Dr. Szederkényi Tibor
Nyári éjszaka, valahol az Északi-sarkkörnél, Kanadában, Ungava-földön, 1986-ban. Takaros kutatótábor az egyik tó partján, legalább 20 db, kifejezetten sarkvidéki használatra készült sátorral. A tábor lakói térképész-geológusok és a stábjuk, valamint 11 geológushallgató. A nehéz nap után mélyen alszanak a sátraikban. Az égbolton zöld színben, csodálatos alakzatokban, szüntelen mozgással villódzik a sarki fény. Ülök a házszerű sátram ajtajának küszöbén, és álmodozva gyönyörködöm a rendkívüli látványban. Az Aurora Borealis (az „Északi Fény”) égi játékát állítólag sosem lehet megunni. Lehet benne valami, mert még számos éjszakán csodáltam azt, és tényleg nem tudtam betelni vele.
Eközben eszembe jutott, hogy ritka szerencsében is részem van! Olyanban, amilyenben eddig nem sok magyar ember részesült (no, nem egy lottó-főnyeremény!). Ez olyan „tudományos értékű szerencse” amelynek kegyelméből nemcsak, hogy láthatom most ezt a gyönyörű természeti színjátékot, hanem még össze is hasonlíthatom azt egy általam jóval korábban látott déli rokonával, az Aurora Australisszal, a Dél-sarki Fénnyel. 14 év előtti emlékeim mozaikjait összerakva eszembe jutott, hogy valami hasonló módon álmodoztam Invercargillban (Új-Zéland déli szigetének legdélebbi pontján), az ottani sarki fény csodálása közben. Most tehát abban a ritka helyzetben vagyok, hogy ezt az összevetést megtehetem. Ennek eredménye az a (szubjektív) megállapítás lett, hogy ugyan mindkettő nagyszerű természeti jelenség, azonban az itteni változatosabbnak tűnik. Miért? Aztán rájöttem arra, hogy ez azért van, mert itt, Észak-Kanadában, sokkal közelebb vagyok a Föld Északi Mágneses Pólusához, mint Új-Zélandban voltam a Délihez. Ugyanis minél közelebb vagyunk ezekhez, a fényjelenségek annál erősebbek és változatosabbak. (Ezt már Pataki tanár úr, „az öreg Patya” is így tanította nekünk a Bélában 1945 körül).
Álmodozásomból hirtelenül fegyverdörgésre tértem magamhoz! Felpattantam és beugorva a sátorba, azonnal elreteszeltem magam mögött az ajtót. (Rendkívüli eseményhez így írta elő a rendtartás.) Pillanat alatt bent voltam, és bezárkóztam, bár nem hittem, hogy az ilyesmi pl. egy feldühödött medvétől megvédett volna. A rendtartásban még az is benne volt, hogy medvetámadás esetére a minden sátorban jól hozzáférhető helyen tárolt, azaz kéznél levő Winchestert azonnal csőre kell tölteni és várni az esetleges támadást. Ilyen azonban táborunkban ritkán történt, mert az ide betévedt medvéket általában lármával, vagy figyelmeztető lövésekkel el lehetett riasztani. Léteztek azonban olyan „megátalkodott” medvék is, amelyekre az efféle figyelmeztetés nem hatott. Ezek tévedhetetlenül „kiszúrták” az élelmiszerraktárt, nekiestek, és megpróbálták annak oldalát feltépni. Semmiféle módon nem lehetett őket ettől a szándékuktól eltéríteni! Ilyenkor nem maradt más megoldás, mint lelőni azokat, mert az ilyenek az emberre is képesek rátámadni. Az expedíciós idény alatt táborunkban ilyen módon 16 medvével kellett végezni. Esküszöm, az én kezem tiszta maradt!
Milyen medvék is ezek? Mindegyikük a fekete medvék (baribálok) fajához tartozik. Ezek némileg kisebbek, mint a barna medvék, de semmivel sem veszélytelenebbek. A mocsarakat és a tavakat kerülik, márpedig itt, a tundrán azokból éppen elég található. Csak a lazac ívási időszakában „fürdenek”a tavakat összekötő folyókban, mint a többi medve. Csavargó természetű állatok, az élelemért akár nagyobb utakat is megtesznek, így óhatatlanul eljutnak a sátortáborunkhoz is, amely a medvék, farkasok, karibuk (kanadai rénszarvasok) és jávorszarvasok „országútja” mellé települt. Ez az országút, kanadai nevén esker (nálunk ismert svéd nevén óz) nagyon érdekes geológiai képződmény. Nem más, mint az utolsó jégkorszak végén, a több kilométer vastagságú, felhasadozó és olvadó belföldi jégtakaró alatt, a hatalmas repedések mélyén áramló, különleges folyók, lerakott hordaléka. Ezek alakja leginkább az ember által épített, nagy magasságú árvízi töltéshez hasonlít. Hosszuk akár a több száz km-t is elérheti, és rajtuk végig száraz lábbal lehet közlekedni. Ezek magassága helyenként akár az 50 m-t is elérheti. Ha K-NY csapásirányúak, a jeges északi szelek ellen jól védenek. Mi is éppen egy ilyen esker lábánál táboroztunk, egy olyan tó partján, ahol megfelelő hidroplán „stéget” is ki lehetett építeni. Nem csoda, hogy az ezen az „országúton” közlekedő medvék, már csak kíváncsiságból is bekukkantottak hozzánk. Amint már szó volt róla, lármát csapva azonban ezeket könnyű volt elkergetni. Csak akkor lett baj, ha szimatot fogtak, és be akartak törni az élelmiszerraktárba. Olyan eset is volt, hogy a medve megtámadta a konyhánkat! Az ilyen állatok – amint már említettem – elűzhetetlenek, és hamar agresszívvá válnak. Különösen éjjel van ez így! Egyszerűen nincs más lehetőség, mint lelőni őket. Még szerencse, hogy a baribál általában egyedül kóborol.
Mi történt a lelőtt medvével? Azonnal meg kellett szabadulni tőle, mert egyrészt tele volt bolhával, másrészt a tetemet az éjszakai ragadozók (pl. rozsomák, coboly), gyorsan kikezdték volna. De ilyenkor nem is ez a fő baj! A nagyobb baj az, hogyha nem vagyunk elég serények, a kisebb ragadozók be is szoknak a táborba, és nehezebb megszabadulni tőlük, mint a medvétől. Tehát a több mázsás tetemet már hajnalban el kellett szállítani és mintegy fél kilométerre a tábortól, legalább másfél méter mélyre eltemetni. Ez nem is volt egyszerű művelet, de Joseph, táborunk mindenese ezt nagy szakértelemmel, gyorsan elvégezte. Róla később!
Persze, nemcsak a szálláshelyünkön találkozhattunk medvékkel, hanem munka közben, kint a terepen is. Ilyen helyzetben nagyon lényeges volt, hogy már messziről észrevegyük őket, és ne essünk pánikba! Mozgásukkal ellenkező irányban, lassan, az eddigi haladási sebességünkön nem változtatva, sétáljunk el. Nyáridő lévén, ezek a medvék szinte legelnek a talajt mintegy gyepként borító „áfonyamezőkön”. Bizonyos területeket hihetetlen mennyiségű áfonya terem, és ezek szinte kékülnek a rengeteg, édes bogyótól. Bevallom, én is nem kevésszer „legelésztem” ilyen mezőn! A medve – ha a nagy elfoglaltságában egyáltalán észrevesz bennünket – legfeljebb egy pillanatra felnéz, aztán tovább folytatja a habzsolást. Nem törődik velünk. Veszélyhelyzet csak az áfonyaérési időszak előtt és után alakulhat ki, amikor az állat éhes, és figyelmét felkelthetjük. Futással kísérletezni céltalan, ezzel csak rontunk a helyzetünkön. Nem marad más hátra, mint megállni, a vállról levenni és csőre tölteni a Winchestert és várakozni. Ha közel jön, egyet a levegőbe kell lőni, amitől az állat általában megriad, és lóhalálában eliszkol. Ha nem így tesz, hanem láthatóan támadni akar, akkor sem szabad berezelni, hanem úgy kell viselkedni, mint Old Shatterhand a Henry-karabéllyal! Amint a medve közel ér, a teljes tárat ki kell lőni a szíve tájára. A fegyver nagy tűzerejű, a hatás biztos! A Sorsnak hála, én sosem kerültem ilyen helyzetbe és a mi expedíciónkban (terepen), csak mindössze egyetlen egy ilyen eset fordult elő.
Nagyképűen úgy írok itt, mint egy tapasztalt medvevadász! Pedig a többiekkel együtt csak annyira voltam az, hogy a terepi idény kezdetén kaptam egy rövid kiképzést a fegyver kezeléséből, és részt vettem egy lőgyakorlaton. Terepen, munka közben, élő medvével mindössze kétszer találkoztam, azonban egyikük sem hederített rám. Áfonyazabálással voltak elfoglalva. Egyébként bokros-törpefenyős területen, ahol a medve komolyabb veszélyt jelenthetett volna, a helikopter, miután letett bennünket, a lehető legkisebb magasságban végigrepült a tervezett útvonalunkon. Az erős, dörgő hang az ott tartózkodó állatokat, a medvékkel együtt, messzire űzte a bejárandó szelvénytől. Ezután a pilóta, walkie-talkie-val tájékoztatott bennünket a medvehelyzetről.
Hogy az élő medvékkel kapcsolatos mesét befejezzem, a legmeghökkentőbb medvekaland egy vasárnap este esett meg velünk. Nem terepen, hanem a táborunkban, mégpedig éppen az ebédlő sátrunknál. Ez a villany-világítással ellátott, hatalmas, barakkszerű sátor két hosszú asztallal, padokkal és ételpulttal volt felszerelve, ahonnan a svédasztal elvén mindenki önmagát kiszolgálhatta (kétféle menüből). Az ebédlő egyben klubhelyiségként is szolgált, ahol munkaszüneti napokon kártyázással, sakkozással, vagy egyéb módon töltöttük el a szabadidőt. Ide az expedíció teljes létszámban (31 fő), egyszerre befért. Mindig a bejárati üvegajtóval szembeni asztal ellenkező végén foglalt helyet a helikoptertechnikus (aki karbantartotta és javította a járművet, ha arra szükség volt). Minthogy ő állandóan a táborban tartózkodott, az expedíció vezetője őt nevezte ki állandó, fegyveres őrnek. Mi pedig, bosszantásul, nevet is adtunk neki! Kiplingtől kölcsönözve, ő lett Buldeó, a falu vadásza. Neki kellett lelőnie a táborból eltávolíthatatlan medvéket. A fegyvert, kötelességszerűen, mindig magánál tartotta. Egyik estén többen kártyáztunk a helyiségben, amikor „a falu vadásza” hirtelen felkapta a maga mellett tartott puskát, és az asztal két oldalán helyet foglalók közt a bejárati ajtó üvegablakába lőtt. A zárt térben elhangzott hatalmas dörrenéstől majdnem sokkot kapva támadtunk rá. Ő azzal védekezett, hogy medvét látott, amely éppen benézett az ablakon és ezt a medvét, ezzel a lövéssel vagy leterítette, vagy elkergette! Hitetlenkedve tódultunk ki és mit láttunk ott? Egy hatalmas, hím medvét, amely élettelenül feküdt a fűben! Ezután elismerően veregettük meg „Buldeó” vállát.
Korábban már szót ejtettem Josephről, a tábor mindeneséről, aki számos feladatainak egyike az volt, hogy a napi szemetet egyik rakodóplatós Honda triciklire rakja, majd a tábortól fél km-re szállítva, azt ott elássa. A tökéletesen el nem takarított szemét ugyanis éjszaka becsalogatja a táborba a „nemkívánatos elemeket”! Ugyanígy kellett tennie a táborban lelőtt medvékkel is. Ilyenkor a medve nyakára láncot erősített, majd azt egy triciklihez vagy quadhoz akasztotta. Az erős motorú, széles kerekű, speciális Honda járművek egyikének sem okozott gondot a még-akkora medvetetem elvonszolása sem. Joseph, miután kellően nagy távolságra elvontatta azt, a medve számára szükséges méretű gödröt kézi szerszámmal ásta ki. (Azért így, mert a kőtömbökkel teli moréna üledékben a tábori markológép használhatatlannak bizonyult.) Ezután speciális indián szertartás következett. Előbb az állat lelkéért imát mormolt, majd sokkal prózaibb dologgal folytatta. Speciális csőfogóval kicibálta az állat hatalmas agyarait és karmait. Egy vadászkéssel levágta a füleit, valamint az álla alól lefejtette annak bőrét a bundával együtt. Ezen a helyen ugyanis (állítólag) nyáron sem hullik a szőre. Ezután a géppel behúzta a tetemet a gödörbe, majd eltemette.
Joseph ránézésre megállapíthatatlan korú, zárkózott, soha nem mosolygó, sárgásan kreol bőrű, indián ember volt. Zárkózottsága ellenére mindenkinek megadta a kellő tiszteletet, és vele is úgy bántak. Ugyanolyan öltözékben járt, mint mi. Szorgalmas ember volt, aki nem töltötte az idejét fecsegéssel. Csak akkor szólalt meg, ha szükséges volt. Egy idő után észrevettem, hogy a maga módján lenézi a kanadai kollégákat. Miután tudta, hogy én európai (aki haza is megy), továbbá a terepgyakorlatot itt töltő geológushallgatók professzora vagyok, velem némileg kivételezett. Bizonyos idő eltelte után, még a magánéletéről is beszélgethettünk, amit ugyanúgy tőmondatokban adott elő, mint bármi mást. Kiderült, hogy az assiniboine törzsből származik, amelynek tagjai eredetileg Saskatchewan és Manitoba államok északi részén éltek. Ott ugyan most is van államilag fenntartott rezervátumuk, de a törzsből ott ma már csak mutatóban fordul elő valaki. A többiek szétszéledtek. Az ő apja is így tett, és Sept Iles városában telepedett le, a Szent Lőrinc-folyó torkolatánál. Ő már ott született, és feleségével máig ott él. Csak nyáridényre szerződik el kutató expedíciókhoz, már 33 év óta. Az év többi részét otthon tölti. Európai szemmel is nagyon szép, kétszintes háza van abban a városban. Büszkén mutatta meg nekem a felesége, két fia, valamint a háza fényképét. Mindkét fia építészmérnök! Erre mit mondjak? Tehát Joseph nem egészen olyan életet él, mint regénybeli őse, Csingacsguk, az utolsó mohikán! Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy miért gyűjti a különböző medvetestrészeket. Nagy nehezen elárulta, hogy ezekből otthon, amikor nincs expedíciós időszak, eredeti indián nyakláncokat készít, amelyeket Montréalban vagy Québecben, jó pénzen megvesznek tőle az ajándékboltok. Még azt is sikerült kiszednem belőle, hogy a 16 medvetetem testrészeiből készült ereklyéket közel olyan áron tudja értékesíteni, mint amekkora az évi expedíciós keresete (pedig itt sem keres rosszul). Ezért volt tehát, hogy Joseph bármikor szívesen eltemette a táborban elejtett medvéket!
Az elbeszélés címében szerepel az „egyebek” szó is. Hát eddig sem mindig medvékről volt szó, de ha minden kalandot, amelyben részem lehetett ott északon és a naplómban megörökítettem, kiadnám, vaskos kötet is kitelne belőle. Ezt azonban e helyen nem teszem. Viszont az „egyebek” kategóriában utolsóként szólnom kell a medvék mellett legmarkánsabb ottani élőlényeimről, a karibukról (Karibou= kanadai rénszarvas). Miben különbözik európai rokonától? Mindenekelőtt abban, hogy az európai rénszarvas „háziasított”, szelíd, a kanadai pedig igazi vadállat. Abban is eltérnek, hogy a kanadai jóval nagyobb testméretű, és agancsai is igazán harcra termett, éles, hegyes, nagy méretű „szerszámok”. A karibu igen félénk állat. Ha terepen találkoztunk velük, már több-száz méterről észrevettek bennünket, és őrült vágtában menekültek előlünk. Mindössze kétszer sikerült fényképet készíteni róluk. Arról, hogy mennyire gyorsak, hiteles mérésünk van! Egy alkalommal – hazafelé röptünkben – az egyik fennsíkon kb. húsz állatból álló csordát vettünk észre. A pilóta föléjük kormányozta a gépet, majd 25-30 m magasságba ereszkedve, azonos sebességgel követtük őket. A megrémült állatok őrült vágtába kezdtek! Ha nem látjuk a sebességmérőt, el sem hisszük, hogy a „vándorkövekkel” telehintett, egyenetlen, sziklás felszínen, 70 km/óra sebességgel rohantak! Aztán belekergettük őket egy tóba. Sem ennek szélessége, sem a víz hőfoka nem jelentett nekik akadályt! Feltűnően gyorsan, könnyedén átúszták a 3 fokos vizű, 5 km szélességű tavat.
Július közepén két kollégánkat tíz napra felküldtek az Ungava-föld leg-északibb csúcsára, a Hudson-street mellé, hogy szemrevételezzék a következő kutatási idény számára az ottani terepet. Az ő előadásuk szerint ez az a hely, ahol a vándorlásuk során összegyülekeznek a rénszarvasok, fialnak, majd viszonylag rövid tartózkodás után elindulnak dél felé. A karibu ugyanis egész életét vándorlással tölti. A Szent Lőrinc-folyó torkolatától kora tavasszal, hatalmas csordákban indul észak felé, és a nyár közepén érkezik meg oda. Rövid (fialási) idő után ismét hatalmas csordákba verődve, elindulnak visszafelé, és közel 2000 km megtétele után ismét elérik a Szent Lőrinc-folyót. (A két kollégánk 5000-nél nagyobb egyedszámú csordát is megfigyelt!). Aztán minden kezdődik elölről. Az agancs-elhullatás helye a mi táborunk környékén van, így nem csoda, hogy ott vagonszámra lehet találni ilyen „áltrófeát”.
Befejezésül az utolsó „egyébről”! Köztudott, hogy a vikingek Leif kapitány vezetésével már 900 körül elérték Amerikát (Új-Fundlandot), sőt ott telepeket is alapítottak. Az egész területnek a Vinland (Borország) nevet adták, minthogy ott, állítólag, rengeteg szőlővel találkoztak, amelynek terméséből bort állítottak elő. Számomra ez a történelmi monda hihetetlen volt egészen addig, míg magam nem találkoztam olyan növénnyel, amelyből a vikingek a borukat nyerhették. Hitetlenségemnek egyébként az volt az oka, hogy a mai direkt termő vagy vadon is előforduló amerikai szőlőfajták (riparia, berlandieri stb., amelyeket nálunk oltási alanyként használnak) vadon, Új-Fundlandnál csak jóval délebbre találhatók. A vikingek bizonyára tévedésből néztek szőlőnek valami más, bogyós gyümölcsöt. Egyik napon, térképezés közben, kiterjedt, vörösribizli-dzsungelre akadtam, és a gyümölcsök ehetőknek bizonyultak! Nem tudtam hova lenni a csodálkozástól! Mindez a Goose Bay közelében, a Szent Lőrinc-folyó torkolatától legalább 1000 km-re északra! Itt figyeltem fel először arra is, hogy ennek a növénynek úgyszólván szőlőlevele van! (A botanikusok biztosan kiröhögnének, hogy eddig ezt nem tudtam.) Ribizliből nálunk is préselnek bort, tehát a vikingek mégiscsak jogosan nevezték el az új földet Vinlandnak. Lám, már csak ilyenek miatt is érdemes a geológusnak a botanikát (és a történelmet) is ismernie!
