Paul Harris-díj Sarlós Istvánnak

Szerkesztőbizottságunk tagja, Sarlós István levéltáros (Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Megyei Levéltára, Bajai Fióklevéltár) a Rotary Club Baja 2017/18. évi elnöke Paul Harris-díjat vehetett át az 1911-es Rotary District (ez a magyar Rotary hivatalos megnevezése) 2018. június 2-án Hódmezővásárhelyen megrendezett évzáró konferenciáján Mészáros Zoltán kormányzótól.

A szervezet legmagasabb rangú elismerését, a Rotary International alapítójáról, Paul Harrisről elnevezett díjat azok kapják, akik sokat tettek a Rotary-s eszmékért. A díj nem csupán a kiemelkedő egyéni teljesítményt jelzi, hanem egy klub működésének értékmérője is díjazottainak száma, amely nemzetközi mértékkel minősíti az érintett klubot. (A Rotary Club Baja tagjai közül Sarlós István hetedikként kapta meg a Paul Harris díjat!)

A hivatalos kormányzói indoklásban kiemelték Sarlós István elnöki éve alatt tanúsított példamutató szorgalmát, a Rotary Club Baja életébe változást hozó új – hölgy – tagok felvételét és a klub változatos – elsősorban a rászoruló és sérült gyerekeket támogató, nekik új élményeket adó – programjait.

Sarlós Istvánnak Eva Persson világelnöki küldött tűzte ki a kitüntetést. Jobbra Mészáros Zoltán, a Rotary Magyarország 2017/2018-as kormányzója

 

Almási Tibor gyászbeszéde Makk Ferenc temetésén

 

2018. április 21-én elhunyt Makk Ferenc történész, egyetemi tanár. Júniusi számunkban két megemlékezést olvashattak róla. A következőkben Almási Tibornak, a Szegedi Tudományegyetem Történeti Segédtudományok Tanszék vezetőjének (e poszton Makk Ferenc utódjának) a június 1-i temetésen elhangzott beszédét közöljük.

 

Makk Ferenc emlékére (1940–2018)

Búcsúzni nehéz.

Különösen nehéz búcsút venni olyan embertől, aki létével hosszú ideje számos tekintetben a biztos pontot jelentette számunkra. Akinek mindig számíthattunk megértésére, türelmére, tanácsára és bölcsességére. Aki tudásával, nyugalmával, derűjével magabiztosságot sugárzott felénk, és akit mindezért mindig erősnek gondoltunk. Erősebbnek magunknál, ezért osztottuk meg bátran gondjainkat vele. Megszoktuk, hogy megértően igyekszik átsegíteni bennünket nehézségeinken, hozzászoktunk, hogy bizalommal ráhagyatkozhatunk. Nehéz búcsúzni attól, aki cserben soha senkit nem hagyott. Aki erősnek látszott, aki biztos tudású volt, csalhatatlan emlékezetű, belátó, okos és minden helyzetben gyorsan eligazodó. Nehéz búcsúzni attól, akit elveszítve magunkat érezzük elveszettnek.

2018. április 21-én mély döbbenetet és bénító megrendültséget kiváltó hír futott végig a középkortörténettel foglalkozó szaktudósok táborán: Makk Ferenc professzor a reggeli órákban betegágyán örökre eltávozott körünkből. Hónapok óta láttuk, hogy gyengélkedik, azután hetekig nem találkoztunk vele. Eközben arról szóltak értesüléseink, hogy kórházi gondozás alatt áll, és ettől remélhetjük felerősödését. Ám telefonon egyre nehezebben lehetett elérni, ha pedig sikerült is, szomorú tapasztalatként kellett elkönyvelnünk hangja gyengülését és erejének sorvadozását. Mindazonáltal régről ismerve alkatának élénkségét, tevékeny személyiségét és fáradhatatlanul eleven ügybuzgalmát, környezetében mélyen élt annak hite, hogy hamarosan ismét talpra áll, és megannyi dologban majd újra együtt munkálkodhatunk. Megszoktuk Szegeden, hogy Makk Ferenc élete egyet jelent az egyetemmel és a középkortudománnyal, így nemigen számoltunk vele, hogy bármi képes lehet felszámolni ezt az összeforrottságot. Ezért ért felkészületlenül és letaglózó erővel a halálhír mindenkit körünkben. Elvesztéséről értesülve azonnal emlékek sokasága tolult fel bennem, köztük a derűs boldogságban megélt nagy születésnapi ünnepeké, ahol kétszer is megadatott számomra, hogy laudációban foglaljam össze, mit is jelent nekünk Makk Ferenc személye, és hogy milyen ember is ő. Most viszont a negyven évi közeli ismeretség, a tanítványi és munkatársi viszony, majd a hovatovább bizalmas baráti kapcsolat azt rendeli elháríthatatlan kötelezettségemmé – akármilyen súllyal nyomaszt is a feladat terhe –, hogy immár lezárt múlt visszatekintésében idézzem magunk elé közkedvelt alakját és életpályáját, és arról beszéljek, milyen ember is volt Makk Ferenc, mit is jelentett számunkra, és mit is adott ő nekünk. Közben sokunkban megelevenedik a kép, és belül látjuk magunk előtt energikus mozgását, jellegzetes mozdulatait, sokat látott gesztusait, és halljuk hangját, ahogy mindig szigorúan betartott udvarias viselkedési formák között választékos szavakkal társalogni szokott velünk.

Baján született 1940. december 1-jén. Nehéz történelmi években, szerény életviszonyok között élő munkáscsaládban cseperedett fel. A felnevelkedése során kapott áldozatos és odafigyelő gondoskodásra egész élete során szeretettel és nagy hálaérzettel emlékezett vissza. Szüleiről – különösen édesanyjáról –, valamint húgairól mindig érzelem teli erős ragaszkodással beszélt. A rendezett családi kapcsolatok alapvető értéket képviseltek szemében. Kötődése szülővárosához és ottani iskoláihoz ugyancsak mindvégig eleven maradt. Különösen a ciszterci múlttal rendelkező III. Béla Gimnáziumban töltött éveit tekintette szellemi épülése alakulásában meghatározónak, ahol az ötvenes évek nehéz viszonyai közepette is kiváló tanári kar tett eleget magas szinten feladatainak. Szellemének formálódásában meghatározó szerepe volt sokat és hálával emlegetett történelemtanárának, Gergely Ferencnek. Egész életében számon tartotta bajai iskolatársait, pályatársait és mindazokat, akikkel fiatalságuk közös alma matere összekötötte őt. 1959-ben Szegedre került egyetemre, ahol bölcsészhallgatóként először történelem és magyar szakon folytatott tanulmányokat, majd röviddel utóbb szakmódosítással a történelem mellé a latin és az ógörög szakokat vette fel. Bár évtizedek múltán többször keserűen emlékezett meg az akkori történészképzés torz szemléletéről és alacsony szakmai színvonaláról, képzése idején mégis későbbi sorsát alapvetően formáló fontos impulzusok érték. A korszak kiváló ókortudósai közül Hahn István és különösen Szádeczky-Kardoss Samu gyakoroltak rá nagy hatást. Utóbbit mindvégig mesterének, első mentorának és számos vonatkozásban példaképének tekintette. A Szádeczky-féle szellemi hagyaték elevenen tartását, ápolását és megbecsülését folyamatosan feladatának tartotta. Egyetemi évei másik meghatározó mozzanata annak a legendás és sírig tartó barátságnak a megkovácsolódása volt, amely személyét Kristó Gyulával, a magyar medievisztika meghatározó jelentőségű tudósával összekötötte. Évtizedeken át alkotótársakként, műhely- és iskolateremtő szövetségesekként, megannyi szellemi vállalkozás, projekt, sorozat, műhely és kutatócsoport közös elindítójaként, kivitelezőjeként és gondozójaként működtek együtt.

Végzését követően egyéves középiskolai tanárkodás után 1966-ban került vissza az egyetemre, ahol azután 52 éven át tevékenykedett. Pályája első szakaszában egészen 1983-ig Szádeczky-Kardoss Samu irányítása alatt dolgozott a Klasszika-filológiai Tanszéken. Latint és ógörögöt tanított, részt vett a történészek latin oktatásában, és antik történeti szövegek feldolgozásával is foglalatoskodott. A klasszikus ókori kultúra mély ismerete nagyban formálta személyiségét; a dolgok jó elrendezettségének ideája, a harmóniára törekvés eszméje minden tevékenységében kitapinthatóan felismerhető. A klasszikus nyelvek grammatikai rendjének ereje észrevehetően átsütött gondolkodásmódja fegyelmezettségén, tanári tudásátadása szigorú didaktikai felépítettségén. Kutatómunkájában ugyanakkor – nyilvánvalóan a Kristó Gyulához fűződő barátságából és munkakapcsolatából eredően – már nagyon korán megjelent, és mind jelentékenyebb részt képviselt a középkori magyar történelem forrásainak tanulmányozása és kérdéseinek kutatása. Az 1970-es évek elején Kristó Gyula és Szegfű László mellett részese volt az Árpád-kori helynevek adattárszerű feldolgozásának, majd pedig a forrásnyelvek terén szerzett kitűnő felkészültségének köszönhetően neve hamarosan a 12. századi magyar história elsőrangú és megkerülhetetlen specialistájaként vált ismertté. Minthogy ezen időszakra vonatkozólag képviselik a legnagyobb súlyt a bizánci források, görögtudása itt kamatozott a leginkább. Kutatásai jóvoltából az addig a magyar történelem legszíntelenebb és legjellegtelenebb századaként kezelt 12. század világa sok elemében árnyalt és magvas tartalommal kitöltődő, a korabeli középkori Európa hatalmi rendszerébe pontosan beillesztett, önálló érdekeket követő és érvényesítő, életteli alakzatként elevenedett meg, amely eredmény Makk Ferenc történetírói munkásságának alighanem a legmaradandóbb részét jelenti. Kandidátusi tudományos fokozatát a 12. századi magyar és bizánci kapcsolattörténet összegző feldolgozásával 1978-ban szerezte meg. A korszakra vonatkozó könyvei – köztük angol nyelven közreadott kötete –, valamint az idekapcsolódó részkérdéseket taglaló tanulmányai sokat idézett alkotások szerte a világban, és valószínűleg még hosszú ideig azok is maradnak.

Tizenhét év után az 1980-as évek elején elhagyta a Klasszika-filológiai Tanszéket, s Kristó Gyulától átvette a történeti segédtudományi munkacsoport irányítását, amelyet 1984-ben önálló tanszékké szervezett. Innentől kezdve szerepe az egyetemen a történészképzéshez kapcsolódott, és oroszlánrészt vállalt a középkor-tudományi oktatás felfuttatásában. Kristó Gyulával való együttműködésük révén néhány éven belül a hazai középkorkutatás elismert, nagyfontosságú műhelye és iskolája formálódott ki Szegeden. Ennek kialakuló keretei között korszakos alkotások, kézikönyvek, tudományos sorozatokat kitöltő kötetek sokasága született meg, legyen elég itt csak a Korai magyar történeti lexikonra, az Anjou-kori oklevéltár sorozatára, továbbá a Szegedi Középkortörténeti Könyvtár köteteire utalni. Új tanszéke számos friss kihívás elé állította. Korábban önálló tárgyakként Szegeden nem tanított kurzusok sorát vezette be, amelyek tematikáját a tőle megszokott igényességgel és alapossággal jobbára maga dolgozta ki. Olvasottsága, sokoldalú műveltsége, szakmai kíváncsisága, cselekvőereje, illetve nagy teherbírása egyaránt alkalmassá tették a folyamatos szellemi megújulásra. Az általa kidolgozott Bevezetés a történettudományba kurzus tartalma a teoretikus kérdések iránti érzékéről és fogékonyságáról árulkodik, de rövid idő alatt nagy mélységig beleásta magát a közgyűjteményi ismeretek világába is. Kiváló áttekintő és rendszerező képessége jóvoltából – egyszersmind elméleti érzékenységnek is tanúbizonyságát adva – oktatási palettáján új színként tűnt fel a Forrástani ismeretek címet viselő kurzusa. Kínosan ügyelt arra, hogy ezen általános bevezető tárgyai kapcsán ne érhesse a középkor iránti egyoldalú súlyozás vádja, ezért példáit, fő tematikai elemeit, kiadott szemelvényeit és szakirodalmát nagyon sokszor új- és legújabb-kori történeti problematikára alapozta. Fentieken kívül rendszeresen nagyelőadásokat tartott a történeti segédtudományok tárgykörében, de tanított bizantinológiát, és vezetett paleográfiai, illetve forráselemzési gyakorlatokat. Jó gazdaként ugyancsak nagy gondot fordított az általa 21 éven át irányított segédtudományi tanszékhez kötődő további részdiszciplínák oktatásának felügyeletére, legyen szó akár szakmetodikáról, művészettörténetről vagy éppen történeti informatikáról. Tanszéke fontos otthonát jelentette a középkortudomány utánpótlásáról gondoskodó, két évtizeden át fél szakként működtetett medievisztikai képzésnek, akárcsak az országban elsőként elindult középkor-tudományi doktori programnak. Utóbbinak tizenkét éven keresztül volt vezetője 2000-től kezdődően. Nagyra értékelte a tehetséges fiatalokat. Szakmai kibontakozásukat önzetlenül pártfogolta, és többük pályakezdését ugyancsak elősegítette nem csak a szegedi egyetemen, hanem más magyar felsőoktatási intézményekben és kutatóhelyeken is.

Tanári munkája fontos feladatát látta abban, hogy formálja növendékei szemléletét. A történész mesterségre oktatás jegyében alapelvekként véste minden hallgatója emlékezetébe a fons, a skepsis és a lex – azaz a forrás, a kétely és a törvény – hármasságának fontosságát. S bár a tanított ismeretanyag prezentálásában soha nem engedett teret felületességnek, mondhatni mindig elvágólagos rendben tálalta a dolgokat, belül azonban erősen dolgozott benne a skepsis, s folyamatosan pontosította, bővítette és átalakította tananyagát, hogy erősebbé, szilárdabbá és kikezdhetetlenebbé tegye tanításait. Óravázlatai rendkívül precízen kidolgozottak voltak, s az évek során a lapszélen feltüntetett mellékjelekhez kötve a hátlapokon állandóan bővültek az átadandó kiegészítő információk. Ódzkodva az improvizációtól, soha nem vállalkozott rögtönzésekre. Előre elgondolt, felépített és elrendezett közlések rendszerében igyekezett átadni tudását. Egy beszélgetésünk alkalmával arra utalt, hogy tanított alapelvei hármasságát voltaképpen indokolt lenne kiegészíteni egy negyedik elemmel, nevezetesen a történész munkájának felelősségével. S bár tudtommal később sem borította fel az alapelvek hármasságát, a lehetséges negyedik elem azonban arra vall, hogy a múltkutatás gyakorlásának technikai dimenziói mellett gondolkodásában nagyon is számolt az etikai dimenzió érvényességével.

Makk Ferenc szakmai munkásságában az 1980-as évektől elsőrendűvé lett a magyar középkor kutatása. Akadémiai doktori címét a 10–12. századi magyar külpolitikát összefoglaló értekezésének megvédésével 1990-ben szerezte, amelynek nyomán 1992-ben kapott egyetemi tanári kinevezést. Pályája utolsó két évtizedében érdeklődése jelentős részben a korai magyar történelem kérdései felé fordult, amit oktatói palettáján Az Uráltól a Kárpátokig, valamint a Turulmadártól a kettős keresztig címmel rendszeresen meghirdetett, s mindig nagy kedvvel vitt előadássorozatai jeleztek. Forrásismeretének, kivételesen megbízható latin és görög tudásának, továbbá sokoldalú felkészültségének köszönhetően a történész szakma egyre inkább a magyar őstörténet elfogadott, nagy tekintélyű szakértőjét tisztelte személyében, akinek véleménye rendre hangot kapott mind a korai magyar történelem kérdései körül támadt vitákban, mind pedig az ilyen tárgyú tudományos fokozatszerzési eljárásokban.

Makk Ferenc kitűnő szervező és fáradhatatlan közéleti ember volt. Szerepet vállalt az egyetemen dékánhelyettesként, tudományos bizottságok elnökeként, kutatócsoportok irányítójaként, kulturális egyesületi vezetőként, kuratóriumok elnökeként, szerkesztőbizottságok tagjaként, így huzamos időn át a Századok folyóiratnál is. Országos testületekben is rendszeresen teljesített feladatokat, amelyek közül kiemelkedő volt elnöki működése a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Bizottsága élén 2008 és 2011 között. Ezen tisztét is közmegelégedésre a tőle megszokott megbízhatósággal teljesítette. Kristó Gyula halála után számos területen felvállalta közös munkájuk eredményeinek továbbvitelét, ami messze nem újabb pozíciók szerzését jelentette számára, hanem sokkal inkább erejét súlyosan próbára tevő és kimerítő feladatellátást. Nem pihent meg sem a 65., sem a 70. életévét elérve. Bár nyugdíjba vonult, professor emeritusként igyekezett változatlan intenzitással megfelelni sokrétű tudományos, egyetemi és közéleti teendőinek. Érdeklődése nem lanyhult sem szakmájának új kutatási eredményei, sem az egyetemi élet történései iránt. Egykori tanítványai, doktorandusz hallgatói, illetve volt kollégái és pályatársai sorával tartott fenn mindvégig élénk személyes kapcsolatokat. Utolsó éveiben betegségek tépázták egészségét, és szeretett felesége halálával súlyos személyes veszteség apasztotta életerejét.

Könnyen megnyíló, jóindulatú és bizalmat sugárzó személyiségéből eredően Makk Ferencet széles körben kedvelték az egyetemi és a tudományos világban egyaránt. Bár alapos, kritikus és őszinte ítész volt, soha nem adott okot arra, hogy tartsanak vagy féljenek tőle. Korrektsége és egyszerű tárgyilagossága okán könnyű volt jó emberi viszonyt fenntartani vele. Mentes volt a kérkedéstől, nem szerette a tekintélyelvűséget, természetétől fogva idegenkedett minden hiú és nagyképű hivalkodástól. S noha mindig kész volt határozottan kiállni véleménye és hittel vallott igaza mellett, ezzel együtt soha nem esett nehezére elismeréssel adózni mások teljesítménye és eredményei előtt. Munkássága és életműve a magyar középkortudomány megbecsülendő és maradandó értéke. Hitem szerint mindazok, akik előtt Makk Ferenc szakmai teljesítménye, helytállása és tisztessége példaként áll, sokáig fogják kegylettel őrizni és ápolni nagyra becsült és szeretett alakjának emlékét.

Mielőtt pedig a fájdalmas legvégső búcsúzó szavakat kimondanám, fel kell idéznem egy néhány évvel ezelőtti beszélgetésünk mély hallgatásba torkollott, nyitva maradt kérdésnél a válasz kimondása előtt megszakadó pillanatát. Autóban ültünk, és indultunk volna haza. Rám nézett és azt mondta, ne indulj még, beszélgessünk előbb egy kicsit! De nem beszélgettünk, hanem csak Ő beszélt. Kibeszélte nekem a lelkére akkor ránehezült legnagyobb terhet, szeretett feleségének, Julikának a halálát, és utolsó találkozásaikat. Feltett ott egy közöttük elhangzott kérdést, a végső számvetés helyzetébe került vívódó lélek utolsó, megválaszolhatatlan kérdését, ami így hangzott: „Julika, biztos, hogy mindent jól csináltunk?” Ezután telepedett ránk a csend, az érzékelhetetlenül hosszú ideig tartó, mély és vak csend, amely helyzet és kérdés azóta is nagyon sokszor fel-felötlik bennem. Miért nem mondtam semmit? Miért nem válaszoltam? Mert mindkettejük ismeretében, jóravalóságuk, tisztességük, szorgalmuk és egymás iránti szeretetük biztos tudatában, amolyan visszaigazoló, lélekmegnyugtató válaszként, a hétköznapi lét szintjén természetesen az igennek kellett volna megerősítést kapnia. Ám ott és akkor, abban a nagy csendben a hétköznapi lét dolgainál sokkal többről szólt a kérdés; az az emberi létezés, avagy a múlandóság megválaszolhatatlan és felfejthetetlen alapdimenziói körül forgott. Arról, hogy jövünk valahonnan és megyünk valami felé, de legyünk is bármekkora tudás birtokosai, a kezdetre és a végre semmi tudásunk nincs, a múló időnek történészként is csak szemlélői, de nem urai vagyunk, és abban utólag már egyetlen dolgon sem változtathatunk. De hogy itt az utolsó pillanatban, Tőled búcsúzva életpályád felidézése kapcsán, szellemed és jellemed ismeretében megpróbáljak hétköznapi emberként válaszolni a lezáratlan kérdésre, azt kell mondanom: igen, azt hiszem biztos, hogy mindent jól csináltatok. Ember sorsunk törékenysége kapcsán pedig hadd búcsúzzak Tőled Zrínyi Miklós erre vonatkozó, a létdimenzió felülírhatatlan határait profánul egyszerű képekbe öntő verssoraival:

„Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,

Órám tisztességes, csak légyen utolsó,

Akár farkas emésszen meg, akár holló,

Mindenütt felyül ég, s a’ föld lészen alsó.”

Búcsúzunk Tőled; nyugodj békében mindörökké!

Elhunyt Kabdebó Tamás

2018. május 23-án, életének 85. évében Dublinban elhunyt Kabdebó Tamás bajai származású író, költő, műfordító.Az 1956-os forradalom leverését követően távozott az országból Nagy-Britanniába. Fordulatos életpályája során volt a londoni egyetem könyvtárosa, ő alapította meg a Brit-Guyana-i Georgetown egyetemi könyvtárát, igazgatta az írországi Maynooth University könyvtárát is. Irodalmi munkássága több mint negyven kötetet ölel fel.

A Bajai Honpolgárban is publikált, a folyóirat számos ismertetőt közölt műveiről, utoljára 2015-ös Afterlife?, 2013-as Dunaúszó és Róma ír szemmel című könyveiről. 1998-as 33, 2006-os Tariménes utazásai a múltban, a jelenben, a túlvilágon és Kabdebó Tamás novellafüzérében, illetve 2014-es Nélküle című kötete a Bajai Honpolgár Alapítvány gondozásában jelent meg.

Kabdebó Tamás pályája során számos rangos elismerésben részesült, melyek közül kiemelkedik az 1971-es International Literary Award (Nemzetközi Irodalmi Díj), az 1999-es Arany János-díj, a 2001-ben elnyert József Attila-díj és 2017-ben sokrétű munkásságáért odaítélt Magyarország Babérkoszorúja kitüntetés.

Emlékét megőrizzük.

Kabdebó Tamás (1934-2018)

Minden háznak van lecsóreceptje

Szünder Dezső

Az igazi magyar lecsó olyan, mint az Úristen. Egy, mégis annyiféle, ahányan hisszük.” (Simonffy András)

Ha a kedves Olvasónak azt mondja valaki, hogy zöldségragut készített ebédre, vajon ki mire gondolhat? Mert a lecsó, készüljön bárhol is a világban, hívják akárhogyan is, tulajdonképpen ez. Ráadásul a hazai változatnak nincs is túl sok összetevője, sem bonyolult, kifinomult elkészítési módja.

Hazánk híres paprikájáról, paradicsomáról, hagymájáról. Sokaknak a lecsó ennyi, csak ennyi. Azonban ezt a három összetevőt annyiféle izgalmas kiegészítővel lehet feldobni, hogy az már szinte a művészet kategóriájába tartozik. Hús, húskészítmények, tojás, rizs, fűszerek garmada, csak hogy néhány változatot említsek. A múlt hónapban magam például egy negyedik zöldséggel, a Bajai Honpolgár májusi számában megjelent írásomnak a főszereplőjével, a spárgával készítettem az idei első lecsómat.

Hogy is készül a hazai? Étolajba szórt ismeretlen eredetű és származású édes fűszerpaprika, sápadt paprika és ráncos bőrű paradicsomok állandóan változó összetételének egyvelege lenne a lecsó? Véleményem szerint semmiképpen! Ezzel a kreációval mindössze a magyaros konyhára áhítozó külföldi turistákat lehet félrevezetni, egyúttal elérve azt, hogy egy ilyen étel után örökre elmenjen a kedvük kis országunktól.

Sokak szerint a lecsó legfontosabb része az arányok helyes megválasztása. egy rész fehér vagy vöröshagymához két rész paradicsom és négy rész paprika dukál. Bár nyilván nem elhanyagolható szempont, mert nem hagymaszószt, vagy paradicsommártást szeretnénk kapni lecsó helyett, de bevallom töredelmesen, hogy még soha életemben nem méregettem ki ezeket az arányokat főzés közben – és a közeljövőben sem áll szándékomban. Számomra sokkal fontosabb, hogy a felhasznált alapanyagok megfelelő minőségűek legyenek. Soha nem jutott eszembe télen lecsót készíteni, mert a környező országokból importált, zölden leszedett és kényszerérett zöldségekből lecsó biztosan nem lesz. Nem egyszerű, de sajnos tudomásul kell venni, hogy élvezetet adó ételt csak nap érlelte, édes paradicsomból, paprikából tudunk készíteni. Így aztán, mint annyi minden más étel, a lecsó is szezonális. Szerencsére a szezonja jóval hosszabb, mint az eperé vagy a spárgáé, és az elkészült lecsó kiválóan alkalmas fagyasztva tartósításra is, hogy egy zord novemberi esős napon nyári napsugarakat csaljon az asztalunkra.

Essen néhány szó az étel gerincét alkotó paprikáról: ha lehetőségünk van rá, használjunk bátran többfélét, azonban ha lehet, akkor maradjunk meg a hazai fajtáknál! A pritaminpaprika és kápia finom, de talán kevésbé lecsóba való. A csípős ízek kedvelői pedig bátran egészítsék ki néhány darab hosszú, hegyes zöldpaprikával a sajátjukat. Egyes irányzatok belefőzik az ételbe a paprika egészét, a csumát és a szárat is; véleményük szerint ez teszi teljessé az ételt. Bevallom, magam ezzel még soha nem próbálkoztam. A pirospaprika/nem pirospaprika kérdésben nem kívánnék állást foglalni, mint ahogy abban sem, hogy az ételhez a hagymát karikára vagy apróra vágjuk. Hagyjuk ezt meg mindenki ízlésének! Ha használunk pirospaprikát, akkor csak keveset, hogy ne tudjon dominálni, hanem csak kiegészítse, magasabb szintre emelje ételünket. A hazai lecsó titka tehát a jó minőségű fűszerpaprika, többféle paprika, érett paradicsom, hagyma, kiegyensúlyozott fűszerezés, nem túl zsíros állag. Ha így készül a lecsónk, akkor már van egy kitűnően sikerült ételünk, akár kolbászt, akár tojást teszünk bele.

Vegyünk egy kis szalonnát, vágjuk minél apróbbra, lassan süssük ki a zsírját, vagy öntsünk az edénybe kevés olajat, zsírt. Az apró kockára vágott hagymát pirítsuk meg üvegesre. Húzzuk le a tűzről, adjunk hozzá 1-2 mokkáskanál jó minőségű fűszerpaprikát. Keverjük el, tegyük vissza a tűzre, adjuk hozzá a tetszés szerint aprított paprikát, a csípőseket tartogassuk a legvégére. A paprikákat nem dinszteljük, hanem rendesen lepirítjuk. Ha kész, jöhet a kockára vagy gerezdre vágott paradicsom, ha egyet rottyant az ételünk, akkor a só is. Végig fedő nélkül, inkább kicsit nagyobb lángon rotyogtassuk, míg kellően be nem sűrűsödik és készen is vagyunk. Az itt vázolt alapverziót egészítsük ki ízlésünknek megfelelően: kolbász, füstölt hús, tojás, rizs, a lehetőségek tárháza a végtelenhez közelít. Bárhogy is készül, válasszunk hozzá rozét, vagy könnyű fűszeres vörösbort kísérőnek egy szelet fehérkenyér társaságában.

Ki hallott már a dupla lecsóról? Ez bizony egy „tűzhelyen felejtett” változat, aki így jár, ne csüggedjen, de semmiképpen ne öntse fel vízzel. Turmixoljuk össze, szűrjük át, majd a már fent említett 1-2-4 arányban dobjunk bele hagymát, paradicsomot, paprikát. Forraljuk fel, és készen is vagyunk.

dav

Nem csak hazánkban készül lecsó, hanem az európai országoknak is vannak hasonló ételeik, olykor mindhárom hazai összetevőt tartalmazzák, de kettőt biztosan. Természetesen ezeket nem lecsónak hívják, mivel azonban elkészítésük nagyban hasonlít a mi lecsónkra, így helyük van itt. Az ételek elkészítésénél nem törekedhetünk az univerzitásra, hogyan is tehetnénk, amikor a mi lecsónkról sincsenek azonos nézetek.

Ratatouille, Franciaország:

  • 1kg cukkini, a belső magos része eltávolítva

  • 1/2kg padlizsán, hámozva, a belső magos része eltávolítva

  • 3 nagyobb paprika

  • 1/2kg hagyma

  • 3 gerezd fokhagyma

  • 1 szár szárzeller

  • 1kg paradicsom

  • só, bors, fűszerek

Olívaolajon pirítsuk barnára a hagymát, majd tegyük félre! A zöldségeket vágjuk kockára. Először a paprikát és a cukkinit dobjuk a tűzforró olajba, kicsit később a padlizsánt is, sütés után sózzuk őket. Egy másik serpenyőben kis olajon néhány gerezd fokhagymával pár percig pároljuk a paradicsomot, majd beledobjuk a fűszereket (tekerjük a póréhagyma külső héjába szárzellert, petrezselymet, kakukkfüvet, bazsalikomot). Összekeverjük a zöldségeket, ha szükséges kevés vízzel hígítjuk, beállítjuk a fűszerezést, majd 150 ºC-on fél órát pároljuk.

Caponata, Szicília

  • 4 padlizsán

  • 1 kis fej vöröshagyma

  • 1 gerezd fokhagyma

  • 5 nagyobb paradicsom

  • 10-12db zöld olívabogyó

  • 2ek kapribogyó

  • 2ek balzsamecet

  • olaj, só, bors

  • oregánó, kakukkfű, petrezselyem, ízlés szerint

Nagyobb darabokra vágjuk a héjas padlizsánt és a paradicsomot, a hagymát és a fokhagymát finomra aprítjuk. Olívaolajon megpirítjuk a padlizsánt 4-5 perc alatt a fűszerekkel, majd beletesszük a hagymákat, pár perc múlva az olívabogyót és a kaprit is, meglocsoljuk az ecettel. Amikor az ecet elpárolgott beledobjuk a paradicsomot. 10 perc alatt készre főzzük, a legvégén ízesítjük a petrezselyemmel, illetve ha szükséges, még fűszerezzük. A padlizsán héja nem ehető, tegyük félre az ételünkből!

Menemen, Törökország

  • ½ kg minél zöldebb paprika

  • ½ kg paradicsom

  • 1 nagy vöröshagyma

  • 3 gerezd fokhagyma

  • 2 tojás

  • olívaolaj, só, bors

  • fűszerpaprika, kakukkfű, petrezselyem, bazsalikom, ízlés szerint kolbász

Nagyobb serpenyőben megpirítjuk az apróra vágott vöröshagymát, majd belekeverjük a kockára vágott paprikát. Néhány perc múlva jöhet az apróra vágott fokhagyma, a kockázott paradicsom és a fűszerek. Összepároljuk a zöldségeket, majd hozzákeverjük az enyhén felvert tojásokat, jól elkeverjük és le is vehetjük a tűzről.

Mint látjuk, a lecsónak számtalan elkészítési módja van hazánkban és azon túl is. Természetesen ezen sorok a lecsót, mint főételt mutatták be a teljesség igénye nélkül. A lecsó azonban besűrítve kissé, köretként is nagyszerűen funkcionál sült húsok mellett. Jó étvágyat, bátor és eredményes kísérletezést kívánok!

 

A végén csak a sör marad

Mayer János

Ami Budapesten bombasiker, nem biztos, hogy vidéken is az. Amin sokat nevetünk, egyáltalán nem biztos, hogy valójában vicces. Attól, hogy valami jól lát(tat)ja az igazságot, még egyeseknek sértő lehet. (A keserű valósággal egyébként sem jó szembenézni.) Amiben sokat trágárkodnak, egészében véve egyáltalán nem biztos, hogy közönséges. És attól, hogy valaminek a gondolata és megközelítése nem különösebben eredeti, még lehet izgalmas.

Ezek a gondolatok kavarogtak bennem Egressy Zoltán Portugál című tragikomédiája láttán, amellyel a Bajai Fiatalok Színháza ismét merészet húzott. A darab budapesti színházakban két évtized óta nagy sikerrel fut, ugyanakkor a fővárosi néző egészen más szemszögből tekint a „vidéki” valóságra, és a benne kritikusan ábrázolt világot sokkal kevésbé érzi önmagára érvényesnek (így önfeledten kacag a dráma elidegenítő effektusain), mint az ebben élő falusi, kisvárosi ember. Pedig a szerző szándéka szerint valójában valószínűleg nem általában a vidéki embert, hanem az önsorsrontó provincializmust teszi kritika (és nevetség) tárgyává. De mivel ebben az 1990-es évek derekán, egy elképzelt faluban, Irgácson játszódó történetben egyetlen igazán pozitív szereplő sincsen (legfeljebb jobb sorsra érdemes figurák vannak), a vidéki néző könnyen érezheti magát „megtalálva”, érezheti sérelmesnek „az elit” (a pesti értelmiség) szempontjából bemutatott világot, és joggal mondhatja, hogy a magyar falu világa ennél sokkal színesebb és értékesebb. Ezen mit sem változtat az a tény, hogy egyébként a színpadon megjelenő falusi figurák (a helyi „csúcsvállakozó” kocsmáros, a félnótás focibolond, a totális alkoholizmusba süllyedt családapa, az egzisztenciáját és tekintélyét vesztett exrendőr, a kitörni vágyó, de helyzete fogságában tengődő fiatal lány) valós modelljeivel egyáltalán nem nehéz találkozni a mai magyar végeken. Persze az is igaz, hogy a pesti elit képviselőiről is az derül ki, hogy erkölcsileg maguk sem különbek az általuk némi fölényességgel szemlélt vidéknél; anyagiasságuk, felszínes érzelmi világuk legalább annyira visszataszító, mint a falusiak földhözragadt parlagiassága, szellemi szegénysége. Ez utóbbinak része a gyakran igen durva színpadi beszéd, ami egyes nézőknél talán kiverte a biztosítékot – itt azonban mindez a közeg ábrázolásának hiteles része, olykor a humor forrása, így valójában nincs értelme kifogásolni. Összeköti még a szereplőket az is, hogy mindenki máshová vágyik, mint ahol van, bár ábrándozásukat tettek nem követik.

A darab története és megközelítése számomra több rokonításra is lehetőséget ad. Bizonyos fokig eszembe juttatja Rideg Sándor Indul a bakterház c. művét, de Csehov számos darabját (Sirály, Cseresnyéskert, Három nővér), sőt kicsit távolabbról Arthur Phillips Budapesten játszódő Prága című regényét is. A Rideg-művel a vidéki világ fanyar humorral átszőtt ábrázolása köti össze (aki azt szerette, a Portugált is élvezni fogja), bár ez már egy sokat változott falusi környezet, amelyből a régi paraszti erények is eltűntek. Az orosz drámaíró műveiben hasonló módon „nem történik semmi” valamilyen sivár kilátástalanságban, és az ő darabjai éppúgy tele vannak „felesleges emberekkel”, ahogy itt a helyi közélet központjaként fungáló kocsma, és ezen az üres valóságon egy-egy végzetes tett (gyilkosság) sem változtat. Az amerikai író regényének pedig ugyanez az elvágyódás a kulcsmotívuma, az pedig mindegyikkel közös elem, hogy ezek elfojtásának legfőbb módja az alkohol, a közegből való kiemelkedéshez a szereplők zömének sem tehetsége, sem igazi lehetősége nincsen. Így a végére mindenkinek csak az ivás marad vigasznak, a világ pedig a maga megszokott útján halad tovább.

Ezt a keserűen humoros, egyszerre közönséges és mély, alpári és filozofikus világot rendkívül nehéz úgy ábrázolni, hogy ne csússzunk át öncélú ripacskodásba, és az ütős poénok és „beszólások” mellett a mondanivaló se sikkadjon el. Ottmár Attila (rendező és szereplő) és csapata nagyrészt ügyesen elkerülte ezeket a csapdákat, arról pedig igazán nem tehet, hogy (ha egyszerűsítve értelmezzük) napjaink a vidéki embert jogtalanul minősítő vitáiban az előadás akár érvként is szolgálhat. Mert a megvalósítás kellőképpen látványos, a díszletek egyes elemei (a kocsmabelső, a céllövölde) és az egyébként szörnyűséges lakodalmas zene egészen hitelesen teremtik meg ezt az ezredfordulós vidéki miliőt, ahol egészen apró részletekbe menően sikerült korjellemző eszközöket csatasorba állítani.(A szöveg egy része is annyi aktuális utalást tartalmaz, hogy kérdéses, a fiatalabb nézők megértik-e.)

A szereplők többsége egészen magas színvonalon hozza a valamilyen szempontból lecsúszott, de egymástól mégis karakteresen különböző figurákat, amelyek mind egy-egy archetípust testesítenek meg. Mivel némelyikük többet gesztikulál, mint beszél, így a mozgásoknak, testtartásoknak is kiemelt szerepe van, s ha ezt jól csináljuk, akkor egy-egy epizódszerepből is sokat ki lehet hozni, mint azt Andrasics Márkó tette Sátánt játszva. A leginkább emlékezetes alakítás ezúttal azonban Göbl Gabrielláé (Jucika) és a rendező Ottmár Attiláé (Csipesz). Előbbi a szeretetlen, esetlen, emiatt korán megkeseredett és közönséges asszony szerepében kénytelen esni-kelni, ingerültség és talmi báj között egyensúlyozni, és a máskor végzet asszonyát is megformáló szereplő képes egy idejekorán megcsunyult nőt is megjeleníteni. Utóbbi a normalitás és fogyatékosság határán mozgó, kissé flúgos, nagydumás, de valahol szerethető figuráját főleg beszédstílusával és hanghordozásával teremti meg, ami önmagában is a humor forrása – és szerencsére nem játssza túl. A vidékre lecsöppent pesti vagány értelmiségi „esszéista”, Bece szerepére Nagy Botond még nem tűnik elég érettnek (bár a korábbiakhoz képest színpadi beszéde sokat erősödött), és ezért nehezen is tűnik hihetőnek, hogy mivel képes elcsavarni a nála – a valóságban legalábbis – vagy évtizeddel idősebb Masni (Gáspár-Sipos Katalin) fejét. Pedig utóbbi igazi csehovi hősnőt formált a kocsmáros szerény képességű, de jó szándékú lányából, aki néhány pillanatig talán képes elhitetni magával, hogy esélye lehet a boldogságra az egzotikumot kereső világfi oldalán. Más kérdés, hogy talán Becéé a legnehezebb szerep a darabban, hiszen a többieknek alapvetően egyfélének kell lennie, míg az önmagát és másokat is félrevezető, az álmok és a realitás között ingadozó fiatalembernek több színeváltozást kell(ene) produkálnia, olykor egy jeleneten belül is. Ez részleteiben megvolt, egészében nem. Megbízható, erős alakítás Balázsevits Tamásé (Kocsmáros) és Földes Péteré (Retek), akinek ismét sikerült egy agresszív, az indulatai által vezérelt figurát találni. Ám jó pillanatai szinte mindegyik közreműködőnek vannak, és jól látszik, hogy rengeteg munka fekszik a színpadi akciók kidolgozásában is.

Mindent összevetve elég megosztó darab a Portugál, és a sikerre és a fanyalgásra is bőven lehet okot találni. Megnézni azonban mindenképp érdemes volt, mert a jellem- és helyzetkomikum olyan tárházát nyújtja több mint két órán át, amilyennel az utóbbi időben bajai társulatok előadásaiban nem nagyon találkoztunk. Hogy a sugallt társadalomképet (mert azért ebben a kis falusi világban valahol egész társadalmunk is benne rejtőzik) kicsit élesnek érezzük, arra akár azt is mondhatjuk: ha nem tetszik a képed, nem biztos, hogy a tükör a hibás. (Egressy Zoltán: Portugál. Tragikomédia két felvonásban. Bajai Fiatalok Színháza, 2018. április 19. Rendezte: Ottmár Attila)