Ufók, meteoritok, aszteroidák és azok földi becsapódása

Dr. Szederkényi Tibor

Az UFO-k (’Unidentified Flying Objects’, magyarul: azonosítatlan repülő tárgyak) létükkel, vagy nemlétükkel már sok évtizede borzolják az emberiség kedélyét. Sokan hisznek bennük úgyannyira, hogy űrjárműveknek tartják ezeket, amelyekben űrlények tesznek földi látogatásokat. Még többen kételkednek ebben, és vannak, akik eleve tagadják az ilyen lények meglétének lehetőségét a Naprendszerben. Persze, bizonyos körök mesterségesen is szítják a bizonytalanságot ebben a kérdésben (is), mert nagy üzlet van mögötte. És most jöhet a jogosnak tűnő kérdés: nekem, „földhözragadt” geológusnak mi közöm van mindehhez? Kb. annyi, mint bárkinek! Nekem is lehet véleményem bármilyen, a természetben lejátszódó folyamatról. A Földdel találkozó vagy a múltban találkozott, összefoglaló néven űrobjektumok (meteoritok, üstökösök, aszteroidák) hatásának vizsgálata a földfelszínre és a Föld mélyebb rétegeire pedig kifejezetten geológiai feladat, lassan külön „résztudomány” a földtanon belül. Hosszúra nyúlt kutatói életem alatt pedig nem egyszer volt szerencsém terepen találkozni és vizsgálat tárgyává tenni a „kozmikus hatásokat” a földkéregre.

Konkrét adatokkal dolgozó kutatóként az előbbi űrobjektum-csoportosításban az ufók létét tagadók csoportjába sorolom önmagamat mindaddig, amíg hiteles adatok nem győznek meg arról, hogy rossz oldalon állok. Maga az UFO megnevezés egyébként tisztességes, mert csak annyit fejez ki, hogy nem tudjuk, mi az! De nem több ennél! Csak az írói fantázia rendel melléjük űrhajókat, űrlényeket, vagy egyebeket. Ez a scfi-fi íróknak, filmeseknek nagy üzlet! Számomra ez az egész teljesen fantazmagória, ami előttem valahogyan a Loch Ness-i Szörny, (Nessie) „égi” megfelelőjének tűnik. A természettel foglalkozó minden kutatónak, így nekem is, a hiteles bizonyítékok hiánya ellenére mégiscsak illik megindokolnia (akár tételesen is) azt, hogy miért tartja elfogadhatatlannak a nem földi eredetű „űrjármű” és az „űrlény” hipotézist. Nos, íme, a saját okfejtésem:

A földi típusú szerves anyag és élet meglétének valószínűségére a Földön kívül, de még a Naprendszeren belül máig már éppen elég bizonyítékot szolgáltattak a különböző űrszondák, a bolygókra juttatott kutatóegységek. Ezek azt is igazolták (amit a csillagászok már régóta gyanítottak), hogy a Naprendszeren belül legfeljebb a Marson vannak olyan fizikai adottságok, amelyek valamiféle speciális, a földire azonban aligha hasonlító, primitív élet meglétét lehetségessé tennék. Ugyan a Mars felületére juttatott kutató egységek eddig semmiféle ilyent nem találtak, de ezek a szondák csak a bolygó felületét és a felszín alatti részek elhanyagolható hányadát voltak képesek vizsgálni. Fontos lenne tudni, hogy mi van a mélyebb övezetekben. A Merkúr és a Vénusz magas hőmérséklete és mág egyéb, kedvezőtlen tulajdonságai eleve kizárják ott a földi típusú élet meglétét. Mostanság a Naprendszer külső, óriásbolygóinak holdjai lettek ilyen szempontból „gyanúsak” (lásd: Cassini űrszonda eredményei). Visszatérve az ufókra, biztosnak vehető: ha lennének is valamiféle űrlények, azok csakis a Naprendszerből származhatnának, ugyanis a bolygórendszerekkel rendelkező (Nap-szerű) csillagok, amelyeknek (akár Föld típusú) bolygói is lehetnek, legalább 200 fényévre vannak tőlünk. Einstein óta tudjuk, hogy az anyag fénysebességgel nem mozoghat, hanem annál csak lassabban. Az onnan ide érkezés valószínűsége ma még úgyszólván a nullának vehető. Némileg más a helyzet azonban a meteoritokkal és az azoknál nagyobb, azonosítható űrbeli testekkel (üstökösökkel, aszteroidákkal). A Földön kívüli élet szempontjából ezek egy része, ma már ugyancsak bizonyos mértékig „gyanús”.

Már az ó-egyiptomiak, a mezopotámiaiak és a keleti (kínai, japán) népek is ismertek „égből hullott köveket és vasdarabokat”, amelyeket rendszerint kultikus tisztelet övezett, vagy övez ma is (pl. a mekkai Kába-kő). Az emberiség története tele van kapcsolódó regékkel, szájhagyományokkal, majd későbbről feljegyzésekkel. Még a magyar népi kiszólás, a „ménkű” is valójában erről szól!

Galilei óta tudjuk, hogy a Hold tele van gyűrűs hegységekkel, de nem sokban más a Merkúr és a Mars felülete sem. Viszont a Vénuszon és a Földön (ezekhez képest) alig vannak ilyenek. A tudomány hamar rájött arra, hogy ezeket a körkörös alakzatokat valamikor becsapódott, kisebb-nagyobb méretű meteoritok, üstökösök, aszteroidák hozták létre. Arra is rájött, hogy egyrészt a Vénuszon vagy a Földön azért van sokkal kevesebb ezekből, mert vastag légkörük van, amely mintegy pajzsként védi a felszínüket (csak a legnagyobb testek hatolhatnak át rajta), másrészt éppen a légkör okozza a felszín nagyfokú erózióját is, amely az esetleges régebbi becsapódások nyomait általában eltüntette. Mindezek ellenére a Földön a geológiai-geofizikai kutatások, máig több-száz ilyen „becsapódási” esemény nyomait mutatták ki. Az elvont tudóskodás számomra itt véget is ér. Jöjjenek a saját konkrét megfigyeléseim, azaz: jómagam, különböző terepi kutatómunkáimban (főleg geológiai térképező expedíciók résztvevőjeként) hol és mikor, milyen módon találkoztam ilyen becsapódásokkal, és azok ténylegesen milyenek? Európában egyetlenegyet, Ausztráliában is egyet, Kanadában négyet és az USA-ban egyet tanulmányozhattam. Ezek – kevés kivétellel – olyan megjelenésűek, hogy még a nem szakember is, ha valamit tud a holdbéli gyűrűs hegységek keletkezési módjáról, azonnal rájön, hogy földi „testvérkéiről” lehet szó.

Az egyetlen ilyen, amelyet Európában tanulmányozhattam (1966-ban), a „Ries-kráter” Németországban, Nördlingen város tágabb területén. Ez az alakzat a földtörténet 15 millió évvel ezelőtti (miocén) korszakában keletkezett, az erózió által mára úgyszólván teljesen eltüntetett, mintegy 24 km átmérőjű becsapódási körzet mértani középpontjában van. A kráter maradványában települt a város. Mindezt geofizikai mérések és mélyfúrások pontosan igazolták. Az enyhén dombos felszínen néhány felhagyott kőfejtő található, amelyből már a középkorban olyan kőzetet bányásztak, amely földi folyamatok által bizonyíthatóan nem jöhetett létre. Ezt a kőzettani megfigyeléseken túl olyan ásványok jelenléte is bizonyítja, amelyek rácsszerkezete a földkéregben lejátszódó geológiai folyamatok által nem keletkezhetett (pl. a coesit és a stishovit nevű kvarcfajták). Nördlingen városába főleg székesegyháza miatt érdemes elmenni, amely építészetileg is elismerésre méltó alkotás, építőanyagát tekintve pedig egyedülálló a világon! Építőköve ugyanis olyan breccsa (törmelékkő), amely a város környéki egykori földfelszín eredeti, összezúzott kőzetanyagából és az abba csapódott, 100 m-nél nagyobb aszteroida törmelékanyagának keverékéből, természetes úton összecementálódva keletkezett. A templom falai, tornya, sőt a középkori városfal is ebből az igen dekoratív „kozmikus breccsából” (a suevitból) épültek, és a vakolatlan falakon ennek a különleges kőzetnek minden szépsége és különlegessége látható.

Ausztráliában (ahol pedig számos meteorkráter található) mindössze egyet, de a legnagyobbat és a legkarakteresebbet sikerült látnom 1973-ban. (Sajnos, más feladat miatt, így ennek részletes tanulmányozására nem maradt elegendő időm.) Ez a Gosses Bluff nevű, kozmikus eredetű képződmény, Alice Springstől Nyugatra, 175 km távolságban, a Macdonnel-hegység északi előterében, majdnem sík terepen található. Ez a Föld egyik leglátványosabb ilyen alakzata. Izotóp kormeghatározások szerint a kozmikus test becsapódása 142 millió éve, a földtörténeti középkor triász időszakában történt, nyomai a sok millió év óta tartó, állandó sivatagi klíma ellenére máig eléggé jól megőrződtek. Ez a kráter is 24 km átmérőjű, mint a nördlingeni, és az ottanihoz hasonló méretű aszteroida hozta létre. Felépítésében olyan, mint egy gyűrűs szerkezetű „holdhegység”, amelynek a külső-gyűrűjét a sivatagi klíma annyira lekoptatta, hogy azt ma már csak a földtudománnyal foglalkozó szakemberek veszik észre. A megmaradt, igazán látványos alakzat, valójában csak az aszteroida becsapódásakor létrejött gyűrűs hegység központi csúcsának kipreparálódott romja. Ez a látványos forma 4 km-nél nem nagyobb méretű. A 24 km átmérőjű, teljes becsapódási szerkezet lekoptatott, külső részét és a felszín alatti szakaszát geofizikai mérésekkel és mélyfúrásokkal, részletesen kutatták. A nördlingenihez hasonló törmelékkövet (suevitet) 600 m-nél nagyobb vastagságban tárták fel a fúrások! A Gosses Bluff-ról az interneten kiváló képeket találhatunk!

A Kanadai Pajzs belföldi jégtakaró által legyalult felszínén számos, jól felismerhető, kozmikus eredetű becsapódási szerkezet ismeretes. Ezek közül 1986-ban négyet részletesen is tanulmányozhattam. Közülük három a Labrador-félszigeten, az általam is térképezett területen van. Talán itt őrződtek meg a Földön található, legnagyobb méretű kozmikus becsapódások nyomai. (A Yucatán-félsziget gyakran idézett, 64 millió éves, de felszínen láthatatlan becsapódása, a Chicxulub, amelyhez kötik pl. a dinoszauruszok kihalását, talán a labradoriaknál nagyobb méretű lehetett, de ennek kráterét manapság 600 m mélyen, miocén rétegek fedésében találjuk. Kőolajkutató fúrásokkal, véletlenül találtak rá erre a szerkezetre, és a geofizikai kutatások szerint átmérője 170 km lehet.)

Két olyan, kozmikus eredetű kráter van Kanadában, amelynek átmérője a 100 km-t is meghaladja. Az egyik Sudbury városa mellett a Huron-tónál, a másik a Szent Lőrinc-folyó torkolatánál, Québec városától keletre, nem nagy távolságban található. Ez az utóbbi az igen látványos Manicouagan kaldera, amely az egyetlen olyan kozmikus eredetű földi alakzat, amelyet Armstrongék a Holdról, szabad szemmel is felismertek.

A Sudbury-becsapódás 1,8 milliárd évvel ezelőtt keletkezett. 1986-ban, a Laurentian University-n tett látogatásom keretében láthattam egy részét. Mai megjelenéséből, az eltelt iszonyú hosszú lepusztulási idő miatt, amelybe két jégkorszak is beletartozott, a nem szakember semmit sem ismerne fel. Manapság nem túl magas dombvidék az egész. Hogy mégis kozmikus becsapódásról van szó, azt különleges geológiai szerkezete, hatalmas, színes-érc telepei és jellegzetes kőzetei bizonyítják. Üstökös eredetűnek tartják. A földfelszínen ez egy ÉK-DNY irányban elnyúlt elliptikus alakzat, amelynek érctelepei és kőzettípusai, ezen belül külön-külön is, önmagukba visszatérő, „egymásba helyezett” ellipsziseket mutatnak, amelynek nagytengelye 250 km, a kistengelye a 100 km-t is meghaladja. Ennek a szerkezetnek az eredeti alakja kör volt, mint a többi becsapódásé, a hosszú földtörténeti idő alatt lejátszódott kéregmozgások azonban ellipszis formájúra torzították. Ez a világ legnagyobb nikkelérc előfordulása, de hatalmas rézérctelepek is kísérik. Szerkezetileg leginkább Dél-Afrika országnyi méretű, Bushveld-masszívumához hasonlítható, amelynek nagytengelye 600 km, keletkezési módja máig viták tárgya.

A Manicouagan „kaldera”. Ugyancsak 1986-ban tanulmányozhattam a további három Labrador-félszigeti kráterrel együtt Québec állam „St. George-river 8000. sz., 1:50.000 méretarányú Földtani Térképfelvételezési Projektje keretében vizsgálhattam meg. A Manicouagan-szerkezetet eredetileg tévesen kalderának, azaz vulkáni beszakadásnak nézték. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy valójában kozmikus eredetű szerkezet, amit ásványtanilag, kőzettanilag, geofizikailag, továbbá mélyfúrásokkal is igazoltak. Itt, mind a 100 km-nél nagyobb átmérőjű gyűrűshegység, mind a jól fejlett központi csúcs is megmaradt. Keletkezési kora 214 millió év, tehát a földtörténet triász időszakában jött létre. Csoda, hogy a pleisztocén kori belföldi jégtakaró erőteljes, legyaluló hatása ellenére, a jellegzetes alakzatok és a kozmikus becsapódás tényét igazoló kőzetek (suevit, kőzetüveg stb.), ásványok (coesit, stishovit stb.) máig megmaradtak. A gyűrűs perem és a központi csúcs közti igen széles, hibátlan körgyűrű alakú völgyben, a Manicouagan-folyó felduzzasztásával, hatalmas „tógyűrű” jött létre, amely a maga nemében egyedülálló a Földön. Ezt vették észre a Holdról (szabad szemmel) az első holdutazás asztronautái. A számítások szerint 1 km körüli nagyságú aszteroida becsapódása hozta létre. Az interneten kiváló felvételek láthatók róla.

A Clearwater-tavak. A Labrador-félsziget középső részén, gneisz kőzetben elhelyezkedő, tökéletesen kör alakú, egymással érintkező, kb. 26 és 10 km átmérőjű ikertavak. Mindkettő mértani középpontjában egy-egy 100 m-es magasságú, meredeken kiálló, hegyes csúcsban végződő sziklasziget található. Ezek a kozmikus szerkezet központi csúcsai, amelyek coesit és stishovit ásványtartalmú suevitből állnak, bizonyítva ezzel a tavak és a két központi helyzetű sziget kozmikus becsapódási eredetét. Izotóp kora 290 millió év. Kb. 200 m átmérőjű aszteroida becsapódásából keletkeztek, amely aszteroida közvetlenül a Földet-érés előtt kettévált és így két krátert hozott létre. Az interneten jól láthatók.

Mistastin-tó. Észak-Labradorban, New-Québec és New-Foundland nehezen megközelíthető közigazgatási határán van. Kb. 28 km átmérőjű, kozmikus eredetű krátertó, amelynek medencéje kb. 200 m méretű égitest becsapódása útján, 36 millió évvel ezelőtt keletkezett. Jól fejlett központi csúcsa, valamint a parttal párhuzamos, több száz méter szélességű törmelékgyűrűje van. A gneisz kőzet, amelybe az aszteroida becsapódott, olyan egyedi jellegű, palás szerkezetűvé alakult, amilyen csakis kozmikus eredetű, ún. sújtó hatásra keletkezhetett (shatter-cone csomók) és benne elszórtan suevit kőzet (coesit ásvánnyal) is előfordul. Az interneten jól tanulmányozható.

A Barringer-kráter az USA-ban, Arizonában. A Földön a legismertebb meteorkráter, amelynek fényképe minden iskolás könyvben, vagy amerikai idegenforgalmi reklám-anyagban megtalálható. Jól kiépített műutak vezetnek oda, és a „nagy gödröt” rengetegen látogatják. Magam 1989-ben, a Washingtonban rendezett Geológiai Világkongresszus egyik rendezvényének keretében kerültem oda. Az „agyonkutatott”, 1,2 km átmérőjű, 170 m mélységű, meredek oldalú kráter kör alakú, és 49 000 évvel ezelőtt keletkezett. Peremét tekintélyes méretű, 45 m magasságú, kőzettörmelékből álló sánc alkotja, amely a becsapódás által kidobott gneisztörmelékből és magának a becsapódott, 45 m átmérőjű vasmeteoritnak a törmelékéből, továbbá kőzetüveg-törmelékből jött létre. Ez utóbbi mutatja, hogy a folyamat milyen hatalmas hő felszabadulásával járt. Az interneten rengeteg fénykép található róla.

Ezekből is láthatjuk, hogy a Föld keletkezése óta a légkör, mint védőpajzs ellenére a legkülönbözőbb földtörténeti korokban (valójában nem nagy számban) történhettek akár nagy méretű kozmikus becsapódások is. Ezek ugyan óriási energia-felszabadulással jártak, ezáltal döntő hatást gyakorolhattak a földfelszín bizonyos részeire és a mindenkori élővilágra, mindazonáltal csak helyi jelentőségűeknek tekinthetjük ahhoz az egész Földre, mint égitestre nézve globális hatást kifejtő, óriási meteorit- és aszteroidatömeghez képest, amelyek becsapódása történetének 3900-4300 millió éves időszakaszában történt.(Ez egyötödével növelte meg az Ősföld tömegét!) E kozmikus tömeg, többszáz millió éven át, szakadatlanul „bombázta” az akkori földfelszínt. Ennek hatására az addig hideg és szilárd halmazállapotú, csak nagyon vékony légkörrel rendelkező Ősföld külső, 1000 km vastagságú szakasza megolvadt. A becsapódási időszak befejeződésével az eddigi energiaközlés a Földdel megszűnt, és ennek az olvadék övnek a legkülsőbb szakasza kezdett kihűlni és megdermedni. Az így kialakult vékony héj (a legősibb földkéreg) egyre vastagodott, végül a földtörténet 2500 millió évében, az eredetileg 1000 km vastagságú olvadéköv teljesen eltűnt, megszilárdult.

Honnan tudjuk mindezt? Egyrészt az asztronauták által a Holdról hozott kőzetminták abszolút korának meghatározásából. (A Hold anyaga víz és légkör hiányában ugyanis abban a drasztikus eseményben sem olvadt meg, hanem szilárd maradt. Tehát a célzott Holdra szállással és kőzetmintagyűjtéssel ugyanannak a „meteorit esőnek” az anyagát a Holdról gyűjthették be, amely a Föld külső övezeteit annak őskorában megolvasztotta.) Másrészt, ma már ennek az időszakasznak az egykori léte és hatásai a legrégebbi földi ásványból, a cirkonból (ZrSiO4) és bizonyos ős-kőzetekből izotóp kormeghatározásával is kimutathatók. (A Föld legkezdetibb fejlődéstörténetének ismertetett része számos hipotetikus elemet tartalmaz. Az izotóp kormeghatározások mai szintjén már sikerült 4500 millió éves ásványt is kimutatni. Ennek máig tartó megőrződése a Föld kőzet-övében, megköveteli a földfejlődés újraértelmezését a földtörténet első 150 millió évére. Ez a munka napjainkban is folyik.)

A földi élet legalább 3600 millió évvel ezelőtti meglétét kék alga-telepek maradványa igazolja. (Ny. Ausztrália Pilbara-blokkjában, a Hammersley-hegység Warrawoona-sorozatában, stromatolit- telepek előfordulása formájában.) Nyugat-ausztráliai kutatómunkám keretében, Marblebar bányavárostól nyugatra, ausztráliai mértékkel nem nagy távolságban ezzel a világhírű előfordulással is találkozhattam. Eme biztos korú, jól meghatározott kék alga-telepeken kívül bizonytalan életnyomok helyenként már a 3800-4000 millió éves kőzetekben is előfordulnak (Grönlandban, Isua környékén). A Marblebar melletti, ősi kovaalga-telep teljesen azonos felépítésű az Indiai-óceán ÉNy-ausztráliai árapály övezetében, helyenként tömegesen található stromatolit-telepekkel. Az őslénytan tudománya szerint ezek a kék alga-telepek a Föld legősibb olyan élőlényei, amelyek változatlan felépítéssel, máig folyamatosan élnek. Ettől az időtől számítható az élővilág fejlődéstörténetének kezdete, amely aztán egyáltalán nem volt olyan folytonos, mint amilyennek azt Darwin az evolúció elméletében feltételezte. Az őslénytan tudománya a hosszú fejlődési időszakok között olyan, viszonylag rövid szakaszokat mutatott ki, amikor az addigi élővilág nagy részének tömeges kihalása jelentkezett. (Pl. a földtörténeti ókor és középkor határán az addig élt fajok 90 százaléka, a földtörténeti középkor és újkor határán 64 százaléka halt ki. Az utóbbi eseménynél tűntek el a szárazföldekről a dinoszauruszok és a tengerekből az ammoniták.)

Darwin nem tudott igazán mit kezdeni az evolúciós elméletébe nem illeszthető ilyen földtörténeti eseményekkel, viszont a francia Cuvier ezek magyarázatára megalkotta, az ún. katasztrófaelméletet, amely szerint csakis valamilyen hirtelen fellépő, földi méretű katasztrófa rovására írhatók ezek a hirtelen kihalások. Megpróbálta elemezni azt is, hogy milyen globális esemény léphetett fel ennyire hirtelenül. Vulkanizmustól kezdve, egészen az általa mélyebben nem vizsgált csillagászati okokig mindent számításba vett, sőt azok egyidejű összeadódásának lehetőségét sem zárta ki. Darwinnal szemben azonban mindenki fantasztának tartotta őt, egészen addig, amíg rengeteg földtani adattal alátámasztva biztossá nem vált, hogy a földtörténeti középkor és újkor határán, 64 millió éve lejátszódott kihalás igenis kozmikus eredetű okra, aszteroida becsapódásra vezethető vissza. Ez a már említett Chicxulub nevű, eltemetett kráterű becsapódás a Yucatán-félszigeten. A kínai tudósok (azonnal reagálva erre a felismerésre) rögtön kijelentették, hogy az előzőekben említett, még ennél is nagyobb kihalás a földtörténeti ókor és középkor határán, szerintük biztosan egy még hatalmasabb kozmikus katasztrófa eredménye, és ők Kínában már meg is találták a becsapódás helyét! (Meggyőző adatokkal máig sem tudták ezt bizonyítani.)

Amerikai tudósok kiszámították, hogy egy nördlingeni méretű becsapódáskor felszabaduló energia kb. egy hidrogénbombáéval azonos. Ennek alapján nem nehéz megjósolni, hogy km-es nagyságrendbe sorolható átmérőjű aszteroida becsapódása, a szárazföldi életre nézve már okozhat akár olyan nagyságú tragédiát, mint ami a dinoszauruszok és más élőlények eltűnését okozta. Érthető tehát, hogy az amerikai filmesek azonnal lecsaptak a témára, és a mai korba helyezett, ilyen tárgyú filmek tömegével borzolják az emberek idegeit. Sőt, az ilyen ijesztgetés máig folyamatosan tart. A bulvársajtó és hasonló hitelességű rádióműsorok, mintha erre még rátennének néhány lapáttal a ma már sokkal könnyebben elérhető csillagászati jelenségek félremagyarázásával. Legfeljebb kérdőjelet tesznek a túlságosan meghökkentő, szakszerűtlen „magyarázatok” (jóslatok) után. Hadd törje a fejét a kedves olvasó, vagy hallgató, esetleg tévénéző!

No de mégis! Tényleg félnünk kell a közeljövőben bekövetkezhető, kozmikus eredetű földi katasztrófától? Az emberiség életében aligha. Rengeteg meteorit, üstökös és aszteroida pályaelemeinek statisztikus vizsgálatából Alvarez és Dietz, kiváló amerikai tudósok már a múlt század vége-felé megállapították, hogy a „méretes” aszteroidák közül legfeljebb hat olyan akad, amely Föld-közelbe juthat (a Hold és a Föld között száguld el), de egyik sem akkora, hogy esetleges becsapódása megközelítené egy hirosimai atombomba hatását. Tehát, ezek szerint nem valószínű, hogy kozmikus okokból, a közeljövőben kipusztulna az emberiség a Földön.

Medvékről és egyebekről

Dr. Szederkényi Tibor

Nyári éjszaka, valahol az Északi-sarkkörnél, Kanadában, Ungava-földön, 1986-ban. Takaros kutatótábor az egyik tó partján, legalább 20 db, kifejezetten sarkvidéki használatra készült sátorral. A tábor lakói térképész-geológusok és a stábjuk, valamint 11 geológushallgató. A nehéz nap után mélyen alszanak a sátraikban. Az égbolton zöld színben, csodálatos alakzatokban, szüntelen mozgással villódzik a sarki fény. Ülök a házszerű sátram ajtajának küszöbén, és álmodozva gyönyörködöm a rendkívüli látványban. Az Aurora Borealis (az „Északi Fény”) égi játékát állítólag sosem lehet megunni. Lehet benne valami, mert még számos éjszakán csodáltam azt, és tényleg nem tudtam betelni vele.

Eközben eszembe jutott, hogy ritka szerencsében is részem van! Olyanban, amilyenben eddig nem sok magyar ember részesült (no, nem egy lottó-főnyeremény!). Ez olyan „tudományos értékű szerencse” amelynek kegyelméből nemcsak, hogy láthatom most ezt a gyönyörű természeti színjátékot, hanem még össze is hasonlíthatom azt egy általam jóval korábban látott déli rokonával, az Aurora Australisszal, a Dél-sarki Fénnyel. 14 év előtti emlékeim mozaikjait összerakva eszembe jutott, hogy valami hasonló módon álmodoztam Invercargillban (Új-Zéland déli szigetének legdélebbi pontján), az ottani sarki fény csodálása közben. Most tehát abban a ritka helyzetben vagyok, hogy ezt az összevetést megtehetem. Ennek eredménye az a (szubjektív) megállapítás lett, hogy ugyan mindkettő nagyszerű természeti jelenség, azonban az itteni változatosabbnak tűnik. Miért? Aztán rájöttem arra, hogy ez azért van, mert itt, Észak-Kanadában, sokkal közelebb vagyok a Föld Északi Mágneses Pólusához, mint Új-Zélandban voltam a Délihez. Ugyanis minél közelebb vagyunk ezekhez, a fényjelenségek annál erősebbek és változatosabbak. (Ezt már Pataki tanár úr, „az öreg Patya” is így tanította nekünk a Bélában 1945 körül).

Álmodozásomból hirtelenül fegyverdörgésre tértem magamhoz! Felpattantam és beugorva a sátorba, azonnal elreteszeltem magam mögött az ajtót. (Rendkívüli eseményhez így írta elő a rendtartás.) Pillanat alatt bent voltam, és bezárkóztam, bár nem hittem, hogy az ilyesmi pl. egy feldühödött medvétől megvédett volna. A rendtartásban még az is benne volt, hogy medvetámadás esetére a minden sátorban jól hozzáférhető helyen tárolt, azaz kéznél levő Winchestert azonnal csőre kell tölteni és várni az esetleges támadást. Ilyen azonban táborunkban ritkán történt, mert az ide betévedt medvéket általában lármával, vagy figyelmeztető lövésekkel el lehetett riasztani. Léteztek azonban olyan „megátalkodott” medvék is, amelyekre az efféle figyelmeztetés nem hatott. Ezek tévedhetetlenül „kiszúrták” az élelmiszerraktárt, nekiestek, és megpróbálták annak oldalát feltépni. Semmiféle módon nem lehetett őket ettől a szándékuktól eltéríteni! Ilyenkor nem maradt más megoldás, mint lelőni azokat, mert az ilyenek az emberre is képesek rátámadni. Az expedíciós idény alatt táborunkban ilyen módon 16 medvével kellett végezni. Esküszöm, az én kezem tiszta maradt!

Milyen medvék is ezek? Mindegyikük a fekete medvék (baribálok) fajához tartozik. Ezek némileg kisebbek, mint a barna medvék, de semmivel sem veszélytelenebbek. A mocsarakat és a tavakat kerülik, márpedig itt, a tundrán azokból éppen elég található. Csak a lazac ívási időszakában „fürdenek”a tavakat összekötő folyókban, mint a többi medve. Csavargó természetű állatok, az élelemért akár nagyobb utakat is megtesznek, így óhatatlanul eljutnak a sátortáborunkhoz is, amely a medvék, farkasok, karibuk (kanadai rénszarvasok) és jávorszarvasok „országútja” mellé települt. Ez az országút, kanadai nevén esker (nálunk ismert svéd nevén óz) nagyon érdekes geológiai képződmény. Nem más, mint az utolsó jégkorszak végén, a több kilométer vastagságú, felhasadozó és olvadó belföldi jégtakaró alatt, a hatalmas repedések mélyén áramló, különleges folyók, lerakott hordaléka. Ezek alakja leginkább az ember által épített, nagy magasságú árvízi töltéshez hasonlít. Hosszuk akár a több száz km-t is elérheti, és rajtuk végig száraz lábbal lehet közlekedni. Ezek magassága helyenként akár az 50 m-t is elérheti. Ha K-NY csapásirányúak, a jeges északi szelek ellen jól védenek. Mi is éppen egy ilyen esker lábánál táboroztunk, egy olyan tó partján, ahol megfelelő hidroplán „stéget” is ki lehetett építeni. Nem csoda, hogy az ezen az „országúton” közlekedő medvék, már csak kíváncsiságból is bekukkantottak hozzánk. Amint már szó volt róla, lármát csapva azonban ezeket könnyű volt elkergetni. Csak akkor lett baj, ha szimatot fogtak, és be akartak törni az élelmiszerraktárba. Olyan eset is volt, hogy a medve megtámadta a konyhánkat! Az ilyen állatok – amint már említettem – elűzhetetlenek, és hamar agresszívvá válnak. Különösen éjjel van ez így! Egyszerűen nincs más lehetőség, mint lelőni őket. Még szerencse, hogy a baribál általában egyedül kóborol.

Mi történt a lelőtt medvével? Azonnal meg kellett szabadulni tőle, mert egyrészt tele volt bolhával, másrészt a tetemet az éjszakai ragadozók (pl. rozsomák, coboly), gyorsan kikezdték volna. De ilyenkor nem is ez a fő baj! A nagyobb baj az, hogyha nem vagyunk elég serények, a kisebb ragadozók be is szoknak a táborba, és nehezebb megszabadulni tőlük, mint a medvétől. Tehát a több mázsás tetemet már hajnalban el kellett szállítani és mintegy fél kilométerre a tábortól, legalább másfél méter mélyre eltemetni. Ez nem is volt egyszerű művelet, de Joseph, táborunk mindenese ezt nagy szakértelemmel, gyorsan elvégezte. Róla később!

Persze, nemcsak a szálláshelyünkön találkozhattunk medvékkel, hanem munka közben, kint a terepen is. Ilyen helyzetben nagyon lényeges volt, hogy már messziről észrevegyük őket, és ne essünk pánikba! Mozgásukkal ellenkező irányban, lassan, az eddigi haladási sebességünkön nem változtatva, sétáljunk el. Nyáridő lévén, ezek a medvék szinte legelnek a talajt mintegy gyepként borító „áfonyamezőkön”. Bizonyos területeket hihetetlen mennyiségű áfonya terem, és ezek szinte kékülnek a rengeteg, édes bogyótól. Bevallom, én is nem kevésszer „legelésztem” ilyen mezőn! A medve – ha a nagy elfoglaltságában egyáltalán észrevesz bennünket – legfeljebb egy pillanatra felnéz, aztán tovább folytatja a habzsolást. Nem törődik velünk. Veszélyhelyzet csak az áfonyaérési időszak előtt és után alakulhat ki, amikor az állat éhes, és figyelmét felkelthetjük. Futással kísérletezni céltalan, ezzel csak rontunk a helyzetünkön. Nem marad más hátra, mint megállni, a vállról levenni és csőre tölteni a Winchestert és várakozni. Ha közel jön, egyet a levegőbe kell lőni, amitől az állat általában megriad, és lóhalálában eliszkol. Ha nem így tesz, hanem láthatóan támadni akar, akkor sem szabad berezelni, hanem úgy kell viselkedni, mint Old Shatterhand a Henry-karabéllyal! Amint a medve közel ér, a teljes tárat ki kell lőni a szíve tájára. A fegyver nagy tűzerejű, a hatás biztos! A Sorsnak hála, én sosem kerültem ilyen helyzetbe és a mi expedíciónkban (terepen), csak mindössze egyetlen egy ilyen eset fordult elő.

Nagyképűen úgy írok itt, mint egy tapasztalt medvevadász! Pedig a többiekkel együtt csak annyira voltam az, hogy a terepi idény kezdetén kaptam egy rövid kiképzést a fegyver kezeléséből, és részt vettem egy lőgyakorlaton. Terepen, munka közben, élő medvével mindössze kétszer találkoztam, azonban egyikük sem hederített rám. Áfonyazabálással voltak elfoglalva. Egyébként bokros-törpefenyős területen, ahol a medve komolyabb veszélyt jelenthetett volna, a helikopter, miután letett bennünket, a lehető legkisebb magasságban végigrepült a tervezett útvonalunkon. Az erős, dörgő hang az ott tartózkodó állatokat, a medvékkel együtt, messzire űzte a bejárandó szelvénytől. Ezután a pilóta, walkie-talkie-val tájékoztatott bennünket a medvehelyzetről.

Hogy az élő medvékkel kapcsolatos mesét befejezzem, a legmeghökkentőbb medvekaland egy vasárnap este esett meg velünk. Nem terepen, hanem a táborunkban, mégpedig éppen az ebédlő sátrunknál. Ez a villany-világítással ellátott, hatalmas, barakkszerű sátor két hosszú asztallal, padokkal és ételpulttal volt felszerelve, ahonnan a svédasztal elvén mindenki önmagát kiszolgálhatta (kétféle menüből). Az ebédlő egyben klubhelyiségként is szolgált, ahol munkaszüneti napokon kártyázással, sakkozással, vagy egyéb módon töltöttük el a szabadidőt. Ide az expedíció teljes létszámban (31 fő), egyszerre befért. Mindig a bejárati üvegajtóval szembeni asztal ellenkező végén foglalt helyet a helikoptertechnikus (aki karbantartotta és javította a járművet, ha arra szükség volt). Minthogy ő állandóan a táborban tartózkodott, az expedíció vezetője őt nevezte ki állandó, fegyveres őrnek. Mi pedig, bosszantásul, nevet is adtunk neki! Kiplingtől kölcsönözve, ő lett Buldeó, a falu vadásza. Neki kellett lelőnie a táborból eltávolíthatatlan medvéket. A fegyvert, kötelességszerűen, mindig magánál tartotta. Egyik estén többen kártyáztunk a helyiségben, amikor „a falu vadásza” hirtelen felkapta a maga mellett tartott puskát, és az asztal két oldalán helyet foglalók közt a bejárati ajtó üvegablakába lőtt. A zárt térben elhangzott hatalmas dörrenéstől majdnem sokkot kapva támadtunk rá. Ő azzal védekezett, hogy medvét látott, amely éppen benézett az ablakon és ezt a medvét, ezzel a lövéssel vagy leterítette, vagy elkergette! Hitetlenkedve tódultunk ki és mit láttunk ott? Egy hatalmas, hím medvét, amely élettelenül feküdt a fűben! Ezután elismerően veregettük meg „Buldeó” vállát.

Korábban már szót ejtettem Josephről, a tábor mindeneséről, aki számos feladatainak egyike az volt, hogy a napi szemetet egyik rakodóplatós Honda triciklire rakja, majd a tábortól fél km-re szállítva, azt ott elássa. A tökéletesen el nem takarított szemét ugyanis éjszaka becsalogatja a táborba a „nemkívánatos elemeket”! Ugyanígy kellett tennie a táborban lelőtt medvékkel is. Ilyenkor a medve nyakára láncot erősített, majd azt egy triciklihez vagy quadhoz akasztotta. Az erős motorú, széles kerekű, speciális Honda járművek egyikének sem okozott gondot a még-akkora medvetetem elvonszolása sem. Joseph, miután kellően nagy távolságra elvontatta azt, a medve számára szükséges méretű gödröt kézi szerszámmal ásta ki. (Azért így, mert a kőtömbökkel teli moréna üledékben a tábori markológép használhatatlannak bizonyult.) Ezután speciális indián szertartás következett. Előbb az állat lelkéért imát mormolt, majd sokkal prózaibb dologgal folytatta. Speciális csőfogóval kicibálta az állat hatalmas agyarait és karmait. Egy vadászkéssel levágta a füleit, valamint az álla alól lefejtette annak bőrét a bundával együtt. Ezen a helyen ugyanis (állítólag) nyáron sem hullik a szőre. Ezután a géppel behúzta a tetemet a gödörbe, majd eltemette.

Joseph ránézésre megállapíthatatlan korú, zárkózott, soha nem mosolygó, sárgásan kreol bőrű, indián ember volt. Zárkózottsága ellenére mindenkinek megadta a kellő tiszteletet, és vele is úgy bántak. Ugyanolyan öltözékben járt, mint mi. Szorgalmas ember volt, aki nem töltötte az idejét fecsegéssel. Csak akkor szólalt meg, ha szükséges volt. Egy idő után észrevettem, hogy a maga módján lenézi a kanadai kollégákat. Miután tudta, hogy én európai (aki haza is megy), továbbá a terepgyakorlatot itt töltő geológushallgatók professzora vagyok, velem némileg kivételezett. Bizonyos idő eltelte után, még a magánéletéről is beszélgethettünk, amit ugyanúgy tőmondatokban adott elő, mint bármi mást. Kiderült, hogy az assiniboine törzsből származik, amelynek tagjai eredetileg Saskatchewan és Manitoba államok északi részén éltek. Ott ugyan most is van államilag fenntartott rezervátumuk, de a törzsből ott ma már csak mutatóban fordul elő valaki. A többiek szétszéledtek. Az ő apja is így tett, és Sept Iles városában telepedett le, a Szent Lőrinc-folyó torkolatánál. Ő már ott született, és feleségével máig ott él. Csak nyáridényre szerződik el kutató expedíciókhoz, már 33 év óta. Az év többi részét otthon tölti. Európai szemmel is nagyon szép, kétszintes háza van abban a városban. Büszkén mutatta meg nekem a felesége, két fia, valamint a háza fényképét. Mindkét fia építészmérnök! Erre mit mondjak? Tehát Joseph nem egészen olyan életet él, mint regénybeli őse, Csingacsguk, az utolsó mohikán! Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy miért gyűjti a különböző medvetestrészeket. Nagy nehezen elárulta, hogy ezekből otthon, amikor nincs expedíciós időszak, eredeti indián nyakláncokat készít, amelyeket Montréalban vagy Québecben, jó pénzen megvesznek tőle az ajándékboltok. Még azt is sikerült kiszednem belőle, hogy a 16 medvetetem testrészeiből készült ereklyéket közel olyan áron tudja értékesíteni, mint amekkora az évi expedíciós keresete (pedig itt sem keres rosszul). Ezért volt tehát, hogy Joseph bármikor szívesen eltemette a táborban elejtett medvéket!

Az elbeszélés címében szerepel az „egyebek” szó is. Hát eddig sem mindig medvékről volt szó, de ha minden kalandot, amelyben részem lehetett ott északon és a naplómban megörökítettem, kiadnám, vaskos kötet is kitelne belőle. Ezt azonban e helyen nem teszem. Viszont az „egyebek” kategóriában utolsóként szólnom kell a medvék mellett legmarkánsabb ottani élőlényeimről, a karibukról (Karibou= kanadai rénszarvas). Miben különbözik európai rokonától? Mindenekelőtt abban, hogy az európai rénszarvas „háziasított”, szelíd, a kanadai pedig igazi vadállat. Abban is eltérnek, hogy a kanadai jóval nagyobb testméretű, és agancsai is igazán harcra termett, éles, hegyes, nagy méretű „szerszámok”. A karibu igen félénk állat. Ha terepen találkoztunk velük, már több-száz méterről észrevettek bennünket, és őrült vágtában menekültek előlünk. Mindössze kétszer sikerült fényképet készíteni róluk. Arról, hogy mennyire gyorsak, hiteles mérésünk van! Egy alkalommal – hazafelé röptünkben – az egyik fennsíkon kb. húsz állatból álló csordát vettünk észre. A pilóta föléjük kormányozta a gépet, majd 25-30 m magasságba ereszkedve, azonos sebességgel követtük őket. A megrémült állatok őrült vágtába kezdtek! Ha nem látjuk a sebességmérőt, el sem hisszük, hogy a „vándorkövekkel” telehintett, egyenetlen, sziklás felszínen, 70 km/óra sebességgel rohantak! Aztán belekergettük őket egy tóba. Sem ennek szélessége, sem a víz hőfoka nem jelentett nekik akadályt! Feltűnően gyorsan, könnyedén átúszták a 3 fokos vizű, 5 km szélességű tavat.

Július közepén két kollégánkat tíz napra felküldtek az Ungava-föld leg-északibb csúcsára, a Hudson-street mellé, hogy szemrevételezzék a következő kutatási idény számára az ottani terepet. Az ő előadásuk szerint ez az a hely, ahol a vándorlásuk során összegyülekeznek a rénszarvasok, fialnak, majd viszonylag rövid tartózkodás után elindulnak dél felé. A karibu ugyanis egész életét vándorlással tölti. A Szent Lőrinc-folyó torkolatától kora tavasszal, hatalmas csordákban indul észak felé, és a nyár közepén érkezik meg oda. Rövid (fialási) idő után ismét hatalmas csordákba verődve, elindulnak visszafelé, és közel 2000 km megtétele után ismét elérik a Szent Lőrinc-folyót. (A két kollégánk 5000-nél nagyobb egyedszámú csordát is megfigyelt!). Aztán minden kezdődik elölről. Az agancs-elhullatás helye a mi táborunk környékén van, így nem csoda, hogy ott vagonszámra lehet találni ilyen „áltrófeát”.

Befejezésül az utolsó „egyébről”! Köztudott, hogy a vikingek Leif kapitány vezetésével már 900 körül elérték Amerikát (Új-Fundlandot), sőt ott telepeket is alapítottak. Az egész területnek a Vinland (Borország) nevet adták, minthogy ott, állítólag, rengeteg szőlővel találkoztak, amelynek terméséből bort állítottak elő. Számomra ez a történelmi monda hihetetlen volt egészen addig, míg magam nem találkoztam olyan növénnyel, amelyből a vikingek a borukat nyerhették. Hitetlenségemnek egyébként az volt az oka, hogy a mai direkt termő vagy vadon is előforduló amerikai szőlőfajták (riparia, berlandieri stb., amelyeket nálunk oltási alanyként használnak) vadon, Új-Fundlandnál csak jóval délebbre találhatók. A vikingek bizonyára tévedésből néztek szőlőnek valami más, bogyós gyümölcsöt. Egyik napon, térképezés közben, kiterjedt, vörösribizli-dzsungelre akadtam, és a gyümölcsök ehetőknek bizonyultak! Nem tudtam hova lenni a csodálkozástól! Mindez a Goose Bay közelében, a Szent Lőrinc-folyó torkolatától legalább 1000 km-re északra! Itt figyeltem fel először arra is, hogy ennek a növénynek úgyszólván szőlőlevele van! (A botanikusok biztosan kiröhögnének, hogy eddig ezt nem tudtam.) Ribizliből nálunk is préselnek bort, tehát a vikingek mégiscsak jogosan nevezték el az új földet Vinlandnak. Lám, már csak ilyenek miatt is érdemes a geológusnak a botanikát (és a történelmet) is ismernie!

A tokaji rokonsága

Pencz Rudolf

Az aszú jellegű borok a görög vidékekről származnak (a Cipruson ma is termesztett commandaria talán a legrégebbi aszúféle). A középkorban e borok óriási presztízst élveztek, legnagyobb hírnévre a peloponnészoszi Monemvasia városából származó malvázia jutott. Velence e szőlőt a XIII. században megtelepítette Kréta szigetén, saját birtokán, s nagy forgalmú távolsági kereskedelmet folytatott vele. Az erős és édes „krétai bor” fogalom és mérce lett, így másutt is próbálkoztak reprodukálásával. Ez a borkészítési eljárás valószínűleg igen korán eljutott a Szerémségbe is, ahol a Tarcal-hegység (Fruška Gora) lejtőin az éghajlati adottságok különösen kedveztek a bogyók természetes töppedésének. A Szerémség már a római korban is szőleiről volt híres. A Szávaszentdemeteren született Probus császár már csak újratelepíttette itt a szőlőket, 200 évvel azt követően, hogy azokat kivágták, hogy ne konkuráljanak az itáliai borokkal. Az Árpád-házi királyok alatt francia szőlőművesek a Szerémséget a korabeli Európa leghíresebb borvidékévé tették, amely Mátyás király alatt hágott fénykorának zenitjére.

A cikk további része csak online előfizetőink számára hozzáférhető!

A sherry és a tokaji, 3. rész

Pencz Rudolf

2.2. rész: A tokaji új hullám

Miért említi Tinon Bordeaux-t, a legnagyobb vörösborok hazáját? Helyezzük el a tokajit az édes borok rendszerében!

Mi a bor kialakulásának fő kémiai folyamata? Az élesztőgombák a szőlőben lévő cukrot alkohollá alakítják át. Ez addig zajlik, amíg a mustból ki nem erjed minden cukor, tehát a bor természetes módon a száraz jelleg felé törekszik. (Olykor a száraz borokban is van csekély maradványcukor, az ízben nem is érzékelhető édességgel csak a savakat kerekíti le.) Az, hogy a borban annyi cukor maradjon, hogy az érzékelhetően édes legyen, úgy lehetséges, hogy az élesztőgombák tevékenységének útjába akadály gördül. Ez megtörténhet úgy, hogy valamilyen külső behatással (alkohol vagy kén hozzáadásával) lebénítják, esetleg steril szűréssel eltávolítják, netán pasztörizálással elölik az élesztőgombákat, így az erjedést félúton megakasztják. Avinált borra jó példák a portói vagy a teljes mediterrán térségben ismert szeszezett (Malaga-típusú, többnyire muskotályos szőlőkből készült) borok, szűrésre a moseli Auslese, Beerenauslese.

A másik eset, amikor olyan magas a szőlő cukortartalma, hogy nem tud kierjedni az összes cukor, minthogy az élesztőgombák bizonyos (15% körüli) alkoholkoncentráció fölött beszüntetik tevékenységüket, s az erjedés természetes úton áll le. (Ez esetben a bor alkoholtartalma szükségszerűen magas.)

Hogyan alakulhat ki azonban a szőlőben ilyen magas cukorkoncentráció? Kedvező termőhelyeken (Németország, Ausztria egyes vidékei) a szőlőszemek még a tőkén betöppednek, aszalódnak, mazsolaszerű állapotot érnek el. Máshol (pl. a dél-afrikai Vin de Constance-ban) erre rásegítenek úgy, hogy a vessző elmetszésével a tőkén lévő szőlőfürtöt elvágják a vízutánpótlástól. Lehet várni a szürettel a fagyokig, amikor kifagy a szőlőszemből a víz (jégbor). Elterjedt módszer a leszüretelt szőlő aszalása is, pl. a Pedro Ximenez, a szalmán húsvétig aszalt toszkán vin santo vagy osztrák Strohwein esetében. Ezekhez az eljárásokhoz is sajátos termőhelyek, alkalmas szőlőfajták, kedvező időjárású évjáratok szükségesek, általános esetben ugyanis a szőlő egyszerűen elrothad.

A cikk további része csak online előfizetőink számára hozzáférhető!

A sherry és a tokaji

Lándzsatörés két classicus bor mellett

Pencz Rudolf

2.1.rész: A klasszikus tokaji

Tehát, vágjunk neki bátran a sherry-t megismerni – a tokajit azonban kötelező felfedezni! Sajnos azonban ezzel ma jóval nehezebb dolgunk lesz, ugyanis a klasszikus tokajihoz sokkal körülményesebb hozzáférni. Mi is a tokaji? Cikkünk szóhasználatában a „tokaj-hegyaljai”, „tokaji” alatt a következőt értjük: a Tokaj-Hegyalja-borvidéken, a szőlőtermesztés északi határán egy különleges terroir, a hűvösebb éghajlattal és a különleges földrajzi adottságokkal rendelkező sajátos, történelmileg kialakult borkészítési eljárásokkal készült különleges élvezeti értékű borok összefoglaló neve, a borkészítés északi csúcsteljesítménye.

A cikk további része csak online előfizetőink számára hozzáférhető!

– Folytatjuk –