2018. május

A „karót nyelt” és a „hurrikán” komédiája

Rupáner Ágnes
Szombat este nagy kíváncsisággal ültem be a Bácskai Kultúrpalota nézőterére a RÁBL Színpad és Zenei Közösség előadására. Kicsit aggódtam, hogy már megint túl korán érkeztem, hiszen már 17:50-kor elfoglaltam a helyemet, és egy igazi színházi előadás – számolva az esetleges késlekedőkkel – szigorúan 7 perc késéssel kezdődik. Pontosságomat azonban nem bántam meg, mert volt időm egy kis nézelődésre. A díszlet aprólékossága, és összképe magával is ragadta a figyelmemet az elkövetkezendő percekre. Ilyen precízen kialakított, pontosan megtervezett díszletet öröm volt látni, dicséretére válik alkotóinak.

De nem csak a díszletre, az egész előadásra jellemző volt ez a pontosság. A két főszereplő, George (Kasza Péter) és Louise (Kuti Barbara) játéka gyönyörű ívben rajzolta meg számunkra az előadást, tökéletes ritmusú, átgondolt, mégis könnyed stílusban. George, az életével megfelelő mértékben elégedett nyugdíjpénztári alkalmazott könnyedén, sikkesen vezet be minket imádott hétköznapjaiba, elhitetve saját magával is, hogy élete csak abban a formában lehet teljes és tökéletes, ha az általa rögzített forgatókönyvet követi lépésről lépésre, keddről szerdára. George figurája az első felpillantásától szerethető, kacagtató és elgondolkodtató saját életünk mókuskerekén keresztül tekintve. Ez a karót nyelt figura egyáltalán nem könnyen megformálható, hiszen könnyen válhat önmaga karikatúrájává. Kasza Péter azonban kiválóan megbirkózott ezzel a feladattal.

Nem sokat kell várnunk a várható váratlan hurrikánra, Louise-ra, akit Kuti Barbara alakít. A hurrikán szót tökéletesnek találom Barbara megjelenésére. A figurája összetett, sziporkázó, érzelmes, meghökkentő és szókimondó. Minden pillanatával, minden megszólalásával gondolkodásra késztet, soha nem hagyja lankadni a figyelmet. Az elejétől kezdve kiváltja a nézőben a vágyat, hogy szeretne a lelke mélyére tekinteni, szeretné látni, a kiinduló pontot, a „hurrikán gyökerét”, mi mozgatja a „hippi muff”-ot? Mi lehet a célja? Van-e célja egyáltalán?

Meg kell említenem, hogy évekkel ezelőtt játszottam együtt Barbarával, és izgatottan vártam az előadást. Aztán megjelent Louise, és zavarba jöttem. Élesen koncentráltam színészi játékára, és tekintetem folyton az arcára tapadt. Ismerem én ezt a lányt egyáltalán? Olyat láttam tőle, ami megdöbbentett, és pozitív értelemben iriggyé tett. (Igen, számomra van pozitív tartalmú irigység.)

Dave-et, a felső szomszédot Bajzák Valentin alakítja. Bár sokkal kevesebb ideig láthatjuk őt, mint Barbarát és Pétert, mégis hasonló horderejű szereplőt ismerhetünk meg, a mában élés mintapéldányát, aki szeretné kívül rekeszteni az élet bonyolultságát és felelősségét. Humoros figurája szépen rajzolt, erőteljes, mégsem giccses, gondoskodik további felhőtlennek tűnő szórakozásunkról.

Meg kell említenem a két további szereplőt is. Schaffer Rebeka és Bíró Bence játéka is szépen simul bele a történetbe, és mutatja meg nekünk, hogy nem csak emberekről, egész generációkról szól a dilemmánk, hogy hogyan képesek megférni egymás mellett, bennünk van-e a megértés képessége a másik felé. Többet között ez is oka annak, hogy jelenleg is teljesen aktuális tud maradni számunkra ez a színmű.

A rendezés, bevallom, nagy örömömre hagyományos formát követ, amennyiben azt tekintjük, hogy adott egy korhű módon berendezett, jelenünkben is tökéletesen megtalálható lakás, melyben a szereplők természetes játékán, érzelmein, vágyain és konfliktusain van a hangsúly, a nézőtérre pattogó gondolatokon. Ebben a darabban számomra minden akkor hangzott el, és abban a formában, ahogy érkeznie kellett. Nem volt hiányérzetem. Sőt, a nagybetűs SZÍNHÁZ-ban éreztem magam.

Komédia? Naná! Azonban a rendező, B. Szabó Orsolya most is, mint mindig, tartogat a számunkra még valamit. Imádja, hogy ha nevetünk, de nem elégszik meg ennyivel, gondolkodásra késztet, és a legvégén sok nevetés és taps után még mindig a helyemen ülök a második sorban, a díszletet bámulom, és könnyes a szemem. (Gene Stone és Ray Cooney: Miért nem marad reggelire? A Rábl Színpad és Zenei Közösség bemutatója. Rendezte: B. Szabó Orsolya)

Spárga, „a superfood”

Szünder Dezső

Nem is olyan rég egy hazai televíziós csatornán futó ismeretterjesztő, gasztronómiai témájú sorozatban boncolgatták a superfood szót. Ma nagyon divatos; sok mindenre használjuk, sok minden eladható vele. Amarant, quinoa, bulgur, chia mag… Minden bizonnyal sokan találkoztak már ezekkel a manapság trendi élelmiszerekkel, de abba talán kevesen gondolnak bele, hogy kivétel nélkül mindegyiküknek van azonos hatással bíró, hazai megfelelője is. Félreértés ne essék, ezen élelmiszerek mindegyike valóban nagyon egészséges, kitűnő élettani hatásokkal bír, tehát nem „ördögtől való találmány”. Azonban ha van hazai megfelelője, akkor miért is használnánk helyette egy távoli dél-amerikai országból származó terméket?

Éppen ezért tölt el örömmel, hogy a tavasz beköszöntével nálunk, akár legszűkebb lakókörnyezetünkben is találhatunk frissen egy hazai superfoodot, . Tapasztalatom szerint sajnos kevesen ismerik, kevesen használják. Bevallom, magam is így voltam ezzel sokáig, de bízom benne, hogy olvasóink közül néhánynak megváltozik majd a véleménye, ahogy az enyém is megváltozott, amint felismertem e csodás zöldségben rejlő számtalan lehetőséget.

 

A spárga nagyon sokáig a kiváltságosok eledele volt annak ellenére, hogy a vadspárgát már az egyiptomiak és görögök is előszeretettel fogyasztották. A XIX. század elején azonban egyre több helyen terjedt el, az emberek megismerték, megszerették.

Hogy milyen is a spárga? Egyenes szárú növény, melynek csúcsa sűrűn pikkelyezett, a friss spárga töve mindig csillog, és talán a legfontosabb: a szára mindig roppan, soha nem hajlik. Ahogy egy év során nagyon rövid ideig kapható, úgy legnagyobb sajnálatomra a megvásárolt növény hűtőben is csak nagyon rövid ideig, 1-2 napig tárolható, tiszta ruhával betekerve, hegyével felfelé. Blansírozás után akár le is fagyasztható, ilyenkor azonban csak óvatosan bánjunk vele, mert a hegye nagyon hamar képes letörni.

A fehér és hazánkban csak kuriózumként található lila spárgát előkészítés során hámozni szükséges a tetejétől az aljáig krumplihámozóval, míg a zöld spárga csak alapos mosást igényel. Mindhárom fajta esetében az alsó fás részt el kell távolítani a felhasználás előtt. Hogy mennyit is pontosan? Hát ez örök dilemma… A bátrak, bevállalósak ökölszabály szerint járnak el, fognak egy kést, és minden szár végéből 2-2cm-t levágnak. Lehet így is, de bevallom, engem zavar, ha emiatt minden második darab rághatatlan, kevésbé élvezhető lesz. Én a spárga közepét és alját megfogom és eltöröm. Az alsó részt kidobom, a felsővel dolgozom tovább. Tudom, nem túl gazdaságos, de aki szeretne tökéletes végeredményt, annak érdemes alkalmaznia.

Hogyan főzzük? A fehér spárgát kb, 15-20 percig forró, sós vízben, a zöldet 5-10 perccel rövidebb ideig. Ne főzzük teljesen puhára, hagyjuk kicsit roppanósra, az íze így érvényesül a legjobban. A legkíméletesebb elkészítési mód a párolás, így veszik el a legkevesebb tápanyag a spárgánkból. Szerkezetéből adódóan ez az eljárás leginkább csak a zöld spárga esetén alkalmazható.

A végeredmény pedig mindenért kárpótol: a megfelelően, kíméletes módon elkészített spárgának magas vitamin- és ásványianyag-tartalma van, különösen sok káliumot, magnéziumot, vasat, C és B vitaminokat tartalmaz, melyek a hegyében koncentrálódnak. Ezért sok esetben a hegyét külön letörik, azt nem is párolják, hanem nyersen tálalják. Energiatartalma mérsékelt, könnyen emészthető táplálék, bár ezt nagyban befolyásolja, mit eszünk hozzá, hogyan készítjük.
Az elkészítését illetően magam számtalan jobbnál-jobb variációval rendelkezem. Ha teljes képet szeretnék adni, arra talán két oldal is kevés lenne. De nem is ez a cél, hiszen a rövid, néhány hetes szezon alatt úgysem lehet mindent elkészíteni, nekem sem szokott sikerülni.

Párolva, majd vajon kissé átforgatva a spárga a világ talán legfinomabb körete lehet, melyet bátran tálalhatunk minden olyan étel mellé, amelyhez párolt zöldséget ennénk. Készülhet belőle krémleves, 1-1 kis darab burgonyával kiegészítve, szerecsendióval ízesítve. A spárga csúcsát minden esetben törjük le, azt csak a fentebb említett módon, nyersen, mintegy feltétként adjuk a levesünkhöz, némi reszelt sajt és tejszín társaságában.

Készülhet belőle kenyérre kenhető reggeli kence is: 20 dkg főtt, vagy konzerv csicseriborsót összeturmixolunk 8 szál zöld és 3 szál fehér spárgával, melyeket természetesen előtte megpárolunk. Ízesíthetjük néhány csepp lime lével, pár evőkanál extraszűz olívaolajjal, sóval, borssal, aki pedig még különlegesebb élményre vágyik, tegyen bele 5-6 db medvehagymalevelet. Ha már a reggeliknél tartunk… Főzzünk meg 6 szál spárgát!. Közben 0,5 evőkanál olajon kicsit süssünk meg két nagyobb szelet, vékonyra szeletelt sonkát kb 5 perc alatt. A főtt spárgákat elosztjuk a sonkán, kicsit várunk, míg átmelegszenek, majd ráütünk 1-2 db tojást. Alacsony tűzön kb. 8 perc alatt addig sütjük, míg a tojások meg nem szilárdulnak.

Egyszerűen elkészíthető főétel is tud lenni: 2 csokor spárgát pároljunk meg sós, cukros, citromleves vízben, majd sorakoztassuk a spárgákat egy tűzálló jénai tálba. 2,5 dl tejben keverjünk el 1 evőkanál zablisztet, 1 gerezd reszelt fokhagymát, ízlés szerint sót, borsot, szerecsendiót, 1dkg vajat. Tegyük fel a tűzre, néhány percig főzzük össze, majd a tűzről levéve keverjünk bele 10 dkg sajtot. Amikor ez is elolvadt, öntsük a spárgákra, toljuk a sütőbe 15 percre 200 ºC-on, és már készen is vagyunk az isteni főételünkkel.

A spárga jól harmonizál a sonkával, tésztával. Vegyünk 2 csomag zöldspárgát, vágjuk 2 cm-es darabokra. 5 db újhagymát karikázzunk fel, 4 gerezd fokhagymát vágjuk apró darabokra, 20 dkg sonkát csíkokra. Főzzünk meg ½ kg tésztát sós vízben. Olivaolajon futtassuk meg a hagymát, fokhagymát, dobjuk rá a sonkát, pirítsuk meg kicsit. Adjunk hozzá 1,5-2 dl vizet, a darabolt spárgákat, 10 dkg juhtúrót, vagy natúr krémsajtot, sózzuk, borsozzuk, fedő alatt pároljuk 10 percig. Öntsük fel 2dl tejszínnel, keverjük el, zárjuk el a tüzet és 1 csokor petrezselyemmel ízesítsük. Összekeverjük a tésztával, tálaljuk.

Az élet szinte minden évben kegyes hozzánk, egyidőben hozzáférhető az eper és a spárga is. Készítsünk belőle felejthetetlen salátát! 4-5 szál spárgát daraboljunk fel, olajon pároljuk meg, szórjunk rá 1 kiskanál nádcukrot, kissé karamellizáljuk meg. Öntsük fel 1 evőkanál borecettel, fűszerezzük sóval, borssal, esetleg kevés chillivel. 50 g epret tetszés szerinti darabokra vágunk, összeforgatjuk a spárgákkal, azonnal tálaljuk.

Amint láthatjuk, a spárgával készíthető ételek elkészítésének módjában csak a képzeletünk szab határt. Használjuk bátran ezt az egészséges és nagyon ízletes hazai superfoodot. Igyunk mellé egy pohár sauvignon blanc-ból készült száraz fehérbort, mely a spárga elválaszthatatlan társa. Jó étvágyat az elkészült ételekhez!

Búcsú Bernschütz Sándortól

2018. április 8-án, 82 éves korában elhunyt Bernschütz Sándor, a Sükösdi Általános Iskola, a Bereczki Máté Szakközépiskola, a Tóth Kálmán Gimnázium és Szakközépiskola, majd a III. Béla Gimnázium nyugalmazott pedagógusa, a gimnázium korábbi igazgatóhelyettese. Az elhunyt kiváló tanár lapunknak is gyakori szerzője volt, alapos kutatómunkáját egykori munkahelyeinek emlékkönyvei és egy családtörténeti összefoglalás, valamint számos tanulmány őrzi. Szerkesztőségünk őszinte részvétét fejezi ki a gyászoló családnak. Az alábbiakban főszerkesztőnknek (aki Bernschütz tanár úr tanítványa volt) az április 18-i gyászszertartáson elhangzott beszédét szerkesztett változatban közöljük.

Mayer János

Két évvel ezelőtt, amikor Bernschütz Sándor 80. születésnapját kollégák és családtagok szűk körében ünnepeltük, egy tétova gondolatkísérlettel számos érdemének felsorolása helyett megpróbáltam felsorolni, melyik az a 10 ismeret, amely minden valahai Bernschütz-tanítvány számára magától értetődőnek számít, és amelyek minden tényszerű méltatásnál és eredményfelsorolásnál többet mondanak el a tanárról és az emberről. Az akkori kedélyes hangulat mára gyászos szomorúsággá változott, most – amikor az egykori tanítványok és kollégák nevében búcsúzom – mégis először akkori szavaimat idézem, hiszen valóságtartalmuk azóta mit sem változott.

1. Ha valaki járt Sanyi bácsi óráján, az pontosan tudja, hogy a „Bernschütz-balta” a régi Baján olyan megbízható márkaminőséget képviselt, amilyet az államosított ipar sosem volt képes produkálni;

2. Egészen biztosan megtanulta, hogy Közép-Európa (és miután másfelé nem nagyon éltek, az egész világ) legnagyobb szarmata temetője Baja közelében található, és aki feltárta, iskolánk egykori diákja volt;

3. Számára nem lehet kérdéses, hogy a történelem segédtudományai (a címertan, az oklevéltan, a zászlótan stb.) akkor is nagyon fontosak, ha ezeket a felvételin senki sem kérdezi – főleg, hogy a terület egyik legnagyobb hazai szaktekintélye iskolánk egykori diákja volt;

4. Biztosan tudja azt, hogy „korunk művészi portréját csak akkor sikerülhet megalkotni, ha kiművelt emberfők sokasága kíséri figyelemmel a művészek erőfeszítéseit, mentesíti őket az alkotómunka legkínzóbb rémétől: a magukra utaltság korlátlan szabadságától”, és lehet, hogy írtak már modernebb műveket is a régi korok művészetéről az imént idézett Artner Tivadarénál, de gyakrabban emlegetettet soha (pedig ő nem volt iskolánk diákja);

5. Régen tudja, hogy indiánnak lenni nem származás, hanem erkölcs kérdése, s aki egyszer „a mohikánok törzsének” tagja lett, egy életen át az is marad, s öntudatos környezetbarátként – ha már musztángok hátán nem érkezhet – csakis kerékpáron érdemes közlekedni;

6. Alighanem hallott róla, hogy Baja környékén (és máshol) a kutyaneveket nem véletlenszerűen, hanem nagyon is követhető logikai rend alapján adták a házi kedvenceknek; azt is tudja, hogy egy valamirevaló történésznek városi gyermekként is illik tisztában lennie az eke részeivel;

7. Megtapasztalta, hogy a tanár nemcsak tudásával, hanem megjelenésével, beszédmodorával is tekintélyt sugároz, és akármilyen beszédmódot akkor sem enged meg magának, ha történetesen a csibész diákok alaposan felbosszantották, s hogy az oktatásban az ész mellett szívre is szükség van;

8. Tanára példájából látta, hogy nem a diploma, hanem a folyamatos önművelés és alkotó tevékenység teszi az értelmiségit, akinek a saját szakterületének eredményeit mindvégig figyelnie illik könyvek, folyóiratok olvasásával, és erre neveli tanítványait is;

9. Hogy a tanárnak nem az állandó méltatlankodás, permanens elégedetlenkedés, hanem a tudás kincseinek átadása mellett az érzelmi és erkölcsi értékek, izgalmas gondolatok ébresztése a fő feladata; a vezető pedig úgy is tud kritikát mondani kollégáiról, hogy egyetlen rossz szó sem hagyja el a száját;

10. Pontosan tudja, hogy a helyi kötődésnél talán semmi sem fontosabb, s hogy érdemes büszkének lenni arra, hová tartozunk, és milyen jeles személyiségeket adtunk a világnak és a magyarságnak.

Most, amikor egy nagy pedagógus generáció egyik utolsó mohikánja az örök vadászmezőkre távozott, két évvel ezelőtti szavaimat kiegészítem néhány olyan gondolattal, amelyek az akkori vidám percekhez kevésbé illettek volna, de fontos, hogy ne feledkezzünk meg róluk.

Amikor diákjaim számára Csokonai azon sorait tanítom, hogy „ember és polgár leszek”, bevallom, a legtöbbször Sanyi bácsi jut eszembe róla. Mai megvadult világunkban szinte kuriózumnak számít az az emberi szelídség, amellyel Bernschütz tanár úr tanítványairól, kollégáiról beszélt, és azokat is megpróbálta megérteni, akik fájdalmat okoztak neki vagy visszaéltek a bizalmával. Nem csak szavakban vallotta, hogy a pedagógiához két dolog kell: józan paraszti ész és egy darab szív. A polgárság esetében pedig egyáltalán nem csak társadalmi réteghez, hanem magatartásformákhoz, attitűdökhöz való ragaszkodást jelentett – s mindezt (nagyrészt) egy olyan korszakban tette, amikor a polgári értékrend nem példaértékűnek, hanem a történelem szemétdombjára száműzni kívánt, „túlhaladott” szemléletnek számított. Ahogy Esterházy Péter, úgy – tőle függetlenül bár, de – Sanyi bácsi is úgy tartotta, hogy egy bizonyos szint fölött nem megyünk egy bizonyos szint alá. Ez nála nem semiképp nem értelmiségi gőg, hanem olyan fokú morális-szellemi igényesség volt, amelynek a tanári pályán alapfeltételnek kellene lennie, legyen bár szó külső megjelenésről, beszédstílusról vagy épp nyilvános véleményalkotásról. Azon ritka publikáló értelmiségiek közé tartozott, akiknek írásai szinte semmiféle szöveggondozást nem igényeltek: leírt, veretes szavainak súlya és mélysége és a „vájtfülűek” számára jól érthető szimbolikája volt. Kivételes műveltségű bölcsész és tanár volt, és olyan vezető, aki nyilvánosan sohasem önmagát, hanem kiváló kollégáit és sikeres diákjait dicsérte.

Ha akarnám, sem tudnám felsorolni mindazt, amit tanultam tőle azalatt az idő alatt, amíg diákja lehettem. Annyit talán elmondhatok, hogy ebben nem is a megszerzett történelmi ismereteket érzem a leglényegesebbnek, pedig abból is sokat szereztünk általa. Sokkal inkább viselkedési normákban, bizonyos helyzetek kezelésében, empátiában, igényességben kaptunk tőle valamit, amiről ugyan nem szereztünk osztályzatokat, mégis valószínűleg egyéniségünk részévé vált, és a saját tanári pályánkon egyfajta igazodási ponttá vált. Meglehet, ebben a mai, az egyéni érdekeket, az anyagi jólétet, a gyors sikert minden más elé helyező világban a Bernschütz tanár úr (később Sanyi bácsi) által következetesen képviselt értékek idejétmúltnak tűnhetnek. Én mégis azt hiszem, hogy a büszke lokálpatriotizmus, a kritikus szellemi igényesség, a pedagógusi hivatástudat, a szilárd erkölcsi normák következetes betartása nem egy elfeledett múlt attribútumai, hanem éppen ellenkezőleg: az értelmes jövő zálogai lehetnek. Mindezekért hálával és köszönettel tartozunk neki.
Minden ember halálával egy világ pusztul el, a távozó egyénisége, mosolya, simogatása soha semmivel nem pótolható. Ám egy családapa, nagypapa, egy jó pedagógus soha nem tűnhet el teljesen, mert maradandó nyomot hagyott bennünk az emlékek és az átplántált értékek által. Így bár nem zsűrizhetünk együtt többé együtt Sanyi bácsival, többet nem élvezhetjük hallatlanul érdekes és izgalmas elbeszéléseit, mégis mindig itt lesz velünk, és tovább él bennünk. Nyugodjék békében!