Júniusi lapszámunkban hosszabb interjút olvashattak Buzetzky Győzővel, a magyar természetvédelem kiemelkedő alakjával. Már abból is kiderült, hogy számos minőségében vagy épp kutatóként a világ sok, az átlagember számára nem ismert pontján töltött el hosszabb időt, és volt alkalma megismerkedni a különféle népek szokásaival és gondolkodásmódjával. Az alábbi összeállításban külföldi élményeiből nyújt át egy csokorra valót.
Buzetzky Győző
Görögök
Valamikor a kilencvenes évek közepén, a Világ Vadvédelmi Alapjának (WWF) szervezésében részt vettem egy tréningen Görögországban, a Dadija nevű védett területen. Szolgálati terepjáróval mentem, kerülőúton: Románián, Bulgárián és Törökországon keresztül, mivel háború volt Szerbiában. Kalocsa Béla barátunkat és kedvesét, Enikőt is vittem magammal, mivel tavasz volt, és Isztambulban a fekete gólyák Boszporusz feletti vonulását kellett tanulmányozniuk. Isztambultól már egyedül mentem tovább. A terület Észak-Görögországban volt, a fakó keselyűk fontos élőhelyén.
Tiszteletünkre több „bulit” is szerveztek a helybeliek. Hasonló meleg szeretetet és barátságot, mint közöttük, még sehol máshol nem éreztem! Engem egy kedves, a szigetekről származó kolléganő kezdett „gardírozni”. Valahogy egymás mellé szegődtünk, már nem emlékszem, hogyan. Egyik este levitt a faluba, a kocsmába. Ezeket ott tavernának nevezik. Az asztaloknál a helybeliek itták a megszokott, olcsó recinás borukat. Ezt nyitott kádakban erjesztik, majd a felületüket folyékony gyantával zárják le. Ez adja a neki recinás ízt.
A lányt többen üdvözölték, mivel ismerték, majd meghívtak bennünket az egyik asztalhoz. Beszélgettünk. Egyszer csak felállt egy ismeretlen öreg, és minden előzmény nélkül a következőt mondta: „Gyere velem, idegen, a házamba, mert ott meg szeretnélek ajándékozni valamivel!” Rövid séta után bementünk a házba. Ott a konyhában az öreg elővett a sarokból egy gyönyörű, faragott pásztorbotot és csak annyit mondott: „Ezt én faragtam, vidd magaddal emlékül!„
Másnap éjszakába nyúló búcsúbuli volt. Sokat táncoltunk és ittunk. Reggel indulnom kellett. A lánnyal még megbeszéltük, hogy találkozunk, és megmutatja a fakó keselyűk etetőhelyét. Azt hittem, már nem jön el, de ott volt, álmosan, fáradtan, és egy macskát simogatott a vállán. Gyönyörű látvány volt. Aztán megnéztük a keselyűket, majd elbúcsúztunk. Többet nem hallottam felőle. A pásztorbotot azóta is az ajtó mellett, a sarokba állítva őrzöm.
