Egy bajai család zenei vonatkozásai
GERGELY JÓZSEFNÉ (született BÉKEI IRÉN) az 1960-as évektől a József Attila Művelődési Ház művészeti előadója, majd a Városi Tanács népművelési felügyelője volt. Hivatali munkáját megelőzően és a ’70-es évektől ismét „civilként” vett részt a város kulturális életében. Munkássága folytán nagyon jó kapcsolatot alakított ki nemcsak Baja művészeivel, a művészeteket szerető emberekkel, hanem országosan is hírnevet szerzett írókkal, festőkkel, zenészekkel. A Bajai (a későbbiekben Duna menti) Folklórfesztivál és a Szóljanak a bajaiak sorozat szervezőjeként is ismerték és elismerték munkáját, többek között „Bajáért” díjban is részesült. Férje és az ő írásai már korábban is megjelentek lapunk hasábjain. Gazdag életpályájának emlékeit további írásokban is megörökítette, ezekből válogattunk.
Közzéteszi: Marosvásárhelyiné Gergely Anna
A Békei család bajai származása ellenére Somogyjádon élt, mivel apai nagyapám, Békei Lajos ott volt állomásfőnök. Felesége, Hübner Éva Rozina, nagyanyám igényes volt arra, hogy gyermekei jó nevelésben részesüljenek és iskolázottak legyenek. Vasutas gyerekként apám és testvérei a közeli Kaposvárra jártak iskolába.
Ferenc volt a legidősebb a testvérek közül, hegedülni tanult, mint a többi testvér is, de ő volt az, aki igazi tehetséget mutatott a zenei pálya iránt. A zenei indíttatást a Békei gyerekek anyai részről hozták, s rendszeresen gyakoroltak a vasúti váróteremben tartózkodók nem kis örömére. Akkoriban nem volt jellemző, hogy egy vidéki településen a komolyzene mindennapos vendég legyen. Ferenc gyorsan haladt előre zenei tanulmányaiban, minden vágya, minden gondolata a zene volt.
A Békei gyerekek gyakran játszottak triókat, duókat, ezt a szokást felnőtt korukban sem hagyták el, s ha egy mód volt rá, szívesen zenéltek leendő, már új családjuk körében is.
Ferinek művészi ambíciói voltak, de sajnos az első világháború közbeszólt, katona lett. Egy légitámadás alkalmával azonban sokkot kapott, és attól kezdve remegni kezdett nemcsak a keze, hanem az egész teste is. Természetesen megtörtént a leszerelése, de nem tudott rendbejönni, tulajdonképpen ezután már semmit sem tudott csinálni. Többször is megpróbálkozott az öngyilkossággal, de a családból mindig észrevette valaki a kísérleteit, ezért meg tudták akadályozni. Egy alkalommal az édesanyja Kaposvárra utazott, senki sem volt otthon. Feri ezt az alkalmat használta fel arra a tettére, amely azután végzetesnek bizonyult. Ki tudja miért, miért nem, pont az alá a vonat alá vetette magát, amelyen szeretett édesanyja jött haza Somogyjádra. Békei Ferenc, a fiatalon elhunyt tehetséges fiútestvér a somogyjádi temetőben nyugszik. A család az odavalósi Varga Rozit bízta meg a sír gondozásával, aki ennek a feladatnak szépen eleget is tett.
Mi 1938-ban átutaztunk Jádon autóval, amikor apám a Balaton körül tett egy kereskedelmi célú utazást, és anyámat meg engem is elvitt magával. Amíg apám az üzleteket bonyolította, addig anyával mi vigyáztunk az áruval telepakolt kocsira. Akkoriban még nem volt túlságosan sok autó az utakon, nemhogy áruszállítási céllal gépkocsival a helyszínre szállítsák a kereskedők az eladnivalókat, ezért a falvakban sok érdeklődő akadt, különösen a gyerekek. Apám könnyen megtalálta a szépen gondozott sírt, testvére örökös nyughelyét, amelyre virágcsokrot tettünk, majd elmondtunk egy imát a lelke üdvéért. Apám mesélt róla, különösen a hegedűjátékát emelte ki az emlékei közül. Hiába a tehetség, ha a háború tönkre tudja tenni egyesek álmait, vágyait, és általában az emberek békés életét.
A hegedű iránti vonzódás megmaradt a Békei család életében. Géza (aki a családi hagyományt vitte tovább, mozdonyvezető lett) és Sándor (édesapám) életük végéig gyakoroltak, szívesen zenéltek együtt és külön-külön is. Géza bácsi és apám azt is elhatározta, hogy megszerzett hangszertudásukat tovább fogják adni, ezért gyermekeiket hegedülni tanították. Békei Laci, Géza bácsi kisebbik fia a mai napig kiváló hegedűs, Szegeden él családjával. Középiskolai tanulmányai mellett a zeneiskolában Timáry Mária növendékeként hegedült Antal István, Abonyi Erzsébet (Csöpi), Fenyves Vera, Perger Gabi stb., illetve a zongorista Kuluncsits Tamás társaságában. A ’70-es években a bajai Tóth Kálmán Gimnázium és Szakközépiskolában tanított matematika-fizika szakos tanárként, majd a szegedi Vedres István Építőipari Szakközépiskola igazgatója lett nyugdíjazásáig. A nagyvárosban is megtalálta a zenei közeget, két zenekar alapításában is részt vett, ezek egyike az Universitas Egyetemi Zenekar. Az „örömzenélést” is folytatja – mint ahogy azt apám, néhai Békei Sándor tette. Többek között Mozart vonósnégyeseinek javát már eljátszották. A „negyedes” és „feles” hegedűinket kölcsönadtuk neki, hogy fiúunokái egyikét hegedülni tanítsa.
Nagyapám a nyugdíjazását követően Bajára költöztette családját a Mészáros Lázár utcába. Apám azonnal zenekar után nézett, s bekapcsolódott a Liszt Ferenc Kör munkájába. Eleinte az első hegedűsök között ült, de kevés volt a brácsázni tudó, ezért rövid idő alatt azt is megtanulta. Majd a cselló következett, kiválóan elsajátította ennek a hangszernek a fortélyait, természetesen ezt is önképzéssel. Meglévő hangszerén Udvardi István is gyakorolt, amikor hazajött Bajára a szomszédságunkban lakó szüleit meglátogatni. (Nevezett Udvardi Erzsébet festőművész testvére, a Rádiózenekar csellóművésze.)
Apám a Belvárosi Templom zenekarában szívesen játszott zenés miséken, Anna lányom kis óvodásként ott ült a lába mellett a magával vitt sámedlin, és áhítattal hallgatta a muzsikát a szép és jó akusztikával rendelkező környezetben. Anyám és apám megismerkedése is tulajdonképpen a hegedűhöz kötődik. Az 1920-as évek elején még divatos volt a tavaszi orgonaillatos estéken a szerenádozás. Anyámék a Madách Imre utcából (ahol született) átköltöztek a Szent László 12-be, ahol még ma is lakunk. Fölvégi lányként természetesen fölvégi udvarlója akadt, aki megkérte apámat, hogy jöjjön el vele a többi fiúval együtt szerenádot adni Nagy Margitkának, mivel apám akkor már jó hegedűs hírében állt. Anyámnak a hódoló fiú helyett az alvégi fiú tetszett meg, s nemsokára házasságot kötöttek. Akkoriban a vallásos ünnepek idején szokás volt zenés reggelekkel köszönteni az ismerős embereket.
Nyári Kázmér fölvégi cigány hegedűs – aki a fővárosban ismert volt remek játékáról, és egyébként szép ember hírében is állt –, rendszeresen eljárt hozzánk húsvétkor és karácsonykor boldog ünnepeket köszönteni. Az egész család szívesen fogadta muzikális hangszertudását, és természetesen meg is jutalmazta érte. Halála után fia, Nyári Lajos – közismertebb nevén Lala (a bajaiak piaci kerékpár-őrzőként ismerték!) – folytatta a zenés köszöntőket, s magával hozta fiúunokáit is. Ő már nem volt olyan kitűnő zenész, mint apja, de a szokást megtartotta.
Békei Sándor nagyon ügyes kezű ember volt, az esze állandóan az új dolgok irányába forgott. Szinte nem volt előtte lehetetlen. A mi házunkban nemigen fordult meg szerelő, apám igyekezett mindent megcsinálni. Igaz, előtte tanácskozott a hozzáértőkkel, utánanézett a dolgoknak, de végül megcsinálta, amit kellett. Javított órákat, fényképezőgépeket, tenisz-ütőket húrozott, vízi-motorozni tanította a kórházi főorvosokat, pecázni járt anyámmal együtt, csónakokat épített, a bajai Csillagvizsgálónak távcsövet készített, s mellette természetesen zenélt is. Ha kellett, még fagottozni is megtanult a zenekari mű pontos, partitúra-hű előadása miatt. A helyi amatőr színjátszók operettbemutatóit is végigjátszotta, a Rábl-házaspárral nagyon jó kapcsolatot épített ki.
Amikor megjelent a rádió, s megkezdődött a rádiózás, Békei Sándor azonnal készített egy rádiót, természetesen otthoni kivitelben, de az kiválóan szólt. Ekkor az egész család hallgatni tudta a legkiválóbb művészeket, zenekarokat a Baján tartott koncerteken kívül is. Anyám ekkor lett igazán zeneszerető ember. A hegedűművészek közül különösen Hubay Jenőt, Szigeti Józsefet tartották nagyra, a külföldiek közül pedig akkoriban Broniszláv Hubermannt.
Én sem kerülhettem el a Békei-gyerekek „sorsát”, apám már hat éves koromban megkezdte a hegedűtanítást. Gyorsan fejlődtem, ezért már a harmadik elemiben fel tudtam lépni az iskolai ünnepségeken. A Miasszonyunk Zárda iskolanővérei azon fáradoztak, hogy neveltjeik sokoldalúan művelt kisasszonyok legyenek, ezért többször szerveztek diákelőadásokat a szülők nagy örömére. Mi – a volt iskolatársaimmal együtt –, azóta is szívesen emlékezünk vissza a próbák és az előadások remek hangulataira, a szülők kitörő vastapsaira. Én persze hegedűs darabot adtam elő, a Rákóczi megtérése címűt, zongorakísérettel. Olyan nagy sikerem volt, hogy meg kellett ismételnem a számot. A későbbiekben a fölvégi Kis Mariska járt hozzánk, hogy zongorázni is megtanuljak.
Mikor Jóska, a férjem tagja lett a családnak, ő is zeneszerető és zenét művelő emberré vált. A Hőgyész melletti Csicsóból került a Bajai Tanítóképző Intézetbe Gonzága nővér, a Miasszonyunk rendbeli apáca jóvoltából, és a tanítóképzős internátusban lakott, ez akkoriban az Árpád utcában volt. Osztálytársaival – akik között nekem sok jó barátom volt – többször megfordult nálunk, és komolyzenei lemezeket hallgatott velünk együtt. Persze azért táncoltunk is a korabeli slágerekre. A tanítói pályára készülve ő is a hegedűtanulás mellett döntött, mert akkoriban kötelező volt nekik a hangszeres tudás. A tanítóképzősök szinte mindegyike kiváló amatőr zenész lett, de akadtak olyanok is, akik művészi pályára kerültek. Ilyen volt a Simon (Schwarcz) testvérpár: Albert országos hírű karmester, Zoltán (osztálytárs volt) pedig a Madách Színház zenei vezetője lett. Sokan közülük a tanítóság mellett kántorok lettek a kihelyezett állomáshelyükön, ők leginkább a jelentősebb falvakban kaptak állást. Ma már csak Kiszler Jóska él az osztálytársak közül, aki a mecseknádasdi templomban kántorkodik, betöltve a nyolcvanadikon túli életéveit. Közben kórust vezet, segíti a németajkú lakosság nemzetiségi identitását, sőt már Németországot is megjárták sikeres fellépéseikkel.
Férjem, Gergely (Götz) Jóska is bekapcsolódott a bajai zenei életbe: az Alsó-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság által támogatott kamarazenekar oszlopos tagja lett. A zenekar „lelke” és „menedzsere” dr. Magoss János volt, a karmesteri szerepet kezdetben Gaszner István vállalta. Ő igen tehetséges ember volt, szintén tanítóképzős osztálytárs, majd a Tanítóképző Intézet igazgatója lett. Bátaszéki származásúként az ’50-es években szimfonikus zenekart hozott létre az akkor még tízezres lélekszámú faluban, és ebben a zenekarban játszott először hatodikos korában Békei Laci. A kamarazenekarban a zeneiskolai tanárokon kívül több ismert bajai zenélni tudó „civil” is örömmel játszott (pl. dr.Abonyi József, Király Sándor, Jakab János, Tetézi Béla stb.).
Anna lányom a zongorázást választotta a vonós hangszer helyett. Kiváló énektanárai voltak: a gyakorlóban Vígh László, a középiskolában Kárpáti „Lala”, akinek vezetésével a Magyar Rádióban is énekelt a Tóth Kálmán Gimnázium leánykara. A már említett Békei Lászlóval – aki akkoriban a III. Béla Gimnázium tanulója volt, és Annával együtt járt zeneiskolába –, a szolfézsórákra menet az úton a Bicinia Hungaricából énekeltek két szólamban. Általában Laci énekelte a felső szólamot, Anna az alsót. Őket akkor Petz Eszter és Vígh Magdi tanította.
Lányom Sándor nagyapjával és apjával többször kamara-zenélt, a cselló és a hegedű mellett igazán szépen szólt a zongora. Apa halála után legszívesebben a Corelli-szonátákból játszott duót édesapjával. Sajnos a makaccsá váló ínhüvely-gyulladása miatt Annának abba kellett hagynia a rendszeres gyakorlást, de a mai napig le szokott ülni a zongora mellé a maga szórakozására és Kata unokája segítésére.
Anna férje, Attila szintén alvégi fiúként került a Szent László utcába, ő apámhoz hasonlóan jó kézügyességgel bír, és kiváló esztétikai érzékkel rendelkezik. Inkább a képzőművészet kötötte le, hosszú éveken át a Rudnay-kör tagjaként tevékenykedett, de a zenehallgatás számára is kedves. Gyermekeik – az én unokáim –, zeneértő és szerető emberek lettek: Adrienn zongorázott, Attila pedig kiválóan fuvolázott, s Pethő Attilától billentyűzni is megtanult. Ma már a dédunokáim folytatják a zenetanulást: Andris gitározik, Kata pedig nálunk gyakorol a pianinón, és innen jár a közeli zeneiskolába.
Jó tudni, hogy egyre többen vannak olyan fiatalok, akik vállalkoznak a hangszeres tanulásra. Bizonyára akadnak közöttük olyan tehetségek, akik majd továbbviszik a bajai zenei élet hírét. Nagy öröm számomra, hogy a zene szeretete és művelése nem veszett ki nálunk sem, s a Szent László utcai házban lakók megtartották a családi tradíciót.
Zenét hallgatni nagy öröm, zenélni tudni pedig különösen az, mert ezzel még boldogabbá, teljesebbé válhat az ember élete. Úgy érzem, hogy amit Békei nagymama szeretett volna adni a családjának, az megvalósult.
