2022. január-február

A Teremtés Kapujának születése

Nagy-Löki Lajos
bútorasztalos-fafaragó mester

A 19. századtól Európa országai élénk gazdasági és kulturális változásokat éltek át. 1848 forradalmi hulláma elkerülte Angliát, de tegyük hozzá, hogy ők már túl vannak a Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságának megalapításán. Franciaországban demokratikus lendület kíséri a „második köztársaság” megalapítását, de ezzel egyidejűleg szükséges igény mutatkozott Párizs újjáépítésére is. Németország forradalmi tüzeit hamar eloltották, az ipari forradalom viszont modernizálta a gazdaságot, az 1871-ben egyesült ország népessége robbanásszerűen megnőtt, hatalmas igény támadt az egyetemekre, a német kultúra virágzásnak indult. Az európai művészeteknek sok tekintetben a római művészet volt a fundamentuma, melynek építészeti és díszítő formáit előszeretettel alkalmazzák a 19. századi díszítő mesterek és építészek is. Talán nem véletlen, hogy Párizs újjáépítői is Itáliában keresték ihletésüket, említhetjük a Bonaparte Napóleon császár győzelmi dicsőségére emelt diadalív (Arc de Triomphe) építését vagy a Georges Eugène Haussmann báró által irányított urbanizációt is.

A korszak nemcsak gazdasági, hanem kulturális versenynek is színterét volt. Az újjáépített Párizs az 1900-as évek elején számos világkiállításnak adott otthont. Ipari és képzőművészeti alkotásokkal az Osztrák–Magyar Monarchia országai, Szent István koronája földjeinek művészei éppúgy részt vettek a kiállításon, mint nyugati kortársaik. Baja városa sem szűkölködött a kiállítások szervezésében, hiszen a Gyümölcsészeti Egylet 1889 óta tartott terménybemutató kiállításokat, de említhetjük példaként az 1900. június 10–24. között rendezett iparkiállítást vagy az 1904-es bajai műkiállítást is. Városunk ez idő tájt állította helyre a nagy pestisjárvány emlékére emelt Szentháromság szobrot (1881), és az időközben városházává lett Grassalkovich-kastélyt 1841 után immár másodszor rekonstruálták (1896-98).

A 19. század második felében, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc után, 1853-ban született Budapesten Hargita (eredeti nevén Scheffler) Nándor szobrász. Budapesti közép- és képzőművészeti iskoláit követően tanulmányait (sok kortársához hasonlóan) külföldön végezte. Trefort Ágoston, az akkori kultuszminiszter 1886-ban a budapesti felső ipari iskolához mintázó tanárnak nevezte ki, s mint ilyen, dekoratív szobrászként közreműködött számos monumentális fővárosi építkezés munkálataiban. Hét évi sikeres tevékenysége után 1893-ban, az akkor alapított székelyudvarhelyi Állami Kő- és Agyagipari Szakiskolához nevezte ki igazgatónak. (Ennek egykori épületében ma a Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola működik, amellyel a bajai Szent László ÁMK Ének-Zenei Iskolája testvériskolai kapcsolatot ápol – a szerk.) Ezt követően minden idejét az oktatásnak, a művészeti nevelésnek szentelte, az országos iparművészeti pályázatok majdnem mindegyikén részt vett. 1896-ban kiváló eredményes tanításért és helyes irányú vezetésért Budapesten Millenniumi Nagyéremmel tüntették ki, míg 1906-ban, Milánóban, az iparművészeti kiállításon Grand Prix díjat nyertek el az iskola által kiállított tárgyak, amelyek jó részét az igazgató tervezte. (Magát Hargita Nándort pedig aranyéremmel jutalmazták.) Lelkes mozgatórugója volt az ipari kiállítások szervezésének is, Székelyudvarhelyen és környékén számos köztéri alkotást is készített, sajnos ezek nagy része ma már nem látható. 1913-ban hunyt el, sírja a Szent Miklós-hegyi székelyudvarhelyi katolikus temetőben található.

De hogyan kapcsolódik Hargita Nándor munkássága Bajához? Joggal teheti fel kérdését a kedves olvasó. 2021-ben genealógiai adatokat gyűjtöttem családfám elkészítéséhez, s ennek kapcsán Tamási Áron szülőfalujából, Farkaslakáról elküldték nekem Hargita Nándor mára elveszett, de korábban világkiállításon díjazott emléktáblájának fotóját. A székelykapu formáját öltő dombormű azonnal elnyerte tetszésemet, és elhatároztam, hogy elkészítem a kapu utánzott (nem másolt) formájára a Teremtés Kapuja című diófa reliefet.

Minthogy egyik dédapám épp abban a korban született Székelyudvarhelyen, talán ez is fokozta alkotásvágyamat. Családom ugyanis székelyföldi származású, a második világháború idején kerültünk a Bácskába, a mai Szerbia területén fekvő délvidéki Bácspalánkára. Ide kerülésüknek kettős indoka volt: egyrészt honvédő erdélyi vitézi érdemeik kapcsán kaptak területeket a Bácskában, másrészt a déli határok megvédése is feladatuk volt az 1941-ben visszacsatolt délvidéki Palánkán. A háború befejezése előtt két héttel el kellett hagyniuk lakhelyüket, a székely vitézfalu lakóit családjukkal együtt a mai Magyarország területére telepítették át. Édesanyám így két székely család házasságából már itt, a Bácskában született.

Ebből a székelységből merítem én is a fa megmunkálásának szeretetét, hiszen családunk több nemzedék óta a földművelés és honvédelem mellett népi famesterségekkel foglalkozik. A családi hagyományokat követve én 12 évesen tanultam meg Pécsett a fafaragást egy székelyföldi kapufaragó rokonomtól.

Az általam újraalkotott emléktábla márványból készült eredetije az 1900-as párizsi világkiállításra készült, később Udvarhely vármegye székházát díszítette, de mára nyoma veszett, csak fényképek maradtak fenn róla. A fennmaradt fotókon gazdag faragású székelykapura emlékeztető keretben márványtáblát láthatunk. „Belső záródású félköríves, a közepén az egykori Udvarhely vármegye címerét láthatjuk, két oldalán a két címeralakkal, jobb oldalt lófőszékely, bal oldalt közszékely. A keret két oldalán gazdag, a helyi székelykapuk faragványaiból stilizált motívumok futnak fel, palmettákban végződve. Fenn galambbúgos faragott gerenda, az emléktábla teteje szegmensíves végződésű. Hargita Nándor érdekesen illeszti be a helyi jellegzetességnek számító székelykapuk motívumait az emléktáblába. Hargita ezen munkája is a magyaros szecesszió fő célkitűzését tükrözi, melynek szándéka egy önálló nemzeti stílus megteremtése a népművészet formakincseinek felhasználásával. Munkáira egyébként jellemzőek az egyetemes szecesszió formaelemei is […] – írja az eredeti műről Kelemen Albert erdélyi kultúrtörténész. (A Székelyudvarhelyi Kő- és Agyagipari Szakiskola fennmaradt művészeti emlékeiről = Aeropolis. Történelmi és társadalomtudományi tanulmányok II. Székelyudvarhely, 2002. 96–110.)

Mint fentebb olvasható, a mű alkotója, Hargita Nándor Székelyudvarhely címerét helyezte el a emléktáblája felső részére, én viszont szülővárosom, Baja címerével igyekeztem díszíteni a diófából készült domborművet. „…Baja Város címere mindig a paradicsomi jelenetet tünteti fel. Ádám és Éva az almafa alatt, melyen a kígyó is látható….” (Dr. Rapcsányi Jakab: Baja és Bács–Bodrog vármegye községei. Magyar Városok Monográfiája, XIV. kötet). A felül barokk koronával díszített Ádám és Éva teremtés jelenete nem véletlenül jelenik meg Baja város címerében, hiszen „a város születésnapja” (mezővárossá nyilvánításának napja) is december 24., azaz Ádám és Éva napjára esik. A dombormű formailag egy székelykapuban ad helyet a teremtésnek, melynek részleteiben a bűnbeesés előtti állapotot tükrözi, de átmenetet képez a teremtés ószövetségi története és az Evangélium örömüzenete között.

Számomra a Székelyföldhöz való kapcsolódás kifejezése olyan kimeríthetetlen ajándék, melynek kibontását és megőrzését a székelység nemzeti hagyatékából merítem. Úgy érzem, kötelességem ezen ritka ajándékok kibontása, megőrzése, művelése. Munkáimmal szeretnék én is olyan ajándékot adni, melyek személyes érzelmeim alapján kifejezik az erdélyi nemzeti kultúra iránt érzett szeretetem és tiszteletem. Elkészült munkámmal egyszerre tisztelgek őseim származási helye és szülővárosom előtt.

„Baráti társaságból valódi országos egyesületté tudtunk válni…”

Pencz Kornéllal jogról és igazságról, családfakutatásról, AKuFF-jubileumról

DR. PENCZ KORNÉL nevét azok is jól ismerhetik, akik még életükben sohasem jártak bíróságon, pedig már hosszú ideje a Bajai Járásbíróság bírájaként dolgozik, hogy egyéb jogi feladatait ne is említsük. Még pécsi egyetemista korában talált rá ugyanis nagy szenvedélyére, a családfakutatásra, és e szenvedélyből nőtt ki a Magyarországi Német Családfakutatók Egyesülete (AKuFF) országos szervezete, amelynek máig ő az elnöke és motorja. Az egyesület 2020-ban ünnepelte alapításának 20. évfordulóját, de a járványhelyzet miatt az ehhez kapcsolódó nagyszabású rendezvényt csak egy év csúszással tarthatták meg a közelmúltban. Ez adta alábbi beszélgetésünk apropóját, amelyben sok egyébről is szó esett; interjúalanyunk természetesen saját családjának eredetéről is szívesen mesélt.

Mayer János

– Ha valaki elmondhatja magáról, hogy tősgyökeres bajai, az én vagyok; anyai ágon szinte csak bajai ősöket tudok felmutatni egészen az 1720-as évekig visszamenőleg. Apai nagyapám legénykorában Vaskútról költözött be, és Baján lett szabómester, mi abban a házban lakunk, amelyet ő még friss házasként vásárolt magának 1921-ben. A német mellett bunyevác, magyar és szlovák származású őseim is vannak, de a többségük német volt. Anyai ágon bajai polgári családok leszármazottja vagyok, az egyik dédapámnak cukrászdája volt, a másik vonalon főleg iparosokat lehet találni. Az apai felmenőim is jórészt falusi iparosok voltak Vaskúton, akiknek ősei részben Hajósról, részben Csátaljáról települtek oda. (Ez a vaskúti német családok többségénél így volt.) Édesapám vasesztergályosnak tanult, később szakoktató lett Baján, ő 1989-ben tragikus hirtelenséggel halt meg. Édesanyám gyógyszertári asszisztens volt, szerencsére ma is jó egészségnek örvend. Egy nálam hat és fél évvel idősebb bátyám van, Rudolf.

– A családnak kezdettől fogva megvolt a „sváb” öntudata?

– Érdekes ez, hiszen mi már városi család voltunk, így csak elég későn, 11-12 éves koromban eszméltem rá a német mivoltunkra apám egy elejtett megjegyzése kapcsán. Ez elkezdte izgatni a fantáziámat, és a vaskúti rokonok meglátogatása során észleltem a németes akcentust az általuk beszélt magyar nyelvben, és ott olyan idősebb ismerőseink is voltak, akik szinte egyáltalán nem beszéltek magyarul. Mi otthon magyarul beszéltünk a családban is, a nagyobb öntudatra ébredés nálam gimnazista koromban következett be. A rokonságunkból nem telepítettek ki senkit, de többen voltak olyanok a vaskúti rokonok között, akiket kényszermunkára hurcoltak a Szovjetunióba (egyikük ott is halt meg), de a visszatérésük utáni kisemmizésük, ellehetetlenítésük történetével én csak jóval később ismerkedtem meg. Az összkép a magyarországi németséggel kapcsolatban azonban még ekkor sem állt össze a számomra.

– Milyen emlékeid vannak a középiskolai évekről?

– Számomra nem is volt kérdés, hogy hová megyek tovább. Már az általános iskolai tanulmányaimmal is családi hagyományt követtem. (A Központiba jártam, máig fáj, hogy ez a nagy hagyományokkal bíró épület 120 év után megszűnt iskolának lenni.) Egyik nagyapám is a III. Béla Gimnáziumba járt, ahogy édesanyám és a bátyám is, így én is ezt választottam. Akkor még az a régi tanári gárda oktatott, amelynek többsége az ötvenes, hatvanas évek óta az intézményben dolgozott, és maguk voltak a hagyomány, sok nagy személyiség volt közöttük. Az osztályfőnököm Schmidt Lajos volt (neki egyébként azóta már a családfáját is kikutattam), hozzám legközelebb – nem a tantárgya miatt, hiszen én humán beállítottságú voltam – Bárány László tanár úr állt. A szememben ő testesítette meg a régi vágású úriembert, polgárt, s bár én sem biológiából, sem kémiából nem voltam a legjobb, nagyra becsültem, az érettségi után is sokat beszélgettünk, úgy éreztem, hogy a világképünk közel áll egymáshoz.

– Mi terelt a jogi pálya felé?

– Semmilyen családi előzmény volt, az anyai nagyapám kezdett csak el jogi tanulmányokat, de ő is abbahagyta, végül postatiszt lett belőle. Engem főleg az motivált, hogy jó voltam magyarból és történelemből, és ezzel vagy a tanári, vagy a jogi pálya kínálta magát, akkoriban más nem nagyon volt. Sok elképzelésem egyébként a jogról sem volt, láttam persze a tévében a Jogi esetek vagy a Kék fény c. műsort, de többet nem nagyon tudtam róla. Mindenesetre jogra jelentkeztem először Budapestre (voltak ott rokonok, így a szállás meg lett volna oldva), de oda elsőre nem vettek fel, a következő évben viszont már Pécsre próbálkoztam, ahová be is jutottam. Ezt azóta sem bántam meg. Pécsett nem annyira szakmai értelemben értek meghatározó hatások, hanem inkább a világképem formálása szempontjából. Akit ebben ki kell emelnem, az Kajtár István jogtörténész professzor, vele hamar össze is barátkoztam, a végzés után is sokat látogattam a tanszékére. Nagyon sok dolog érdekelte, így egyebek mellett a családfakutatás és a jogi szimbolika is. Tisztelettel emlékszem az egyébként bajai születésű Lábady Tamás professzorra is, aki nekem polgári jogot oktatott, akkoriban épp alkotmánybíró volt, később pedig a Pécsi Ítélőtábla elnöke lett. Nagy műveltségű, humánus ember, nagyszerű előadó volt; sokat lehetett tőle arról tanulni, milyen is a jó bíró. A jó ügyvédi magatartást pedig Bagi Istvántól tanultam, később ő is alkotmánybíró lett, nekünk az egyetemen szemináriumokat tartott, nyári gyakorlaton is voltam az ügyvédi irodájában. Érdekes módon a büntetőjoghoz – amely végül a szakterületem lett – akkor még nem kötődtem.

– Mai fejjel kinek ajánlanád a jogi tanulmányokat?

– Nehéz erre válaszolni, hiszen a jogi pálya nagyon szerteágazó tevékenységeket foglal magában. Én már annyira elköteleződtem a bírói pálya mellett, hogy ma el sem tudnám azt képzelni, hogy ügyvéd, netán ügyész vagy jegyző legyek. De épp ez az előny: a jogi végzettséggel sokfelé lehet mozdulni, jól ki lehet egészíteni. A jog ismerete pedig egyébként is fontos, hiszen a jogszabályok egész életünket átszövik, és a joghoz kapcsolódó logikai gondolkodást, a dolgok összefüggéseit meg lehet tanulni. Ettől én még a saját gyermekeimet nem ösztönzöm a jogi egyetem felé, nem feltétlenül akarok jogászdinasztiát alapítani. Persze ettől még lehet, hogy a nagyobbik lányom erre indul el, de még van ideje eldönteni, hiszen csak 14 éves.

– Hogy lett belőled éppen bíró?

– Az egyetem elvégzése után voltam ügyvédnél (Koch Györgynél) is, gyakorlaton, de akkorra már éreztem, hogy az a jó, ha én dönthetek, és az igazság keresésének szándéka mindig erős volt bennem. Ugyanakkor hiányzik belőlem az ügyvédeknél szükséges menedzseri szemlélet, én inkább hivatalnok típus vagyok. Nagyon fontos, hogy a bíró független, csak a jogszabályoknak van alávetve, és nekem az is tetszett, hogy mindig én mondhatom ki az utolsó szót, és ebbe nem szólhat bele senki. Ezért jelentkeztem a bíróságra (bár egyébként az ügyészségre is), de volt ügyvédjelölti állásajánlatom is. Mindegyikre felvettek, de végül aztán a bíróságon kezdtem fogalmazóként.

– Szerinted mi teszi a jó bírót, és mitől lehet rossz?

– Alapvetően azt gondolom (de Lábady professzortól is ezt tanultam), hogy az a rossz bíró, aki nem látja az embert. Ha bármilyen népharag kész is valakinek a fejét követelni – büntetőügyekben aztán különösen –, ott is látni kell az embert. Mindenki esendő, mindenki követhet el hibát, bár vannak notórius bűnözők is. De még ezekben az esetekben is vizsgálni kell, mik a körülmények, hogyan jutott el az adott bűncselekmény elkövetéséig, mi várhat rá, arányos-e a büntetés, nem okozok-e nagyobb kárt vele… Át kell érezni a sértett sorsát is, hiszen őt mindenképpen valamilyen sérelem érte, és elvárná, hogy valahogyan kompenzáljuk ezért. Ebben meg kell találni az egyensúlyt: a vádlottra se feltétlenül bunkósbottal sújtsunk (de azért legyen határozott az ítélet), de a sértett se érezze úgy, hogy a bíró „simogatja” a bűnözőt. A legnagyobb hiba, amit egy bíró emberileg elkövethet, hogy magas lóról beszél az ügyféllel, és a saját felsőbbrendűségét érezteti vele, ha pedig az illető rutintalanságból visszakérdez, akkor felháborodva kioktatja arról, hogy itt csak ő kérdezhet. (Magam is voltam már tanúja ilyen bíráskodásnak.) A jó bíró pedig vegye figyelembe, hogy a határidők nem azért vannak, hogy gúzsba kössék az embert, de azt is, hogy hosszabb idő elteltével a büntetés súlya is más, mint ha kevéssel az eset után szabják ki. Biztos én sem mindig tudom ezt jól csinálni, de igyekezni kell előrehaladni és mindent figyelembe venni. Nem szabad elfelejteni, hogy honnan jöttünk, és azt sem, hogy mi is kerülhetünk hasonló szituációba.

– Mikor érzed magad elégedettnek egy tárgyaláson?

– Elégedettséget legfeljebb akkor érzek, amikor a lezárt ügyet írásba foglalom (különösen fellebbezés esetén), és azt érzem, hogy minden a helyén van; hogy nem indulatból hoztam ítéletet, és ezt még húsz-harminc nap múltán is, amikor írásba foglalom, ugyanígy látom. Az igazi megnyugvás meg persze az, amikor másodfokon is megerősítik a döntésemet. Az főleg jól tud esni, ha mondjuk a másodfokú ítélet indoklásában elejtenek egy-egy mondatot arról, hogy alaposan indokolt, szép ítélet született, minden indoklásommal egyetértenek, minden körülményt figyelembe vettem stb.

– Sokszor halljuk, hogy a jog- és igazságszolgáltatás nem mindig találkozik. Mi a véleményed erről?

– Érzem én is ezt, bár talán nem is annyira a kardinális, sokkal inkább a „divatbűncselekményekkel” kapcsolatosan. Ezeket a sajtó hajlamos felkapni, és az internet világában bárki kész véleményt nyilvánítani, és ezzel egyfajta nyomást helyezni a bíróságra. Nem is irigylem a pesti kollégákat, ahol sok sajtónyilvánosságot kapó eljárás van. Sokan mondják azt, hogy pl. a móri rablógyilkosságban született első ítélet megszületésében szerepet játszhatott, hogy a bíró öntudatlanul a közvélemény és a sajtó nyomásának engedve hozott téves ítéletet, pedig egyébként kiváló szakember volt. Hasonló a helyzet sokszor az állatkínzásos ügyekben is, ahol a népharag nagyon könnyen követel letöltendő szabadságvesztést az elkövetőre (most nem a szándékos szadizmusra gondolok), de a bírónak a büntető törvénykönyv szabályai szerint kell eljárnia. És éppúgy, mint más bűncselekmények vizsgálata esetében, itt is figyelembe kell vennie az illető előéletét, a kínzás (ha az volt) mértékét, és nem azt, hogy mennyien kívánják a vérét, és mennyien szeretnének neki hasonló szenvedést okozni, mint amit az állat átélt. Én más külső tényező befolyásolási kísérletét nem érzem a bíróságon.

– Vannak még ezen pályán álmaid?

– Igazából nincsenek. Jó pár éve úgy érzem, hogy amit akartam a pályán, elértem. Ma már nemcsak bíró, hanem országos szintű európai jogi szaktanácsadó bíró is vagyok. Itt nem konkrét ügyeket oldok meg, hanem más bíró kollégáknak segítek, ha nem tudják értelmezni az európai uniós vagy nemzetközi jogi együttműködésekkel kapcsolatos jogszabályokat, ami olykor tényleg nem egyszerű. Ilyenkor mi, szaktanácsadók segítünk ebben, de abban is, hová kell fordulni, illetve hogyan kell alkalmazni a szabályokat, külföldi kapcsolatfelvételben stb. Ehhez a nyelvtudás elengedhetetlen, én főleg a német és osztrák vonalon vagyok jártas. Egyszóval: jól érzem magam a bőrömben, a helyemen vagyok, nem pályázom sem törvényszéki, sem annál magasabb pozíciókba, és nagyobb város járásbíróságára sem vágyom. Általában jóban vagyok a kollégáimmal, szeretem a munkám változatosságát is: mindenféle ügy kerülhet elém, ami egy járásbíróságon előfordulhat, elégedett vagyok.

– Hogyan találtál rá a Magyarországon sokáig alig ismert családfakutatásra?

– Sokáig a családfakutatás idehaza csak a nemesi családok genealógiai kutatását jelentette, én is ilyen összefüggésben hallottam róla először. Viszont elég hamar találkoztam Paul Flach Vaskútról szóló, német nyelvű monográfiájával, ahol a község története mellett a legtöbb helyi család eredetével is foglalkozott, kutatásaiban sok esetben a német őshazáig is eljutott. Ez akkor még igen rendkívülinek számított. Én a pécsi egyetemen ismerkedtem meg dr. Petz Gáborral (ma a Vízügy jogtanácsosa), aki akkor ebben a témában előrébb járt nálam, de mindkettőnket nagyon érdekelt, én igazából ekkor fogtam bele a kutatásba a Belvárosi Plébánián, illetve Vaskúton. Mindkét plébános (Tajdina József, illetve Schindler Mátyás) nagyon pozitívan állt a dologhoz. A nagy fordulatot az hozta, hogy Pécsett megismertük Hengl Nándort, aki erre az időre a Baranya megyei németség betelepüléséről, származásáról több könyvet is kiadott már, és akkor még aktívan működött is. Köré szerveződött jó néhány fiatal, német származású családfakutató (a feleségemet is ebben a körben ismertem meg), ő hívta fel a figyelmünket arra, hogy Németországban létezik családfakutató egyesület. Ezek kiadványait, a családkönyveket a pécsi Lenau-házban láttam először, ilyesmi Magyarországon akkoriban nem is létezett. Egyesületként is csak a nagy múltú Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságról és az általa kiadott Turul c. lapról tudtunk, amely hasonló dolgokkal foglalkozik. Ebből a szempontból szerencsés volt, hogy egyetemre Pécsre kerültem, hiszen ott az egyetemi könyvtárban is sok szakirodalommal találkozhattam, és ha ez nincs, talán csak most tudnék belekezdeni a kutatómunkába, és keresném a lehetőségeket. Természetesen én is a saját családom őseinek felkutatásával kezdtem a munkát, és hosszabb idő és sok kutatás után mára egyes vonalakon a 16. században, a német őshazában élt konkrét személyekig vissza tudtam vezetni a származásomat, más ágaknál viszont már a 19. század elején elakadtam. Szinte minden hajósi eredetű ősömet az 1600-as évekig meg tudtam találni, akár 4-5, még az őshazában élt generációt is.

– Hogy született meg a nemrégiben jubiláló családfakutató egyesület?

– Hamar találkoztunk a Németországban működő AKdFF (Arbeitskreis Donauschwäbischer Familienforscher/ Duna menti Sváb Családfakutatók Egyesülete) kiadványaival, és Hengl Nándor révén kapcsolatba kerültem velük, majd be is léptem hozzájuk. Úgy gondoltam, hogy ilyenfajta kiadványokat nekünk is kellene csinálnunk. Eleinte ez velük együttműködve merült fel, de abból nem lett semmi. Aztán már végzett jogászként – amikor már többet tudtunk az egyesületalapítás jogi szabályairól is – melegítettük fel az ötletet Petz Gáborral egy budapesti továbbképzés alkalmával. Megalkottuk hamar az alapszabályt, és megkerestük mindazokat, akikkel megmaradt a kapcsolatunk a pécsi időkből, hogy érdekelné-e őket. Miután igent mondtak, Baján gyűltünk össze, és megalapítottuk az AKuFF-ot (Arbeitskreis ungarndeutscher Familienforscher/ Magyarországi Németek Családfakutató Egyesülete). Kezdetben alig voltunk meg tízen – ennyi ember szükséges az alapításhoz –, de aztán a helyi német közösségből is beléptek néhányan, hogy ez ne lehessen akadály. Mára 200-nál is több tagsági számot adtunk ki, ténylegesen nagyjából 130 aktív tagunk van, hiszen voltak, akik közben elhunytak vagy kiléptek tőlünk – az ő számukat nem adjuk ki újra.

– Van módszertani különbség a magyarországi német és a magyar családfakutatás között?

– Bizonyos szempontból igen. A genealógia szabályai természetesen ugyanazok. Inkább az a különbség, hogy mi, németek, támaszkodhatunk a települési családkönyvekre, a magyaroknál ilyen nem nagyon létezik. A németeknél ennek már évszázados hagyománya volt, később pedig erre a hagyományra kapcsolódott a kitelepített németek közül néhány lelkes kutató, akiket érdekelt a múltjuk, és elkezdték feldolgozni szülőfalujuk anyakönyveit, amelyekből újabb családkönyvek születtek. (Ez nagyobb részben a Bánátra vonatkozik, de a Bácska sem elhanyagolható.) Másik különbség, hogy a magyarországi német ősök kutatásában egy idő után óhatatlanul eljutsz egy pontig, amikor az Magyarországon tovább nem folytatható. A külföldi (németországi, ausztriai, de akár csehországi) kutatásokhoz már tovább ismeretek is szükségesek lehetnek, pl. a gót betűs (helyesebben: kurrent) írás olvasásának képessége. Ezzel ma már a németeknek is gondjai vannak. És persze a latin és német nyelvismeret is hasznos. Ezen túl lehet olyan forrásokra (pl. betelepítési, kivándorlási listákra) is támaszkodni, amilyenek magyar települések esetében nem állnak rendelkezésre. És ma már elég sok online adatbázis is létezik német nyelvterületen, amelyeket ugyancsak jól lehet hasznosítani. A munkamódszer persze alapvetően ugyanaz. Mára németországi adatok beszerzéséhez nem is kell feltétlenül kiutazni vagy épp ottani plébánosok/adminisztrátorok önzetlen segítségében bízni, hiszen rengeteg adat, digitalizált anyakönyv megtalálható az interneten is. Persze a kinyert adatokat továbbra is ellenőrizni, értelmezni kell, de ez sokkal gyorsabban végrehajtható, mint akkor, amikor a munkánkat megkezdtük.

– Mivel jár számodra az egyesület elnöki funkciója?

– Talán szerénytelenül hangzik, de nélkülem ez az egyesület aligha létezne – ez egyszerre hálás és hálátlan dolog is. Lehet, hogy azért maradtam elnök, mert nincs is más, aki elvállalná az ezzel járó munkát. Nyom a latban az is, hogy most már 25 év tapasztalatával rendelkezem a kutatómunkában, és talán az is, hogy jogászként jobban átlátom az egyesületi léttel kapcsolatos jogi ügyeket, és hogy bizonyos szintig eljuttattam az egyesületet. Az elnöki funkció nem hatalmat, hanem inkább munkát jelent: én állítom össze és szerkesztem a kétnyelvű újságunkat, részben én fordítom a benne megjelenő cikkeket. Az AKuFF Hírmondó (AKuFF-Bote) immár 16 éve létezik, 42 számot példányt adtunk ki belőle mindeddig, számonként 150-200 példányban. Jelentős részben én szervezem meg a rendszeres egyesületi találkozókat, bár ebben a tagoktól is segítséget kapok, hiszen ezeket mindig az ország más német településén tartjuk. És persze van sok adminisztratív feladat is, bár a 3 tagú elnökség ebben sok terhet levesz a vállamról, különösen Knollné Bakonyi Andrea, aki nagyszerűen ért a pályázatokhoz, amelyek nélkül anyagilag sehol sem tartanánk. Egyelőre tehát még bírom, és a lelkiismeret hajt előre. Igyekszem segíteni azoknak is, akik a Facebook-fórumunkon jelzik, hogy segítségre szorulnak (itt nem csak a tagjaink vannak fenn), és ezt értékelik is.

– Hogyan választjátok ki az előadókat, akiket a rendezvényeitekre meghívtok?

– Az egyesületi találkozóinknak mára kialakult rendje van, a többségnek ez tetszik is. Ha elmegyünk valahova, akkor ott mindig van helybeli vagy onnan elszármazott tagunk és/vagy előadónk, és persze az a legjobb, ha az illető a helyi németség történetéről tud újdonságokat mondani, netán még a genealógiához is kapcsolódik. Sokszor kedveskednek nekünk valamilyen helyi kultúrprogrammal (tánccsoport, kórus, zenekar fellépése), aztán van egy közös ebéd, ami nagyszerű lehetőség az ismerkedésre a tagok között, nagyon jó beszélgetések alakulhatnak ki. A délután folyamán pedig kisebb, vezetett kirándulás keretében meg lehet ismerni a rendező települést. A meghívott előadók kiválasztásában szerepet játszik az is, hogy segítsék a genealógiai munkát: fontos, hogy ne csak szikár adatokat gyűjtsünk össze, hanem lássuk meg a családi dolgok, események történelmi hátterét, az ősök kultúráját is. Miután több más német szervezetben is tag vagyok, így sok előadónkat ismertem már korábban is.

– Az egyesület nemrégiben születésnapot ünnepelt. Melyek voltak az első 20 év mérföldkövei?

– Valójában már 21 évesek vagyunk, hiszen 2000 novemberében alakultunk, csak a covid miatt nem tudtuk ezt az évforduló idején megünnepelni. Talán jobb is így, mert a következő nyáron jobban ráértek az emberek. Fontos mérföldkő, hogy a kezdeti, baráti kapcsolatokon alapuló körből mára valóban országos szervezetté nőttünk, szinte mindenhonnan vannak aktív tagjaink. Fontos határpont volt, amikor kiadtuk az első könyvet, amelyet aztán újabbak is követtek; főleg, hogy egy könyv összeállítása, kiadása, majd értékesítése nem könnyű feladat manapság. 5 év után indult meg a folyóiratunk, és ezzel is eljutottunk oda, hogy érdekes – főleg persze családtörténethez, illetve egy-egy település történetéhez kapcsolódó – írásokkal van tele, és már elég vastag kiadványok ezek. Bízom benne, hogy továbbra is tartjuk a színvonalat. Nagyon fontosnak tartom a kapcsolatunkat a németországi AKdFF-fel, akik elismernek minket és a munkánkat, és könyvekkel is elláttak bennünket. Hasonlóan fontos a Familia Austriával való együttműködésünk; kölcsönösen tiszteljük egymást. Különösen büszke vagyok a tavaly nyári 20 éves találkozónkra, amely mindegyik korábbit felülmúlta.

– E találkozón jelentetted be, hogy díjat is alapítottatok. Mit kell tudni erről?

– A díj az én ötletemből született, ugyanis olyan elismerés, amely kifejezetten a magyarországi németség genealógiájával foglalkozó személynek lenne adható, korábban nem létezett. Szempont volt, hogy a díj a nemzetiséghez kötődjön, de független legyen az országos német önkormányzattól, továbbá ne váljon évente ismétlődő kötelező ceremóniává. Csak annyian kapják meg, ahányan valóban megérdemlik. Igényes megjelenést is terveztünk hozzá. A díj névadója, Paul Flach nekem a legnagyobb példaképem az egész életével. Kora ifjúságától kezdve dolgozott a magyarországi németségért, és ezt azután is folytatta, hogy a második világháború után Nyugat-Németországba távozott. Előbb sokakat segített az ottani integrációban kitelepített honfitársainak, majd az elsők között kezdte kutatni a bácskai németek származását és helytörténetét is. Úgy érzem, hogy ennek ellenére némileg el van felejtve manapság. (Ha rajtam múlna, róla nevezném el a bajai német iskolát.) Petz Gábor barátom egyebek mellett a kitüntetéstanhoz (falerisztikához) is kiválóan ért, így sok-sok elővázlat után ő tervezte meg díj formáját. Az igazi értékét pedig az egyedisége adja. Elsőre hárman kapták meg: Hengl Nándor (hiszen mi is tőle indultunk), Johann Bayer és Müller György. Jelölésükkel arra is tudtunk figyelni, hogy hazai és külföldi, illetve katolikus és evangélikus is legyen a díjazottak között, és mind nagy örömmel, de szerényen fogadták. Mindegyikük mögött sok évtizedes kutatás és publikálás van. A döntést az alapító tagokkal kibővített elnökség hozza meg konszenzusos módon.

– Te magad is több díjat, kitüntetést vehettél át a munkádért. Melyik áll a legközelebb a szívedhez?

– Bajaiként érzelmileg nagyon fontos volt, amikor megkaptam a Baja Város Nemzetiségeiért díjat, a rá következő évben pedig a Bács-Kiskun Megye Nemzetiségeiért kitüntetést. Tavaly megkaptam a Familia Austria Auctor Scientiae nevű kitüntetését. Ez ugyan „csak” egyesületi kitüntetés, de amikor végignéztem, hogy korábban milyen szakembereknek, kutatóknak ítélték oda, meg is kérdeztem magamtól, mit keresek köztük, de természetesen nagyon jólesett. A legnagyobb kitüntetés viszont az, amikor a tagságunktól kapok valamit (ahogy legutóbb is történt), mert ilyenkor azt érzem, hogy tényleg érdemes mindezt csinálni.

– A kisebbséggel foglalkozó egyesület vezetőjeként hogy látod a magyarországi németség jövőjét?

– Őszinte leszek: szerintem nincs jövője. Szervezetileg persze még nagyon sokáig működhet, főleg mert összességében a magyarországi nemzetiségekkel kapcsolatos jogi szabályozás és támogatási rendszer példás, csak épp a német népcsoport már nem az, ami a kitelepítések előtt vagy akár még utána is egy-két évtizedig volt. Lehet ugyan német nemzetiségi iskolákat létrehozni az egykori sváb falvakban, de a gyerekek otthonról már nem hoznak szinte semmi német kultúrát magukkal. (Mondom ezt én, aki szintén keveset hoztam, de én legalább továbbadok a saját gyermekeimnek, akik német nyelven és szellemben, de jó magyar hazafinak nevelve nőnek nőttek fel.) Lehet persze tánccsoportban vagy kórusban működni, de nem ez tesz egy népcsoportot valódi nemzetiséggé, hanem sokkal inkább a nyelv: nyelvében él a nemzetiség is! A másik baj, hogy a mai Németországgal sem lehet igazán közösséget vállalni. Az átlagos németek nem is tudnak arról, hogy Magyarországon élnek németek, és ez igazán a német államot sem érdekli. Formálisan persze vannak erre adminisztratív szervezetek, küldenek némi pénzbeli támogatást, de számukra ez nem fontos ügy. Persze, őszintén szólva ehhez a mai Németországhoz nem is szeretnék tartozni. Pedig régebben még az is megfordult a fejemben, hogy akár ott is építhetnék (akár jogászi) karriert is, de ma ezt el sem tudnám képzelni, már nyaralni sem szívesen utazom oda. (Pedig korábban mindig oda terveztük a nyaralást, különböző őshazáink meglátogatását, de ma sok olyan dolgot tapasztalok ott, amivel nem szívesen találkozom.) Rossz azt is látni, hogy mi, akik német szellemben neveljük a gyermekeinket, sokszor szembesülünk azzal, hogy ők a jövőjüket Németországban vagy Ausztriában képzelik el. Nem hiszem, hogy ezt akartuk elérni. Bár egyesek azt mondják, hogy sokan közülük rövid időn belül haza fognak térni, mert nem jó irányba mennek arrafelé a dolgok.

– Mesélj valami a családodról!

– A feleségem (Pencz-Amrein Ilona) mecseknádasdi, igazi sváb, pontosabban frank lány (ott elég homogén származású a lakosság). Ez a falu még ma is szinte tiszta német, még a nyelvi dialektus is elég jól él. A feleségem is csak az óvodában tanult meg magyarul. (Anyósom bonyhádi német eredetű.) Szakmája közgazdász, Pécsett dolgozva SAP-val (integrált vállalatirányítási rendszer – M. J.) foglalkozik. Két lányunk van, mindketten német anyanyelvűek, egyikük 14, a másik 11 és fél éves. Mindketten Pécsett járnak iskolába a Koch Valéria Iskolaközpontba.

Új utakon, régi alapokon

A Rábl Színpad 2021-ben és 2022-ben

Dely Géza

1. Megmaradtunk

Ha a 2021-es év végén csak ennyit tudnánk felmutatni, akkor is a kiváltságosok közé tartozhatnánk, és hálát adhatnánk a sorsnak, hiszen a covid-járvány örvényében megannyi közösség, vállalkozás és projekt süllyedt el körülöttünk. Mégis, eredményes, sajátos, de sikeres évet zárhattunk. Egyfelől elmondhatjuk mi is, hogy semmi nem működött, ami addig jellemezte a mindennapi életünket: színházi bérlet, nagyszínház, egymás után következő új bemutatók, sokszínű közösségi élet. Másfelől talán éppen ezért elkezdett működni valami, amit addig nem próbáltunk. Ez mindenképp elcsendesedéssel, óvatossággal, körültekintéssel, beszűküléssel járt. Megpróbáltunk rajtunk kívül álló lehetőségeket felkutatni, nem csak a saját szerevezésünkre koncentrálni. Megtaláltuk és megtaláltak bennünket az amatőr színházi fesztiválok. Ráadásul több is. Tizenkét hónap alatt négy országos fesztiválon jártunk.

Új darabot készíteni szinte lehetetlen, de legalábbis teljesen bizonytalan kimenetelű volt. Nem is vállalkoztunk rá, egyetlen projektet leszámítva. Ez a kivétel pedig a Janne Teller: Semmi c. könyvéből készült saját adaptációnk felújítása volt. Két ok miatt működhetett ez a folyamat. Egyrészt eleve fesztiválra szántuk, úgy gondolkoztunk benne, hogy ehhez alakítsuk: kis tér, kis közönség, kamara jelleg, minimális díszlet és jelmez. Másrészt a középiskolás csoportunk volt az egyetlen, amelynek nem kellett leállnia. Ők az intézményünk zárt egységeként, hol ilyen, hol olyan formában, de működni tudtak.

A másik, a Rém hangosan… c. darab pedig eleve kész volt, ezt mintegy kísérleti jelleggel neveztem be a társulat első felnőtt fesztiváljára. És azért épp ezt, mert mind a történet, mind a jelleg fesztiválra alkalmas volt, ill. a szereplők rendelkezésre álltak, számuk pedig kellően kicsi volt ahhoz, hogy ne érintsék a járvány okozta szigorítások.

2. Minősültünk

És az eredmények?

1. Vasvár – Nemzetközi Színjátszó Fesztivál, 2020 – Rém hangosan és irtó közel; országos arany minősítés, Fesztivál díj (A Legjobb darab, A Legjobb Rendezés – Dely Géza, A Legjobb Színpadkép), Vándordíj, Különdíj, A Legjobb Női Főszereplő díja – Szemesi Csenge

2. Vasvár – Nemzetközi Színjátszó Fesztivál, 2021 – SEMMI; országos ezüst minősítés, Fesztivál díj (A Legjobb Darab, A Legjobb Rendezés – Dely Géza, A Legjobb Színpadkép)

3. Komlói Amatőr Színházi Találkozó, 2021 – Rém hangosan és irtó közel; A Legjobb Előadás, A Legjobb Rendező (Dely Géza) és A Legjobb Női Főszereplő díja (Szemesi Csenge)

Négy országos fesztiválon három alkalommal hoztuk el a legjobb előadás díját, a legjobb rendezés díját, és kétszer a legjobb női főszereplő díját. Ez erős kezdés, váratlan fordulat, nem remélt siker és elismerés.

3. Véleményt formáltak rólunk

„És most is volt igazi felfedezés a fesztiválon, mint mindig; ezúttal a bajai Rábl Színpad és Zenei Közösség Rém hangosan és irtó közel című kamaraelőadása jelentett revelációt színészi alakítások, valamint a kreatív színpadkép és térkezelés révén. A társulat először lépett fel Vasváron, de minden bizonnyal nem utoljára – öröm volt megismerni a csapatot.” (Vasvár, 2020. Dr. Szűcs Katalin színházi szakértő, a színháztudomány doktora, a Criticai Lapok című színházi, művészetkritikai folyóirat főszerkesztője)

„Aztán este, meg leesett az állam! …nem csak az én jó szívem mondatta azt velem, hogy színházat láttunk! De még milyen jó színházat! Olyan 85 percben, amelyből tán egy sem volt, ami nem volt igaz, ami nem volt színház. Olyan erők, energiák működtették, hogy a nagy színházterem hátsó sorában is komoly hatást gyakorolt volna rám. Nem hallottam még a bajai társulatról, nem láttam tőlük ezen kívül semmit sem, ám mégsem hiszem, hogy tévednék, amikor azt mondom, érdemes őket meghívni bárhova. Magam ezt meg is tettem.” (Vasvár, 2020. Nagy Gábor, a Celldömölki Soltis Lajos Színház Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetéssel elismert igazgatója, színész, rendező,)

„Megmutattátok, mit gondoltok a színház világáról. Megmérettetek a szakmai zsűri előtt és nyertetek. Szívből gratulálok a társulatnak és a rendezőnek! Nem másolni kell, hanem adaptálni és alkotni!” (Vasvár, 2021. Mihálovics Ferenc táncpedagógus)

„Nem kis munka: Csenge maga végig jelen van a színpadon, gyakorlatilag egyedül viszi a vállán az előadást, mindezt pedig biztos szövegtudással, rengeteg színárnyalatot felvonultató, megkapóan hiteles játékkal teszi. Egyszerűen el tudjuk hinni neki, hogy tízéves, szorongó, de szuperintelligens kislány… Ezzel a merész alakítással a fiatal lány alaposan bemutatkozott a bajai színházkedvelő közönségnek, egyúttal fel is adva a leckét: ilyen szintű alázattal és érzékenységgel kell és szabad színpadra állni!” (Baja, 2020. Sándor Boglárka, újságíró, baja.hu)

„A fesztivál nagy meglepetése volt a bajai Rábl Színpad és Zenei Közösség bemutatkozása. Az előadás közben – és az előadás okán! – valahogy újra átéltem azt, ahogy 2001. október elején ott bolyongtam Lower Manhattan még mindig vastag cementporral fedett utcáin, ahol még a bezárt luxus üzletek portáljának résein is áthatolt és a benti nercbundákra is ráült ez a mindent beborító szürke por. A bajaik azzal nyertek nálam, hogy képesek voltak az egyes szám első személyben elhangzó monológot, a belső és valóságos bolyongás stációit, benne a találkozásokat és szembesüléseket igazi színházi pillanatokká átlényegíteni. És akkor essék szó a főszereplő, Szemesi Csenge nagyszerű alakításáról is! Ha nem ő, nem ebben a korban (17 éves) és nem így játszaná Lori szerepét, akkor ez az előadás érzelmes pszicho-giccsé devalválódna. Hogy ezt sikeresen elkerüli, abban nagy szerepe van az apát is játszó tanár-rendezőnek, Dely Gézának, meg az egész társulatnak is.” (Vasvár, 2020. Regős János, a Magyar Szín-játékos Szövetség elnöke, színész, rendező, a Szkéné Színház igazgatója)

„Bárki, aki látta a színpadi adaptáció alapjául szolgáló filmet, aggódással telve foglalhatott helyet a nézőtéren: vajon sikerül-e a szerteágazó, sok helyszínen játszódó cselekményt egyetlen pici térbe szorítani, anélkül, hogy sérülne a történet? A rendkívüli precizitással és megfontoltsággal kidolgozott dramaturgia nem hagy kétséget: igen. A cselekmény íve, dinamikája, a szereplők személyiségének fejlődése úgy tudott kibontakozni, hogy a nézőnek nem volt, nem lehetett hiányérzete. Ehhez természetesen a színészek remek játéka is hozzájárult. … Humor, dráma, nevetés, könnyek – a néző ezekért érkezik a színházba. Más lelki állapotban kíván távozni, mint amilyenben megérkezett – kapni szeretne valamit, amije eddig nem volt. Várja a katarzist, a hatást, a csúcspontot, majd a feloldást, melyek hatására megváltozik valami a lelkében. Ha ez a színház lényege, akkor ezen az estén valódi színházi élményt kaphattunk.” (Baja, 2021. Dudás Júlia, színész II., pszicho-pedagógus, logopédus)

4. Volt, aki közben itthon is gondolt ránk

Társulatunk a fesztiválsikerek mellett újabb bajai elismerést vehetett át. A Bajai Városvédő és -Szépítő Egyesület jóvoltából Dr. Solymos Ede-díjban részesültünk (2021). Fontosnak tartjuk és nagy elismerésnek tekintjük, hiszen ez is egyfajta elismerése, visszajelzése annak, hogy vannak helyi értékőrzők, akik a munkánkat fontosnak és maradandónak vélik, úgy érzik, általunk is szépül és épül ez a város! Ezúton is köszönet érte!

Külön öröm volt számunkra, hogy a díjat Solymos Ede unokája adta át nekünk, aki maga is a Rábl Színpad tagja.

5. Tapasztalatok, következmények

A Rábl Színpad hosszú évek óta kiemelten sajátjának vallja a kamaradarabokat. Az 56, egész estés előadásunkból 20 volt kamaradarab, és csak 8 felnőtt nagyszínpadi játék (a többi produkció koncert, mesejáték és verses est). Ahogy azt már sokszor megfogalmaztuk, ennek egyik fő oka, hogy szeretünk olyan darabokat bemutatni, amelyek nem váltak sikerdarabbá, és inkább a mélyebb mondanivaló felé húznak. Így természetszerűen kevesebb nézővel is számolunk, illetve a komolyabb tartalmak intimebb tereket is kívánnak. Ennek a tudatos döntésünknek azt a következményét azonban csak most fedeztük fel: mi akarva-akaratlanul is fesztivál-darabokat készítünk! Fontos felismerés ez, hiszen a fesztivál egyrészt szakmai megmérettetés, másrészt kitekintési lehetőség az ország más amatőr társulatai felé, harmadrészt komoly bemutatkozási esély is, amire kisvárosi csoport lévén nagy szükségünk van.

Szerencsére már az első fesztiválokkal komoly kapcsolati tőkét sikerült építenünk, amelybe színházi igazgatók, színházkritikusok, színészek, fesztiválszervezők, színházigazgatók, művelődési házak vezetői is beletartoznak. Így jutottunk hozzá szakmai értékelésekhez, fesztiválmeghívásokhoz, ajánlásokhoz, segítségekhez és előadási lehetőségekhez is.

Éppen az ötödik fesztiválunkra készülünk, épp az ország egyik legrangosabb fesztiváljára, a XXXVIII. Madách Imre Irodalmi és Színjátszó Napokra, Balassagyarmatra; illetve a komlói színházba hívtak játszani bennünket, ahová ismét olyan darabbal készülünk, amelyet egyúttal fesztiváldarabnak is szánunk. Tehát, tovább dolgoznunk, tovább kell dolgoznunk azon, hogy fesztiválképesek legyünk! Ebből a felismerésből is született egy döntés…

6. Újraalkotunk!

Áttekintettem az eddigi repertoárunkat, különös figyelmet fordítva a 20 kamarajátékra. Azt kerestem, melyik az a darab, amely megérdemelné, hogy foglalkozzunk még vele, azaz továbbra is jónak, erősnek, és fesztiválbemutatásra érdemesnek tartom. Az eddig említetteken túl van még hat olyan mű, amelyet szívesen vennék elő újra, új szereposztással, újra átgondolva, részben újrarendezve, és ezeket nevezném a szakmai stáb elé. Ki tudja, hátha sikerül még elérni velük valamit. E a hat között olyan is akad, amely eredetileg nagyszínpadi mű volt, de kamaradarabnak talán még erősebb lehetne.

Az egyik ilyen régi kiselőadásunkat éppen most kezdjük el újra. Az idei középiskolás darabunknak szánom, hiszen fiatalokról szól, erkölcsi kérdéseket vet fel, mondanivalóval rendelkezik. Ez pedig Hitchcock A kötél c. filmjének saját színpadi adaptációja. A mű eleve egyetlen színtéren játszódik, hét szereplős, alapvető szobadíszlet kell hozzá, így nincs akadálya annak sem, hogy szállítható legyen: könnyen beszerelhető, ami elengedhetetlen egy fesztivál esetében.

A mű középpontjában egy gyilkosság áll, amelyet fiatalok úgymond hobbiból követnek el, hogy bebizonyítsák, vannak annyira érettek és kiváltságosak, hogy ne bukjanak le. Márpedig a felsőbbrendűség kérdése nagyon is aktuális problémakör a mai világunkban. A második színpadra állításunk új szereposztásban, modern köntösben lesz látható. Napjainkban játszódik, és szeretném új szemmel, az eredeti verzióhoz nem ragaszkodva megrendezni. Talán még kicsit át is írjuk. Ezt a bemutatót várhatóan április elején láthatja a közönség, és ezzel a darabbal megyünk Komlóra is.

A másik, amit viszont 2022-ben a Vasvári Fesztiválra szeretnék nevezni, A női partőrség szeme láttára című vígjátékunk. Remélem, megálljuk majd ezzel is a helyünket, hiszen vígjátékokkal arányaiban ritkábban jelentkezünk.

7. Amire még készülünk…

A fesztiválozás mellett szeretnénk tovább ápolni a már évek óta művelt műfajainkat is. Ha a járványhelyzet végre lehetővé teszi, tavasszal jelentkezünk még egy nagyszínpadi mesejátékkal, a megzenésített versek koncerttel, és már most készülünk őszre egy egész estés táncjátékra, amelyhez elég erős gárda állt össze.

És van még egy szempont, ami miatt számoljuk a napokat! 2022-t írunk. A Rábl Színpadnak, ill. jogelődjének a Szent László ÁMK Színtársulatának 2003. december 3-án volt az első előadása. Azaz nem is olyan sokára 20 évesek leszünk. El kell kezdenünk a méltó megemlékezés részleteit!

Sikerek és tehetségek a Bajai III. Béla Gimnáziumban

Városunk legrégebbi középfokú oktatási intézményében, a Bajai III. Béla Gimnáziumban évszázados hagyománya van a tehetséggondozásnak, amelyet a sikeres felvételi vizsgák, a gimnáziumból kinövő diplomások, elitértelmiségiek nagy száma is fémjelez. A sikeres tehetséggondozó munka indikátorai a különböző tanulmányi versenyek, hiszen az ezeken elért kiváló eredmények országos összevetésben is büszkeségre adhatnak okot. Az elmúlt két, a járványhelyzet miatt sok tekintetben alaposan megterhelt tanévben a „Béla” diákjai néhány olyan, országos szinten is kiemelkedő eredményt szállítottak, hogy érdemesnek láttuk megemlékezni erről, és a sikeres tanuló kifaggatásával arra is válaszokat kerestünk, milyen út és mennyi munka vezetett el a nagyszerű eredményekig. A sikeres bélás diákokkal MÉSZÁROSNÉ SZŐNYI ZSUZSANNA beszélgetett.

Csordás Kevin – végzős diákként – természettudományi területen elért eredményei által került a különleges tehetségek közé: 2021-ben fizikából az országos középiskolai tanulmányi verseny (OKTV) első helyezettje volt, de számos eredménye van matematika és informatika tantárgy terén is. Ezen túl szereti a nyelveket: angolul, németül, illetve olasz nyelven iskolai keretek között, spanyolul pedig maga erejéből tanult, s a zene területén is otthonosan mozog (gitározik és zongorázik). Kisiskolás korától nyitott az olvasásra, és általában is igaz rá, hogy széles látókörű, a befogadásra mindenkor készen álló diák, aki ezt a tulajdonságát mind a mai napig fontosnak látja. Munkájában nemcsak a kitartás, de a dolgok mélyére látás is vezérli. Már kiskamaszként felismerték matematikai képességeit, emiatt korán foglalkoztatták különórákon és szakkörökön, ezek is hozzátettek, és megérlelték a későbbi eredményeket.

A család figyelemmel kíséri az útját, igaz, a családi kapcsolatokban nem volt múltja a matematikai tehetségnek, ebben egyedülállónak számít otthon. Szülei segítik és megteremtik a biztos hátteret, ebben sokat köszönhet nekik. Tanárai közül a versenyekre készülésben első helyen fizikatanárát, Lakner Attilát emeli ki, aki sokat segítette az iskolai versenyeredmények elérésében (a 9. és 10. évfolyamban elért fizikaversenyek országos helyezései, valamint a tavalyi OKTV első helyezésében elért eredménye). Fontosnak tartja és becsüli versenytársait, közülük is osztálytársa, Tallér Máté jelentette a fő riválist, akivel egészséges módon ösztönözték egymást.

A versenyek minősége jelentősen előrevihet az úton, például a diákolimpiára válogató verseny is, ahol nem a legjobb eredménnyel zárt ugyan, mégis sokat tanult belőle, és bekerülhetett a csapatba. Újabb mérföldkő volt a Pécsett megrendezett diákolimpiai felkészítő foglalkozás, amely rendkívül intenzív volt (kéthetente három órányi elfoglaltságot jelentett, amelynek során előre kapott feladatokat ellenőriztek, illetve dolgoztak fel), egy másik ilyen állomás Veszprém volt, ahol matematikai felkészítést kapott. Itt hirdettek meg egy nyári tábort is, amely a szakterület egészen különleges elmélyítését jelentette. Mindezek lehetőségéhez iskolája, a III. Béla Gimnázium segítette hozzá. Ugyanakkor a gimnázium jelenlegi matematika oktatását támogató Bartai-Pécsi alapítvány komoly anyagi segítséget nyújt a tehetséges diákok gondozásában, kiemelten igaz Kevin esetében is.

A versenyhelyzetek mindig is nagy erővel bírtak az életében, kihívásként, óriási várakozással tekintett rájuk. A kudarcot saját bevallása szerint jól dolgozza fel, viszonylag gyorsan lepereg róla, kis csalódás után túllép rajta, a lényeg az, hogy tanulhasson belőle. A versenyek objektív mutatók, általában jól tükrözik a befektetett energiát, mindig is ezeknek akart megfelelni, sok időt áldozott arra, hogy minőségi munkát nyújtson. Ennek volt szép példája OKTV-versenye is. Olyan felemelő érzés volt a tavalyi írásbeli forduló, hogy már a megírás közben érezte, hogy magasabb minőségű lett a a korábbiaknál, ezt később az eredmény is igazolta. A versenyek ugyanakkor nagyon összeszaladnak; volt olyan, hogy négy versenye zajlott párhuzamosan, s ebben mentálisan is el lehetett fáradni. Az informatikai versenyeket is nagyon élvezi (pl. a programozás igazi kihívásként hat rá), e téren Sziegl Hajnalka tanárnő segíti őt és társait, hiszen többnyire csapatmunkákról van szó.

Jelenleg is nagyon intenzív a felkészülése. Német nyelvből az ún. DSD-vizsgára is készül a szakmai versenyek mellett, úgy érzi, mindez nagyon alapos időbeosztást kíván. Mégsem érzi lemondásnak a belefektetett időt, igyekszik a közösségi létben is ott lenni, és műsorokban, osztályprogramokban is szívesen vesz részt. Egy átlagos napja ugyanúgy a napi leckékkel, az érettségi felkészüléssel és feladatokkal telik, de a prioritásokat meg kell találni. Időérzéke néha cserben hagyja, annyira bele tud feledkezni az intenzív munkába. A jövőbeni élete is a fizika körül mozog majd, úgy véli, ez az a terület, amely számára nagy lehetőségeket nyújthat, ahol kiteljesedhet, s akár országhatáron túl is tanulási lehetőségekhez juthat, de akkor sem fogja elfelejteni, honnan indult el.

Valter Bálint a gimnázium hatosztályos képzésében utolsó éves tanuló. Beszélgetésünket a gimnázium egyik kisebb, csoportoktatásra alkalmas termében rögzítettük. Az intenzív és „átjáró” beszélgetés érdekében mindenképp fontosnak tartotta a személyes találkozást, az elektronikus forma lehetőségétől határozottan elzárkózott. Ha szaktárgyaimból nem is tanítottam őt, már korábban dolgoztam vele szalagavató, gólyaavató, ballagási műsor kapcsán; közvetlen személyiség és szuggesztív előadó egyéniség.

A tehetségterület, amelyen kiemelkedő eredményeket ért el, összetett, főként a 11-12. évfolyamon ért komoly eredménnyé. Az Édes anyanyelvünk országos nyelvhasználati verseny díjazottja volt, az OKTV-n magyar nyelvből is eredményesen szerepelt, bár ennek szóbeli fordulója a pandémia miatt elmaradt. Történelemből jelenleg első tíz továbbjutó között találjuk a nevét. Előadókészségét, a színházművészet iránti elkötelezettségét is fontosnak tartotta kiemelni, ezek nélkül a másik két előző két területen sem ért volna el sikereket.

Akaraterő, eredetiségre törekvés (mint hozzáadott érték) és az érzelmi intelligencia nélkül nem jutott volna el idáig. A tantárgyak terén későn tapasztalta meg az áttörést, de mindig is nagy motiváló erőt jelentett neki az osztálytársak húzóereje, főleg egy konkrét diáktárssal való egészséges rivalizálás lehetősége. Kis korától érezhetően egyfajta nyitottság, információ-befogadókészség volt benne, és ezt nagy ösztönzőerőnek tartotta később is, amikor olvasottságával vagy széles látókörével (főleg a humán tantárgyakból) kitűnt társai közül.

Az áttörés a 11. évfolyamban történt meg az Édes anyanyelvünk versenyen elért eredményével, ahol a cél a nyelvhasználat fejlesztése volt a kialakult készségek mérése és minősítése mellett. Az itt kapott visszajelzés volt az, amely felszínre hozta és irányba állította a képességeit. Ezeknek a képességeknek pedig a színházi élet adott mélységet. Ez olyan létforma, amelyet kisdiákként tapasztalt meg először, kamaszként szerepet kapott a helyi színitanodában, a Mintamókus című zenés darabban pedig főszerepet játszott. Kihívásként és feladatként élte meg, a szociális gátak itt bomlottak le benne, előadókészsége pedig itt fejlődött hatalmas léptékben. A tanáregyéniségek közül mentorként a Bajai Fiatalok Színházának vezetőjét, Ottmár Attilát jelölte meg. A vezető-rendező nagy erényének tartotta azt, hogy elfogadta a „kisvárosi mindenes” szerepét. Az ő példája tanította a munkával szembeni alázatra, és hogy hiteles legyen abban, amit csinál. Abban is nagy érdemét látta, hogy megfelelő időpontokban támasztott vele szemben nagy elvárásokat, olyan akadályokat tett elé, amelyek a legjobbkor érték, s az ezzel járó sikerek révén szintet tudott lépni. Utólag ebben látta a nyelvhasználati versenyen nyújtott magabiztosságát megalapozását is a sok-sok gyakorlás mellett.

Bálint tehetségének gondozásában másféle szempontból meghatározó tanáregyéniség volt korábbi magyartanára, Rabi Magdolna is, aki azóta nyugállományba lépett. A vele való munka még a 7. osztályban kezdődött, a versenyekre való felkészítés és önmagában az általa képviselt tanárszerep az, amely miatt példaképként tekint rá. A Nyelvész és Bendegúz nyelvi versenyekre való készülés során naponta kihívások érték: „A tanárnő szerette, amit csinált. Megtestesítette mindazt, amit egy tanáregyéniség megtehet; olyan ember, akihez meg kellett érni. A szigorúsága, következetessége, magas szintű elvárásai azt a motiváltságot erősítették, amire mindig várakoztam. Az erős kritika megfogalmazása újabb feladatot jelentett, így építkeztem. A vele való munka a 10-11. évfolyamra érte azt a minőséget, amely már átlagfelettiséget adott. A szakmai munkát utána Haász Gyöngyi tanárnő vette át, aki terelt a tavalyi évben és azóta is terel az úton, sokat köszönhetek neki is.” Továbbra is kapcsolatban maradt Rabi tanárnővel, aki sokféle életvezetési tanáccsal ellátja ma is. A családi háttérből kiemelt szerepű a nagyszülő, aki elsősorban sváb származás révén a tanult történelmi eseményeket életközelivé tette, a vele folytatott beszélgetések nagy hatással voltak rá.

A rangos versenyeken (OKTV, Bolyai, Ifjú tudósok versenye) való részvétel mindig inspiráló volt számára. A helyezések pedig állomások: kijelölnek helyeket, és vesznek is el a lelkesedésből. A tavaly, a pandémia miatt OKTV szóbeli elmaradása elkeserítette, mert igazságtalannak érezte, hogy elvette a versenyzés további lehetőségét; épp azt a formát, amely sokat változtathatott volna a helyezésen – emiatt még az Oktatási Hivatalnak is írt. Sokszor fogja el az önvád, hogy nem marad-e ki valamiből, ha az idejét ebbe teszi, de a vonzódás, hogy megméresse magát, általában átlendíti ezen.

A jelenlegi hétköznapok frusztrálók a számára, főleg a megfelelési kényszer miatt. Az eddigi versenyek például a nyelvvizsgát háttérbe szorították. Mégsem érzi visszahozhatatlannak azt az időt, amelyet e tárgyakba fektetett. A DSD (német nyelvvizsga) ebben az évben következik, erre kell most több időt fordítania, egyben készül a történelem OKTV-re, ennek során önmagát mentorálja. Tervei szerint a jogi pálya lehet az elérendő állomás, hiszen a magyar és történelem tantárgyakban való extra jártasságra bátran alapozhat. Kutatómunkát nem tervez, de útravalónak mindaz, ami már megvan, jó „befektetés” lehet: anyanyelven jól kifejezni magát ebben a szakmában is minőséget jelent, a jövőt építeni pedig a múlt ismerete nélkül nem lehetséges. A diák-tehetséggondozással kapcsolatban ezt mondja: „Mindig kell valaki, aki mögöttünk áll. Ez egy olyan oda-vissza kapcsolat, amelyet nem lehet mással helyettesíteni.”

A most 11.-es Folkmann Bence kimagaslóan eredményes munkája 9.-és 10. osztályban főleg történelem tárgyból mutatkozott meg: a Kosáry Domokos országos történelemverseny döntőjében 2020-ban 5., 2021-ben 3. helyezést ért el.

Korábbi tanulmányaiban jó képességű, de nem kiemelkedő eredményekkel bíró diák volt. Bevallása szerint mindig működött benne egyfajta bizonyítási vágy leginkább önmaga igazolására, hogy megállja a helyét abban, amihez ért. Emellett úgy véli, kitartás és állhatatosság jellemzi. Számára bélás diáknak lenni fontos érték, hiszen szülei is ebben a gimnáziumban érettségiztek, a családi kötődés rá is hatott. Ebben az iskolában tudta elképzelni a továbbtanulást megelőző éveket. Az iskola adta szellemi értékeknek mindig fontos volt megfelelni, ez eleve inspiráló erővel bírt számára.

Kisebb gyerekként, általános iskolában eredetileg a földrajz érdekelte, kamaszként fordult a történelem felé. Véletlenül látott a Youtube-on egy videót, amely erős benyomást tett rá: az európai határok változásáról szólt 1000-től napjainkig, és ennek rejtélyei erősen foglalkoztatták. Ahogy egyre többet tudott meg a régmúlt világáról, teljesen lenyűgözte. Fontosnak tartja a családi vonatkozásokat is. A generációról generációra öröklődő magas munkamorál a sváb származású nagyszülőkre vezethető vissza elsősorban, a szinte mániákus érdeklődés bizonyos dolgok iránt az apai ágon volt jellemző, s az elmélyült munkának az igénye már igen hamar jelentkezett az ő életében is. Határozott irányt és elmélyülést jelentett egy újabb, a magyar történelmet értelmező és magyarázó sorozat (Magyarország története), amelyet epizódról epizódra követett. Erősen hatott rá édesapjának a dolgok mélyére hatolni akaró gondolkodásmódja, tanítónő édesanyja tudatosan viszont formálta gyereklétének mindennapjait. Iskolai közösségei pedig csak vitték előre ezen az úton; úgy véli, nagy motivációt jelent a kisdiáknak, ha ügyes gyerekek a társai, mert egyedül haladni az „agy pallérozásában” számára kevésbé élvezetes folyamat. Amikor számos korábbi osztálytársa hatosztályos képzésre jelentkezett, ő viszont maradt a régi iskolában, megszűnt az addigi tanulékony közeg. Ám elfogadta a helyzetet, és tanulmányi eredményei sem romlottak komolyabban; széles szellemi érdeklődése miatt „kisokosnak” tartották. Kisebb versenyei voltak általános iskolában is, de a gimnázium adta a legnagyobb lehetőségeket. Itt már sok tantárgy „leszakadt” (vagyis már nem tudott belőlük jeles osztályzatot elérni). A történelemre nem tananyagként, hanem újabb és újabb érdekességként tekintett, úgy érezte, hogy e tantárggyal repül az idő.

Példaképe nincs, de meghatározó emberek léptek az életébe a gimnáziumban. A tanáregyéniségek közül ilyennek történelemtanárát (a beszélgetést készítő Mészárosné Szőnyi Zsuzsanna – a szerk.) tekintette, aki a versenyfelkészítésben mögötte áll. E segítség nélkül nem boldogult volna, ugyanis egy-egy versenyhelyzet (SWOT-analízis, vitakészség, forráskutatás, esszékészítés) annyira speciális látásmódot kíván, amilyennel szerinte a legjobb diák sem rendelkezik. Így határozottan állítja: elengedhetetlen a tanári iránymutatás. Ezek megerősítették a tanulási folyamatban, és ez nagyon tudta előre vinni. Fontosnak tartja a nyelvtudást, a versenyhelyzetekben sokat barangolt angol nyelvű honlapokon is, ez nem elhanyagolható szempont, ha forrásokat kell keresni. Úgy gondolja, eddig egyenes út vezetett a sikerhez, mégsem elbizakodott. Bár kudarc még nem érte, úgy véli, az is inkább megerősítené, mintsem letörné. Nem kényszer hajtja, hogy minél magasabb színvonalú munkát végezzen, számára ez fontos alapvetés. Látni szeretné, hol vannak a határai, hogy mennyire tudja még növelni a kapacitásait. Ez egyfajta játék és versengés önmagával.

Az országos versenyen tapasztalta meg először saját tudását, addig nem tudta elhelyezni, bemérni magát e terén. A legemlékezetesebb pillanat is ehhez a versenyhelyzethez kötődik, amikor az 5. helyet szerezte meg, s különös, hogy a későbbi, jobb helyezés már nem hatott ugyanígy rá. Úgy gondolja, hogy a szerény hozzáállás és az alázatos munka sokkal hatékonyabb teljesítményre tudta ösztönözni, mintha bravúrokban gondolkodna s azt éreztetni a környezetével.

A mindennapokban a történelem OKTV-re való felkészülés adta meg napjainak ritmusát. Az esszéírás után a pályamunka következne. Meg kell osztani az időt a többi tantárggyal is, ez néha borzasztóan fárasztó. Szereti a nyári családi utakat, amelyeket sokszor ő állít össze, s amelyek szintén a rég letűnt történelmi helyszínek köré szerveződnek. A jövőjére vonatkozó álma az, hogy történelmi folyamatok értő elemzője legyen, és valami olyan munkában tudjon kiteljesedni, amely hasznára van a közösségnek, s adni tud a világ számára az általa teremtett értékekből.

A kiválóan teljesítő diákok sikerei természetesen a velük foglalkozó tanárokat is megerősítik abban, hogy munkájuk nem hiábavaló, és a rengeteg pluszmunka, meg nem fizetett túlóra meghozza a gyümölcsét. Persze a fentiekben megszólaló diákok eredményei csak a jéghegy csúcsát jelentik, de talán bízhatunk abban, hogy sikereiknek a jövőben is lesz folytatása, hiszen mindez az iskola és városunk presztízsét javítja helyben és szűkebb pátriánkon kívül is. Azt pedig ugyancsak reméljük, hogy e tehetséges fiataloknak a jövőben akár magasabb szinten is lesz módjuk képességeik kibontakoztatására, és sikeres felnőttként is büszkén tekintenek vissza bélás éveikre.

Emlékképek Gergely Józsefné Békei Irén hagyatékából 1.

Egy bajai család zenei vonatkozásai

GERGELY JÓZSEFNÉ (született BÉKEI IRÉN) az 1960-as évektől a József Attila Művelődési Ház művészeti előadója, majd a Városi Tanács népművelési felügyelője volt. Hivatali munkáját megelőzően és a ’70-es évektől ismét „civilként” vett részt a város kulturális életében. Munkássága folytán nagyon jó kapcsolatot alakított ki nemcsak Baja művészeivel, a művészeteket szerető emberekkel, hanem országosan is hírnevet szerzett írókkal, festőkkel, zenészekkel. A Bajai (a későbbiekben Duna menti) Folklórfesztivál és a Szóljanak a bajaiak sorozat szervezőjeként is ismerték és elismerték munkáját, többek között „Bajáért” díjban is részesült. Férje és az ő írásai már korábban is megjelentek lapunk hasábjain. Gazdag életpályájának emlékeit további írásokban is megörökítette, ezekből válogattunk.

Közzéteszi: Marosvásárhelyiné Gergely Anna

A Békei család bajai származása ellenére Somogyjádon élt, mivel apai nagyapám, Békei Lajos ott volt állomásfőnök. Felesége, Hübner Éva Rozina, nagyanyám igényes volt arra, hogy gyermekei jó nevelésben részesüljenek és iskolázottak legyenek. Vasutas gyerekként apám és testvérei a közeli Kaposvárra jártak iskolába.

Ferenc volt a legidősebb a testvérek közül, hegedülni tanult, mint a többi testvér is, de ő volt az, aki igazi tehetséget mutatott a zenei pálya iránt. A zenei indíttatást a Békei gyerekek anyai részről hozták, s rendszeresen gyakoroltak a vasúti váróteremben tartózkodók nem kis örömére. Akkoriban nem volt jellemző, hogy egy vidéki településen a komolyzene mindennapos vendég legyen. Ferenc gyorsan haladt előre zenei tanulmányaiban, minden vágya, minden gondolata a zene volt.

A Békei gyerekek gyakran játszottak triókat, duókat, ezt a szokást felnőtt korukban sem hagyták el, s ha egy mód volt rá, szívesen zenéltek leendő, már új családjuk körében is.

Ferinek művészi ambíciói voltak, de sajnos az első világháború közbeszólt, katona lett. Egy légitámadás alkalmával azonban sokkot kapott, és attól kezdve remegni kezdett nemcsak a keze, hanem az egész teste is. Természetesen megtörtént a leszerelése, de nem tudott rendbejönni, tulajdonképpen ezután már semmit sem tudott csinálni. Többször is megpróbálkozott az öngyilkossággal, de a családból mindig észrevette valaki a kísérleteit, ezért meg tudták akadályozni. Egy alkalommal az édesanyja Kaposvárra utazott, senki sem volt otthon. Feri ezt az alkalmat használta fel arra a tettére, amely azután végzetesnek bizonyult. Ki tudja miért, miért nem, pont az alá a vonat alá vetette magát, amelyen szeretett édesanyja jött haza Somogyjádra. Békei Ferenc, a fiatalon elhunyt tehetséges fiútestvér a somogyjádi temetőben nyugszik. A család az odavalósi Varga Rozit bízta meg a sír gondozásával, aki ennek a feladatnak szépen eleget is tett.

Mi 1938-ban átutaztunk Jádon autóval, amikor apám a Balaton körül tett egy kereskedelmi célú utazást, és anyámat meg engem is elvitt magával. Amíg apám az üzleteket bonyolította, addig anyával mi vigyáztunk az áruval telepakolt kocsira. Akkoriban még nem volt túlságosan sok autó az utakon, nemhogy áruszállítási céllal gépkocsival a helyszínre szállítsák a kereskedők az eladnivalókat, ezért a falvakban sok érdeklődő akadt, különösen a gyerekek. Apám könnyen megtalálta a szépen gondozott sírt, testvére örökös nyughelyét, amelyre virágcsokrot tettünk, majd elmondtunk egy imát a lelke üdvéért. Apám mesélt róla, különösen a hegedűjátékát emelte ki az emlékei közül. Hiába a tehetség, ha a háború tönkre tudja tenni egyesek álmait, vágyait, és általában az emberek békés életét.

A hegedű iránti vonzódás megmaradt a Békei család életében. Géza (aki a családi hagyományt vitte tovább, mozdonyvezető lett) és Sándor (édesapám) életük végéig gyakoroltak, szívesen zenéltek együtt és külön-külön is. Géza bácsi és apám azt is elhatározta, hogy megszerzett hangszertudásukat tovább fogják adni, ezért gyermekeiket hegedülni tanították. Békei Laci, Géza bácsi kisebbik fia a mai napig kiváló hegedűs, Szegeden él családjával. Középiskolai tanulmányai mellett a zeneiskolában Timáry Mária növendékeként hegedült Antal István, Abonyi Erzsébet (Csöpi), Fenyves Vera, Perger Gabi stb., illetve a zongorista Kuluncsits Tamás társaságában. A ’70-es években a bajai Tóth Kálmán Gimnázium és Szakközépiskolában tanított matematika-fizika szakos tanárként, majd a szegedi Vedres István Építőipari Szakközépiskola igazgatója lett nyugdíjazásáig. A nagyvárosban is megtalálta a zenei közeget, két zenekar alapításában is részt vett, ezek egyike az Universitas Egyetemi Zenekar. Az „örömzenélést” is folytatja – mint ahogy azt apám, néhai Békei Sándor tette. Többek között Mozart vonósnégyeseinek javát már eljátszották. A „negyedes” és „feles” hegedűinket kölcsönadtuk neki, hogy fiúunokái egyikét hegedülni tanítsa.

Nagyapám a nyugdíjazását követően Bajára költöztette családját a Mészáros Lázár utcába. Apám azonnal zenekar után nézett, s bekapcsolódott a Liszt Ferenc Kör munkájába. Eleinte az első hegedűsök között ült, de kevés volt a brácsázni tudó, ezért rövid idő alatt azt is megtanulta. Majd a cselló következett, kiválóan elsajátította ennek a hangszernek a fortélyait, természetesen ezt is önképzéssel. Meglévő hangszerén Udvardi István is gyakorolt, amikor hazajött Bajára a szomszédságunkban lakó szüleit meglátogatni. (Nevezett Udvardi Erzsébet festőművész testvére, a Rádiózenekar csellóművésze.)

Apám a Belvárosi Templom zenekarában szívesen játszott zenés miséken, Anna lányom kis óvodásként ott ült a lába mellett a magával vitt sámedlin, és áhítattal hallgatta a muzsikát a szép és jó akusztikával rendelkező környezetben. Anyám és apám megismerkedése is tulajdonképpen a hegedűhöz kötődik. Az 1920-as évek elején még divatos volt a tavaszi orgonaillatos estéken a szerenádozás. Anyámék a Madách Imre utcából (ahol született) átköltöztek a Szent László 12-be, ahol még ma is lakunk. Fölvégi lányként természetesen fölvégi udvarlója akadt, aki megkérte apámat, hogy jöjjön el vele a többi fiúval együtt szerenádot adni Nagy Margitkának, mivel apám akkor már jó hegedűs hírében állt. Anyámnak a hódoló fiú helyett az alvégi fiú tetszett meg, s nemsokára házasságot kötöttek. Akkoriban a vallásos ünnepek idején szokás volt zenés reggelekkel köszönteni az ismerős embereket.

Nyári Kázmér fölvégi cigány hegedűs – aki a fővárosban ismert volt remek játékáról, és egyébként szép ember hírében is állt –, rendszeresen eljárt hozzánk húsvétkor és karácsonykor boldog ünnepeket köszönteni. Az egész család szívesen fogadta muzikális hangszertudását, és természetesen meg is jutalmazta érte. Halála után fia, Nyári Lajos – közismertebb nevén Lala (a bajaiak piaci kerékpár-őrzőként ismerték!) – folytatta a zenés köszöntőket, s magával hozta fiúunokáit is. Ő már nem volt olyan kitűnő zenész, mint apja, de a szokást megtartotta.

Békei Sándor nagyon ügyes kezű ember volt, az esze állandóan az új dolgok irányába forgott. Szinte nem volt előtte lehetetlen. A mi házunkban nemigen fordult meg szerelő, apám igyekezett mindent megcsinálni. Igaz, előtte tanácskozott a hozzáértőkkel, utánanézett a dolgoknak, de végül megcsinálta, amit kellett. Javított órákat, fényképezőgépeket, tenisz-ütőket húrozott, vízi-motorozni tanította a kórházi főorvosokat, pecázni járt anyámmal együtt, csónakokat épített, a bajai Csillagvizsgálónak távcsövet készített, s mellette természetesen zenélt is. Ha kellett, még fagottozni is megtanult a zenekari mű pontos, partitúra-hű előadása miatt. A helyi amatőr színjátszók operettbemutatóit is végigjátszotta, a Rábl-házaspárral nagyon jó kapcsolatot épített ki.

Amikor megjelent a rádió, s megkezdődött a rádiózás, Békei Sándor azonnal készített egy rádiót, természetesen otthoni kivitelben, de az kiválóan szólt. Ekkor az egész család hallgatni tudta a legkiválóbb művészeket, zenekarokat a Baján tartott koncerteken kívül is. Anyám ekkor lett igazán zeneszerető ember. A hegedűművészek közül különösen Hubay Jenőt, Szigeti Józsefet tartották nagyra, a külföldiek közül pedig akkoriban Broniszláv Hubermannt.

Én sem kerülhettem el a Békei-gyerekek „sorsát”, apám már hat éves koromban megkezdte a hegedűtanítást. Gyorsan fejlődtem, ezért már a harmadik elemiben fel tudtam lépni az iskolai ünnepségeken. A Miasszonyunk Zárda iskolanővérei azon fáradoztak, hogy neveltjeik sokoldalúan művelt kisasszonyok legyenek, ezért többször szerveztek diákelőadásokat a szülők nagy örömére. Mi – a volt iskolatársaimmal együtt –, azóta is szívesen emlékezünk vissza a próbák és az előadások remek hangulataira, a szülők kitörő vastapsaira. Én persze hegedűs darabot adtam elő, a Rákóczi megtérése címűt, zongorakísérettel. Olyan nagy sikerem volt, hogy meg kellett ismételnem a számot. A későbbiekben a fölvégi Kis Mariska járt hozzánk, hogy zongorázni is megtanuljak.

Mikor Jóska, a férjem tagja lett a családnak, ő is zeneszerető és zenét művelő emberré vált. A Hőgyész melletti Csicsóból került a Bajai Tanítóképző Intézetbe Gonzága nővér, a Miasszonyunk rendbeli apáca jóvoltából, és a tanítóképzős internátusban lakott, ez akkoriban az Árpád utcában volt. Osztálytársaival – akik között nekem sok jó barátom volt – többször megfordult nálunk, és komolyzenei lemezeket hallgatott velünk együtt. Persze azért táncoltunk is a korabeli slágerekre. A tanítói pályára készülve ő is a hegedűtanulás mellett döntött, mert akkoriban kötelező volt nekik a hangszeres tudás. A tanítóképzősök szinte mindegyike kiváló amatőr zenész lett, de akadtak olyanok is, akik művészi pályára kerültek. Ilyen volt a Simon (Schwarcz) testvérpár: Albert országos hírű karmester, Zoltán (osztálytárs volt) pedig a Madách Színház zenei vezetője lett. Sokan közülük a tanítóság mellett kántorok lettek a kihelyezett állomáshelyükön, ők leginkább a jelentősebb falvakban kaptak állást. Ma már csak Kiszler Jóska él az osztálytársak közül, aki a mecseknádasdi templomban kántorkodik, betöltve a nyolcvanadikon túli életéveit. Közben kórust vezet, segíti a németajkú lakosság nemzetiségi identitását, sőt már Németországot is megjárták sikeres fellépéseikkel.

Férjem, Gergely (Götz) Jóska is bekapcsolódott a bajai zenei életbe: az Alsó-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság által támogatott kamarazenekar oszlopos tagja lett. A zenekar „lelke” és „menedzsere” dr. Magoss János volt, a karmesteri szerepet kezdetben Gaszner István vállalta. Ő igen tehetséges ember volt, szintén tanítóképzős osztálytárs, majd a Tanítóképző Intézet igazgatója lett. Bátaszéki származásúként az ’50-es években szimfonikus zenekart hozott létre az akkor még tízezres lélekszámú faluban, és ebben a zenekarban játszott először hatodikos korában Békei Laci. A kamarazenekarban a zeneiskolai tanárokon kívül több ismert bajai zenélni tudó „civil” is örömmel játszott (pl. dr.Abonyi József, Király Sándor, Jakab János, Tetézi Béla stb.).

Anna lányom a zongorázást választotta a vonós hangszer helyett. Kiváló énektanárai voltak: a gyakorlóban Vígh László, a középiskolában Kárpáti „Lala”, akinek vezetésével a Magyar Rádióban is énekelt a Tóth Kálmán Gimnázium leánykara. A már említett Békei Lászlóval – aki akkoriban a III. Béla Gimnázium tanulója volt, és Annával együtt járt zeneiskolába –, a szolfézsórákra menet az úton a Bicinia Hungaricából énekeltek két szólamban. Általában Laci énekelte a felső szólamot, Anna az alsót. Őket akkor Petz Eszter és Vígh Magdi tanította.

Lányom Sándor nagyapjával és apjával többször kamara-zenélt, a cselló és a hegedű mellett igazán szépen szólt a zongora. Apa halála után legszívesebben a Corelli-szonátákból játszott duót édesapjával. Sajnos a makaccsá váló ínhüvely-gyulladása miatt Annának abba kellett hagynia a rendszeres gyakorlást, de a mai napig le szokott ülni a zongora mellé a maga szórakozására és Kata unokája segítésére.

Anna férje, Attila szintén alvégi fiúként került a Szent László utcába, ő apámhoz hasonlóan jó kézügyességgel bír, és kiváló esztétikai érzékkel rendelkezik. Inkább a képzőművészet kötötte le, hosszú éveken át a Rudnay-kör tagjaként tevékenykedett, de a zenehallgatás számára is kedves. Gyermekeik – az én unokáim –, zeneértő és szerető emberek lettek: Adrienn zongorázott, Attila pedig kiválóan fuvolázott, s Pethő Attilától billentyűzni is megtanult. Ma már a dédunokáim folytatják a zenetanulást: Andris gitározik, Kata pedig nálunk gyakorol a pianinón, és innen jár a közeli zeneiskolába.

Jó tudni, hogy egyre többen vannak olyan fiatalok, akik vállalkoznak a hangszeres tanulásra. Bizonyára akadnak közöttük olyan tehetségek, akik majd továbbviszik a bajai zenei élet hírét. Nagy öröm számomra, hogy a zene szeretete és művelése nem veszett ki nálunk sem, s a Szent László utcai házban lakók megtartották a családi tradíciót.

Zenét hallgatni nagy öröm, zenélni tudni pedig különösen az, mert ezzel még boldogabbá, teljesebbé válhat az ember élete. Úgy érzem, hogy amit Békei nagymama szeretett volna adni a családjának, az megvalósult.