Dr. Szederkényi Tibor
Az UFO-k (’Unidentified Flying Objects’, magyarul: azonosítatlan repülő tárgyak) létükkel, vagy nemlétükkel már sok évtizede borzolják az emberiség kedélyét. Sokan hisznek bennük úgyannyira, hogy űrjárműveknek tartják ezeket, amelyekben űrlények tesznek földi látogatásokat. Még többen kételkednek ebben, és vannak, akik eleve tagadják az ilyen lények meglétének lehetőségét a Naprendszerben. Persze, bizonyos körök mesterségesen is szítják a bizonytalanságot ebben a kérdésben (is), mert nagy üzlet van mögötte. És most jöhet a jogosnak tűnő kérdés: nekem, „földhözragadt” geológusnak mi közöm van mindehhez? Kb. annyi, mint bárkinek! Nekem is lehet véleményem bármilyen, a természetben lejátszódó folyamatról. A Földdel találkozó vagy a múltban találkozott, összefoglaló néven űrobjektumok (meteoritok, üstökösök, aszteroidák) hatásának vizsgálata a földfelszínre és a Föld mélyebb rétegeire pedig kifejezetten geológiai feladat, lassan külön „résztudomány” a földtanon belül. Hosszúra nyúlt kutatói életem alatt pedig nem egyszer volt szerencsém terepen találkozni és vizsgálat tárgyává tenni a „kozmikus hatásokat” a földkéregre.
Konkrét adatokkal dolgozó kutatóként az előbbi űrobjektum-csoportosításban az ufók létét tagadók csoportjába sorolom önmagamat mindaddig, amíg hiteles adatok nem győznek meg arról, hogy rossz oldalon állok. Maga az UFO megnevezés egyébként tisztességes, mert csak annyit fejez ki, hogy nem tudjuk, mi az! De nem több ennél! Csak az írói fantázia rendel melléjük űrhajókat, űrlényeket, vagy egyebeket. Ez a scfi-fi íróknak, filmeseknek nagy üzlet! Számomra ez az egész teljesen fantazmagória, ami előttem valahogyan a Loch Ness-i Szörny, (Nessie) „égi” megfelelőjének tűnik. A természettel foglalkozó minden kutatónak, így nekem is, a hiteles bizonyítékok hiánya ellenére mégiscsak illik megindokolnia (akár tételesen is) azt, hogy miért tartja elfogadhatatlannak a nem földi eredetű „űrjármű” és az „űrlény” hipotézist. Nos, íme, a saját okfejtésem:
A földi típusú szerves anyag és élet meglétének valószínűségére a Földön kívül, de még a Naprendszeren belül máig már éppen elég bizonyítékot szolgáltattak a különböző űrszondák, a bolygókra juttatott kutatóegységek. Ezek azt is igazolták (amit a csillagászok már régóta gyanítottak), hogy a Naprendszeren belül legfeljebb a Marson vannak olyan fizikai adottságok, amelyek valamiféle speciális, a földire azonban aligha hasonlító, primitív élet meglétét lehetségessé tennék. Ugyan a Mars felületére juttatott kutató egységek eddig semmiféle ilyent nem találtak, de ezek a szondák csak a bolygó felületét és a felszín alatti részek elhanyagolható hányadát voltak képesek vizsgálni. Fontos lenne tudni, hogy mi van a mélyebb övezetekben. A Merkúr és a Vénusz magas hőmérséklete és mág egyéb, kedvezőtlen tulajdonságai eleve kizárják ott a földi típusú élet meglétét. Mostanság a Naprendszer külső, óriásbolygóinak holdjai lettek ilyen szempontból „gyanúsak” (lásd: Cassini űrszonda eredményei). Visszatérve az ufókra, biztosnak vehető: ha lennének is valamiféle űrlények, azok csakis a Naprendszerből származhatnának, ugyanis a bolygórendszerekkel rendelkező (Nap-szerű) csillagok, amelyeknek (akár Föld típusú) bolygói is lehetnek, legalább 200 fényévre vannak tőlünk. Einstein óta tudjuk, hogy az anyag fénysebességgel nem mozoghat, hanem annál csak lassabban. Az onnan ide érkezés valószínűsége ma még úgyszólván a nullának vehető. Némileg más a helyzet azonban a meteoritokkal és az azoknál nagyobb, azonosítható űrbeli testekkel (üstökösökkel, aszteroidákkal). A Földön kívüli élet szempontjából ezek egy része, ma már ugyancsak bizonyos mértékig „gyanús”.
Már az ó-egyiptomiak, a mezopotámiaiak és a keleti (kínai, japán) népek is ismertek „égből hullott köveket és vasdarabokat”, amelyeket rendszerint kultikus tisztelet övezett, vagy övez ma is (pl. a mekkai Kába-kő). Az emberiség története tele van kapcsolódó regékkel, szájhagyományokkal, majd későbbről feljegyzésekkel. Még a magyar népi kiszólás, a „ménkű” is valójában erről szól!
Galilei óta tudjuk, hogy a Hold tele van gyűrűs hegységekkel, de nem sokban más a Merkúr és a Mars felülete sem. Viszont a Vénuszon és a Földön (ezekhez képest) alig vannak ilyenek. A tudomány hamar rájött arra, hogy ezeket a körkörös alakzatokat valamikor becsapódott, kisebb-nagyobb méretű meteoritok, üstökösök, aszteroidák hozták létre. Arra is rájött, hogy egyrészt a Vénuszon vagy a Földön azért van sokkal kevesebb ezekből, mert vastag légkörük van, amely mintegy pajzsként védi a felszínüket (csak a legnagyobb testek hatolhatnak át rajta), másrészt éppen a légkör okozza a felszín nagyfokú erózióját is, amely az esetleges régebbi becsapódások nyomait általában eltüntette. Mindezek ellenére a Földön a geológiai-geofizikai kutatások, máig több-száz ilyen „becsapódási” esemény nyomait mutatták ki. Az elvont tudóskodás számomra itt véget is ér. Jöjjenek a saját konkrét megfigyeléseim, azaz: jómagam, különböző terepi kutatómunkáimban (főleg geológiai térképező expedíciók résztvevőjeként) hol és mikor, milyen módon találkoztam ilyen becsapódásokkal, és azok ténylegesen milyenek? Európában egyetlenegyet, Ausztráliában is egyet, Kanadában négyet és az USA-ban egyet tanulmányozhattam. Ezek – kevés kivétellel – olyan megjelenésűek, hogy még a nem szakember is, ha valamit tud a holdbéli gyűrűs hegységek keletkezési módjáról, azonnal rájön, hogy földi „testvérkéiről” lehet szó.
Az egyetlen ilyen, amelyet Európában tanulmányozhattam (1966-ban), a „Ries-kráter” Németországban, Nördlingen város tágabb területén. Ez az alakzat a földtörténet 15 millió évvel ezelőtti (miocén) korszakában keletkezett, az erózió által mára úgyszólván teljesen eltüntetett, mintegy 24 km átmérőjű becsapódási körzet mértani középpontjában van. A kráter maradványában települt a város. Mindezt geofizikai mérések és mélyfúrások pontosan igazolták. Az enyhén dombos felszínen néhány felhagyott kőfejtő található, amelyből már a középkorban olyan kőzetet bányásztak, amely földi folyamatok által bizonyíthatóan nem jöhetett létre. Ezt a kőzettani megfigyeléseken túl olyan ásványok jelenléte is bizonyítja, amelyek rácsszerkezete a földkéregben lejátszódó geológiai folyamatok által nem keletkezhetett (pl. a coesit és a stishovit nevű kvarcfajták). Nördlingen városába főleg székesegyháza miatt érdemes elmenni, amely építészetileg is elismerésre méltó alkotás, építőanyagát tekintve pedig egyedülálló a világon! Építőköve ugyanis olyan breccsa (törmelékkő), amely a város környéki egykori földfelszín eredeti, összezúzott kőzetanyagából és az abba csapódott, 100 m-nél nagyobb aszteroida törmelékanyagának keverékéből, természetes úton összecementálódva keletkezett. A templom falai, tornya, sőt a középkori városfal is ebből az igen dekoratív „kozmikus breccsából” (a suevitból) épültek, és a vakolatlan falakon ennek a különleges kőzetnek minden szépsége és különlegessége látható.
Ausztráliában (ahol pedig számos meteorkráter található) mindössze egyet, de a legnagyobbat és a legkarakteresebbet sikerült látnom 1973-ban. (Sajnos, más feladat miatt, így ennek részletes tanulmányozására nem maradt elegendő időm.) Ez a Gosses Bluff nevű, kozmikus eredetű képződmény, Alice Springstől Nyugatra, 175 km távolságban, a Macdonnel-hegység északi előterében, majdnem sík terepen található. Ez a Föld egyik leglátványosabb ilyen alakzata. Izotóp kormeghatározások szerint a kozmikus test becsapódása 142 millió éve, a földtörténeti középkor triász időszakában történt, nyomai a sok millió év óta tartó, állandó sivatagi klíma ellenére máig eléggé jól megőrződtek. Ez a kráter is 24 km átmérőjű, mint a nördlingeni, és az ottanihoz hasonló méretű aszteroida hozta létre. Felépítésében olyan, mint egy gyűrűs szerkezetű „holdhegység”, amelynek a külső-gyűrűjét a sivatagi klíma annyira lekoptatta, hogy azt ma már csak a földtudománnyal foglalkozó szakemberek veszik észre. A megmaradt, igazán látványos alakzat, valójában csak az aszteroida becsapódásakor létrejött gyűrűs hegység központi csúcsának kipreparálódott romja. Ez a látványos forma 4 km-nél nem nagyobb méretű. A 24 km átmérőjű, teljes becsapódási szerkezet lekoptatott, külső részét és a felszín alatti szakaszát geofizikai mérésekkel és mélyfúrásokkal, részletesen kutatták. A nördlingenihez hasonló törmelékkövet (suevitet) 600 m-nél nagyobb vastagságban tárták fel a fúrások! A Gosses Bluff-ról az interneten kiváló képeket találhatunk!
A Kanadai Pajzs belföldi jégtakaró által legyalult felszínén számos, jól felismerhető, kozmikus eredetű becsapódási szerkezet ismeretes. Ezek közül 1986-ban négyet részletesen is tanulmányozhattam. Közülük három a Labrador-félszigeten, az általam is térképezett területen van. Talán itt őrződtek meg a Földön található, legnagyobb méretű kozmikus becsapódások nyomai. (A Yucatán-félsziget gyakran idézett, 64 millió éves, de felszínen láthatatlan becsapódása, a Chicxulub, amelyhez kötik pl. a dinoszauruszok kihalását, talán a labradoriaknál nagyobb méretű lehetett, de ennek kráterét manapság 600 m mélyen, miocén rétegek fedésében találjuk. Kőolajkutató fúrásokkal, véletlenül találtak rá erre a szerkezetre, és a geofizikai kutatások szerint átmérője 170 km lehet.)
Két olyan, kozmikus eredetű kráter van Kanadában, amelynek átmérője a 100 km-t is meghaladja. Az egyik Sudbury városa mellett a Huron-tónál, a másik a Szent Lőrinc-folyó torkolatánál, Québec városától keletre, nem nagy távolságban található. Ez az utóbbi az igen látványos Manicouagan kaldera, amely az egyetlen olyan kozmikus eredetű földi alakzat, amelyet Armstrongék a Holdról, szabad szemmel is felismertek.
A Sudbury-becsapódás 1,8 milliárd évvel ezelőtt keletkezett. 1986-ban, a Laurentian University-n tett látogatásom keretében láthattam egy részét. Mai megjelenéséből, az eltelt iszonyú hosszú lepusztulási idő miatt, amelybe két jégkorszak is beletartozott, a nem szakember semmit sem ismerne fel. Manapság nem túl magas dombvidék az egész. Hogy mégis kozmikus becsapódásról van szó, azt különleges geológiai szerkezete, hatalmas, színes-érc telepei és jellegzetes kőzetei bizonyítják. Üstökös eredetűnek tartják. A földfelszínen ez egy ÉK-DNY irányban elnyúlt elliptikus alakzat, amelynek érctelepei és kőzettípusai, ezen belül külön-külön is, önmagukba visszatérő, „egymásba helyezett” ellipsziseket mutatnak, amelynek nagytengelye 250 km, a kistengelye a 100 km-t is meghaladja. Ennek a szerkezetnek az eredeti alakja kör volt, mint a többi becsapódásé, a hosszú földtörténeti idő alatt lejátszódott kéregmozgások azonban ellipszis formájúra torzították. Ez a világ legnagyobb nikkelérc előfordulása, de hatalmas rézérctelepek is kísérik. Szerkezetileg leginkább Dél-Afrika országnyi méretű, Bushveld-masszívumához hasonlítható, amelynek nagytengelye 600 km, keletkezési módja máig viták tárgya.
A Manicouagan „kaldera”. Ugyancsak 1986-ban tanulmányozhattam a további három Labrador-félszigeti kráterrel együtt Québec állam „St. George-river 8000. sz., 1:50.000 méretarányú Földtani Térképfelvételezési Projektje keretében vizsgálhattam meg. A Manicouagan-szerkezetet eredetileg tévesen kalderának, azaz vulkáni beszakadásnak nézték. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy valójában kozmikus eredetű szerkezet, amit ásványtanilag, kőzettanilag, geofizikailag, továbbá mélyfúrásokkal is igazoltak. Itt, mind a 100 km-nél nagyobb átmérőjű gyűrűshegység, mind a jól fejlett központi csúcs is megmaradt. Keletkezési kora 214 millió év, tehát a földtörténet triász időszakában jött létre. Csoda, hogy a pleisztocén kori belföldi jégtakaró erőteljes, legyaluló hatása ellenére, a jellegzetes alakzatok és a kozmikus becsapódás tényét igazoló kőzetek (suevit, kőzetüveg stb.), ásványok (coesit, stishovit stb.) máig megmaradtak. A gyűrűs perem és a központi csúcs közti igen széles, hibátlan körgyűrű alakú völgyben, a Manicouagan-folyó felduzzasztásával, hatalmas „tógyűrű” jött létre, amely a maga nemében egyedülálló a Földön. Ezt vették észre a Holdról (szabad szemmel) az első holdutazás asztronautái. A számítások szerint 1 km körüli nagyságú aszteroida becsapódása hozta létre. Az interneten kiváló felvételek láthatók róla.
A Clearwater-tavak. A Labrador-félsziget középső részén, gneisz kőzetben elhelyezkedő, tökéletesen kör alakú, egymással érintkező, kb. 26 és 10 km átmérőjű ikertavak. Mindkettő mértani középpontjában egy-egy 100 m-es magasságú, meredeken kiálló, hegyes csúcsban végződő sziklasziget található. Ezek a kozmikus szerkezet központi csúcsai, amelyek coesit és stishovit ásványtartalmú suevitből állnak, bizonyítva ezzel a tavak és a két központi helyzetű sziget kozmikus becsapódási eredetét. Izotóp kora 290 millió év. Kb. 200 m átmérőjű aszteroida becsapódásából keletkeztek, amely aszteroida közvetlenül a Földet-érés előtt kettévált és így két krátert hozott létre. Az interneten jól láthatók.
Mistastin-tó. Észak-Labradorban, New-Québec és New-Foundland nehezen megközelíthető közigazgatási határán van. Kb. 28 km átmérőjű, kozmikus eredetű krátertó, amelynek medencéje kb. 200 m méretű égitest becsapódása útján, 36 millió évvel ezelőtt keletkezett. Jól fejlett központi csúcsa, valamint a parttal párhuzamos, több száz méter szélességű törmelékgyűrűje van. A gneisz kőzet, amelybe az aszteroida becsapódott, olyan egyedi jellegű, palás szerkezetűvé alakult, amilyen csakis kozmikus eredetű, ún. sújtó hatásra keletkezhetett (shatter-cone csomók) és benne elszórtan suevit kőzet (coesit ásvánnyal) is előfordul. Az interneten jól tanulmányozható.
A Barringer-kráter az USA-ban, Arizonában. A Földön a legismertebb meteorkráter, amelynek fényképe minden iskolás könyvben, vagy amerikai idegenforgalmi reklám-anyagban megtalálható. Jól kiépített műutak vezetnek oda, és a „nagy gödröt” rengetegen látogatják. Magam 1989-ben, a Washingtonban rendezett Geológiai Világkongresszus egyik rendezvényének keretében kerültem oda. Az „agyonkutatott”, 1,2 km átmérőjű, 170 m mélységű, meredek oldalú kráter kör alakú, és 49 000 évvel ezelőtt keletkezett. Peremét tekintélyes méretű, 45 m magasságú, kőzettörmelékből álló sánc alkotja, amely a becsapódás által kidobott gneisztörmelékből és magának a becsapódott, 45 m átmérőjű vasmeteoritnak a törmelékéből, továbbá kőzetüveg-törmelékből jött létre. Ez utóbbi mutatja, hogy a folyamat milyen hatalmas hő felszabadulásával járt. Az interneten rengeteg fénykép található róla.
Ezekből is láthatjuk, hogy a Föld keletkezése óta a légkör, mint védőpajzs ellenére a legkülönbözőbb földtörténeti korokban (valójában nem nagy számban) történhettek akár nagy méretű kozmikus becsapódások is. Ezek ugyan óriási energia-felszabadulással jártak, ezáltal döntő hatást gyakorolhattak a földfelszín bizonyos részeire és a mindenkori élővilágra, mindazonáltal csak helyi jelentőségűeknek tekinthetjük ahhoz az egész Földre, mint égitestre nézve globális hatást kifejtő, óriási meteorit- és aszteroidatömeghez képest, amelyek becsapódása történetének 3900-4300 millió éves időszakaszában történt.(Ez egyötödével növelte meg az Ősföld tömegét!) E kozmikus tömeg, többszáz millió éven át, szakadatlanul „bombázta” az akkori földfelszínt. Ennek hatására az addig hideg és szilárd halmazállapotú, csak nagyon vékony légkörrel rendelkező Ősföld külső, 1000 km vastagságú szakasza megolvadt. A becsapódási időszak befejeződésével az eddigi energiaközlés a Földdel megszűnt, és ennek az olvadék övnek a legkülsőbb szakasza kezdett kihűlni és megdermedni. Az így kialakult vékony héj (a legősibb földkéreg) egyre vastagodott, végül a földtörténet 2500 millió évében, az eredetileg 1000 km vastagságú olvadéköv teljesen eltűnt, megszilárdult.
Honnan tudjuk mindezt? Egyrészt az asztronauták által a Holdról hozott kőzetminták abszolút korának meghatározásából. (A Hold anyaga víz és légkör hiányában ugyanis abban a drasztikus eseményben sem olvadt meg, hanem szilárd maradt. Tehát a célzott Holdra szállással és kőzetmintagyűjtéssel ugyanannak a „meteorit esőnek” az anyagát a Holdról gyűjthették be, amely a Föld külső övezeteit annak őskorában megolvasztotta.) Másrészt, ma már ennek az időszakasznak az egykori léte és hatásai a legrégebbi földi ásványból, a cirkonból (ZrSiO4) és bizonyos ős-kőzetekből izotóp kormeghatározásával is kimutathatók. (A Föld legkezdetibb fejlődéstörténetének ismertetett része számos hipotetikus elemet tartalmaz. Az izotóp kormeghatározások mai szintjén már sikerült 4500 millió éves ásványt is kimutatni. Ennek máig tartó megőrződése a Föld kőzet-övében, megköveteli a földfejlődés újraértelmezését a földtörténet első 150 millió évére. Ez a munka napjainkban is folyik.)
A földi élet legalább 3600 millió évvel ezelőtti meglétét kék alga-telepek maradványa igazolja. (Ny. Ausztrália Pilbara-blokkjában, a Hammersley-hegység Warrawoona-sorozatában, stromatolit- telepek előfordulása formájában.) Nyugat-ausztráliai kutatómunkám keretében, Marblebar bányavárostól nyugatra, ausztráliai mértékkel nem nagy távolságban ezzel a világhírű előfordulással is találkozhattam. Eme biztos korú, jól meghatározott kék alga-telepeken kívül bizonytalan életnyomok helyenként már a 3800-4000 millió éves kőzetekben is előfordulnak (Grönlandban, Isua környékén). A Marblebar melletti, ősi kovaalga-telep teljesen azonos felépítésű az Indiai-óceán ÉNy-ausztráliai árapály övezetében, helyenként tömegesen található stromatolit-telepekkel. Az őslénytan tudománya szerint ezek a kék alga-telepek a Föld legősibb olyan élőlényei, amelyek változatlan felépítéssel, máig folyamatosan élnek. Ettől az időtől számítható az élővilág fejlődéstörténetének kezdete, amely aztán egyáltalán nem volt olyan folytonos, mint amilyennek azt Darwin az evolúció elméletében feltételezte. Az őslénytan tudománya a hosszú fejlődési időszakok között olyan, viszonylag rövid szakaszokat mutatott ki, amikor az addigi élővilág nagy részének tömeges kihalása jelentkezett. (Pl. a földtörténeti ókor és középkor határán az addig élt fajok 90 százaléka, a földtörténeti középkor és újkor határán 64 százaléka halt ki. Az utóbbi eseménynél tűntek el a szárazföldekről a dinoszauruszok és a tengerekből az ammoniták.)
Darwin nem tudott igazán mit kezdeni az evolúciós elméletébe nem illeszthető ilyen földtörténeti eseményekkel, viszont a francia Cuvier ezek magyarázatára megalkotta, az ún. katasztrófaelméletet, amely szerint csakis valamilyen hirtelen fellépő, földi méretű katasztrófa rovására írhatók ezek a hirtelen kihalások. Megpróbálta elemezni azt is, hogy milyen globális esemény léphetett fel ennyire hirtelenül. Vulkanizmustól kezdve, egészen az általa mélyebben nem vizsgált csillagászati okokig mindent számításba vett, sőt azok egyidejű összeadódásának lehetőségét sem zárta ki. Darwinnal szemben azonban mindenki fantasztának tartotta őt, egészen addig, amíg rengeteg földtani adattal alátámasztva biztossá nem vált, hogy a földtörténeti középkor és újkor határán, 64 millió éve lejátszódott kihalás igenis kozmikus eredetű okra, aszteroida becsapódásra vezethető vissza. Ez a már említett Chicxulub nevű, eltemetett kráterű becsapódás a Yucatán-félszigeten. A kínai tudósok (azonnal reagálva erre a felismerésre) rögtön kijelentették, hogy az előzőekben említett, még ennél is nagyobb kihalás a földtörténeti ókor és középkor határán, szerintük biztosan egy még hatalmasabb kozmikus katasztrófa eredménye, és ők Kínában már meg is találták a becsapódás helyét! (Meggyőző adatokkal máig sem tudták ezt bizonyítani.)
Amerikai tudósok kiszámították, hogy egy nördlingeni méretű becsapódáskor felszabaduló energia kb. egy hidrogénbombáéval azonos. Ennek alapján nem nehéz megjósolni, hogy km-es nagyságrendbe sorolható átmérőjű aszteroida becsapódása, a szárazföldi életre nézve már okozhat akár olyan nagyságú tragédiát, mint ami a dinoszauruszok és más élőlények eltűnését okozta. Érthető tehát, hogy az amerikai filmesek azonnal lecsaptak a témára, és a mai korba helyezett, ilyen tárgyú filmek tömegével borzolják az emberek idegeit. Sőt, az ilyen ijesztgetés máig folyamatosan tart. A bulvársajtó és hasonló hitelességű rádióműsorok, mintha erre még rátennének néhány lapáttal a ma már sokkal könnyebben elérhető csillagászati jelenségek félremagyarázásával. Legfeljebb kérdőjelet tesznek a túlságosan meghökkentő, szakszerűtlen „magyarázatok” (jóslatok) után. Hadd törje a fejét a kedves olvasó, vagy hallgató, esetleg tévénéző!
No de mégis! Tényleg félnünk kell a közeljövőben bekövetkezhető, kozmikus eredetű földi katasztrófától? Az emberiség életében aligha. Rengeteg meteorit, üstökös és aszteroida pályaelemeinek statisztikus vizsgálatából Alvarez és Dietz, kiváló amerikai tudósok már a múlt század vége-felé megállapították, hogy a „méretes” aszteroidák közül legfeljebb hat olyan akad, amely Föld-közelbe juthat (a Hold és a Föld között száguld el), de egyik sem akkora, hogy esetleges becsapódása megközelítené egy hirosimai atombomba hatását. Tehát, ezek szerint nem valószínű, hogy kozmikus okokból, a közeljövőben kipusztulna az emberiség a Földön.
