Hamar Péter: Szédereste

A zsinagóga komor tömbje méltósággal állt a sötét felhőktől takart ég alatt, utcafronti oszlopai fegyelmezett katonákként őrizték a maradék rendet a széthulló történelmi időben, mintha tudnák, hogy amint az este fekete szárnyú sasként rászáll a városra, a rend éjszakája következik, és a pészach gyertyafényei világítanak a megmaradottak arcára.

Klein Tibor kulcsra zárta a hatalmas templomkaput, majd az utcai bejáraton függő lakatot is, és búcsúpillantást vetett az épületre. Bár a naptár szerint már tavasz volt, de erről az időjárás egyelőre nem akart tudomást venni. Hűvös szél fújdogált a Deszkás utca felől, és a kora ellenére erősen ráncosodó arcú rabbi a homlokába húzta a széles karimájú fekete kalapot, kabátját legfelül is begombolta, és hazafelé indult.

− Ezek ahol csak érik, mindenhova plakátot ragasztanak – állapította meg, s fázósan szemlélte az utca túloldalán álló, az egykori gettóhoz tartozó épület széles kapuján az új papírlepedőket. Az egyiken az M H K betűk valami sportmozgalomra utaltak, egy másik a májusi választásokra hívta fel a figyelmet.

− Mi lesz velünk, Uram? – fohászkodott magában. – Nem hívőknek van kitalálva ez a rendszer. Mindszenty bíboros tavaly még itt hirdetett igét a főtéren, most pedig börtönben ül. A Szovjetben meg üzemeket és kultúrházat csinálnak a kiürített templomokból, ahogy Rotmüller mondja, aki a minap jött haza a hadifogságból. Ahol raboskodott – a rabbinak nem jutott eszébe a város neve, csak az, hogy valahol északon − a templomot varrodává építették át.

− Mi vajon mire számíthatunk? Lesz-e végre már nyugalmunk, vagy jövőre is rejtőzködve kell elköltenünk a széderesti vacsorát?

A feleségére gondolt, aki most biztosan teríti az ünnepi asztalt, és a sógoráékra, akik végre az ő házában megnyugodhatnak a sok hányódás után. Ennyi maradt a családból, és hát a fia, Jáhálá, aki mindennél fontosabb volt számára. Vajon mit ért meg a mai szertatásból? Most lesz hatéves, de mindenre figyelő kisgyermek.

A rabbi a Munkácsy utcán a Rövid utcai sarokhoz ért, ahhoz a házhoz, amely külső formájával a régi időket idézte. Bolthajtásos, faragott kövekből készült kapuja fölött a padlástér apró ablakai lestek le a szabálytalan formában lerakott utcakövekre. Kivilágítatlan ablakai mögött a szobák sötétje megvalósulatlan reményekről, elhamvadt vágyakról szólhatott volna, ha szólni tudó lett volna.

A zárt kapu előtt a rabbi egy hozzá hasonló módon öltözött, szikár, magas férfit pillantott meg, s a hajlott hátú, nehézkes járású ember imbolyogva közeledett feléje. Dávidovics Illés volt, a hajdani nagykereskedő, aki a bori fogolytáborban élte, robotolta, szenvedte végig a háborús éveket.

– Jó estét, rabbi! – köszöntötte illedelmesen. – Elkísérhetnélek egy darabon? Kérdezni szeretnék tőled valamit – szólt a borostás arcú öreg.

− Jó estét, Illés! Régen nem tértél már be a templomba az esti imára. De azért kérdezz, ha valami fontos kérdeznivalód van!

A rabbi vastag keretes szemüvege mögül némi nyugtalansággal nézett kérdezőjére. Mit akarhat tőle ez az ember? Tudta róla, hogy nemrég bezárták, hatóságilag lepecsételték az újranyitott boltját, és a házából is kilakoltatták. Sajnálta, hogy ennyi kellemetlenség történt vele, de úgy gondolta, hogy elbeszélgethetnének holnap is, esetleg később, ám mégis kötelességének érezte, hogy hitsorsosának rendelkezésére álljon. Időveszteséget végül is nem okoz, hazáig meghallgathat minden panaszt.

− Mondd, rabbi, verted már meg olyankor is a gyerekedet, amikor tudván tudtad, hogy a vétke szót sem érdemel, de te a tekintélyedet akartad bizonyítani?

A kérdés meglepte Klein Tibort. Ez lenne az a fontos ügy, amit föltétlenül most kell megbeszélni? Azonnal átfutott rajta a gondolat, hogy másvalamit forgat a fejében Dávidovics Illés, máshova vezet innen a szándéka, de nem tudta kitalálni, hogy hova, ezért csak némi késlekedés után válaszolt:

− Sokkal jobban szeretem a gyermekemet, semhogy valaha is megvertem volna. Ha fenyíteni akartam, találtam rá más módszert is, elhiheted.

− Akkor arra felelj nekem, ha az Örökkévaló a végtelen szeretet forrása, ahogy az Írás mondja, akkor miért ver engem mind a két kezével? Te tudod a legjobban, hogy nem volt ember, aki többel támogatta volna a hitközséget, mint én, és mindig megtartottam a fajtám törvényeit. Ő mégis engedte, hogy Szerbiába vigyenek vasúti töltést építeni iszonyatos körülmények között. Rokkantan jöttem haza, nézd meg a kezemet, és amikor végigtereltek bennünket a főutcán a káromkodó katonák –’44 október 11-e volt, sose felejtem el −, a szívem szakadt meg a régi boltom előtt vánszorogva. Nem is tudom, hogy jutottam el Kiscsávolyig, a régi temetőbe, ahol engedélyt kaptunk, hogy lerogyhassunk a földre. Ha az Úr maga a szeretet, miért mérte rám ezt a gyalázatot?

− Ne kérj számon te semmit az Örökkévalótól! Gondolj arra, hogy hány testvérünk lelte a halálát koncentrációs táborban! Te túlélted a szenvedést! – mondta nyomatékkal.

− Túléltem! Igen! De hogyan? Tudod nagyon jól, hogy széderestén az volt a szokás, kiraktuk a családi ékszereket Élijahu¹ pohara mellé a vacsoraasztalra. Most én mit rakjak oda, mondd meg nekem! Most legfeljebb ezt a papírt tehetem oda.

A zsebébe nyúlt, apró papírtekercset vett elő, és a tenyerén tartva a rabbi elé nyújtotta:

− Olvasd csak el!

A rabbi kisimította a keskeny csíkot, amelyen ez állt: „Éjfélkor csónak indul érted a szigetre a Bagolyvár alól.”

− Ezt az üzenetet a Bácskai pálinkafőzdés kisebbik fia, a Potó dugta a kezembe, amikor egy szelet kenyeret adott. A gyerekeket, akik élelmet és ruhaneműt hoztak, beengedték hozzánk a szigetre, ahová másnap tereltek bennünket. De ez a csónakázás a feleségem utolsó ékszerébe került.

− És miért nem az Úr kezét látod ebben a segítségben?

− Látnám én, de milyennek lássam azt a kezet, amelyik most elvett tőlem mindent, és földönfutóvá tett? Még a házamból is kilöktek, és most ott élek a város szélén abban a viskóban, ahol régen a juhászom lakott. Azt mondják, a Rákosi Mátyás rendelte el, hogy vegyenek el tőlem mindent, mert kizsákmányoló vagyok. Pedig a szóbeszéd azt tartja, hogy ez a kopasz a mi fajtánkból való. Hát milyen zsidó az ilyen? Különben nem is hiszem el, hogy az, mert akkor aligha vett volna el feleségül mongol asszonyt, aki ráadásul randa is.

A rabbi ijedten nézett körül, nem hallotta-e valaki az indulatos szavakat, aztán csitítani próbálta az öregembert.

– Csendesedj, Illés! Gondolj a bibliai Jóbra, akit a sok szenvedés után felemelt magához az Isten!

− Ne fojtsd belém a szót, rabbi! Milyen Isten az, aki a választott népét milliószámra engedi gázkamrákba küldeni? Nem csípte a szemét a krematóriumok égbe szálló füstje? Hol voltak azok a bűnök, amik ennyi büntetést értek? Ha fölháborodott Káin tettén, miért nem jutottak eszébe azok, akiknek füstködben szállott a lelkük az égbe, és ugyanolyan ártatlanok voltak, mint Ábel? A többségük legalábbis.

− Le kell mondanunk, Illés, a logikus válaszról – s itt a rabbi erősen elgondolkodott −, de ez a lemondás nem némaság és tétlenség, hanem aktív várakozás az isteni igazságra, amely elhozza végül számunkra az irgalmat, kegyelmet és megváltást.

− De mikor? –csapott a levegőbe vézna kezével a lázadó. – Amikor már ágyba vizelő alig-ember leszek, és a megváltás a halállal lesz egyenlő?

− Türelmetlen vagy, barátom! – próbálta a tőle telhető legszelídebb hangon visszafogni az idős ember indulatát a rabbi. –Az Úr titok és feneketlen örvény, amelyben elveszel, ha a szerető sötétség hatalmát, a hit menedékét elűzöd magadtól.

− Akarok én hinni, de nincs nekem már lelkem, csak valami űr tátong a helyén.

A rabbi megállt a járda szélén, Illés karjába fűzte a sajátját, és csendesen megvárta, míg a szembejövők túlhaladtak rajtuk, s csak aztán válaszolt: −Azt az űrt, amit magadban érzel, kitölti majd az emlékezés és a cselekvés számos módjának erőfeszítése és összhangzata. A ma esti vacsorán, amikor az ujjaddal loccsantasz a második pohár borból, az eleink szenvedésére, kifolyt vérére kell emlékeztessen téged, s akkor rájössz, hogy a te szenvedésed semmi ahhoz képest, amit ők átéltek Egyiptomtól Auschwitzig.

− Semmi? – rántotta ki karját Illés a rabbiéból. – Azt mondod, semmi? – és mélyről buggyanó harag érződött a hangjában. – Lehet, hogy az Örökkévaló számon tudja tartani mindenki vétkét és szenvedését, bár ezt se hiszem már, mert annyi a bűn és a szenvedés, de engem a saját szenvedésem tesz hitehagyottá.

A rabbi megrovó tekintettel nézett a másik szemébe: − Hogy Isten ezt a sokféleséget hogyan képes egységnek látni, ugyanakkor az egyediséget is fenntartani, azt földi létünk során nem fogjuk megtudni. Isten kifürkészhetetlen és megfoghatatlan titkai, mindig megújulásra kész irgalma a végidők fejleménye.

− Végidők! Végidők! – hangzott szinte sóhajtásként a válasz. – Talán már túl is vagyunk a végidőn, csak az Örökkévaló itt felejtett bennünket az idők országútján.

Az öreg megigazította tar fején a kalapját, és lemondóan tette hozzá: −Nem Jeruzsálembe megyünk mi, hanem a Gajdeszbe. Vagy már benne is vagyunk? – és csodálkozó szemmel a rabbi felé fordult.

− Dávidovics Illés! Milyen ember lett belőled? Emlékezz az Örökkévaló szavára: „Én vagyok a ti Uratok, Istenetek!” Őt akarod te számon kérni? – emelte fel a hangját, de közben körbepillantott, nincs-e hallótávolban bárki is.

− Nem arról beszélsz, Klein Tibor, amiről kellene. Elbeszélsz az emberi igazság mellett! Nem vonom én kétségbe az isteni igazságot. Azt mondod, hogy azt nem ismerhetjük meg a földi létben. De akkor mire való az emberi igazság, ha semmibe veszik, és a hiánya tűzként égeti a lelkünket, és elveszi az eszünket? De én nem nyugszom bele Isten csendjébe! Nem tudsz te az én kérdésemre válaszolni, de utánamegyek a válasznak! Utána én! Kikövetelem!

A rabbi megkövülten állt meg, s nézett a habzó szájú öregemberre, aki ebben a pillanatban a szenvedés és a megaláztatás eleven szobrává lett, s aki most öles léptekkel távolodott tőle. Már majdnem futott, majd futtában visszafordulva megállt, és ökölbe szorított kezét magasba emelte. Karján könyékig csúszott vissza a kabátujj, és a vézna kar, mint valami fordított felkiáltójel, fenyegetően meredt a felhőkbe burkolózó ég felé.

− Kikövetelem! – kiáltotta. – Ki-kö-ve-telem!

Klein Tibor szerette volna a hazáig tartó maradék úton a széderesti áhítatra hangolni a gondolatait, de képtelen volt szabadulni az iménti párbeszéd nyomasztó élményétől. Nem tudott magában egyensúlyt teremteni a saját hite és a megalázott ember keserű vádjai között. Kutyája a szokásos farkcsóválással szaladt elébe a kertkapuhoz, s nem tudta mire vélni az elmaradt simogatást. Amikor odabent kabátját, kalapját a fogasra akasztotta, a felesége azonnal látta, hogy valami gondot cipelt haza magával. Hozzászokott már, hogy alkalmazkodjon férje hangulatváltásaihoz, ezért gyorsan elterelte a köszönni előszaladó fiúcskát, akiben a vacsorára készülődés komoly izgalmat keltett. A férfi – hogy leplezze keserű hangulatát − kényszermosolyt erőltetett az arcára, átölelte feleségét, és megkérdezte: − Megterítettetek?

− A Treszka segített.

Treszka a húga volt, aki időközben odapenderült a konyhából, és mosolyogva üdvözölte sógorát. A két asszony le se tagadhatta volna, hogy testvérek. Természetesen göndörödő fekete hajzuhataguk, vastag szemöldökük, kreol bőrük és érzékien vastag ajkuk rendkívüli hasonlóságot mutatott.

− Engedelmetekkel, megnézném! – mondta a rabbi, és elindult az ebédlő felé. Tudta, hogy a felesége várna valami magyarázatot a rosszkedvére, de jobbnak látta a hallgatást. Belépett az ebédlőbe, becsukta maga mögött az ajtót, és felkapcsolta a villanyt. A hirtelen támadt fény elvakította egy pillanatra. Úgy érezte, szédülés fogja el, s ahogy felpillantott, különös látvány tárult elébe. Körben, a terített asztal mögött kopaszra nyírt, rabruhába öltözött emberek, férfiak, nők és gyermekek álltak, kinyújtott kezük ökölbe szorítva meredt a mennyezet felé. Üveges tekintetük nem őfelé, hanem a terített asztal irányába fordult. Földbe gyökerezett lábbal állt, és fölismerte valamennyit. A Bajáról 1943-ban és a következő esztendőben deportáltak álltak ott némán. A rabbi nézte őket, és könny csordult a szeméből. Szólott volna hozzájuk, de egyetlen hang sem jött ki a száján.

S akkor váratlanul ártatlan furulyahang szólalt meg az udvaron, az ablak alatt. „Szól a kakas már, majd megvirrad már. Zöld erdőben, zöld mezőben sétál egy madár.” Ez a dallam hangzott fel, kissé bizonytalanul, tétován, de jól kivehetően. A rabbi az ablakhoz lépett, kitárta, s látta, hogy Kreutzer Jaki az, a néma kisfiú, aki eltűnt a szüleivel a háború alatt, ám amikor a hadak elvonultak, előkerült valahonnan, egyedül, s azóta hol itt, hol ott él, kegyelemkenyéren. Becsukta az ablakot, visszafordult, de a látomás már addigra eltűnt. Kisietett a várakozó asszonyokhoz, és intett az udvar felé: − Adjatok valamit enni ennek a gyereknek!

A rabbi kilenckor gyújtotta meg az ünnepi asztalra helyezett gyertyákat. Jáhálá ilyenkor már aludni szokott, de ma a rá váró szerepre készülve az izgalom ébren tartotta. Apja jobbjára ültették, akit sohasem látott még abban a fehér köntösben, amit most viselt. Bal oldalán üresen hagyott szék állt, előtte az asztalon a csillogó kehely is ismeretlen volt számára. Öten ültek az ünnepi alkalomra előírásszerűen terített asztalnál. A rabbi emlékezetében hajdani széderesték emléke támadt, amikor még népes család zsongott itt, az első áldásra várva. Megfogyatkoztak, s csak a gyerekképű sógorral gyarapodott a kör, aki vele szemben foglalt helyet.

A rituálé a hagyományoknak megfelelően zajlott, s Klein Tibor ügyelt rá, hogy mindenki szerepet kapjon benne. A középső pászka kettétörése után némi feszültséget érzett: Jáhálá következett. Büszke volt rá, hogy a fia, bár még nem iskolás, már tud olvasni. Intésére a gyerek a kezébe vette a Hagadát, s olvasni kezdte a megjelölt szöveget: „Áldott vagy Te, örökkévaló Istenünk, a Világ Ura, aki minden nép közül bennünket választott ki, és minden más nyelvű fölé emelve megszentelt bennünket parancsolatával, és adtad nekünk szeretettel ünnepeidet, hogy örvendezhessünk nekik.”

Eredetileg nem ezt az igét választotta a fiának, de hazajövetele után változtatott. Dávidovics Illés járt az eszében, és a Hagada szavaival önmaga hitét akarta erősíteni a kételkedés indulatával szemben. De a gyerek csengő hangja sem teremtett nyugalmat benne.

A negyedik poharat ő maga töltötte meg mindnyájuknak, és ezúttal Élijahu serlege is sorra került. Majd fogta a két égő gyertyát, és elindult az előszobai folyosón. Az ebédlőnek nem nyílt ajtaja az udvar felé, így kerülőútra kényszerültek. Amíg a nyitott ajtónál a rabbi elmondta az ide illő igét, Jáhálá visszalopózott az ebédlőbe, feltérdelt az üresen hagyott székre, s ahogy közelről szemlélte a díszes kelyhet, megrántotta az abroszt, és a felboruló edényben lévő bor szétfolyt az asztalon. A gyerek rémült tekintettel nézett a visszatérőkre. De csak annyi történt, hogy apja átölelte, a fejét a melléhez szorította, s nem szólt egyetlen szót sem.

A rabbinak nyugtalan éjszakája volt. Sokáig álmatlan forgolódott. Még hallotta, amikor a falióra elütötte a hármat, s csak aztán sikerült elaludnia. Hat óra tájt keltette a felsége:

− Ébredj, Tibor! Vendég érkezett! A konyhában ültettem le.

A rabbi izgatottan vette magára a klepetusát, és a konyhába sietett. Az asztalnál fekete ruhás asszony ült. A rabbi felismerte: Dávidovics Illés felesége volt, egyike annak a harminchárom nőnek, akiket Burg Ete igazgató-főorvos mentett meg a bevagonírozástól azzal, hogy odavette őket a kórházba ápolónak. Leült vele szemben, és kérdőn tekintett rá.

−Meghalt – mondta remegő hangon az asszony.

Nem kérdeztek tőle semmit, megvárták, míg magától megszólal.

−Amikor este hazajött, nem mondott semmit, csak azt a rossz szekeret, ami a juhhodály mellett állt, odahúzta az udvar közepére – az asszony a sírással küszködve elhallgatott, majd kis idő után folytatta −, megrakta száraz fával, kukoricaszárral, és szalmát szórt a tetejére. Nem tudtam mire vélni a dolgot, mert továbbra is csak hallgatott. Amikor eljött a gyertyagyújtás ideje, fogta a borosüveget, kiitta, aztán leemelte a petróleumlámpát a kampójáról. Az ajtóból még visszaszólt: − Ki ne merj jönni utánam!

Az asszony megint sírásra fakadt, s az asztalra borult. Időbe telt, míg újra beszélni kezdett.

− Az ablakon át láttam, mi történik… Felült a szekér bakjára… felcsavarta a lámpa kanócát… és maga mögé dobta a szalmába… Minden szénné égett… Minden… Mit gondolsz, rabbi? Irgalmas lesz hozzá az Isten?

A férfi megszorította az asszony kezét, és nem engedte el: −Nyugodjon meg a szíved! Csak az ember irgalmatlan!

És mintha magát is nyugtatni akarná, énekelni kezdte a kaddist:

„Jiszgádál vöjiszkádás smé rabó”², és a két asszony halkan rebegte rá: „Omén!”