2022. január-február

Új év, új remények, új tervek, új ételek

2022-t írunk. Eltelt egy év, melynek mérlegét minden bizonnyal sokan áttekintették az év utolsó napjához közeledve. Van, ami velünk maradt az új évre is, hiába igyekeztünk… Vagyis nem hiába, hiszen meg kellett tanulnunk együtt élni valami megfoghatatlan dolog tudatával. A merészebbek – vagy vakmerőbbek, ezt majd az idő eldönti – próbálnak fittyet hányni a veszélyre, és az orvosi megoldások helyett megpróbálnak vigyázni magukra. A másik tábor vakon hiszi az előzőek ellentétét, ez pedig a választások közeledtével remek táptalajt ad azon erőknek, melyek így vagy úgy befolyásolni szeretnék – nem minden ok nélkül – mindennapjainkat, tetteinket, véleményünket. Minden Kedves Olvasót óva intek 2022-ben is attól, hogy vakon átadja magát egy eszmének; próbáljuk megőrizni higgadtságunkat, józan eszünket akkor is, ha napról napra nehezebb lesz. De az óév utolsó napjaiban nem csak az Olvasó, hanem a szerkesztő, cikkíró is számot vet. A saját tavalyi évemet jól jellemzi az, hogy inkább az új év eljövendő feladataira koncentrálok, és igyekszem a régit feledni. Mindenkit csak biztatni tudok erre, ha pedig nagyon nem megy, vegyük elő egy kedves receptünket, készítsük el magunk és családunk örömére. Mire az étkezés végére értünk, a sok mosolygó arctól talán mi is sokkal jobban érezzük magunkat.

Mert bizony enni idén is kell, fogunk is. Az újévi fogadkozások az évnek ebben a szakában még frissek, talán megpróbálunk tudatosabban, magunkra és a körülöttünk lévőkre jobban odafigyelve ételt készíteni. Gyarló ember lévén nem ígérhetem, hogy a Kockás abrosz rovat minden egyes alkalommal partner, társ lesz a fogadalmak betartásában, de annyi bizonyos, hogy idén is számtalan izgalmas recept közül lehet majd válogatni. Forgassák azért bátran az óév lapszámait is, hónap elején pedig keressék az újat!

Az idei első Honpolgár-számba olyan receptet kerestem, melyhez még csak hasonlót sem ettünk az ünnepek alatt. Fontos, hogy ne legyen nehéz, laktató, ellenben könnyen elkészíthető, a hozzávalók pedig legyenek könnyen beszerezhetők, esetleg idényjellegűek. Ezért aztán arra gondoltam, hogy a friss számban egészen egyszerűen süssünk meg egy csirkét minden bonyodalom nélkül, és készítsünk hozzá egy tabbouleh-t.

A most papírra vetett receptet – ahogy a korábbiakat is – bárki könnyedén személyre szabhatja, módosíthatja, saját szája ízére formálhatja. Ez egy alap, lecsupaszított verzió, mely a maga egyszerűségében mégis csodálatos eredményt ad, s nem csupán a gyomornak, hanem a tálalás során a szemnek is kielégülést hoz. Nyugodtan vegyük elő az ünnepek alatt használt ünnepi étkészletet, és varázsoljunk ünnepnapot otthonainkban ezzel a recepttel egy szimpla vasárnapon.

Kezdjük a csirkével! Kisvárosban élve viszonylag egyszerűen szerezhetünk be normális tartásból származó, egész csirkét. Válasszunk kicsit nagyobbat, olyan rántani való formát. Az enyém közel 2,5 kg-ot nyomott. A viszonylag nagy méret előnye, hogy a hús nem tud kiszáradni a sütőben még akkor sem, ha esetleg az utolsó 10 percben meg is feledkezünk róla. Ha megvan a kiszemelt baromfi, akkor nézzük át alaposan, tisztítsuk meg az esetlegesen fennmaradó szőrszálaktól. A nyakat vágjuk le, a belsőségekkel együtt tegyük félre későbbi tetszőleges felhasználásra. A csirke bőrét kívül és a hasüreget is kenjük be olívaolajjal, használjuk a kezünket a műveletre, így biztosan mindenhová jut. Az olajozás után masszírozzuk be a csirkét a már említett helyeken sóval. Egy evőkanál só az egyik oldalára, egy evőkanál a másikra, végül egy a belsejébe. Ne féljünk tőle, nem fogjuk elsózni, ez a mennyiség szükséges ahhoz, hogy a vastagabb húsrészek is kellően ízletesek legyenek majd. Ha ezzel végeztünk, ízlés szerint tegyünk frissen őrölt vegyes szemesborsot az olajos, sós felületekre. Ha elkészültünk, akkor fogjunk egy műanyag zacskót – akár tiszta, műanyag bevásárlószatyor is megteszi – csomagoljuk bele alaposan a csirkét, és tegyük minimum egy órára a hűtőbe. Ajánlatos egész éjszakára (vagy csak több órát) ott hagyni, így lehet biztosítani azt, hogy a só mindenhová el fog jutni, és a csirkénk valóban ízletes lesz.

Melegítsük elő a sütőt 160 ºC-ra, légkeveréssel. A csirkesütő állványra húzzuk rá a csirkét, tegyük be a sütőbe, és 2,5 kg-os csirke esetén süssük 2 órát. Ha nincs állványunk, akkor kénytelenek leszünk azt valamivel helyettesíteni. Erre a célra tökéletesen megfelel egy fél literes sörösdoboz, melyből egy kis pohár sört kiöntünk, és erre húzzuk rá a csirkénket. A sörbe opcionálisan dobhatunk néhány gerezd megtisztított fokhagymát is. Ha letelt az idő, óvatosan vegyük ki a sült csirkét a sütőből, húzzuk le az állványról, és hagyjuk hűlni 10 percet a szeletelés, darabolás előtt.

A tabbouleh Közel-Keleten elterjedt és kedvelt étel. Általában hosszú, akár 8-10 fogásból álló ételsorok részeként kínálják. Számtalan verziója létezik: míg Szíriában és Libanonban több a petrezselyem benne, mint a bulgur, addig a törököknél, örményeknél épp fordított az arány. Az egyik fő alkotója – a bulgur – a közel-keleti és a török konyha egyik kedvelt körete, magyarra talán búzatöretként fordítható. A még éretlen vagy meghántolt érett búzaszemeket párolás után kiszárítják, majd durvára összetörik. Az előállítás okán többféle méretben kapható, hazánkban leginkább a rizsszem méretű bulgur kapható. Mivel a bulgurt előzetesen párolják, ezért szinte alig kell főzni, elég csak leforrázni forró vízzel és állni hagyni. A rosttartalma magas, egy csésze a napi bevitel negyedét fedezi. A búzatöret kifejezetten tápláló étel, lassan felszívódó szénhidrátjainak köszönhetően cukorbetegségben szenvedőknek kifejezetten ajánlott. Kiemelkedő mennyiségben tartalmaz fehérjét, támogatja az emésztés egészséges működését.

A tabbouleh alapverziójában paradicsom szerepel, ezt az arab országokban szívesen helyettesítik gránátalmamagokkal. Én is ezt a verziót használtam az étel elkészítése során. A bulgurt alaposan mossuk át, tegyük fel forró, kétszeres mennyiségű forró vízben főzni maximum 5 percre. Vegyük le a tűzről, ízlés szerint sózzuk, fedjük le és tegyük félre hűlni. Egy nagy csokor petrezselymet és 4-5 szál friss mentát vágjunk durvára. A gránátalma magjait gyűjtsük össze, a levétől szűrjük le. Ha a bulgur legalább langyosra hűlt, őröljünk bele friss feketeborsot ízlés szerint, locsoljuk meg 1-2 evőkanál extraszűz olívaolajjal, facsarjuk bele egy fél citrom levét, adjuk hozzá a gránátalmamagokat, a zöldfűszereket és az egészet keverjük össze. Tegyük a hűtőbe egy órára.

Tálaljuk a darabokra vágott csirkével. Alternatív lehetőségként a csirkét csontozzuk ki, vágjuk apró darabokra és tálaláskor keverjük össze a tabbouleh-vel, és tálaljuk így.

Minden Kedves Olvasónak boldog új évet, sok, örömteli konyhában töltött percet kívánok! Jó étvágyat!

A Bajai Honpolgár tartalommutatója 2021.(32. évfolyam)

Összeállította: Jász Anikó

1-2. szám (január – február)

MAYER János: Ős patkány terjeszt kórt. 2. o.

ZALAVÁRI László: Fejezetek a bajai zsidóság és a zsinagóga történetéből. 3–6. o.

RÁCZ Sándor: Kisfiú a gettóban. 7–8. o.

HIEZL József: A Honpolgár-olvasók figyelmébe ajánljuk! Bajai ipartörténetek. 8. o.

JÁSZ Anikó (összeáll.): Jelentősebb bajai évfordulók 2021-ben. 9–10. o.

Kitüntetések a közelmúltból. 10. o.

MAYER János: Születésnapi visszatekintés az „áhított orvosi élet kijózanító világára”. Dr. Kakuszi Istvánnal fél évszázad orvoslásról, a sport és a hit erejéről. 11–14. o.

SARLÓS István: Felkészülés a himlő ellen. 15. o.

PÉTER Tünde: A víztükör. 16. o.

Előfizetési felhívás. 16. o.

A Bajai Honpolgár … az alábbi helyeken vásárolható meg. 16. o.

VALKAI Sándor: Baktériumok kimutatása gyors, optikai módszerrel. 17–21. o.

Online fizetési lehetőség! 21. o.

HÁGEN András: Boldog új évet? A globális klímaváltozás és a járványföldrajz. 22–23. o.

BOGNÁR-SIMOR Katalin: Varázslattal teli hétvége Londonban. 23–25. o.

SZÜNDER Dezső: Jó szerencsét! Bemutatjuk Kelemen Áron konyháját. 26–27. o.

MAYER János: Keresztnévadási sajátosságok három bácskai sváb településen a 18. és 20. században. 1. rész. 28–31. o.

SZUTRÉLY Péter: Bajai mágia. 32. o.

HAMAR Péter: Levél Bajára – a régi időkből. 32. o.

DOROGI-KOVÁCS Krisztina: Fény az alagút végén. 33–34. o.

EMESZ Margit: Csobog a csend (vers). Aktuális Madách (vers). 34. o.

SZARKA Ildikó (összeáll.): Dr. Abonyi József (1920-2020) emlékére. 35–37. o.

PÉTER Árpád, ifj. (összeáll.): A vírusjárvány mártírja, a mi végvári vitézünk. 37–39. o.

M. J. [MAYER János] – STRIEGL István – IVASKÓ Lívia: In memoriam Kiefer Ferenc (1931-2020). 40–41. o.

VANCSURA Margit: Vancsura József fényképészmester emlékezete. 42–43. o.

SARLÓS István: A 133. évfordulóra. (könyvismertetés). 44. o.

JÁSZ Anikó (összeáll.): A Bajai Honpolgár tartalommutatója, 2020. (31. évfolyam). 45–47. o.

SZÜNDER Dezső: Nemzetek konyhája – Szlavónia, Horvátország. 48. o.

2. [3.!] szám (március) (téves számozás)

SÁNDOR Boglárka: Fogságba zárt ünnepeink. 2. o.

Helyreigazítás. A 2021. 1-2. szám 17. oldalához. 2. o.

HORVÁTH Ninett – ZALAVÁRI László (válogatta): Március 15. a helyi sajtó tükrében. 3–5. o.

SARLÓS István: Tóth Kálmán-emlékünnepség 1981-ben. 5. o.

TOMASKOVITY Szabolcs: A nagyböjt eredetéről. 6. o.

SÁNDOR Boglárka: „Ha az ember több kultúrához kötődik, az igen színes mozaikot eredményez…” Dr. Kanizsai Máriával horvát gyökerekről, a bajai főiskoláról, a tanítók régi és új szerepéről. 7–9. o.

MAYER János: Keresztnévadási sajátosságok három bácskai sváb településen a 18. és 20. században. 2. rész. 10–12. o.

MUNCZIG Dénesné: Edit néni, az „örök tanár”. Albert Sándorné Újpétery Edit (1926-2021) emlékére. 13–14. o.

Online előfizetési lehetőség! 14. o.

N. KOVÁCS Zita: Rendes Béláné emlékére. 15. o.

BOGNÁR Ferencné – MAYER ISTVÁN: Cselik László (1946-2021) plébános emlékére. 16–17. o.

Tisztelt Olvasóink! Előfizetőink! (előfizetési felhívás) 17. o.

SZÜNDER Dezső: Csípős napok a Chilli Baja/Bajai Ökoporta termékeivel. 18–20. o.

SIPOS Katalin: Többségből kisebbségbe. 2. rész. Téli élmények a Székelyföld peremén. 20–21. o.

MAYER István: A hódítóktól a hazatérőig: a Mars öt arca az irodalomban. 22–23. o.

M. I. [MAYER István]: Marsbéli képes krónika.23. o.

[BARICS Sándor]: A vörös bolygó: a Mars tájai Barics Sándor festményein. (festmény fotók) 24. o.

4. szám (április)

TOLDI Norbert atya: Feltámadt reményem, Krisztus… 2. o.

LEX Orsolya: A húsvéti hímes tojás eredete, hagyománya a magyarság körében. „Tört tojásnak alsó fele/Válik alsó földfenékké, Tört tojásnak felső fele/ A felettünk való éggé…” 3–5. o.

KENYERES Zsolt: Hitler balkáni hadjárata, 1941. 5–7. o.

SARLÓS István: A hercegi pár üdvözlése. 8. o.

KORDÉ Nóra: A polihisztor és népnevelő – 150 éve halt meg Eötvös József. 1. rész. 9–11. o.

Magas állami kitüntetés dr. Hegedüs Tibornak. 11. o.

Tisztelt Olvasóink! Előfizetőink! (előfizetési felhívás) 11. o.

MAYER János: Keresztnévadási sajátosságok három bácskai sváb településen a 18. és 20. században. 3. rész. 12–15. o.

Online előfizetési lehetőség! 15. o.

LEX Orsolya (összeáll.): „A döntés a te kezedben van…!” – A jövő a mi kezünkben. Országos első helyezett a Szent László ÁMK ÖTEK-csoportja. 16. o.

ZALAVÁRI László: „Nekem a siker az, ha valami jó dolgot tudunk összehozni…” Majorcsicsné Ujjady Krisztinával művészeti oktatásról, a népzene és néptánc szeretetéről, kultúraszervezésről. 17–19. o.

MAROSVÁSÁRHELYINÉ GERGELY Anna (közread., bev.): Hétköznapi hősök a történelem hétköznapjaiban. Rigó Rózsa emlékére. 20–21. o.

RÁCZ Sándor: A kisfiú és a csendőr. 21–22. o.

MAYER János: Szemközt önmagunkkal. Szettele Katinka verseskötetéről. 23. o.

SZÜNDER Dezső: Ahány ház, annyi szokás? 24. o.

5. szám (május)

MAYER János: Beoltva – a józan ész ellen. 2. o.

MAYER János: Bajai dokumentumok a Szabad Európa Rádió archívumából. 9. rész: Baja, a dunai gabonaszállítás csomópontja az 1950-es években. 3–4. o.

KORDÉ Nóra: A polihisztor és népnevelő – 150 éve halt meg Eötvös József. 2. rész. 5–7. o.

LAKI Ferenc: Egy hasznos hobbi. Vallomás a kertészkedésről. 7–8. o.

SÁNDOR Boglárka: „Sokat lehetne még javítani az oktatás rendszerén, de igazából a politikának ez sosem volt érdeke…” Sipos Jánossal tanításról, oktatási reformokról, egészségmegőrző futásoktól. 9–12. o.

HAMAR Péter: Dombóváriné. 13–15. o.

MAYER János (összeáll.): Egy tudós ciszter atya útja a Bácskából Amerikáig. Lackner Béda (1927-2020) emlékére. (ford. Mayer István). 16–18. o.

A Bajai Honpolgár … az alábbi helyeken vásárolható meg. 18. o.

MANZ Alfréd: Gyászol az MNÁMK – elhunyt Régaisz István. 19. o.

OSZTROGONÁCZ Miklós: Osztrogonácz Miklós „históriás énekei”. Summája Palota várának; Szabács hősei (versek). 20–21. o.

NEBOJSZKI László: Duna menti életünkről. (könyvismertetés). 22. o.

Online előfizetési lehetőség! 22. o.

SZÜNDER Dezső: A konfitálás. 23. o.

ÁDÁM Péter: Galéria Ádám Péter képeiből. 24. o.

6. szám (június)

MAYER János: Itthon vagy otthon. 2. o.

MAYER János: „Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…”. Külhoni magyar érmesek a nyári olimpiák történetében. 1. rész. 3–6. o.

KENYERES Zsolt: Barbarossa-terv. Mítosz és valóság. 7–9. o.

SARLÓS István: Az új postahivatal forgalma. 9. o.

A Bajai Honpolgár … az alábbi helyeken vásárolható meg. 9. o.

ZALAVÁRI László: „A természet szeretete a gyermekkoromban gyökerezik…” Buzetzky Győzővel hajózásról, természetvédelemről, magyar indiánokról. 10–14. o.

LAKI Tamás: Az én DJ-m öt oktávja és egy nagy szekundja. Dankó József (1959-2021) emlékére. 15–16. o.

DELY Géza: Hosszú kényszerszünet után erős nyárral indít a Rábl Színpad. 16–17. o.

Online előfizetési lehetőség! 17. o.

LEX Orsolya: „Gyökerek nélkül elvisz a szél…” Az Auróra FolkGlamour vállalkozás törekvéseiről és sárközi kollekciójáról. 18–20. o.

SZENTIVÁNYI Gábor: Fülöp herceg magyar kapcsolatai. 21. o.

SZÜNDER Dezső: Csokoládé – Minden napra egy falat ünnep. 22–23. o.

SZÜNDER Dezső: Zöld, fehér és egy kis lila. 24. o.

8-9. [7-8.!] szám (téves számozás)

MAYER János: idegen tollak, ismerős szövegek. 2. o.

NEBOJSZKI László: Duna-szabályozási munkálatok Baja és Dunaszekcső között. 3–6. o.

SARLÓS István: A dunai strand hivatalos kijelölése. 7. o.

JÁSZ Anikó: [Mesélő bajai sírkövek. 1. rész] Ertl József családjának sírboltja. 8. o.

MAYER János: „Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…”. Külhoni magyar érmesek a nyári olimpiák történetében. 2. rész. 9–12. o.

SÁNDOR Boglárka: „A világon egyetlen legális drog létezik: a búvárkodás!” Szatmári Zsolttal merülésekről, mentésekről, élettapasztalatokról. 13–16. o.

A Bajai Honpolgár … az alábbi helyeken vásárolható meg. 16. o.

GARAMI Erika: Forintok, pengők – tervek, tervezők. 17–20. o.

[NAGY Réka]: Néhány szó Nagy Réka fotóiról. 21. o.

NAGY Réka: Galéria Nagy Réka fotóiból. 22–23. o.

LAKI Ferenc: Aki a virágot szereti… 24–25. o.

SZENTIVÁNYI Gábor: Vietnámi ingek. 26. o.

GÖRGEI-REINER Rita: Vendégek vagyunk a Földön. 27–30. o.

BOGNÁR-SIMOR Katalin: Gyermekvállalás Finnországban, avagy miért mosolyogtam végig az évet a koronavírus ellenére. 30–32. o.

TOMASKOVITY Szabolcs: Eucharisztikus nagyharang. 33–34. o.

MAYER János: Bajai dokumentumok a Szabad Európa Rádió archívumából. 10. rész: Szociális gondoskodás Baján az 1950-es években. 34–36. o.

Online előfizetési lehetőség! 36. o.

CSUVÁR-ANDRÁSI Réka – PAP Evelin: A legújabb régészeti kutatások a bajai járásban. 37–38. o.

ZALAVÁRI László: Délszláv dallamok, mulatás hajnalig. Tiszai Jakabbal a 35 éves Čabar zenekar múltjáról és jelenéről. 39–40. o.

VARGA Katalin: Bem utca. 40–41. o.

MAYER János: Pogány (be)köszöntő. Osztrogonácz Mikós Ösvények c. regényéről. 42–43. o.

EMESZ Margit: Játszik a csönd; Itt van most is. (versek) 43. o.

NEBOJSZKI László: Mihalik János emlékezete. 44–45. o.

LEX Orsolya: „…mert az élet értelmével nem szabad játszani. Nem igaz…?” 45–46. o.

SZÜNDER Dezső: Gyerekkorunk ízei: a zöldborsó. 48. o.

9. szám (szeptember)

MAYER János: Új hullámok hátán. 2. o.

GYENESEI József: A bajai levéltár története. 3–4. o.

Helyreigazítás. (A 2021/7-8. számban a lapszám javítása és a 8. oldalon cím kiegészítése.) 4. o.

Scherer Gabriella kitüntetése. 4. o.

SARLÓS István: Új bútorok a tanévkezdéshez. 5. o.

A Rábl Színpad és Zenei Közösség 2021/22-es őszi évadterve. 6. o.

A Bajai Fiatalok Színházának őszi tervei. 6. o.

[BONCZOSNÉ KOZÁRI Anna]: Száz éve ért véget Baja szerb megszállása. (fotók) 6. o.

MAYER János: „Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…”. Külhoni magyar érmesek a nyári olimpiák történetében. 3. rész. 7–10. o.

JÁSZ Anikó: Mesélő bajai sírkövek. 2. rész. Rózsa Dezső nyomdász családjának sírja. 11. o.

KENYERES Zsolt: A keleti front elfeledett (elhallgatott) hadműveletei 1941-ben. 12–14. o.

RADVA Luca – PETHŐ Attila: „Aki hivatást érez magában, nem méricskél…” Bellyeiné Horváth Györgyi (1951-2021) emlékére. 15–16. o.

LEX Orsolya: A múlt nem vitrinbe, üvegbúra alá való… A Fokos zenekarral a vajdasági települések népzenei hagyatékáról. 17–19. o.

SZENTIVÁNYI Gábor: Iskolai szüret az 1960-as években. 20. o.

A Bajai Honpolgár … az alábbi helyeken vásárolható meg. 20. o.

SARLÓS István: A biatorbágyi merénylet következménye (?) 21. o.

RÁCZ Sándor: A szégyen… 22. o.

Online előfizetési lehetőség! 22. o.

M. J. [MAYER János]: Bajai Honpolgár-estek: folytassuk együtt! 23. o.

A Bajai Honpolgár-estek tervezett tematikája 2021/22. 23. o.

SZÜNDER Dezső: Halat, vadat s mi jó falat… 24. o.

10. szám (október)

MAYER János: Mulatságok szüret idején. 2. o.

MAYER János: Adalék a Bajai (Felső-bácskai) Olimpikonok Falához. 1. rész (1912-1968). 3–6. o.

Online előfizetési lehetőség! 6. o.

JÁSZ Anikó (összeáll.): Pedagógus és mérnök díszdiplomák átadása Baján. 7. o.

Kitüntetések a közelmúltból. 8. o.

SARLÓS István: A Szent Rókus Kórház új épülete a 20. század elején. 8–9. o.

PETZ Gábor: Türr István származása a családfakutató szemével. 10–14. o.

[HOROSNYI Sándor]: Néhány szó a Duna Fotóklub Egyesület székelyföldi képeihez. 14. o.

A Bajai Honpolgár … az alábbi helyeken vásárolható meg.14. o.

LEX Orsolya: „Lehet magyarul is sajtot csinálni…” Pencz Pállal sajtokról, hagyományőrzésről, gazdálkodásról. 15–17. o.

VALTER Bálint: Szakszavak, köznyelv, érthetőség. Varga Szabolcs „Devictus vincit. A Magyar Királyság sorsfordulói a közép- és koraújkor határán (1439-1566)” c. tanulmányának szókincsvizsgálata. 18–21. o.

SZÜNDER Dezső: Szüret. 21–22. o.

SZÜNDER Dezső: Ezt esszük szüret idején: toszkán szőlős lepény. 23. o.

Galéria a Duna Fotóklub Egyesület székelyföldi képeiből. 24. o.

11. szám (november)

MAYER János: Köd előttem, köd mögöttem. 2. o.

MÁRKUS Beáta: Bács-Bodrog vármegyei német civilek Szovjetunióba deportálása, 1944/1945. 3–6. o.

KÁRPÁTI Jonatán: Anyámmal beszélni. 7. o.

JÁSZ Anikó: Mesélő bajai sírkövek. 3. rész. Barátnők sírja a Józsefvárosi temetőben. 8. o.

EMESZ Margit: Érintő szóval; Október-november. (versek) 8. o.

A Bajai Honpolgár … az alábbi helyeken vásárolható meg. 8. o.

POZSGAI Imre: Hogyan tovább, Kincses Bácska? Gondolatok Baja város és térsége gazdaságfejlesztési lehetőségeiről. 9–11. o.

Online előfizetési lehetőség! 11. o.

MAYER János: Adalék a Bajai (Felső-bácskai) Olimpikonok Falához. 2. rész (1972-2021). 12–14. o.

ZALAVÁRI László: „Taníthatok és zenekarban játszom, ami minden nap elfoglaltságot biztosít…” Kubán Loránddal kárpátaljai kezdetekről, hegedűoktatásról, bajai hazatalálásról. 15–17. o.

BŐSZE Ádám: Baja a gócpont. Beszámoló az I. Nemzetközi „Zongoramesék” zongoraverseny gálahangversenyéről. 17–18. o.

SZTANÁNÉ BABITS Edit: Az Eötvös József Főiskola iskolamúzeumának története és állománya. 19–22. o.

MAYER István: A bajai pedagógusképzés másfél évszázadáról. (könyvismertetés) 23. o.

A következő Bajai Honpolgár-estek a 2021/2022-es évadban. 23. o.

SZÜNDER Dezső: Már nem nyár, de még nem tél – itt van az ősz. 24. o.

12. szám (december)

SCHINDLER Mátyás: Adventkor – karácsony közeledtén. 2. o.

N. KOVÁCS Zita: 100 éve született B. Mikli Ferenc festőművész, Baja város díszpolgára. 3–5. o.

A Bajai Honpolgár támogatói 2021-ben. 5. o.

Kedves Támogatók és Barátaink! (Elmarad az évzáró vacsora). 5. o.

Előfizetési felhívás. 5. o.

Karácsonyi üdvözlet az olvasóknak. 5. o.

SARLÓS István: A Baja-Zombor testvérvárosi kapcsolat ünnepsége 1986-ban. 6. o.

KISSNÉ KOVÁCS Emőke: Száz éve történt: IV. Károly visszatérési kísérletei. 7–9. o.

A Bajai Honpolgár … az alábbi helyeken vásárolható meg. 9. o.

TÓTH Kálmán: Karácsonykor (Egy kisgyermeknek.). (vers) 9. o.

TÓTH Kálmán: Karácsonykor. (vers) 9. o.

ZALAVÁRI László: „A sok gyakorlás teszi a mestert…” Születésnapi beszélgetés Hosszú Istvánnal kosárlabdáról, szülői örömökről, sportvezetésről. 10–13. o.

MAYER János: Bajai kosarasok az orosz medve barlangjában. 14–16. o.

PETHŐ Attila (összeáll.): 30 éve a zene ösvényein. Ad Libitum-jubileum a kórustagok szemével. 17–20. o.

HÁGEN András: Kaotikus kapcsolatok az időjárásban. 20–22. o.

EMESZ Margit: Különös karácsony este. 23. o.

SZÜNDER Dezső: Finom falatok az év utolsó hónapjára. 23–24. o.

SZERZŐI NÉVMUTATÓ

ÁDÁM Péter 5/24;

BARICS Sándor 3/24;

BOGNÁR Ferencné 3/16;

BOGNÁR-SIMOR Katalin 1-2/23; 7-8/30;

BONCZOSNÉ KOZÁRI Anna 9/6;

BŐSZE Ádám 11/17;

CSUVÁR-ANDRÁSI Réka 7-8/37;

DELY Géza 6/16;

DOROGI-KOVÁCS Krisztina 1-2/33;

12/23;

EMESZ Margit 1-2/34; 7-8/43; 11/8;

GARAMI Erika 7-8/17;

GÖRGEI-REINER Rita 7-8/27;

GYENESEI József 9/3;

HÁGEN András 1-2/22; 12/20;

HAMAR Péter 1-2/32; 5/13;

HIEZL József 1-2/8;

HOROSNYI Sándor 10/14;

HORVÁTH Ninett 3/3;

IVASKÓ Lívia 1-2/40;

JÁSZ Anikó 1-2/9; 1-2/45; 7-8/8; 9/11; 10/7; 11/8;

KÁRPÁTI Jonatán 11/7;

KENYERES Zsolt 4/5; 6/7; 9/12;

KISSNÉ KOVÁCS Emőke 12/7;

KORDÉ Nóra 4/9; 5/5;

KOVÁCS Zita, N. lásd N. KOVÁCS Zita

LAKI Ferenc 5/7; 7-8/24;

LAKI Tamás 6/15;

LEX Orsolya 4/3; 4/16; 6/18; 7-8/45; 9/17; 10/15;

MANZ Alfréd 5/19;

MÁRKUS Beáta 11/3;

MAROSVÁSÁRHELYINÉ GERGELY Anna 4/20;

MAYER István 3/16-17; 3/22; 3/23; 5/16; 11/23;

MAYER János 1-2/2; 1-2/11; 1-2/28; 1-2/40; 3/10; 4/12; 4/23; 5/2; 5/3; 5/16; 6/2; 6/3; 7-8/2; 7-8/34; 7-8/9; 7-8/42; 9/2; 9/7; 9/23; 10/2; 10/3; 11/2; 11/12; 11/23; 12/14;

MUNCZIG Dénesné 3/13;

N. KOVÁCS Zita 3/15; 12/3;

NAGY Réka 7-8/21; 7-8/22;

NEBOJSZKI László 5/22; 7-8/3; 7-8/44;

OSZTROGONÁCZ Miklós 5/20;

PAP Evelin 7-8/37;

PÉTER Árpád, ifj. 1-2/37;

PÉTER Tünde 1-2/16;

PETHŐ Attila 9/15-16; 12/17;

PETZ Gábor 10/10;

POZSGAI Imre 11/9;

RÁCZ Sándor 1-2/7; 4/21; 9/22;

RADVA Luca 9/15;

SÁNDOR Boglárka 3/2; 3/7; 5/9; 7-8/13;

SARLÓS István 1-2/15; 1-2/44; 3/5; 4/8; 6/9; 7-8/7; 9/5; 9/21; 10/8; 12/6;

SCHINDLER Mátyás 12/2;

SIPOS Katalin 3/20;

STRIEGL István 1-2/40;

SZARKA Ildikó 1-2/35;

SZENTIVÁNYI Gábor 6/21; 7-8/24; 9/20;

SZTANÁNÉ BABITS Edit 11/19;

SZUTRÉLY Péter 1-2/32;

SZÜNDER Dezső 1-2/26; 1-2/48; 3/18; 4/24; 5/23; 6/22; 6/24; 7-8/48; 9/24; 10/21; 10/23; 11/24; 12/23;

TOLDI Norbert 4/2;

TOMASKOVITY Szabolcs 3/6; 7-8/33;

TÓTH Kálmán 12/9;

VALKAI Sándor 1-2/17;

VALTER Bálint 10/18;

VANCSURA Margit 1-2/42;

VARGA Katalin 7-8/40;

ZALAVÁRI László 1-2/3; 3/3; 4/17; 6/10; 7-8/39; 11/15; 12/10;

CIKKSOROZATOK MUTATÓJA

Adalék a Bajai (Felső-bácskai) Olimpikonok Falához. (Mayer J.)

1. rész: (1912-1968) 10/3;

2. rész: (1972-2021) 11/12;

Bajai dokumentumok a Szabad Európa Rádió archívumából. (Mayer J.)

9. rész: Baja, a dunai gabonaszállítás csomópontja az 1950-es években. 5/3;

10. rész: Szociális gondoskodás Baján az 1950-es években. 7-8/34;

Keresztnévadási sajátosságok három bácskai sváb településen a 18. és 20. században. (Mayer J.)

1. rész 1-2/28;

2. rész 3/10;

3. rész 4/12;

Mesélő bajai sírkövek. (Jász A.)

1. rész: Ertl József családjának sírboltja. 7-8/8;

2. rész: Rózsa Dezső nyomdász családjának sírja. 9/11;

3. rész: Barátnők sírja a Józsefvárosi temetőben. 11/8;

„Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…” Külhoni magyar érmesek a nyári olimpiák történetében. (Mayer J.)

1. rész 6/3;

2. rész 7-8/9;

3. rész 9/7;

A polihisztor és népnevelő – 150 éve halt meg Eötvös József. (Kordé N.)

1. rész. 4/9;

2. rész. 5/5;

Többségből kisebbségbe. (Sipos K.)

2. rész: Téli élmények a Székelyföld peremén. 3/20;

„…végkimerülten szalmakupac alatt feküdtem, az erős szél betakart hóval…”

Pillanatképek egy II. világháborút megjárt katona életrajzából

Közzéteszi: Csanádi László

Vannak tárgyak, amelyek történeteket hordozva összekapcsolnak múltat, jelent és jövőt. Ilyen tárgy az a fényképezőgép is, amely megjárta a Don-kanyart 1943 telén, a vele készített fotók pedig örök emlékei maradtak ennek az időszaknak, ahogyan az a napló is, amelyben írója élete fontos történéseit rögzítette. Idén január 12-én volt 79 éve, hogy a második világháború során a 2. magyar hadsereg elszenvedte a doni katasztrófaként ismert eseményeket. Több mint százezerre tehető azon magyar katonák száma, akik közül többeket sebesültként, elhunytként, hadifogolyként vagy eltűntként tartanak számon.

A fényképezőgép egykori tulajdonosa a vas megyei Egyházasrádócon nevelkedett az 1920-30-as években. Életét a történelem alakította oly módon, hogy miután megjárta a Don-kanyart, 1947-ben a déli végekre kerülve Baján alapított családot. Négygyermekes család egyik fiúgyermekéről van szó, aki 1940-ben a szombathelyi, paragvári laktanyába vonult be katonának, hogy aztán özvegy édesanyja és három testvére mellől útnak indulva, édesapja nyomdokain haladva ő is katonaként harcoljon a hazájáért. Apja az első világháborúban Doberdónál fagyott lövészárokba, s ekkor olyan maradandó sérüléseket szerzett, amelyek korai halálához vezettek. Az özvegyen maradt édesanya innentől egyedül, tisztes szegénységben nevelte gyermekeit.

A Szombathelyre bevonult fiú egy-egy kimenő alkalmával gyakran erdőn-mezőn keresztül, 20 km-n át futott haza Rádócra, hogy ne költsön vonatjegyre, mégis láthassa, magához ölelhesse édesanyját. Az önzetlenség és kitartás a háborús események idején is jellemezte az ifjú katonát, aki Akay László vezérőrnagy és Kishalmi László alezredes sofőrjeként indult útnak Voronyezs térségébe, ahonnan később, a visszavonulás után bajtársaival gyalog indult haza.

A 2. magyar hadsereg Donhoz történő kivezénylése alapvetően német nyomásra történt. A német hadvezetés, a kormányzó és a hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv is a végletekig kitartott abban, hogy a magyar hadsereg nem vonulhat vissza a frontról a kilátástalan körülmények és erőviszonyok ellenére sem. A napló erről a momentumról is megemlékezik, szó szerint idézi Jány súlyos szavait, a hírhedt parancsot: „Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegséggel, sem sebesüléssel, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul vagy el nem pusztul.” Az utasítás az 1943. január 24-én kiadott hadparancs része volt, amit természetesen hatalmas felháborodás követett. (Vitatott, hogy Jány saját hatáskörben mennyi mozgástérrel rendelkezett a parancsok kiadásának tekintetében.)

A cikk további része csak online előfizetőink számára hozzáférhető!

Hamar Péter: Szédereste

A zsinagóga komor tömbje méltósággal állt a sötét felhőktől takart ég alatt, utcafronti oszlopai fegyelmezett katonákként őrizték a maradék rendet a széthulló történelmi időben, mintha tudnák, hogy amint az este fekete szárnyú sasként rászáll a városra, a rend éjszakája következik, és a pészach gyertyafényei világítanak a megmaradottak arcára.

Klein Tibor kulcsra zárta a hatalmas templomkaput, majd az utcai bejáraton függő lakatot is, és búcsúpillantást vetett az épületre. Bár a naptár szerint már tavasz volt, de erről az időjárás egyelőre nem akart tudomást venni. Hűvös szél fújdogált a Deszkás utca felől, és a kora ellenére erősen ráncosodó arcú rabbi a homlokába húzta a széles karimájú fekete kalapot, kabátját legfelül is begombolta, és hazafelé indult.

− Ezek ahol csak érik, mindenhova plakátot ragasztanak – állapította meg, s fázósan szemlélte az utca túloldalán álló, az egykori gettóhoz tartozó épület széles kapuján az új papírlepedőket. Az egyiken az M H K betűk valami sportmozgalomra utaltak, egy másik a májusi választásokra hívta fel a figyelmet.

− Mi lesz velünk, Uram? – fohászkodott magában. – Nem hívőknek van kitalálva ez a rendszer. Mindszenty bíboros tavaly még itt hirdetett igét a főtéren, most pedig börtönben ül. A Szovjetben meg üzemeket és kultúrházat csinálnak a kiürített templomokból, ahogy Rotmüller mondja, aki a minap jött haza a hadifogságból. Ahol raboskodott – a rabbinak nem jutott eszébe a város neve, csak az, hogy valahol északon − a templomot varrodává építették át.

− Mi vajon mire számíthatunk? Lesz-e végre már nyugalmunk, vagy jövőre is rejtőzködve kell elköltenünk a széderesti vacsorát?

A feleségére gondolt, aki most biztosan teríti az ünnepi asztalt, és a sógoráékra, akik végre az ő házában megnyugodhatnak a sok hányódás után. Ennyi maradt a családból, és hát a fia, Jáhálá, aki mindennél fontosabb volt számára. Vajon mit ért meg a mai szertatásból? Most lesz hatéves, de mindenre figyelő kisgyermek.

A rabbi a Munkácsy utcán a Rövid utcai sarokhoz ért, ahhoz a házhoz, amely külső formájával a régi időket idézte. Bolthajtásos, faragott kövekből készült kapuja fölött a padlástér apró ablakai lestek le a szabálytalan formában lerakott utcakövekre. Kivilágítatlan ablakai mögött a szobák sötétje megvalósulatlan reményekről, elhamvadt vágyakról szólhatott volna, ha szólni tudó lett volna.

A zárt kapu előtt a rabbi egy hozzá hasonló módon öltözött, szikár, magas férfit pillantott meg, s a hajlott hátú, nehézkes járású ember imbolyogva közeledett feléje. Dávidovics Illés volt, a hajdani nagykereskedő, aki a bori fogolytáborban élte, robotolta, szenvedte végig a háborús éveket.

– Jó estét, rabbi! – köszöntötte illedelmesen. – Elkísérhetnélek egy darabon? Kérdezni szeretnék tőled valamit – szólt a borostás arcú öreg.

− Jó estét, Illés! Régen nem tértél már be a templomba az esti imára. De azért kérdezz, ha valami fontos kérdeznivalód van!

A rabbi vastag keretes szemüvege mögül némi nyugtalansággal nézett kérdezőjére. Mit akarhat tőle ez az ember? Tudta róla, hogy nemrég bezárták, hatóságilag lepecsételték az újranyitott boltját, és a házából is kilakoltatták. Sajnálta, hogy ennyi kellemetlenség történt vele, de úgy gondolta, hogy elbeszélgethetnének holnap is, esetleg később, ám mégis kötelességének érezte, hogy hitsorsosának rendelkezésére álljon. Időveszteséget végül is nem okoz, hazáig meghallgathat minden panaszt.

− Mondd, rabbi, verted már meg olyankor is a gyerekedet, amikor tudván tudtad, hogy a vétke szót sem érdemel, de te a tekintélyedet akartad bizonyítani?

A kérdés meglepte Klein Tibort. Ez lenne az a fontos ügy, amit föltétlenül most kell megbeszélni? Azonnal átfutott rajta a gondolat, hogy másvalamit forgat a fejében Dávidovics Illés, máshova vezet innen a szándéka, de nem tudta kitalálni, hogy hova, ezért csak némi késlekedés után válaszolt:

− Sokkal jobban szeretem a gyermekemet, semhogy valaha is megvertem volna. Ha fenyíteni akartam, találtam rá más módszert is, elhiheted.

− Akkor arra felelj nekem, ha az Örökkévaló a végtelen szeretet forrása, ahogy az Írás mondja, akkor miért ver engem mind a két kezével? Te tudod a legjobban, hogy nem volt ember, aki többel támogatta volna a hitközséget, mint én, és mindig megtartottam a fajtám törvényeit. Ő mégis engedte, hogy Szerbiába vigyenek vasúti töltést építeni iszonyatos körülmények között. Rokkantan jöttem haza, nézd meg a kezemet, és amikor végigtereltek bennünket a főutcán a káromkodó katonák –’44 október 11-e volt, sose felejtem el −, a szívem szakadt meg a régi boltom előtt vánszorogva. Nem is tudom, hogy jutottam el Kiscsávolyig, a régi temetőbe, ahol engedélyt kaptunk, hogy lerogyhassunk a földre. Ha az Úr maga a szeretet, miért mérte rám ezt a gyalázatot?

− Ne kérj számon te semmit az Örökkévalótól! Gondolj arra, hogy hány testvérünk lelte a halálát koncentrációs táborban! Te túlélted a szenvedést! – mondta nyomatékkal.

− Túléltem! Igen! De hogyan? Tudod nagyon jól, hogy széderestén az volt a szokás, kiraktuk a családi ékszereket Élijahu1 pohara mellé a vacsoraasztalra. Most én mit rakjak oda, mondd meg nekem! Most legfeljebb ezt a papírt tehetem oda.

A zsebébe nyúlt, apró papírtekercset vett elő, és a tenyerén tartva a rabbi elé nyújtotta:

− Olvasd csak el!

A rabbi kisimította a keskeny csíkot, amelyen ez állt: „Éjfélkor csónak indul érted a szigetre a Bagolyvár alól.”

− Ezt az üzenetet a Bácskai pálinkafőzdés kisebbik fia, a Potó dugta a kezembe, amikor egy szelet kenyeret adott. A gyerekeket, akik élelmet és ruhaneműt hoztak, beengedték hozzánk a szigetre, ahová másnap tereltek bennünket. De ez a csónakázás a feleségem utolsó ékszerébe került.

− És miért nem az Úr kezét látod ebben a segítségben?

− Látnám én, de milyennek lássam azt a kezet, amelyik most elvett tőlem mindent, és földönfutóvá tett? Még a házamból is kilöktek, és most ott élek a város szélén abban a viskóban, ahol régen a juhászom lakott. Azt mondják, a Rákosi Mátyás rendelte el, hogy vegyenek el tőlem mindent, mert kizsákmányoló vagyok. Pedig a szóbeszéd azt tartja, hogy ez a kopasz a mi fajtánkból való. Hát milyen zsidó az ilyen? Különben nem is hiszem el, hogy az, mert akkor aligha vett volna el feleségül mongol asszonyt, aki ráadásul randa is.

A rabbi ijedten nézett körül, nem hallotta-e valaki az indulatos szavakat, aztán csitítani próbálta az öregembert.

– Csendesedj, Illés! Gondolj a bibliai Jóbra, akit a sok szenvedés után felemelt magához az Isten!

− Ne fojtsd belém a szót, rabbi! Milyen Isten az, aki a választott népét milliószámra engedi gázkamrákba küldeni? Nem csípte a szemét a krematóriumok égbe szálló füstje? Hol voltak azok a bűnök, amik ennyi büntetést értek? Ha fölháborodott Káin tettén, miért nem jutottak eszébe azok, akiknek füstködben szállott a lelkük az égbe, és ugyanolyan ártatlanok voltak, mint Ábel? A többségük legalábbis.

− Le kell mondanunk, Illés, a logikus válaszról – s itt a rabbi erősen elgondolkodott −, de ez a lemondás nem némaság és tétlenség, hanem aktív várakozás az isteni igazságra, amely elhozza végül számunkra az irgalmat, kegyelmet és megváltást.

− De mikor? –csapott a levegőbe vézna kezével a lázadó. – Amikor már ágyba vizelő alig-ember leszek, és a megváltás a halállal lesz egyenlő?

− Türelmetlen vagy, barátom! – próbálta a tőle telhető legszelídebb hangon visszafogni az idős ember indulatát a rabbi. –Az Úr titok és feneketlen örvény, amelyben elveszel, ha a szerető sötétség hatalmát, a hit menedékét elűzöd magadtól.

− Akarok én hinni, de nincs nekem már lelkem, csak valami űr tátong a helyén.

A rabbi megállt a járda szélén, Illés karjába fűzte a sajátját, és csendesen megvárta, míg a szembejövők túlhaladtak rajtuk, s csak aztán válaszolt: −Azt az űrt, amit magadban érzel, kitölti majd az emlékezés és a cselekvés számos módjának erőfeszítése és összhangzata. A ma esti vacsorán, amikor az ujjaddal loccsantasz a második pohár borból, az eleink szenvedésére, kifolyt vérére kell emlékeztessen téged, s akkor rájössz, hogy a te szenvedésed semmi ahhoz képest, amit ők átéltek Egyiptomtól Auschwitzig.

− Semmi? – rántotta ki karját Illés a rabbiéból. – Azt mondod, semmi? – és mélyről buggyanó harag érződött a hangjában. – Lehet, hogy az Örökkévaló számon tudja tartani mindenki vétkét és szenvedését, bár ezt se hiszem már, mert annyi a bűn és a szenvedés, de engem a saját szenvedésem tesz hitehagyottá.

A rabbi megrovó tekintettel nézett a másik szemébe: − Hogy Isten ezt a sokféleséget hogyan képes egységnek látni, ugyanakkor az egyediséget is fenntartani, azt földi létünk során nem fogjuk megtudni. Isten kifürkészhetetlen és megfoghatatlan titkai, mindig megújulásra kész irgalma a végidők fejleménye.

− Végidők! Végidők! – hangzott szinte sóhajtásként a válasz. – Talán már túl is vagyunk a végidőn, csak az Örökkévaló itt felejtett bennünket az idők országútján.

Az öreg megigazította tar fején a kalapját, és lemondóan tette hozzá: −Nem Jeruzsálembe megyünk mi, hanem a Gajdeszbe. Vagy már benne is vagyunk? – és csodálkozó szemmel a rabbi felé fordult.

− Dávidovics Illés! Milyen ember lett belőled? Emlékezz az Örökkévaló szavára: „Én vagyok a ti Uratok, Istenetek!” Őt akarod te számon kérni? – emelte fel a hangját, de közben körbepillantott, nincs-e hallótávolban bárki is.

− Nem arról beszélsz, Klein Tibor, amiről kellene. Elbeszélsz az emberi igazság mellett! Nem vonom én kétségbe az isteni igazságot. Azt mondod, hogy azt nem ismerhetjük meg a földi létben. De akkor mire való az emberi igazság, ha semmibe veszik, és a hiánya tűzként égeti a lelkünket, és elveszi az eszünket? De én nem nyugszom bele Isten csendjébe! Nem tudsz te az én kérdésemre válaszolni, de utánamegyek a válasznak! Utána én! Kikövetelem!

A rabbi megkövülten állt meg, s nézett a habzó szájú öregemberre, aki ebben a pillanatban a szenvedés és a megaláztatás eleven szobrává lett, s aki most öles léptekkel távolodott tőle. Már majdnem futott, majd futtában visszafordulva megállt, és ökölbe szorított kezét magasba emelte. Karján könyékig csúszott vissza a kabátujj, és a vézna kar, mint valami fordított felkiáltójel, fenyegetően meredt a felhőkbe burkolózó ég felé.

− Kikövetelem! – kiáltotta. – Ki-kö-ve-telem!

Klein Tibor szerette volna a hazáig tartó maradék úton a széderesti áhítatra hangolni a gondolatait, de képtelen volt szabadulni az iménti párbeszéd nyomasztó élményétől. Nem tudott magában egyensúlyt teremteni a saját hite és a megalázott ember keserű vádjai között. Kutyája a szokásos farkcsóválással szaladt elébe a kertkapuhoz, s nem tudta mire vélni az elmaradt simogatást. Amikor odabent kabátját, kalapját a fogasra akasztotta, a felesége azonnal látta, hogy valami gondot cipelt haza magával. Hozzászokott már, hogy alkalmazkodjon férje hangulatváltásaihoz, ezért gyorsan elterelte a köszönni előszaladó fiúcskát, akiben a vacsorára készülődés komoly izgalmat keltett. A férfi – hogy leplezze keserű hangulatát − kényszermosolyt erőltetett az arcára, átölelte feleségét, és megkérdezte: − Megterítettetek?

− A Treszka segített.

Treszka a húga volt, aki időközben odapenderült a konyhából, és mosolyogva üdvözölte sógorát. A két asszony le se tagadhatta volna, hogy testvérek. Természetesen göndörödő fekete hajzuhataguk, vastag szemöldökük, kreol bőrük és érzékien vastag ajkuk rendkívüli hasonlóságot mutatott.

− Engedelmetekkel, megnézném! – mondta a rabbi, és elindult az ebédlő felé. Tudta, hogy a felesége várna valami magyarázatot a rosszkedvére, de jobbnak látta a hallgatást. Belépett az ebédlőbe, becsukta maga mögött az ajtót, és felkapcsolta a villanyt. A hirtelen támadt fény elvakította egy pillanatra. Úgy érezte, szédülés fogja el, s ahogy felpillantott, különös látvány tárult elébe. Körben, a terített asztal mögött kopaszra nyírt, rabruhába öltözött emberek, férfiak, nők és gyermekek álltak, kinyújtott kezük ökölbe szorítva meredt a mennyezet felé. Üveges tekintetük nem őfelé, hanem a terített asztal irányába fordult. Földbe gyökerezett lábbal állt, és fölismerte valamennyit. A Bajáról 1943-ban és a következő esztendőben deportáltak álltak ott némán. A rabbi nézte őket, és könny csordult a szeméből. Szólott volna hozzájuk, de egyetlen hang sem jött ki a száján.

S akkor váratlanul ártatlan furulyahang szólalt meg az udvaron, az ablak alatt. „Szól a kakas már, majd megvirrad már. Zöld erdőben, zöld mezőben sétál egy madár.” Ez a dallam hangzott fel, kissé bizonytalanul, tétován, de jól kivehetően. A rabbi az ablakhoz lépett, kitárta, s látta, hogy Kreutzer Jaki az, a néma kisfiú, aki eltűnt a szüleivel a háború alatt, ám amikor a hadak elvonultak, előkerült valahonnan, egyedül, s azóta hol itt, hol ott él, kegyelemkenyéren. Becsukta az ablakot, visszafordult, de a látomás már addigra eltűnt. Kisietett a várakozó asszonyokhoz, és intett az udvar felé: − Adjatok valamit enni ennek a gyereknek!

A rabbi kilenckor gyújtotta meg az ünnepi asztalra helyezett gyertyákat. Jáhálá ilyenkor már aludni szokott, de ma a rá váró szerepre készülve az izgalom ébren tartotta. Apja jobbjára ültették, akit sohasem látott még abban a fehér köntösben, amit most viselt. Bal oldalán üresen hagyott szék állt, előtte az asztalon a csillogó kehely is ismeretlen volt számára. Öten ültek az ünnepi alkalomra előírásszerűen terített asztalnál. A rabbi emlékezetében hajdani széderesték emléke támadt, amikor még népes család zsongott itt, az első áldásra várva. Megfogyatkoztak, s csak a gyerekképű sógorral gyarapodott a kör, aki vele szemben foglalt helyet.

A rituálé a hagyományoknak megfelelően zajlott, s Klein Tibor ügyelt rá, hogy mindenki szerepet kapjon benne. A középső pászka kettétörése után némi feszültséget érzett: Jáhálá következett. Büszke volt rá, hogy a fia, bár még nem iskolás, már tud olvasni. Intésére a gyerek a kezébe vette a Hagadát, s olvasni kezdte a megjelölt szöveget: „Áldott vagy Te, örökkévaló Istenünk, a Világ Ura, aki minden nép közül bennünket választott ki, és minden más nyelvű fölé emelve megszentelt bennünket parancsolatával, és adtad nekünk szeretettel ünnepeidet, hogy örvendezhessünk nekik.”

Eredetileg nem ezt az igét választotta a fiának, de hazajövetele után változtatott. Dávidovics Illés járt az eszében, és a Hagada szavaival önmaga hitét akarta erősíteni a kételkedés indulatával szemben. De a gyerek csengő hangja sem teremtett nyugalmat benne.

A negyedik poharat ő maga töltötte meg mindnyájuknak, és ezúttal Élijahu serlege is sorra került. Majd fogta a két égő gyertyát, és elindult az előszobai folyosón. Az ebédlőnek nem nyílt ajtaja az udvar felé, így kerülőútra kényszerültek. Amíg a nyitott ajtónál a rabbi elmondta az ide illő igét, Jáhálá visszalopózott az ebédlőbe, feltérdelt az üresen hagyott székre, s ahogy közelről szemlélte a díszes kelyhet, megrántotta az abroszt, és a felboruló edényben lévő bor szétfolyt az asztalon. A gyerek rémült tekintettel nézett a visszatérőkre. De csak annyi történt, hogy apja átölelte, a fejét a melléhez szorította, s nem szólt egyetlen szót sem.

A rabbinak nyugtalan éjszakája volt. Sokáig álmatlan forgolódott. Még hallotta, amikor a falióra elütötte a hármat, s csak aztán sikerült elaludnia. Hat óra tájt keltette a felsége:

− Ébredj, Tibor! Vendég érkezett! A konyhában ültettem le.

A rabbi izgatottan vette magára a klepetusát, és a konyhába sietett. Az asztalnál fekete ruhás asszony ült. A rabbi felismerte: Dávidovics Illés felesége volt, egyike annak a harminchárom nőnek, akiket Burg Ete igazgató-főorvos mentett meg a bevagonírozástól azzal, hogy odavette őket a kórházba ápolónak. Leült vele szemben, és kérdőn tekintett rá.

−Meghalt – mondta remegő hangon az asszony.

Nem kérdeztek tőle semmit, megvárták, míg magától megszólal.

−Amikor este hazajött, nem mondott semmit, csak azt a rossz szekeret, ami a juhhodály mellett állt, odahúzta az udvar közepére – az asszony a sírással küszködve elhallgatott, majd kis idő után folytatta −, megrakta száraz fával, kukoricaszárral, és szalmát szórt a tetejére. Nem tudtam mire vélni a dolgot, mert továbbra is csak hallgatott. Amikor eljött a gyertyagyújtás ideje, fogta a borosüveget, kiitta, aztán leemelte a petróleumlámpát a kampójáról. Az ajtóból még visszaszólt: − Ki ne merj jönni utánam!

Az asszony megint sírásra fakadt, s az asztalra borult. Időbe telt, míg újra beszélni kezdett.

− Az ablakon át láttam, mi történik… Felült a szekér bakjára… felcsavarta a lámpa kanócát… és maga mögé dobta a szalmába… Minden szénné égett… Minden… Mit gondolsz, rabbi? Irgalmas lesz hozzá az Isten?

A férfi megszorította az asszony kezét, és nem engedte el: −Nyugodjon meg a szíved! Csak az ember irgalmatlan!

És mintha magát is nyugtatni akarná, énekelni kezdte a kaddist:

„Jiszgádál vöjiszkádás smé rabó”2, és a két asszony halkan rebegte rá: „Omén!”

1 Illés próféta héber neve

2 Dicsérjük és magasztaljuk az ő nagy nevét.

Tájak, városok, emberek

Júniusi lapszámunkban hosszabb interjút olvashattak Buzetzky Győzővel, a magyar természetvédelem kiemelkedő alakjával. Már abból is kiderült, hogy számos minőségében vagy épp kutatóként a világ sok, az átlagember számára nem ismert pontján töltött el hosszabb időt, és volt alkalma megismerkedni a különféle népek szokásaival és gondolkodásmódjával. Az alábbi összeállításban külföldi élményeiből nyújt át egy csokorra valót.

Buzetzky Győző

Görögök

Valamikor a kilencvenes évek közepén, a Világ Vadvédelmi Alapjának (WWF) szervezésében részt vettem egy tréningen Görögországban, a Dadija nevű védett területen. Szolgálati terepjáróval mentem, kerülőúton: Románián, Bulgárián és Törökországon keresztül, mivel háború volt Szerbiában. Kalocsa Béla barátunkat és kedvesét, Enikőt is vittem magammal, mivel tavasz volt, és Isztambulban a fekete gólyák Boszporusz feletti vonulását kellett tanulmányozniuk. Isztambultól már egyedül mentem tovább. A terület Észak-Görögországban volt, a fakó keselyűk fontos élőhelyén.

Tiszteletünkre több „bulit” is szerveztek a helybeliek. Hasonló meleg szeretetet és barátságot, mint közöttük, még sehol máshol nem éreztem! Engem egy kedves, a szigetekről származó kolléganő kezdett „gardírozni”. Valahogy egymás mellé szegődtünk, már nem emlékszem, hogyan. Egyik este levitt a faluba, a kocsmába. Ezeket ott tavernának nevezik. Az asztaloknál a helybeliek itták a megszokott, olcsó recinás borukat. Ezt nyitott kádakban erjesztik, majd a felületüket folyékony gyantával zárják le. Ez adja a neki recinás ízt.

A lányt többen üdvözölték, mivel ismerték, majd meghívtak bennünket az egyik asztalhoz. Beszélgettünk. Egyszer csak felállt egy ismeretlen öreg, és minden előzmény nélkül a következőt mondta: „Gyere velem, idegen, a házamba, mert ott meg szeretnélek ajándékozni valamivel!” Rövid séta után bementünk a házba. Ott a konyhában az öreg elővett a sarokból egy gyönyörű, faragott pásztorbotot és csak annyit mondott: „Ezt én faragtam, vidd magaddal emlékül!„

Másnap éjszakába nyúló búcsúbuli volt. Sokat táncoltunk és ittunk. Reggel indulnom kellett. A lánnyal még megbeszéltük, hogy találkozunk, és megmutatja a fakó keselyűk etetőhelyét. Azt hittem, már nem jön el, de ott volt, álmosan, fáradtan, és egy macskát simogatott a vállán. Gyönyörű látvány volt. Aztán megnéztük a keselyűket, majd elbúcsúztunk. Többet nem hallottam felőle. A pásztorbotot azóta is az ajtó mellett, a sarokba állítva őrzöm.

A cikk további része csak online előfizetőink számára hozzáférhető!