Striegl Istvánnal az ifjúkor hányattatásairól, kisebbségi öntudatról, izgalmas hobbikról
Interjúalanyunk gyermekként viharos időket élt meg, családtagjai sváb származásuk miatt a II. világháború végén, illetve azt követően nagyon sokat szenvedtek (malenkij robot, kitelepítés, államosítás stb.), amit nem mindenki élt túl. Érettségi után a pedagógusi pályát választotta, amely a diplomaszerzést követően ugyancsak kalandosan indult a számára, hogy aztán évtizedek elteltével az MNÁMK-ban záruljon. A tanítás mellett különleges hobbijának köszönhetően csodálatos, akkor még szinte érintetlen természeti helyekre is eljutott, de az utazás egyébként is kiemelt szerepet kap életében. Striegl István tanár úr idén, az év végén tölti be 80. életévét.
– Garán születtem 1943. december 20-án egy német, illetve ahogy akkor mondtuk, sváb család második gyermekeként, bátyám 2 évvel idősebb, ő Ádám-Éva napján született. Családfakutatásom során találtam rá a Bajorországból jó 200 évvel ezelőtt érkezett ősömre, aki az akkori történt tömeges bevándorlás során érkezett családostul az elnéptelenedett Bácskába. (Én már a 8. generáció vagyok azóta, de sajnálatos módon az utolsó, amely az anyanyelvén is beszél.) Édesapámat Striegl Józsefnek, édesanyámat Wéber Erzsébetnek hívták.
Szülőfalumnak kb. 3/4 részt sváb, 1/4 részt bunyevác nemzetiségű lakosai voltak. 1941-ben, az akkori Jugoszlávia szétesése után mondhatni újjáéledt a falu, magyar lett újra a Vajdaság, illetve Dél-Bácska. Az 1920-ban meghúzott trianoni határ nem csak Bácska nagy részét, hanem nagyon sok családot is elszakított egymástól. A határ túloldalán számos sváb község volt, pl. anyai nagyapám testvérei és családjai is a közeli (kb. 5 km-re fekvő) Regőcén éltek, mely „véletlenül” szintén Jugoszláviához került. Első születésnapomat – a bátyáméval együtt – 1944 karácsonyán már aggodalmak között, csendesen ünnepeltük. Édesapám katona volt, és az előretörő Vörös Hadsereg és nyomukban a jugoszláv partizánok megjelentek Garán is. Utóbbiakat az oroszok visszaparancsolták, mert hírek jöttek, hogy a visszafoglalt délvidéken a svábok és magyarok között brutális kínzásokat és tömeges kivégzéseket hajtottak végre. Sajnos a hazai svábokat is sok atrocitás érte, és mondhatom, a családomnak ezek minden válfaját át kellett élnie. Elsőnek a ’44 kora őszén elindult menekülési hullámhoz csatlakozott néhány rokon család, hátrahagyva mindent, majd a partizánok a határon agyonlőtték egyik unokabátyámat. Ezután ’44 szilveszterén elvitték 20 éves édesanyámat és 45 éves apját (azaz nagyapámat) ún. malenkij robotra, amely aztán 3 évig tartott a Donyeck-medencei bányákban és kolhozokban. (A több mint 300 elhurcolt garai internált egyharmada elpusztult! Nagyapám már az 5. hónapban éhen halt.) Már 1946-ban elkezdődtek az ún. kitelepítések, a garai svábok 80%-át űzték el Németországba, köztük számos közeli rokonunkat is. Az üresen maradt – de gazdagon berendezett – a házakba csángó-magyarokat illetve bukovinai székelyeket költöztettek. Az itthon maradott németek sem „úszták” meg, mert a Szlovákiából elűzött magyarokat a sebtiben kilakoltatott svábok házaiba költöztették. Így jártunk mi is, természetesen csak a legszükségesebb holmit vihettük magunkkal. A házak után következett a földek elkobzása, bocsánat: államosítása. Mire véget értek ezek a „kellemetlenségek””, hazatért a fogságból apám, majd anyám is a Szovjetunióból, akit mi gyerekek (immáron 6, illetve 4 évesen) nem ismertünk meg, mert a nagymama nevelt bennünket. Mi együtt játszottunk a Német utcai székelyekkel, így hamar megtanultunk magyarul, úgy hogy mire iskolába kezdtem járni, nem voltak nyelvi problémáim. Nem úgy az idősebb sváboknak – különösen a nőknek –, mivel korábban nem éltek magyarok a faluban, ők a későbbiekben sem tanultak meg magyarul. Nagyanyám szinte ki sem mert menni a házból, sőt később a tévét sem nézte, mert nem értett semmit. Nagyapám kevésbé, de szüleim hamar megtanultak magyarul, persze otthon svábul beszéltünk egymással. Később a bátyám és én is magyar feleséget választottunk, így anyanyelvünket is egyre ritkábban használtuk.
– Mikor és hogyan rendeződött helyzetetek?
– Apámat 1950-ben „kiemelték”, és áthelyezték a tompai Állami Gazdaságba agronómusnak, amint felépült a kis tanyánk, a család is odaköltözött. Ő már gazdálkodott nagyapám mellett, és elvégzett egy szakiskolát is. Az általános iskola 3. osztályát már itt kezdtem. (Tanulmányaimhoz hozzátartozik, hogy figyelmes gyerek lévén, már 5 éves koromban tudtam írni-olvasni, és édesanyám szeretett volna beíratni az iskolába, de nem lehetett, mert túl fiatal voltam. Később, a pótbeíratásnál nagyapám elvitt a tanító nénihez, és azt mondta, hogy augusztus 20-án születtem, azaz betöltöttem már a 6-ot, így felvettek. Októberben az iskola – a családunkat ismerő – igazgatója szúrta ki, hogy ott vagyok, de akkor már maradhattam.) Tompa akkoriban nagyon szegény falu volt, pl. az osztálytársaim zömének nem volt cipője, nyáron mezítláb, télen gumicsizmában jártak, a ruházatukról nem is beszélve. Télen a család minden tagja a konyhában aludt, mert alig volt tűzrevaló. Később megtudtam, mi volt ennek a nagy nyomornak az oka. Az I. világháború utáni új határokat kijelölő nemzetközi bizottságnál a szerbek fondorlatos módon elérték, hogy a közeli Szabadkát Szerbiának ítéljék, míg a város északi részén a 3 közeli falut, Tompát, Kelebiát és Csikériát viszont sikerült a magyaroknak megtartania. Természetesen a falvak jártak rosszabbul. Itt éltem meg „nagy” nyolcadikosként az 1956-os forradalmat, életem egyik legnagyobb élményét! Nehéz ezt elmesélni, megértetni a fiatalabbakkal, mit jelentett akkor fellázadni egy valós, kegyetlen diktatúra ellen. Pláne itt a határvidéken még szörnyűbb volt! Édesapámat „kártékony ellenforradalmi tevékenysége” miatt (a munkástanács tagja volt) azonnal elbocsátották, mire ő csendben „emigrált” Garára, majd később Bajára költözött. Három hónappal később, 1957 júniusában befejeztem az általános iskolát, és másnap anyámmal már mi is Baján voltunk. Szeptemberben beiratkoztam a Német Gimnáziumba, ahol sikeresen érettségiztem 1961-ben. Egy kivétellel sváb osztálytársaim voltak, de mondhatom, nagyon sokat kínlódtunk, míg a német irodalmi nyelvet megtanultuk! Osztálytársaim közel fele ezért is maradt ki, mert a legtöbb tárgyat németül kellett tanulni. Osztályfőnökünk Kiefer Ferenc volt, aki később híres nyelvészprofesszor, a Magyar Tudományos Akadémia megbecsült tagja lett. Osztálytársaim zöme diplomát szerzett, a 25-ből 17-en pedagógusok lettünk.
– Mi vitt tanári pályára?
– Eredetileg művészettörténész szerettem volna lenni, de oda kétévente csak két embert vettek fel, és hosszú időre előre megvolt, hogy kiket. A földrajz érdekelt; geológus, geodéta, térképész lehettem volna, végül pedagógusnak jelentkeztem, és a Szegedi Tudományegyetem biológia-földrajz szakára kerültem 1961-ben. Egyetemi éveim alatt sokat enyhült a társadalmi helyzet, bár nem volt tanácsos kritikus hangokat hallatni, egyáltalán a fennálló rendet bírálni. Megyei ösztöndíjas lévén, sikeres államvizsgám után a megyei „Főakárki” értesített, hogy szeptembertől köteles vagyok elhelyezkedni a kunszentmiklósi Damjanich Gimnáziumban, és a felvett évi 3000 Ft (!) ösztöndíjat ott „ledolgozni”! Bár lett volna kecsegtetőbb állásajánlatom is, nem mertem nem engedelmeskedni, és hamarosan találkoztam is leendő munkahelyem igazgatójával. Ekkor már tudtam, hogy ez egy régi, nagyhírű református gimnázium (természetesen „átreformálva” és átnevezve), de megtartva jó hírnevét. Az igazgató, Nagy Géza nagyon szimpatikus fiatalember volt, szívélyesen fogadott, közölte, hogy az összes földrajzórát nekem kell vinni, mellette a negyedik osztályokban művészettörténetet kell tanítanom, és az 1. A-nak az osztályfőnöke leszek. Mindenkinek jutott olyan tantárgy, amelyet pluszban kellett bevállalnia, még ha nem is tartozott a képzettségéhez. A továbbiakban kellemesen eltársalogtunk, biztatott, vigasztalt, egyszóval a találkozás nagyon jól sikerült! A hátralevő napokban áttanulmányoztam a tankönyveket – különösen a művészettörténetet.
Az első értekezleten átestem a szokásos bemutatkozáson, a lakásproblémám is megoldódott, a bajok évnyitó előtti napon jelentkeztek: a művészettörténetbe belenyugodtam, de amikor kiderült, hogy a szabás-varrás politechnika és a német nyelv miatt az 1. A osztályban 38 lány lesz, akkor kissé megijedtem. De minden jóra fordult, nagyon szófogadó lányokat kaptam, és az első érettségi bankettomon a negyedikesek még dicsérték is a művtöri órákat. Egyre jobban megszerettem a városkát, a gimit is, sok barátot szereztem, már a családalapításon gondolkoztunk leendő feleségemmel, amikor váratlanul vezetőváltás jött. Igazgatónk más fontos beosztást kapott, helyébe a Párt küldött egy újat. „Áldásos” tevékenysége során a tantestület közel fele hamarosan távozott. Engem váratlanul és soron kívül féléves katonai „továbbképzésre”, hívtak be, ebből megértettem, hogy jobb, ha én is útilaput kötök a lábamra. Megnősültem, és mivel mindketten állást kaptunk Baján, így 1971 nyarán hazaköltöztünk. Pedagógusi pályám utolsó 36 évét már itt abszolváltam, több iskolában nevelősködtem, illetve tanítottam. Szívesen emlékszem a Herman kollégiumi éveimre, dr. Richnovszky Andor igazgatása alatt. Közismert, nagy tudású, szellemes ember volt, emellett a honi csigafauna jó ismerője és kutatója. Páratlan csigagyűjteménye ma is megtekinthető az Eötvös József Főiskolán, ahol később évekig tanított. Utolsó munkahelyem a Magyarországi Németek Általános Művelődési Központja volt, amit ma is csak egyszerűen Frankelnak hívnak. Innen mentem nyugdíjba 2006-ban, 30 eltöltött év után.
– A pedagógusi pálya mellett különleges hobbit találtál, honnan jött a búvárkodás?
– Olvastam róla, illetve akkoriban ment a tévében Cousteau kapitány filmje, A csend világa, ami nagyon megfogott. Amikor 1971-ben visszatértem Bajára, azonnal beiratkoztam a helyi búvárklubba, amely az MHSZ és a Vízügy felügyelete alatt szerveződött, és dolgoztunk a rendőrségnek is. Nagy esemény volt, amikor ’74-ben engedélyt kaptunk, hogy az akkori jugoszláv tengerpartra kimenjünk, illetve kivigyük a felszerelésünket, úgymond az átlátszó tengervízben lehet csak igazán megtanulni a búvárkodás fortélyait. Ez az első tengeri merülés eldöntötte, egy életre szóló hobbim lett a búvárkodás. Ahogy enyhültek a kiutazási korlátozások az Adrián túlra, 1981-ben eljutottam (talán első magyar búvárként) a még turistáktól érintetlen Maldív-szigetekre, ahová nem kellett vízum, csak oltási igazolvány. Utólag bevallhatom, hivatalosan Németországba utaztam rokonlátogatóba, és onnan mentem tovább. Teljesen elvarázsolt az ottani csodálatos vízalatti élővilág! Ott akkor még alig volt valaki, mindössze egy házaspár, meg 6 tajvani búvár, akik Kuvaitban tankhajók alját tisztították meg a rárakódott kagylóktól. Három év múlva pedig Egyiptomban a Vörös-tengeren, a még szintén érintetlen korallzátonyoknál töltöttünk csodálatos napokat. De nem csak a látvány, hanem a vízben a súlytalanság, a lebegés, a színes élővilág látványa is egyedülálló élmény! A Vörös-tengeren többször merültem, Jordániában és Izraelben is, és egyre szembetűnőbbé vált a vízalatti élővilág pusztulása. Ahol 1984-ben Sarm es-Sejknél (Sharm El Sheikh) még csak néhány sátor és primitív technika állt a búvárok rendelkezésére, ott 20 év elteltével 30 km hosszan, szebbnél szebb szállodák épültek, állítólag közel-keleti olajpénzből. Természetesen a halállomány évről-évre csökkent, a szennyvíz pedig lassan elpusztította a korallszirteket. Mindez nagyon siralmas látvány. Kabdebó Péter barátommal új terepet találtunk Indonéziában, fantasztikus, egyedülálló ott az élővilág, nagy halak, vízalatti roncsok, és ami lényeges: nem voltak turisták. A tévében gyakran látni látványos víz alatti felvételeket, no de hol vannak ezek a 3 dimenziós élménytől? Péterrel sokat mentünk együtt, hirtelen halála előtt két nappal is még a következő utat terveztük.
– Nemcsak a víz alatt, hanem szárazföldön is rendszeresen megfordultál külföldön, igaz, nem annyira messze.
– Röviden meg kell emlékeznem idegenvezetői tevékenységemről is. Egyetemi éveim alatt szinte az ország összes jelentősebb városát, természeti szépségét bejártuk, ezt később hasznosítani tudtam. A pályakezdés után, mint lelkes ifjú osztályfőnök évente legalább kétszer elvittem a diákjaimat kirándulni, ami nem csak városnézésből, múzeumlátogatásból állt, hanem kemény túrákat is beiktattam nekik. El is terjedt az iskolában, hogy milyen kitűnő kirándulásokat tudok szervezni. Egyre gyakrabban kértek fel más osztályfőnökök, szervezzek az osztályuknak is kirándulásokat, és természetesen kísérjem el őket. Amikor Bajára kerültem, ide is eljutott a hírem. Hamarosan megragadtam egy lehetőséget, és megszereztem az idegen- illetve az országvezetői oklevelet is. Ezután már itt a városban is fogadtam kisebb nagyobb csoportokat. Baján a Zsinagóga, a Páduai Szent Antal templom és a főtér a Városházával volt a fő „megállóhely”, de legjobban a szerb templom ikonosztázát tudtam „eladni”. Fantasztikus érték, kár, hogy ritkán látogatható. A ’70-es végén – állami hozzájárulással – az Expressz iroda elkezdte szervezni az ún. 1 napos bécsi utakat, melyeknek én lettem a vezetője. Ez úgy nézett ki, hogy 1. nap korán indultunk Pozsonyba, rövid városnézés, majd rohanás a nagyáruházba. A 2. nap hajnalban keltünk, a szlovák-osztrák határon órákig várakoztattak, majd Bécsben a Schönbrunni kastély és egy kb. 2 órás városnézés után irány a Mariahilfer Strasse, bevásárolni. A mai fiatalok el sem tudják képzelni, mit jelentett akkor egy bécsi út. Este 7-kor indulás Sopronba. Bár a távolság alig 70 km, újabb végtelen várakozás a határnál, sokszor éjfélkor értünk a szálláshelyünkre. Utolsó nap soproni városnézés, más egyébre már nem volt igény, csak minél előbb haza! A másik ilyen „rám ragadt” vezetés volt az utazás az NDK-ba. Órákig tudnék az élményeimről mesélni, de a mai fiatalok már azt sem tudják, mi volt az az NDK…
– Egy időben rádióztál is.
– Még 1995-ben, a Bajai Rádió akkor induló német nyelvű adásába behívtak egy interjúra. A riporternek annyira tetszett, hogy beszervezett munkatársnak. Így indult rádiós karrierem. Kezdetben egy újvidéki menekült magyar technikus segített az adásszerkesztésben, de később, mivel a rádió tulajdonosa egyre ritkábban fizetett neki, lelépett. Meg kellett tanulnom egyedül levezetni az adásokat, úgy, hogy a magnóra felvett anyagot 4-5 percenként egy német zeneszámmal (umtattával) tarkítottam. Igyekeztem németül beszélő interjúalanyokat beszervezni, de ez egyre nehezebb volt. Közben sikerült felkutatnom olyan öregeket, akik elszenvedték a háborús viszontagságokat, főleg az élve hazajutó malenkij robotosokat, vagy a délvidéki koncentrációs táborok túlélőit és még másokat, akiknek hasonló élményeik voltak. Kiépítettem egy „besúgóhálózatot”, amely abból állt, ha valaki tudomást szerzett egy külföldről hazalátogató öreg svábról, az szólt nekem, és már mentem is a magnócskámmal, ha pedig rá tudtam szedni, akkor behívtam egy stúdióbeszélgetésre. Az évek múltával egyre inkább felső-bácskai tájszólásban (azaz „hochsvábul”) ment az adás, így legalább a falusi sváboktól érkezett némi visszajelzés. Öt évig győztem a hajszát, aztán abbahagytam. Korábban próbálkoztam egy magyar nyelvű adással is, Várospárti parti névvel. Ebben aktuális hírekkel, eseményekkel, interjúkkal, riportokkal szerepeltem, de másfél év után pénz, segítség, támogatás és egyebek híján ezt is abbahagytam.
– Miért kezdtél el zarándokolni?
– Feleségem, dr. Némedi Éva bírónő váratlanul meghalt, így 68 éves koromban hirtelen egyedül maradtam, a gyermekeim is már külön éltek. Rám tört a pánik, hogy talán hamarosan én is sorra kerülök. Maradék pénzemet és nyugdíjamat kezdtem utazásra költeni: nemcsak a Kárpát-medencei nevezetességeket kerestem fel, hanem egyre távolabbra jutottam: Izlandtól, Malajziáig, Madeirától Szingapúrig és még sok más országban is megfordultam. Korábban sokat olvastam a híres spanyol zarándokútról, az El Caminóról, és akkor 73 éves koromban végre eljött az idő, és nekivágtam az ún. francia útnak. Közel 800 km: át a Pireneusokon, a Mezeta forró fennsíkján, Galícia hegyes-völgyes-esős útjain, és amikor célhoz érvén megpillantottam Santiago csodálatos gótikus székesegyházát – hát az mindent vitt! Életem fő élményei: 1956 az októberi csodálatos napok és ez az El Camino! A következő években is rendszeresen jártam a magyar zarándokutakat: a Budapestről Bécsig kijelölt Szent Jakab-utat 12 nap alatt tettem meg, de végigjártam a Szent Benedek-utat (Győrből indulván Pannonhalma, Bakonybél és Tihany az útvonal, így négy bencés közösséget köt össze), a Mária-út egy részét, sőt a nagyszüleim és szüleim zarándoklatát Garától Máriagyűdig én is megtettem. Ez minden évben Kisboldogasszony napján (szeptember 8-án – a szerk.) indult, és minden részletét leírták egy könyvben. Sokan sajnálkoznak a zarándokokon, pedig aki nem próbálta, el sem tudja képzelni, hogy útközben mennyi élmény éri az embert.
Hetvenévesen eszembe jutott, hogy gimis koromban milyen jókat kajakoztam a Sugón. Egy este a neten böngészve találtam egy kajakos utazásokat szervező vállalkozót, akinek írtam, és pár hét múlva már ki is próbáltam magam Dusnoktól a Vajason, majd a Dunán le Bajáig. Annyira jól éreztem magam, hogy pár hónap múlva már Litvániában egy hatalmas erdőségben kanyargó folyócskában eveztünk. Ezután is minden évben kétszer beültem lapátolni. Az évek során az Égei-tengeren, az Adrián, Olaszországban a velencei lagúnákban „nyomtuk”, de a sok közül az egyik legszebb élményem: a dél-szerbiai Uvac kanyon!
– Mi a helyzet a közélettel?
– A rendszerváltást mi – immáron kevésbé fiatalok – nagy örömmel és várakozással éltük meg. Amikor megalakultak a kisebbségi önkormányzatok, engem is megkerestek, hogy induljak a német listán. Örömmel vettem a sok szavazatot, így Manz József vezetésével tagja lettem a városi német kisebbségi önkormányzatnak. Nagy lelkesedéssel, jó programmal kezdtünk, és bár nem volt látványos a munkánk, de a helyi, kis számú német kisebbséget sikerült aktivizálni. Klubrendezvényeket, különböző kulturális programokat, kirándulásokat szerveztünk; kijártuk, hogy legyenek ismét német nyelvű katolikus szentmisék, iskolákat, óvodákat, tánccsoportokat támogattunk, és még több, kevésbé látványos tevékenységünk volt. Több mint 20 évig voltam képviselő; 2014-ben, mivel elmúltam 70 éves, már nem indultam. Egyszer felkerestek pártaktivisták, hogy induljak a lakókörzetemben városi képviselőnek. Ezt rögtön visszautasítottam. Akkor már kezdtem a többpártrendszer árnyoldalait is megismerni, megtapasztalni, különösen a média és a közbeszéd eldurvulását. Azóta ez még csak fokozódott, és egyre jobban riaszt. Sokat jártam politikai gyűlésekre, zömmel a mindenkori ellenzék által szervezettekre. Politikai vitákba nem szeretek belebonyolódni, mert többnyire eldurvul. Nekem pedig az a véleményem, nem szabad becsmérelni, gyalázni olyan embert, akit sokak, ezren, százezren esetleg millióan szeretnek és tisztelnek! Okosan, és főleg nem kiabálva lehet bárkit kritizálni, bírálni! (Ez vonatkozzon népre, nemzetiségre, pártra, vallásra stb. is!) Nem szeretem, ha valaki az igazságra hivatkozik, mert nekem a költő szavai jutnak eszembe: „Az igazság százarcú, mint a briliáns…”, vagy az a német közmondás, melyet megpróbálok lefordítani: „Az igazság általában háromféle: van az enyém, van a tied és van egy valódi (igazi)” Az emberekre olyan tömegben zúdulnak a hírek, események, stb. hogy óhatatlanul a „hitbe” menekül, természetesen nem a vallásra gondolok, inkább arra, hogy: „ennek hiszek, a másiknak nem, ezt elhiszem, azt viszont már nem”.
– Részesültél valamilyen elismerésben?
– Az aktuális képviselő-testületek döntései alapján két alkalommal kaptam városi kitüntetést. Először 2003-ban a Baja Város Kultúrájáért elismerést vehettem át, majd 2014-ben a Baja Város Kisebbségeiért díjat adományozták nekem.
– Végezetül mesélj röviden a családodról!
– Péter fiam édesanyja nyomdokaiba lépvén a Bajai Járásbíróságon dolgozik, Erika lányom meg a kereskedelemben tevékenykedik, és kettejüknél van 3 unokám.
