Pencz Kornéllal jogról és igazságról, családfakutatásról, AKuFF-jubileumról
DR. PENCZ KORNÉL nevét azok is jól ismerhetik, akik még életükben sohasem jártak bíróságon, pedig már hosszú ideje a Bajai Járásbíróság bírájaként dolgozik, hogy egyéb jogi feladatait ne is említsük. Még pécsi egyetemista korában talált rá ugyanis nagy szenvedélyére, a családfakutatásra, és e szenvedélyből nőtt ki a Magyarországi Német Családfakutatók Egyesülete (AKuFF) országos szervezete, amelynek máig ő az elnöke és motorja. Az egyesület 2020-ban ünnepelte alapításának 20. évfordulóját, de a járványhelyzet miatt az ehhez kapcsolódó nagyszabású rendezvényt csak egy év csúszással tarthatták meg a közelmúltban. Ez adta alábbi beszélgetésünk apropóját, amelyben sok egyébről is szó esett; interjúalanyunk természetesen saját családjának eredetéről is szívesen mesélt.
Mayer János
– Ha valaki elmondhatja magáról, hogy tősgyökeres bajai, az én vagyok; anyai ágon szinte csak bajai ősöket tudok felmutatni egészen az 1720-as évekig visszamenőleg. Apai nagyapám legénykorában Vaskútról költözött be, és Baján lett szabómester, mi abban a házban lakunk, amelyet ő még friss házasként vásárolt magának 1921-ben. A német mellett bunyevác, magyar és szlovák származású őseim is vannak, de a többségük német volt. Anyai ágon bajai polgári családok leszármazottja vagyok, az egyik dédapámnak cukrászdája volt, a másik vonalon főleg iparosokat lehet találni. Az apai felmenőim is jórészt falusi iparosok voltak Vaskúton, akiknek ősei részben Hajósról, részben Csátaljáról települtek oda. (Ez a vaskúti német családok többségénél így volt.) Édesapám vasesztergályosnak tanult, később szakoktató lett Baján, ő 1989-ben tragikus hirtelenséggel halt meg. Édesanyám gyógyszertári asszisztens volt, szerencsére ma is jó egészségnek örvend. Egy nálam hat és fél évvel idősebb bátyám van, Rudolf.
– A családnak kezdettől fogva megvolt a „sváb” öntudata?
– Érdekes ez, hiszen mi már városi család voltunk, így csak elég későn, 11-12 éves koromban eszméltem rá a német mivoltunkra apám egy elejtett megjegyzése kapcsán. Ez elkezdte izgatni a fantáziámat, és a vaskúti rokonok meglátogatása során észleltem a németes akcentust az általuk beszélt magyar nyelvben, és ott olyan idősebb ismerőseink is voltak, akik szinte egyáltalán nem beszéltek magyarul. Mi otthon magyarul beszéltünk a családban is, a nagyobb öntudatra ébredés nálam gimnazista koromban következett be. A rokonságunkból nem telepítettek ki senkit, de többen voltak olyanok a vaskúti rokonok között, akiket kényszermunkára hurcoltak a Szovjetunióba (egyikük ott is halt meg), de a visszatérésük utáni kisemmizésük, ellehetetlenítésük történetével én csak jóval később ismerkedtem meg. Az összkép a magyarországi németséggel kapcsolatban azonban még ekkor sem állt össze a számomra.
– Milyen emlékeid vannak a középiskolai évekről?
– Számomra nem is volt kérdés, hogy hová megyek tovább. Már az általános iskolai tanulmányaimmal is családi hagyományt követtem. (A Központiba jártam, máig fáj, hogy ez a nagy hagyományokkal bíró épület 120 év után megszűnt iskolának lenni.) Egyik nagyapám is a III. Béla Gimnáziumba járt, ahogy édesanyám és a bátyám is, így én is ezt választottam. Akkor még az a régi tanári gárda oktatott, amelynek többsége az ötvenes, hatvanas évek óta az intézményben dolgozott, és maguk voltak a hagyomány, sok nagy személyiség volt közöttük. Az osztályfőnököm Schmidt Lajos volt (neki egyébként azóta már a családfáját is kikutattam), hozzám legközelebb – nem a tantárgya miatt, hiszen én humán beállítottságú voltam – Bárány László tanár úr állt. A szememben ő testesítette meg a régi vágású úriembert, polgárt, s bár én sem biológiából, sem kémiából nem voltam a legjobb, nagyra becsültem, az érettségi után is sokat beszélgettünk, úgy éreztem, hogy a világképünk közel áll egymáshoz.
– Mi terelt a jogi pálya felé?
– Semmilyen családi előzmény volt, az anyai nagyapám kezdett csak el jogi tanulmányokat, de ő is abbahagyta, végül postatiszt lett belőle. Engem főleg az motivált, hogy jó voltam magyarból és történelemből, és ezzel vagy a tanári, vagy a jogi pálya kínálta magát, akkoriban más nem nagyon volt. Sok elképzelésem egyébként a jogról sem volt, láttam persze a tévében a Jogi esetek vagy a Kék fény c. műsort, de többet nem nagyon tudtam róla. Mindenesetre jogra jelentkeztem először Budapestre (voltak ott rokonok, így a szállás meg lett volna oldva), de oda elsőre nem vettek fel, a következő évben viszont már Pécsre próbálkoztam, ahová be is jutottam. Ezt azóta sem bántam meg. Pécsett nem annyira szakmai értelemben értek meghatározó hatások, hanem inkább a világképem formálása szempontjából. Akit ebben ki kell emelnem, az Kajtár István jogtörténész professzor, vele hamar össze is barátkoztam, a végzés után is sokat látogattam a tanszékére. Nagyon sok dolog érdekelte, így egyebek mellett a családfakutatás és a jogi szimbolika is. Tisztelettel emlékszem az egyébként bajai születésű Lábady Tamás professzorra is, aki nekem polgári jogot oktatott, akkoriban épp alkotmánybíró volt, később pedig a Pécsi Ítélőtábla elnöke lett. Nagy műveltségű, humánus ember, nagyszerű előadó volt; sokat lehetett tőle arról tanulni, milyen is a jó bíró. A jó ügyvédi magatartást pedig Bagi Istvántól tanultam, később ő is alkotmánybíró lett, nekünk az egyetemen szemináriumokat tartott, nyári gyakorlaton is voltam az ügyvédi irodájában. Érdekes módon a büntetőjoghoz – amely végül a szakterületem lett – akkor még nem kötődtem.
– Mai fejjel kinek ajánlanád a jogi tanulmányokat?
– Nehéz erre válaszolni, hiszen a jogi pálya nagyon szerteágazó tevékenységeket foglal magában. Én már annyira elköteleződtem a bírói pálya mellett, hogy ma el sem tudnám azt képzelni, hogy ügyvéd, netán ügyész vagy jegyző legyek. De épp ez az előny: a jogi végzettséggel sokfelé lehet mozdulni, jól ki lehet egészíteni. A jog ismerete pedig egyébként is fontos, hiszen a jogszabályok egész életünket átszövik, és a joghoz kapcsolódó logikai gondolkodást, a dolgok összefüggéseit meg lehet tanulni. Ettől én még a saját gyermekeimet nem ösztönzöm a jogi egyetem felé, nem feltétlenül akarok jogászdinasztiát alapítani. Persze ettől még lehet, hogy a nagyobbik lányom erre indul el, de még van ideje eldönteni, hiszen csak 14 éves.
– Hogy lett belőled éppen bíró?
– Az egyetem elvégzése után voltam ügyvédnél (Koch Györgynél) is, gyakorlaton, de akkorra már éreztem, hogy az a jó, ha én dönthetek, és az igazság keresésének szándéka mindig erős volt bennem. Ugyanakkor hiányzik belőlem az ügyvédeknél szükséges menedzseri szemlélet, én inkább hivatalnok típus vagyok. Nagyon fontos, hogy a bíró független, csak a jogszabályoknak van alávetve, és nekem az is tetszett, hogy mindig én mondhatom ki az utolsó szót, és ebbe nem szólhat bele senki. Ezért jelentkeztem a bíróságra (bár egyébként az ügyészségre is), de volt ügyvédjelölti állásajánlatom is. Mindegyikre felvettek, de végül aztán a bíróságon kezdtem fogalmazóként.
– Szerinted mi teszi a jó bírót, és mitől lehet rossz?
– Alapvetően azt gondolom (de Lábady professzortól is ezt tanultam), hogy az a rossz bíró, aki nem látja az embert. Ha bármilyen népharag kész is valakinek a fejét követelni – büntetőügyekben aztán különösen –, ott is látni kell az embert. Mindenki esendő, mindenki követhet el hibát, bár vannak notórius bűnözők is. De még ezekben az esetekben is vizsgálni kell, mik a körülmények, hogyan jutott el az adott bűncselekmény elkövetéséig, mi várhat rá, arányos-e a büntetés, nem okozok-e nagyobb kárt vele… Át kell érezni a sértett sorsát is, hiszen őt mindenképpen valamilyen sérelem érte, és elvárná, hogy valahogyan kompenzáljuk ezért. Ebben meg kell találni az egyensúlyt: a vádlottra se feltétlenül bunkósbottal sújtsunk (de azért legyen határozott az ítélet), de a sértett se érezze úgy, hogy a bíró „simogatja” a bűnözőt. A legnagyobb hiba, amit egy bíró emberileg elkövethet, hogy magas lóról beszél az ügyféllel, és a saját felsőbbrendűségét érezteti vele, ha pedig az illető rutintalanságból visszakérdez, akkor felháborodva kioktatja arról, hogy itt csak ő kérdezhet. (Magam is voltam már tanúja ilyen bíráskodásnak.) A jó bíró pedig vegye figyelembe, hogy a határidők nem azért vannak, hogy gúzsba kössék az embert, de azt is, hogy hosszabb idő elteltével a büntetés súlya is más, mint ha kevéssel az eset után szabják ki. Biztos én sem mindig tudom ezt jól csinálni, de igyekezni kell előrehaladni és mindent figyelembe venni. Nem szabad elfelejteni, hogy honnan jöttünk, és azt sem, hogy mi is kerülhetünk hasonló szituációba.
– Mikor érzed magad elégedettnek egy tárgyaláson?
– Elégedettséget legfeljebb akkor érzek, amikor a lezárt ügyet írásba foglalom (különösen fellebbezés esetén), és azt érzem, hogy minden a helyén van; hogy nem indulatból hoztam ítéletet, és ezt még húsz-harminc nap múltán is, amikor írásba foglalom, ugyanígy látom. Az igazi megnyugvás meg persze az, amikor másodfokon is megerősítik a döntésemet. Az főleg jól tud esni, ha mondjuk a másodfokú ítélet indoklásában elejtenek egy-egy mondatot arról, hogy alaposan indokolt, szép ítélet született, minden indoklásommal egyetértenek, minden körülményt figyelembe vettem stb.
– Sokszor halljuk, hogy a jog- és igazságszolgáltatás nem mindig találkozik. Mi a véleményed erről?
– Érzem én is ezt, bár talán nem is annyira a kardinális, sokkal inkább a „divatbűncselekményekkel” kapcsolatosan. Ezeket a sajtó hajlamos felkapni, és az internet világában bárki kész véleményt nyilvánítani, és ezzel egyfajta nyomást helyezni a bíróságra. Nem is irigylem a pesti kollégákat, ahol sok sajtónyilvánosságot kapó eljárás van. Sokan mondják azt, hogy pl. a móri rablógyilkosságban született első ítélet megszületésében szerepet játszhatott, hogy a bíró öntudatlanul a közvélemény és a sajtó nyomásának engedve hozott téves ítéletet, pedig egyébként kiváló szakember volt. Hasonló a helyzet sokszor az állatkínzásos ügyekben is, ahol a népharag nagyon könnyen követel letöltendő szabadságvesztést az elkövetőre (most nem a szándékos szadizmusra gondolok), de a bírónak a büntető törvénykönyv szabályai szerint kell eljárnia. És éppúgy, mint más bűncselekmények vizsgálata esetében, itt is figyelembe kell vennie az illető előéletét, a kínzás (ha az volt) mértékét, és nem azt, hogy mennyien kívánják a vérét, és mennyien szeretnének neki hasonló szenvedést okozni, mint amit az állat átélt. Én más külső tényező befolyásolási kísérletét nem érzem a bíróságon.
– Vannak még ezen pályán álmaid?
– Igazából nincsenek. Jó pár éve úgy érzem, hogy amit akartam a pályán, elértem. Ma már nemcsak bíró, hanem országos szintű európai jogi szaktanácsadó bíró is vagyok. Itt nem konkrét ügyeket oldok meg, hanem más bíró kollégáknak segítek, ha nem tudják értelmezni az európai uniós vagy nemzetközi jogi együttműködésekkel kapcsolatos jogszabályokat, ami olykor tényleg nem egyszerű. Ilyenkor mi, szaktanácsadók segítünk ebben, de abban is, hová kell fordulni, illetve hogyan kell alkalmazni a szabályokat, külföldi kapcsolatfelvételben stb. Ehhez a nyelvtudás elengedhetetlen, én főleg a német és osztrák vonalon vagyok jártas. Egyszóval: jól érzem magam a bőrömben, a helyemen vagyok, nem pályázom sem törvényszéki, sem annál magasabb pozíciókba, és nagyobb város járásbíróságára sem vágyom. Általában jóban vagyok a kollégáimmal, szeretem a munkám változatosságát is: mindenféle ügy kerülhet elém, ami egy járásbíróságon előfordulhat, elégedett vagyok.
– Hogyan találtál rá a Magyarországon sokáig alig ismert családfakutatásra?
– Sokáig a családfakutatás idehaza csak a nemesi családok genealógiai kutatását jelentette, én is ilyen összefüggésben hallottam róla először. Viszont elég hamar találkoztam Paul Flach Vaskútról szóló, német nyelvű monográfiájával, ahol a község története mellett a legtöbb helyi család eredetével is foglalkozott, kutatásaiban sok esetben a német őshazáig is eljutott. Ez akkor még igen rendkívülinek számított. Én a pécsi egyetemen ismerkedtem meg dr. Petz Gáborral (ma a Vízügy jogtanácsosa), aki akkor ebben a témában előrébb járt nálam, de mindkettőnket nagyon érdekelt, én igazából ekkor fogtam bele a kutatásba a Belvárosi Plébánián, illetve Vaskúton. Mindkét plébános (Tajdina József, illetve Schindler Mátyás) nagyon pozitívan állt a dologhoz. A nagy fordulatot az hozta, hogy Pécsett megismertük Hengl Nándort, aki erre az időre a Baranya megyei németség betelepüléséről, származásáról több könyvet is kiadott már, és akkor még aktívan működött is. Köré szerveződött jó néhány fiatal, német származású családfakutató (a feleségemet is ebben a körben ismertem meg), ő hívta fel a figyelmünket arra, hogy Németországban létezik családfakutató egyesület. Ezek kiadványait, a családkönyveket a pécsi Lenau-házban láttam először, ilyesmi Magyarországon akkoriban nem is létezett. Egyesületként is csak a nagy múltú Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságról és az általa kiadott Turul c. lapról tudtunk, amely hasonló dolgokkal foglalkozik. Ebből a szempontból szerencsés volt, hogy egyetemre Pécsre kerültem, hiszen ott az egyetemi könyvtárban is sok szakirodalommal találkozhattam, és ha ez nincs, talán csak most tudnék belekezdeni a kutatómunkába, és keresném a lehetőségeket. Természetesen én is a saját családom őseinek felkutatásával kezdtem a munkát, és hosszabb idő és sok kutatás után mára egyes vonalakon a 16. században, a német őshazában élt konkrét személyekig vissza tudtam vezetni a származásomat, más ágaknál viszont már a 19. század elején elakadtam. Szinte minden hajósi eredetű ősömet az 1600-as évekig meg tudtam találni, akár 4-5, még az őshazában élt generációt is.
– Hogy született meg a nemrégiben jubiláló családfakutató egyesület?
– Hamar találkoztunk a Németországban működő AKdFF (Arbeitskreis Donauschwäbischer Familienforscher/ Duna menti Sváb Családfakutatók Egyesülete) kiadványaival, és Hengl Nándor révén kapcsolatba kerültem velük, majd be is léptem hozzájuk. Úgy gondoltam, hogy ilyenfajta kiadványokat nekünk is kellene csinálnunk. Eleinte ez velük együttműködve merült fel, de abból nem lett semmi. Aztán már végzett jogászként – amikor már többet tudtunk az egyesületalapítás jogi szabályairól is – melegítettük fel az ötletet Petz Gáborral egy budapesti továbbképzés alkalmával. Megalkottuk hamar az alapszabályt, és megkerestük mindazokat, akikkel megmaradt a kapcsolatunk a pécsi időkből, hogy érdekelné-e őket. Miután igent mondtak, Baján gyűltünk össze, és megalapítottuk az AKuFF-ot (Arbeitskreis ungarndeutscher Familienforscher/ Magyarországi Németek Családfakutató Egyesülete). Kezdetben alig voltunk meg tízen – ennyi ember szükséges az alapításhoz –, de aztán a helyi német közösségből is beléptek néhányan, hogy ez ne lehessen akadály. Mára 200-nál is több tagsági számot adtunk ki, ténylegesen nagyjából 130 aktív tagunk van, hiszen voltak, akik közben elhunytak vagy kiléptek tőlünk – az ő számukat nem adjuk ki újra.
– Van módszertani különbség a magyarországi német és a magyar családfakutatás között?
– Bizonyos szempontból igen. A genealógia szabályai természetesen ugyanazok. Inkább az a különbség, hogy mi, németek, támaszkodhatunk a települési családkönyvekre, a magyaroknál ilyen nem nagyon létezik. A németeknél ennek már évszázados hagyománya volt, később pedig erre a hagyományra kapcsolódott a kitelepített németek közül néhány lelkes kutató, akiket érdekelt a múltjuk, és elkezdték feldolgozni szülőfalujuk anyakönyveit, amelyekből újabb családkönyvek születtek. (Ez nagyobb részben a Bánátra vonatkozik, de a Bácska sem elhanyagolható.) Másik különbség, hogy a magyarországi német ősök kutatásában egy idő után óhatatlanul eljutsz egy pontig, amikor az Magyarországon tovább nem folytatható. A külföldi (németországi, ausztriai, de akár csehországi) kutatásokhoz már tovább ismeretek is szükségesek lehetnek, pl. a gót betűs (helyesebben: kurrent) írás olvasásának képessége. Ezzel ma már a németeknek is gondjai vannak. És persze a latin és német nyelvismeret is hasznos. Ezen túl lehet olyan forrásokra (pl. betelepítési, kivándorlási listákra) is támaszkodni, amilyenek magyar települések esetében nem állnak rendelkezésre. És ma már elég sok online adatbázis is létezik német nyelvterületen, amelyeket ugyancsak jól lehet hasznosítani. A munkamódszer persze alapvetően ugyanaz. Mára németországi adatok beszerzéséhez nem is kell feltétlenül kiutazni vagy épp ottani plébánosok/adminisztrátorok önzetlen segítségében bízni, hiszen rengeteg adat, digitalizált anyakönyv megtalálható az interneten is. Persze a kinyert adatokat továbbra is ellenőrizni, értelmezni kell, de ez sokkal gyorsabban végrehajtható, mint akkor, amikor a munkánkat megkezdtük.
– Mivel jár számodra az egyesület elnöki funkciója?
– Talán szerénytelenül hangzik, de nélkülem ez az egyesület aligha létezne – ez egyszerre hálás és hálátlan dolog is. Lehet, hogy azért maradtam elnök, mert nincs is más, aki elvállalná az ezzel járó munkát. Nyom a latban az is, hogy most már 25 év tapasztalatával rendelkezem a kutatómunkában, és talán az is, hogy jogászként jobban átlátom az egyesületi léttel kapcsolatos jogi ügyeket, és hogy bizonyos szintig eljuttattam az egyesületet. Az elnöki funkció nem hatalmat, hanem inkább munkát jelent: én állítom össze és szerkesztem a kétnyelvű újságunkat, részben én fordítom a benne megjelenő cikkeket. Az AKuFF Hírmondó (AKuFF-Bote) immár 16 éve létezik, 42 számot példányt adtunk ki belőle mindeddig, számonként 150-200 példányban. Jelentős részben én szervezem meg a rendszeres egyesületi találkozókat, bár ebben a tagoktól is segítséget kapok, hiszen ezeket mindig az ország más német településén tartjuk. És persze van sok adminisztratív feladat is, bár a 3 tagú elnökség ebben sok terhet levesz a vállamról, különösen Knollné Bakonyi Andrea, aki nagyszerűen ért a pályázatokhoz, amelyek nélkül anyagilag sehol sem tartanánk. Egyelőre tehát még bírom, és a lelkiismeret hajt előre. Igyekszem segíteni azoknak is, akik a Facebook-fórumunkon jelzik, hogy segítségre szorulnak (itt nem csak a tagjaink vannak fenn), és ezt értékelik is.
– Hogyan választjátok ki az előadókat, akiket a rendezvényeitekre meghívtok?
– Az egyesületi találkozóinknak mára kialakult rendje van, a többségnek ez tetszik is. Ha elmegyünk valahova, akkor ott mindig van helybeli vagy onnan elszármazott tagunk és/vagy előadónk, és persze az a legjobb, ha az illető a helyi németség történetéről tud újdonságokat mondani, netán még a genealógiához is kapcsolódik. Sokszor kedveskednek nekünk valamilyen helyi kultúrprogrammal (tánccsoport, kórus, zenekar fellépése), aztán van egy közös ebéd, ami nagyszerű lehetőség az ismerkedésre a tagok között, nagyon jó beszélgetések alakulhatnak ki. A délután folyamán pedig kisebb, vezetett kirándulás keretében meg lehet ismerni a rendező települést. A meghívott előadók kiválasztásában szerepet játszik az is, hogy segítsék a genealógiai munkát: fontos, hogy ne csak szikár adatokat gyűjtsünk össze, hanem lássuk meg a családi dolgok, események történelmi hátterét, az ősök kultúráját is. Miután több más német szervezetben is tag vagyok, így sok előadónkat ismertem már korábban is.
– Az egyesület nemrégiben születésnapot ünnepelt. Melyek voltak az első 20 év mérföldkövei?
– Valójában már 21 évesek vagyunk, hiszen 2000 novemberében alakultunk, csak a covid miatt nem tudtuk ezt az évforduló idején megünnepelni. Talán jobb is így, mert a következő nyáron jobban ráértek az emberek. Fontos mérföldkő, hogy a kezdeti, baráti kapcsolatokon alapuló körből mára valóban országos szervezetté nőttünk, szinte mindenhonnan vannak aktív tagjaink. Fontos határpont volt, amikor kiadtuk az első könyvet, amelyet aztán újabbak is követtek; főleg, hogy egy könyv összeállítása, kiadása, majd értékesítése nem könnyű feladat manapság. 5 év után indult meg a folyóiratunk, és ezzel is eljutottunk oda, hogy érdekes – főleg persze családtörténethez, illetve egy-egy település történetéhez kapcsolódó – írásokkal van tele, és már elég vastag kiadványok ezek. Bízom benne, hogy továbbra is tartjuk a színvonalat. Nagyon fontosnak tartom a kapcsolatunkat a németországi AKdFF-fel, akik elismernek minket és a munkánkat, és könyvekkel is elláttak bennünket. Hasonlóan fontos a Familia Austriával való együttműködésünk; kölcsönösen tiszteljük egymást. Különösen büszke vagyok a tavaly nyári 20 éves találkozónkra, amely mindegyik korábbit felülmúlta.
– E találkozón jelentetted be, hogy díjat is alapítottatok. Mit kell tudni erről?
– A díj az én ötletemből született, ugyanis olyan elismerés, amely kifejezetten a magyarországi németség genealógiájával foglalkozó személynek lenne adható, korábban nem létezett. Szempont volt, hogy a díj a nemzetiséghez kötődjön, de független legyen az országos német önkormányzattól, továbbá ne váljon évente ismétlődő kötelező ceremóniává. Csak annyian kapják meg, ahányan valóban megérdemlik. Igényes megjelenést is terveztünk hozzá. A díj névadója, Paul Flach nekem a legnagyobb példaképem az egész életével. Kora ifjúságától kezdve dolgozott a magyarországi németségért, és ezt azután is folytatta, hogy a második világháború után Nyugat-Németországba távozott. Előbb sokakat segített az ottani integrációban kitelepített honfitársainak, majd az elsők között kezdte kutatni a bácskai németek származását és helytörténetét is. Úgy érzem, hogy ennek ellenére némileg el van felejtve manapság. (Ha rajtam múlna, róla nevezném el a bajai német iskolát.) Petz Gábor barátom egyebek mellett a kitüntetéstanhoz (falerisztikához) is kiválóan ért, így sok-sok elővázlat után ő tervezte meg díj formáját. Az igazi értékét pedig az egyedisége adja. Elsőre hárman kapták meg: Hengl Nándor (hiszen mi is tőle indultunk), Johann Bayer és Müller György. Jelölésükkel arra is tudtunk figyelni, hogy hazai és külföldi, illetve katolikus és evangélikus is legyen a díjazottak között, és mind nagy örömmel, de szerényen fogadták. Mindegyikük mögött sok évtizedes kutatás és publikálás van. A döntést az alapító tagokkal kibővített elnökség hozza meg konszenzusos módon.
– Te magad is több díjat, kitüntetést vehettél át a munkádért. Melyik áll a legközelebb a szívedhez?
– Bajaiként érzelmileg nagyon fontos volt, amikor megkaptam a Baja Város Nemzetiségeiért díjat, a rá következő évben pedig a Bács-Kiskun Megye Nemzetiségeiért kitüntetést. Tavaly megkaptam a Familia Austria Auctor Scientiae nevű kitüntetését. Ez ugyan „csak” egyesületi kitüntetés, de amikor végignéztem, hogy korábban milyen szakembereknek, kutatóknak ítélték oda, meg is kérdeztem magamtól, mit keresek köztük, de természetesen nagyon jólesett. A legnagyobb kitüntetés viszont az, amikor a tagságunktól kapok valamit (ahogy legutóbb is történt), mert ilyenkor azt érzem, hogy tényleg érdemes mindezt csinálni.
– A kisebbséggel foglalkozó egyesület vezetőjeként hogy látod a magyarországi németség jövőjét?
– Őszinte leszek: szerintem nincs jövője. Szervezetileg persze még nagyon sokáig működhet, főleg mert összességében a magyarországi nemzetiségekkel kapcsolatos jogi szabályozás és támogatási rendszer példás, csak épp a német népcsoport már nem az, ami a kitelepítések előtt vagy akár még utána is egy-két évtizedig volt. Lehet ugyan német nemzetiségi iskolákat létrehozni az egykori sváb falvakban, de a gyerekek otthonról már nem hoznak szinte semmi német kultúrát magukkal. (Mondom ezt én, aki szintén keveset hoztam, de én legalább továbbadok a saját gyermekeimnek, akik német nyelven és szellemben, de jó magyar hazafinak nevelve nőnek nőttek fel.) Lehet persze tánccsoportban vagy kórusban működni, de nem ez tesz egy népcsoportot valódi nemzetiséggé, hanem sokkal inkább a nyelv: nyelvében él a nemzetiség is! A másik baj, hogy a mai Németországgal sem lehet igazán közösséget vállalni. Az átlagos németek nem is tudnak arról, hogy Magyarországon élnek németek, és ez igazán a német államot sem érdekli. Formálisan persze vannak erre adminisztratív szervezetek, küldenek némi pénzbeli támogatást, de számukra ez nem fontos ügy. Persze, őszintén szólva ehhez a mai Németországhoz nem is szeretnék tartozni. Pedig régebben még az is megfordult a fejemben, hogy akár ott is építhetnék (akár jogászi) karriert is, de ma ezt el sem tudnám képzelni, már nyaralni sem szívesen utazom oda. (Pedig korábban mindig oda terveztük a nyaralást, különböző őshazáink meglátogatását, de ma sok olyan dolgot tapasztalok ott, amivel nem szívesen találkozom.) Rossz azt is látni, hogy mi, akik német szellemben neveljük a gyermekeinket, sokszor szembesülünk azzal, hogy ők a jövőjüket Németországban vagy Ausztriában képzelik el. Nem hiszem, hogy ezt akartuk elérni. Bár egyesek azt mondják, hogy sokan közülük rövid időn belül haza fognak térni, mert nem jó irányba mennek arrafelé a dolgok.
– Mesélj valami a családodról!
– A feleségem (Pencz-Amrein Ilona) mecseknádasdi, igazi sváb, pontosabban frank lány (ott elég homogén származású a lakosság). Ez a falu még ma is szinte tiszta német, még a nyelvi dialektus is elég jól él. A feleségem is csak az óvodában tanult meg magyarul. (Anyósom bonyhádi német eredetű.) Szakmája közgazdász, Pécsett dolgozva SAP-val (integrált vállalatirányítási rendszer – M. J.) foglalkozik. Két lányunk van, mindketten német anyanyelvűek, egyikük 14, a másik 11 és fél éves. Mindketten Pécsett járnak iskolába a Koch Valéria Iskolaközpontba.
