Mayer János
Fagyos tél van. Nemcsak az utcák hidegek, hanem az emberek szíve is. Az őrület ragálya elszabadult, az emberség mintha apró szigetekre szorult volna vissza a rögeszmés gyűlölködés jeges tengerén. Ha a közbeszéd színvonalát, a panaszok áradatát nézzük, azt hihetnénk, legalábbis háború van: az emberek éheznek, fűtetlen szobákban fagyoskodnak, a kiszolgáltatott dolgozó lábára rálép a tél, s elcsigázott, rettegő partizánok a végső nagy küzdelemre készülnek, hogy visszavegyék országukat a gonosz megszállóktól. Sikerük esetén pedig eljön majd (mert jönnie kell) az ítéletnap, amely után jaj a legyőzötteknek!
Apró szépséghiba – vagy kommunikációs zavar –, hogy e segélykiáltások megfogalmazói a járvány közepén tengerentúli turistaparadicsomokból, nyugati jólétből buzdítják kitartásra és harcra híveiket, akiknek a játék a bőrére megy. Újabban nemcsak büszke vezérek, hanem küldetéses megszállottsággal rendelkező messiások is bejelentkeznek ügyeletes népboldogítónak. Miután megváltókra egyes körökben hatalmas igény mutatkozik, a fanatikus híveket az sem zavarja rögeszméikben, ha az „ige” helyenként hamiskásan cseng, a megígért jövőt igencsak ködbe burkolják, s a „mestert” mártíromságra kész apostolok helyett hétpróbás cselszövők, valamint hatalom- és pénzéhes potyalesők kísérik. Elégedetlenség idején persze nagy tere van a szélhámosoknak, hamis prófétáknak és hivatásos forradalmároknak, még ha elképzeléseik nem is terjednek túl a megromlott világ elutasításánál.
Kicsit több mint száz évvel ezelőtt recsegett-ropogott „az úri Magyarország” rendszere, és aligha vitás, hogy sok fontos kérdést (nemzetiségi ügyek, választójog, földreform, szociális problémák) nem sikerült megoldania, a világháború és a nyomában érkező spanyolnátha pedig az elkeseredésbe taszította az addig is sokféle teher alatt nyögő magyarságot. A bukás után két, magát forradalminak mondó rendszer kezdett bele a szebb jövő építésébe, és sokan voltak, akik naiv áhítattal bíztak az igazságosabb világ eljövetelében. Átmenetileg a legjobb esetben is középszerű képességű (Károlyi Mihály) vagy egyenesen torzult lelkű (Kun Béla) politikusokat ruháztak fel az ügyeletes megváltó szerepével – nem csoda, hogy végül csalódniuk kellett. Egyikük végzetes naivitással bízott a nemrég még ellenséges nyugati antanthatalmak jóindulatában, hogy aztán megtapasztalja: érdemben szóba sem állnak vele. A másik a megszállott fanatizmusával törekedett arra, hogy a múltat (jelképeiben is) végképp eltörölje, s akiknek nem tetszett az elvtársai által kínált szép új világ, azok ellen a legdurvább eszközöktől sem riadt vissza, hogy aztán a végső összeomlás előtt messzire meneküljön. A nagy tervekből pedig semmi sem valósult meg, az ország letargiába süllyedt.
Nehéz évünk lesz. Félek, túl sok lesz a verbális erőszak (és jó, ha csak az), és bárhogy alakulnak is a következő hónapok, sokan lesznek, akik nagyot fognak csalódni. Akár azért, mert a remélt változások nem történnek meg (és tovább kell nyögni „a gyűlölt rezsim igája alatt”), akár azért, mert kiderül: „a messiások” nem isten fiai, hanem pusztán harmadosztályú szemfényvesztők, akik feltámadás és isten országának eljövetele helyett csak olcsó bűvésztrükkökre és szappanbuborékként szétpukkanó, délibábos illúziók keltésére képesek. (Ideiglenesen persze ez is hozhat közönségsikert, de hosszabb távon a bukás garantált.) És van még ennél is rosszabb forgatókönyv: a káosz és zűrzavar, az anarchia, ahol a józan észnek, higgadtságnak semmi terepe sem marad, és a tetteket indulatok, gyilkos ösztönök irányítják.
Egy évszázada mindegyikre láttunk példát, az eredményt ismerjük: talán egyetlen másikban sem zúdult egymás után annyi tragédia a magyarságra, mint a „borzalmak századában”, a huszadikban. „Légy fegyelmezett!” – tanácsolta önmagának József Attila egy sok évvel ezelőtti téli éjszakán, s ezt nekünk sem ártana szem előtt tartanunk, mielőtt megfújnánk a harci kürtöt. Van elég bajunk a két éve ránk telepedő, újra és újra erőre kapó ragállyal, nem kell ott is ellenséget („sötétben megbúvó ellenforradalmárt”?) keresni, ahol nincs is.
Illúzióromboló voltam? Meglehet. De ne mondja senki, hogy nem szóltam előre. Persze, amikor zúgnak a harci indulók, és a gondolat épp szörnyű lakodalomba készül, akkor ezt nem szokták meghallani, vagy legfeljebb egy őrült, rémülésteli zavart ész meséjét hallják ki belőle. Adja az ég, hogy tévedjek.
Legyen jobb évünk, mint 2021 volt!
