban funkciója van, a jelmezek (Fehér-Baros Anikó) egy része igazi telitalálat, más része „csak” igen jó. (Kának ha ruhájának vége a földig érne, még inkább éreztetné kígyó jellegét.) Nagy szerep jut a hol farkasként, hol majomként, máskor emberként színre lépő tánckarnak, amely jól átgondolt és begyakorolt koreográfia (Láng Barbara) szerint mozog, és nem hagyja lankadni a néző figyelmét az egyéb akciójelenetektől mentes időszakokban sem. És az is növeli a produktum értéket, hogy olyan zenei részek is vannak benne (Válj kővé, A tigris éjszakája, Csak egy út van, Beszél a szél), amelyek önálló dalokként is megállják a helyüket, míg a keselyűk zárószáma (Kegyelet egylet) a francia kabarészínpadok hangulatát idézi.

Az idei előadáshoz azonban az esetek döntő többségében jól sikerült megtalálni az egyes karakterekhez illő szereplőket, és így a legtöbbjük emlékezeteset is nyújt. Azt sem akarjuk elhallgatni, hogy többen most először tudták megmutatni valódi értékeiket: Kerényi Ádám (Akela) zenészként már sokszor bizonyított, prózai színpadi szerepeiben engem sosem győzött meg – eddig. Az érző szívű, nemes lelkű falkavezér ábrázolása igen erős, és színpadi beszéde is sokkal érthetőbb, mint bármikor korábban. Kicsit szkeptikus voltam Torda Balázs (Maugli) főszerepbe állításával kapcsolatosan is, eddigi alakításaiban inkább csak afféle megbízható, szürke eminenciás volt. Szerencsére ez az aggodalom nem igazolódott be; igaz, a főszereplő torkában nem rejtőzik Pavarotti– vagy akár Ronnie James Dio-féle hangterjedelem, de mély átéléssel és alázattal sokat lehet pótolni, és az érzelmi hullámvasút különféle állomásait is jól megjeleníti. Igazi nyereség, hogy Sir Kán szerepére vendégként sikerült megnyerni Kósa Zsoltot, az ő jóvoltából olyan magas hangokat, rekesztéseket és sikolyokat is hallani, amilyenekre kevesen képesek. A szerep és játszó tökéletes találkozása Csil (Földes Péter), aki a zsákmányra pályázó keselyűből egyszerre képes egyfajta vészmadarat, a halál angyalát formálni, de ha a szükség (vagy inkább a koreográfia) úgy hozza, afféle karmesterré (vagy tamburmajorrá?) lényegül át, és még meggyőzően is énekel – pedig ilyet már rég nem hallottunk tőle. (A dolog annak ellenére működik, hogy a legtöbb feldolgozásban ezt a szerepet nő játssza.) Ebben a megközelítésben az öregedő mackó Balú (Balázsevits Tamás) „a dzsungel Makarenkójává” válik, aki a fizikai erőszak nevelő hatását szemlélteti ifjú védencén, mégis szerethetővé válik, mert szándéka – a vitatható módszer ellenére – megkérdőjelezhetetlen. Balázsevits dübörgő basszusa pedig jól illik ehhez, akár beszédről, akár énekről van szó. Bagira szerepét kettős szereposztásban játsszák, az egyikük (Terray Orsolya) típusa inkább anyáskodó, másikuké (Bárdos Gréta) inkább csábítóan nőies, de a fekete párduc jellemétől egyik felfogás sem idegen, így ők inkább kiegészítői, mintsem ellenpólusai egymásnak. Énekhangjuk is eltér egymástól; az egyiküké tisztán csilingel, a másiké inkább bársonyosan búg, de egyaránt meggyőző mindkettő. A rendező Ottmár Attila Ká, az óriáskígyó szerepét osztotta magára, és ez vén cinikus alakításában valóban képes félelmet, viszolygást kelteni nemcsak a „majmócákban”, hanem a közönségben is (főleg, amikor énekét lézeres effektusok kísérik). Túna (Nagy Alma Virág) szerepe szerintem a műben nincs elég árnyaltan kidolgozva; a játszónak kedvesnek, szépnek, aranyosnak kell lennie, erre Nagy Alma „rutinból” is képes, sőt éneklésével további színt ad fellépésének, többre ez a karakter nem nagyon ad lehetőséget. Farády László (Buldeó) több előadás után leküzdötte szövegproblémáit, de szerepének mélyebb kidolgozására, a szövegmondás tökéletesítésére láthatóan már nem maradt ideje, így zsarnokoskodó, nagyotmondó „zsebdiktátor” lett belőle, félelmetes, tekintéllyel bíró, valódi csoportvezér nem. (Pedig hát az emberek hisznek neki.)

De ez a játék nemcsak a „nagyobb” szerepeket vivő résztvevőkön áll vagy bukik; legalább ilyen fontos, hogy az üvöltő farkasfalka vagy az izgága majomcsürhe meggyőző legyen, és néhány mondatos megjelenésük is emlékezetes maradjon. Jól láthatóan most velük is igen sokat foglalkoztak a darab helyi színpadra álmodói, így a siker komoly, hónapokon át tartó csapatmunka eredménye.

A darab nem fest éppen szép képet sem az emberi társadalomról, sem az állati világról, de az is tény, hogy létező problémákat feszeget (felnőtté válás, beilleszkedés a társadalomba, nem kívánt szerelem, az identitás meghatározása). Nem tudni, hogy vajon a „dzsungel törvénye” vagy a képmutatásra, tekintélyelvre épülő emberi világ működési mechanizmusa-e a keményebb, a történet különösebben vonzóvá egyiket sem teszi. Így a happy end nem is lehet teljes, ha a legfőbb gonoszok megbűnhődnek vagy megszégyenülnek is, a világ semmivel sem lett jobb. Modern mese ez tehát modern gondolatokkal, még ha Maugli túlélésének kulcsa mégis a barátság és a szeretet régi értékeiben keresendő is. A mai, indulatokkal, gyűlölettel teli világban nem árt a mese és a zene eszközeivel is emlékeztetni arra, hogy – bár sok dolgot másként látunk, más pártokra szavazunk, más értékeket tartunk elsődlegesnek – mind „egy vérből valók vagyunk”. (Dés László – Geszti Péter – Békés Pál: A dzsungel könyve. Zenés játék két felvonásban. Rendezte: Ottmár Attila)

Kelemen Áron fotói

Mayer Antal: „Én már választottam hazát…” c. könyvéről

Mayer Antal könyvének már a címe is érdekes és figyelemfelkeltő, hiszen egy idézőjelek közé zárt kijelentés, melynek végén három pontot, vagyis a befejezetlenség, bizonytalanság, de egyben a továbbgondolás, elgondolkodtatás központozási jelét használja. A szerző előszavában megtaláljuk a magyarázatot: ópapát (nagyapját), Mayer Józsefet idézi, aki 1946 – 47-ben, a németek kitelepítésekor nem akarta elhagyni hazáját, Magyarországot. Ennek a mondatnak a rendkívül összetett magyarázatát és jelentését adja maga a könyv, a visszaemlékezés, amelyet szerzője már érett fejjel, nyugdíjba vonulása után, a mindennapok hivatali szorításából kikerülve nagyon rövid idő alatt írt meg.

A memoárok jellemző jegyeit bemutatva a tudományos kutató azt mondja, hogy megíráskor „a múltról utólag, tudatosan alkot képet az elbeszélő, amikor emlékeit már az eltelt idő, a jelen elvárásai és más tényezők is befolyásolják” (Pihurik Judit). Mindez igaz a visszaemlékezésekre általában, de Mayer Antal kötetében a múlt emlékeinek leírásakor nem ez a tudatosság és más tényezők a meghatározók. Sokkal inkább a József Attila megfogalmazta attitűd:

„Te kemény lélek, te lágy képzelet!
A valóság nehéz nyomait követve
önnönmagadra, eredetedre
tekints alá itt!”

Mayer Antal sváb családban született 1938-ban a Jugoszláviához tartozó Bezdánban, ahonnan a második világháborút követően, 1946-ban menekültek előbb Bajára, majd Bátmonostoron éltek. Baján elvégezte a tanítóképzőt, és Somberekre, egy svábok, felvidéki magyarok, bukovinai székelyek lakta Baranya megyei településre helyezték. A következő állomás Dávod volt, majd a pécsi tanárképző főiskola elvégzése és házasságkötése után magyar–történelem szakos tanár lett Csátalján, emellett Észak-Bácska szakfelügyelőjévé nevezték ki. Milyen ember is volt Mayer Antal? Akik találkoztak vele, ismerték, rendkívül jó pedagógusnak, emberséges, jóindulatú, a fiatalokat segítő, megértő, türelmes szakfelügyelőnek tartották. Személyiségének alakulását, formálódását is nyomon követhetjük a könyv lapjain.

A kötetet a szerző fia, Mayer János szerkesztette, s az alcímben pontosította a könyv tartalmát: Egy bácskai családtörténet és más, összegyűjtött írások. „A kötetbe a visszaemlékezéseken kívül felvettük még néhány korábbi, nagyrészt folyóiratokban megjelent írását is, amelyek főként hely- és kultúrtörténeti érdeklődését mutatják. Ezek az írások néhol kiegészítik a visszaemlékezéseket, másrészt talán édesapám egyéniségéről is sokat elárulnak.”

A visszaemlékezés mindössze tíz esztendőt, az 1938–1948 közötti időt, a szerző gyerekkorát idézi meg, amely magába foglalja a második világháború megpróbáltatásokkal teli időszakát, az ideológiák zűrzavarában Bezdán társadalmában kialakuló „hidegháborús” helyzetet, a családon belüli megosztottságot, a háborút követő a szerb megtorlásokat, a kényszerű menekülést, az otthonkeresést is. Apró emlékképekre fűzi fel a család és Felső-Bácska történetét, ahogy visszaemlékezései elé írt bevezetőjében mondja: „Az emlékek természetesen mozaikszerűek, mert a gyermekkori emlékképek természetszerűen vagy nagyon élesek (fényképszerűek), minden részletre kiterjedők, vagy vészesen homályosak. Nos, az utóbbiakat a családi kollektív emlékezet felhasználásával igyekszem pótolni.”

Történelemszakos tanárként emlékképeit természetesen el tudta helyezni a „nagy történelem” folyamatába. Megtalálta az okokat is arra, hogy mi miért történt vele és családjával. De „nem helytörténeti monográfiát, hanem szubjektív visszaemlékezést kívánt írni”. Szülőfaluja bemutatásakor még pontos népszámlálási adatokat is közöl a nemzetiségi összetételre s annak változására vonatkozóan, a továbbiakban, élete későbbi állomáshelyei kapcsán már nem teszi ezt, az emlékezés válik fontossá, s nem a történeti adatok pontossága.

Mayer Antal visszaemlékezését két nagy fejezetre osztotta: 1. Bezdán; 2. Újrakezdés a semmiből (Baja, Bátmonostor), melyeket belső, beszédes fejezetcímekkel tagolt.

Az idilli gyermekkort a bezdáni „nádudvari” utcai ház jelentette, ahol három, később (1941) a grószmutterrel (a családban a dédmamát nevezték így) együtt négy generáció élt együtt, s mindenkinek megvolt a maga feladata. Két nagybátyja közül az egyik, Ferenc még velük élt, Szepi batya már külön családban.

A családtagok bemutatásakor Mayer Antal sok-sok apró történetet mond el, Krúdyhoz hasonlóan egy-egy apró villanást a fényképszerűen felidézett múltból. Mesél ómami sütési tudományáról, a grószmutter emlékeiről, cipész nagyapja első háborús elbeszéléseiről, mindezt kedvesen, bájos derűvel, szeretettel. Hasonlóan szól a falu többi lakójáról, megidézésük anekdoták sorát indítja el. Gyermekként ezek az emberi kapcsolatok a meghatározók, és sokáig nem is érzékelhet mást, mígnem őt is elérik azok a történések, melyek a felnőttek világát már korábban meghatározták.

A többségében magyarok, mellettük németek (svábok) lakta felső-bácskai település, Bezdán lakói békében éltek egymással és egymás mellett a Trianont követő évtizedekben is, amikor mindkét népcsoport tagjai a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság – később Jugoszlávia – kisebbségi létbe kényszerült állampolgárai lettek. Változásokat az 1930-as évek hoztak, melyek elsősorban a sváb lakosságot osztották meg. A Kulturbund (Deutsch-Schwäbische Kulturbund Volksverein), később Volksbund kezdetben csak a sváb kulturális hagyományok megőrzését és ápolását tartotta szem előtt, később egyre inkább a nemzetiszocialista eszmék propagálását tűzte ki célul. A falu német lakossága lelkes hívővé vagy elutasítóvá vált, és családokat is képes volt ketté szakítani. A Mayer családot is megosztotta ez a birodalmi offenzíva. Mivel a nagyapa, Mayer József nem csatlakozott a Volksbundhoz, a házukra a Volksverräter (népáruló) szót festik, a családot a Feigling (gyáva) szóval illetik, Mayer Antalt, az óvodába menő kisfiút megverik, kisfeiglingnek csúfolják.

A nagyapa 1941-ben üdvözli a Délvidékre bevonuló magyar katonákat, két fia (Ferenc és József) 1944-ben, Magyarország német megszállását követően önként jelentkezik a német hadseregbe. Ópapa ezt nem tudta megbocsájtani, s el sem köszönt a német katonaként frontra induló fiaitól. A harmadik fia, János (Mayer Antal) édesapja nem állt be német katonának, ezért is sorozatos atrocitások érik a helyi svábság részéről. Egy verekedésig fajuló incidensben a nagyapa így kiált a fiára támadóknak: „Az anyátok büdös sváb istenét, csak egy is jöjjön ide, rögtön agyonvágom.” Mayer Antal apjának – elkerülendő a hasonló veszélyes helyzeteket – nincs más választása, mint 1944-ben beállni a magyar hadseregbe, azonban hamarosan orosz fogságba esik, s csak 1948 júniusában találkozhat újra családjával.

A nagyapa alakja meghatározó Mayer Antal életében. A Monarchia katonája az első világháborúban, bajtársai a birodalom különböző nemzetiségű polgárai. Világlátott ember, szemben családjával s Bezdán lakóival, akik falujuk határát is alig hagyták el. Súlyosan megsebesült, így 1941-ben megillette volna a vitézi cím és a vele járó földbirtok, de magyarosítania kellett volna a nevét, amire nem volt hajlandó. Példakép a haza iránti hűségre, de egyben a származást büszkén vállalásra is. Ő lesz az apa Mayer Antal éltében a menekülések, az új otthon keresésének időszakában.

A délvidéki magyarok és németek történetének tragikus esztendeje volt 1944 vége. Több történeti tanulmány, szépirodalmi mű is megjelent erről az időszakról, köztük Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában című dokumentumregénye. Talán nem a vérbosszú kifejezés határozza meg legpontosabban az eseményeket. Nem az újvidéki Hideg napok bosszújáról volt szó, hanem etnikai tisztogatásról, pontosabban a kollektív bűnösnek kikiáltott magyar és német lakosság kiirtásáról. Mayer Antal gyerekként tanúja volt ennek a népirtásnak, pontosabban a tömegsírokba lökött, megölt magyarok és németek újratemetésének. A viaszosan fénylő halottak látványa és szaga számára mindörökre meghatározta a későbbi, novemberi halottak napjának hangulatát.

Bezdánban mindenki tudta a Mayer családnak a náci ideológiához való viszonyát, korábbi kiközösítésüket, ám sem svábként, sem magyarként nem élhettek biztonságban a faluban. Az 1946-os év januárjában azt a figyelmeztetést kapta a család, hogy a hírhedett gákovai lágerbe viszik őket is, ahol nagyon sokan haltak meg betegségekben, vagy az éhhalál végzett velük, és ahová már több ezer délvidéki svábot zártak. Egyetlen kiút maradt számukra: menekülés Magyarországra.

A rettentő hidegben, nagy hóban, éjszaka, lovas szánon próbáltak átjutni a nem látható határon. A megpróbáltatásokat igen szemléletesen, apró hanghatásokkal írja le Mayer Antal: a határig nem csilingelt a szán csengője, mint az megszokott volt, s a megérkezést, a szabadságot az újra megszólaló csengő jelentette.

A Bezdánból való menekülés az életüket megmentette, de számtalan megpróbáltatás várt a mindenüket hátrahagyott, egy batyuval megérkezett családra. Ópapa testvére Baján élt, elég jómódú is volt, kényszerűségből befogadta őket, de a mindennapok bővelkedtek kisebb-nagyobb megaláztatásokban. Míg csak kevés megértést érezhettek a közvetlen rokonnál, annál meghatóbb a Bátmonostor idegen lakóinál tapasztalt szolidaritás.

Mayer Antal ebben a magyarok lakta faluban folytatja tanulmányait, tanárai, a település lakói megértő figyelemmel segítik. Bár sokszor költöznek egyik albérletből a másikba, a gyerek felfedez magának egy új világot, új szereplőkkel, pajtásokkal. Új játékokat tanul. Néprajzi szempontból is figyelemre méltók, érdekesek az étkezésről, viseletről, szokásokról szóló leírásai, történetei.

Az édesapa hadifogságból való szabadulása és megérkezése, az általa megélt és elmesélt élmények zárják a visszaemlékezést 1948-ban.

Ezt követően sorsuk összekapcsolódik azzal a közösséggel, amelyben éltek. Visszaemlékezéseihez írt epilógusában a következőképp szól: „a változások az új hazában ugyanúgy érintettek bennünket, mint azokat, akikkel Bátmonostoron egy faluközösségben éltünk, akik erre az időre befogadtak már minket, talán azért is, mert ők is úgy érezték, most már hozzájuk akarunk tartozni, ha ezer szállal kötődünk továbbra is múltunkhoz. Ópapának a címben idézett mondásával magam is a mai napig azonosulok, mert a családom minden tagjával egyetemben megtaláltam a hazámat.”

Mayer Antal könyvének második fejezetét fia által válogatott, nagyrészt megjelent írásai adják, melyeket két alcím köré rendez: 1. Somberek; 2. Csátalja és Bácska (Régen történt – majdnem elfelejtett érdekességek a Bácskából).

Somberek, ez a Baranya megyei település Mayer Antal pedagógusi pályájának első állomása, ahova a bajai tanítóképzőben végzett tanulmányait követően, 18 évesen helyezett a tanügyi hatóság. Ebben a soknemzetiségű faluban a kitelepítés után megmaradt németek, valamint a második világháború utáni nagy népvándorlást követően ide telepített felvidéki magyarok és a Délvidékről menekült bukovinai székelyek éltek. A fiatal tanító a felfedezők kíváncsiságával, de személyes sorsából fakadóan megértéssel, nagy empátiával közelít feléjük, s rövidesen elnyeri bizalmukat, megbecsülésüket. Színesen mutatja be a falut, sok apró anekdotából ismerhetjük meg a lakókat, s ahogy Bezdán és Bátmonostor esetében is megfigyelhettük, néprajzi szempontból is érdekesek elbeszélései. Somberek lakosságának összetétele nagyon hasonlít Csátaljáéhoz, ahol házasságkötése után letelepedett, élt és tanított haláláig.

A Csátalja és Bácska fejezetben olvashatunk svábbálról, humoros történetet a névmagyarosításról, borhamisításról és a híres csátaljai kadarkáról, az iskola történetéről, valamint kicsit szomorú, érzékeny visszatekintést és összegző írást búcsújáról az iskolától, tanítványoktól és a kollégáktól.

A világosan szerkesztett kötetet Mayer János jegyzetekkel is ellátta, melyek segítik az olvasót a történelmi események megértésében, lefordítja a német kifejezéseket, eligazít a családtörténetben. A szerkesztői előszóban megismertet a könyv keletkezéstörténetével, a kiadás nehézségeivel. Az egyes fejezetek közötti összekötő szövegével koherens egésszé szerkeszti a kötetet.

A könyv végén egy fotóválogatást találunk. Családi képeket láthatunk, így a visszaemlékezések szereplői arcot is kapnak, de megnézhetjük, milyen volt Bezdán, s milyen a szülőház ma. A családi képek különösen szépek és értékesek, kár, hogy nem láthatjuk nagyobban és jobb minőségben. (Igaz, ez elsősorban anyagiak függvénye.)

Mayer Antal könyve olyan történeteket mesél el, mely egyedi, de mégis ismerősnek tűnik. A külön-külön megélt élmények a visszaemlékezéseket olvasva a szerzővel közösen felidézhetők, s önmagára ismerhet az olvasó. Az is, aki koránál fogva átélte, családjában halhatta, de – Mayer Antal lebilincselő stílusának is köszönhetően – a fiatalabb generáció tagjaiban felkeltheti az érdeklődést saját családja története iránt.

(Mayer Antal: „Én már választottam hazát …” Válogatta, sajtó alá rendezte, az összekötő részeket és az előszót írta Mayer János. Ad Librum Kiadó/ Személyes Történelem, Budapest, 2018.)