Sári István (1956-2020) emlékezete
Sajnálattal és megdöbbenéssel értesültünk róla, hogy 2020. február 2-án, 63 éves korában gyógyíthatatlan betegségben elhunyt SÁRI ISTVÁN, a Magyarországi Németek Általános Művelődési Központjának kémia-fizika szakos tanára, az intézmény korábbi igazgatóhelyettese, kollégiumvezetője. A Mélykútról származó pedagógus teljes, 1981-ben kezdődött tanári pályáját a bajai intézmény keretei között töltötte. Egy nagy átalakulás időszakában volt az intézmény fontos vezetője, amikor a kis létszámú nemzetiségi gimnáziumból összetett oktatási-kulturális komplexum jött létre. Az óriási erőfeszítéseket igénylő átalakítás lebonyolításából, illetve a napi operatív munka irányításából soha nem múló energiával vette ki a részét mindennapos tanári munkája mellett. Szerkesztőségünk – amelynek több tagja is személyes ismerősei között tudhatta – őszinte részvétét fejezi ki az elhunyt családjának; nyugodjon békében! Az alábbi összeállítással egykori kollégák, barátok és tanítványok idézik fel a feledhetetlen pedagógus alakját – úgy, ahogy emlékezetükben megőrizni szeretnék.
Összeállította: Szauter Terézia – Mayer János
Steingart János (kolléga 1995-2020 között): „Ember!” – szólna ránk szelíd szigorral, ha most látná, hogy emlékezést írunk róla, és fejét mutatóujjával kocogtatva folytatná: „Ne hülyéskedjél! Gondold már végig, van-e értelme ennek az egésznek!” Igen, kollégaként és barátként is gyorsan meg kellett tanulnunk mellette a tiszta egyszerűséget, az átlátható, logikus érvelést, és hogy a szót csak mellébeszélés nélkül érdemes kiejteni a szánkon. Megtanulhattuk tőle, hogyan lehet másnak feltétel nélküli, önzetlen segítségére lenni úgy, hogy csak a megoldás számítson, az oda vezető út ne.
Sohasem felejtjük a közös vacsorákat, a jóízű baráti beszélgetéseket, az ultipartikat, a dunai halászatokat, a téli kolbász- és szalámikészítés „projektjeit”. Mindig emlékezni fogunk jóízű nevetésére, hiszen most értjük igazán, hogy a már százszor elmondott viccek, poénok a fejében minden alkalommal, kimondatlanul is új és új értelmet nyertek. Az asztalán még ott sorakoznak a könyvek, tesztek, dolgozatok. Mintha arra várnának, hogy egyszer majd visszajön, leül, és kijavítja őket… Tiszteletből vagy talán inkább a lényegre törő egyszerűség miatt Mesternek vagy Professzor Úrnak is szólítottuk, amit csak egy kézlegyintéssel és szerény, bölcs mosollyal nyugtázott. Ez a mosoly maradjon meg mindannyiunk emlékezetében!
Nuberné Honti Ivett (munkatárs 1999-2020 között): Vannak az életben mérföldkövek, melyek segítenek az elágazásoknál a helyes irányt megválasztani. Ha Istvánnal való első találkozásomra gondolok, egy ilyen útelágazásig kell az időben visszamennem. Friss diplomásként, 20 évvel ezelőtt életem egyik meghatározó mélykúti szülötte (édesapám) elkísért az MNÁMK-ba, ahol átadott egy másik mélykúti, régi jó pedagógus kollégájának, aki akkor igazgatóhelyettesként egyengette a „frankelos” utakat. Mivel akkor éppen nem dolgozott az igazgatónő, a főigazgatónő pedig távolabb volt a mindennapoktól, István lett az első igazi vezetőm, mentorom, iránymutatóm, frankelos mérföldkövem. Talán mert apu bízott rá, jobban figyelt rám. (…) Számtalan esetben mondta el a véleményét; sosem határozta meg, mit tegyek, de nyilvánvalóvá tette a helyes, pedagógushoz méltó megoldáshoz vezető utat, és ha kellett, keményen kiállt a kezdő tanárnőért konfliktushelyzetben, amit én akkor még nem tudtam kezelni. Hihetetlen magabiztossággal és természetességgel irányította a tantestületet. (…) Egy szemvillanásából, huncut mosolyából tudtuk: igen, ezt most megcsináljuk, és nincs több kérdés – vagy éppen azt, hogy hagyjuk, mert „gazdálkodunk az energiákkal”.
Idővel helyet cseréltünk, én lettem a helyettes, és ő továbbra is önzetlenül segített: minden tudását, elvét, minden, a munkával kapcsolatos írott és íratlan szabályt átadott. (…) Nehezen viselte, ha valaki nem tudott vele azonos fordulatszámon gondolkodni. Szeretném azt hinni, hogy nekem néha sikerült a közelében mozognom, bár sebességét, gondolkodásának összetettségét, több lépéssel mindenki előtt járását megközelíteni sem lehet. Bármire képes lehetett volna ebben az életben, de ő a tanítást szerette; szívesen és nagyon jó érzékkel, humorral, egyéni, megismételhetetlen stílusban tette ezt.
(…) Az MNÁMK szellemiségének része az ő életműve, beépült mindannyiunkba, része a mindennapjainknak. Iránymutató mérföldkő, amely nem múlik generációk múltán sem, mert maradandó értékeket hagyott hátra. Kevesen mondhatják ezt el magukról. Ha ezt olvasná, alighanem furán nézne, mosolyogna – és tenné tovább a dolgát.
Dr. Mayer János (kolléga 1998-2001 között): Sári Istvánt elsőként ismertem meg MNÁMK-s új kollégáim közül. Ami legelőször eszembe jut róla, hogy – minden hibájával, gyarlóságával együtt is – szerethető ember volt, aki nagyon hitt abban, amit csinál, és becsülettel tette, amit tett. Meglehet, nem tőle származtak az oktatás és nevelés új útjait meghatározó koncepciók alapötletei, de arra kiválóan alkalmas volt, hogy hatékonyan és gyakorlatiasan végrehajtsa őket anélkül, hogy tündökölni akart volna a programok kétségtelen sikereiben.
Azt vallotta: ha az ember a munkáját a tanári pályán tisztességgel elvégzi, nagy baj nem érheti. (Bár hinni tudnám, hogy tényleg így van!) Noha szaktudásban igen magasra jutott, mégis megőrzött valamit az egyszerű falusi emberek „földközeli” gondolkodásmódjából és világlátásából, és ezzel sok nehéz helyzetet is meg tudott oldani. Élt-halt a német gimnáziumért, majd a belőle kinőtt intézményért, s bár a magyarországi német kultúrához származása okán nem kötődött, szívvel-lélekkel végezte a rá bízott, olykor erejét meg is haladó feladatokat! Láttam őt küszködni (önmagával is), lelkesedni, örülni és vöröslő fejjel bosszankodni; néha el kellett játszania a villámhárító, a hírvivő, máskor a „jó csendőr” szerepét is, ám egy-egy huncut félmosolya ilyenkor is jelezte: szigorát nem kell túl komolyan venni.
És persze a foci… Amikor én együtt játszottam vele, már nem lehetett éppen villámléptűnek nevezni, de ezt a hiányosságát fegyelemmel és technikával pótolta; ha pedig lövésre lendült a bal lába, akkor mindenki tudta: könnyen szakadhat a háló. Ám a legnagyobb vele kapcsolatos focis élményeket mégsem annyira a pályán, hanem az olykor késő estébe nyúló „3. félidők” során szereztem; egy-két pohár sör elfogyasztása után olyan epitethon ornansokkal díszített, remek megfigyelőkészségről tanúskodó jellemzéseket volt képes adni munkatársakról, városvezetőkről, ismerősökről, hogy ennek alapján nagyjából tudhattam, mire (ne) számítsak tőlük. (Csak azért nem idézem itt is őket, mert nem mindegyik állná ki a politikai korrektség próbáját.) Ilyenkor már nem főnök volt, hanem afféle „nagy testvér” vált belőle, s a beszélgetések egyfajta őszinte beavatási szertartássá nemesültek, amelyek során nagy leckét kaptunk szakmából és emberségből is. Nekem nagyon nehéz időszakom volt az MNÁMK kötelékében eltöltött utolsó tanévem, de hogy ezt egészségkárosodás nélkül végigcsináltam, és hosszabb távon megerősödve kerülhettem ki belőle, abban Sári Istvánnak óriási szerepe volt, amiért utólag nem lehetek elég hálás neki.
Nem hiszem, hogy valaha ezt szóvá tette volna, de valószínűleg több elismerést is megérdemelt volna annál, mint amennyit életében kapott. Persze a tanárt nem is a hivatalos kitüntetések, hanem a tanítványok tisztelete minősíti elsősorban – az pedig esetében sohasem volt kérdéses.
Bárdfalvy Dóra (tanítvány 2005-2009 között, jelenleg kutató doktorandusz Svédországban) Hogy ilyen messzire jutottam a szó szoros és átvitt értelmében is, azt egy tanáromnak köszönhetem, aki megszerettette velem a fizikát és a kémiát. Megmutatta, hogy mindkét tantárgy sokkal több néhány képlet bemagolásánál. Élveztem az óráit. Nemcsak akkor, amikor szerveskémia-órán kísérletezés közben az egész iskolában megszólalt a tűzjelző, hanem akkor is, amikor valami nehézségünk adódott. Egy eredménytelen kísérlet után például a tanár úr levonta a következtetést: „Valamelyik nem tudja a kémiát… vagy a fehérje, vagy a lúg!”
Sári István azon tanárok közé tartozott, akinél alig nyitottuk ki a tankönyvet, mert inkább mindent a maga sajátos stílusában magyarázott el: „Na, nézzük, mitől döglik a Chemotox!”. Az alapoknál kezdte: „SI, de nem az én monogramom!”. Amikor valamely fogalmat, törvényszerűséget kellett szemléltetnie, mindig a való életből merített példát. Egy átlagos számolási feladat például így kezdődött: „800 g, 70 °C-os vízbe beledobunk két kannibált…”. Valamikor magyarázat helyett inkább kérdezett, hogy mi gondolkodjunk („…borogassa már a fiókokat!”), és találjuk ki a megoldást: „Kapkodják a kezüket, mintha tüzes vasgolyó lenne benne!” Ahol csak tudtunk, kísérleteztünk. Mindent kipróbálhattunk, ami nem volt túl veszélyes, így egyszer ként is olvasztottunk. A kísérleteket természetesen előre is mindig megbeszéltük, hogy tudjuk, mire is számítsunk: „…ha melegíti, akkor összeesik… mármint nem maga, hanem a kén!” Meg utána is, hogy biztosan megértsük, hogy mit tapasztaltunk. (Már amikor.) Ha nem értettük, elhangzott: „Ne nézzenek ilyen fergetegesen rám, mert kiszaladok!”, de azután a tanár úr elmagyarázta még egyszer ugyanazt, más szemszögből is: „…föl is rajzolom, mert úgy néz rám, mint árvízkárosult a biztosítóra!”.
Szigorúsága és következetessége miatt sokan tartottak tőle, de nekem teljesen más tapasztalatom volt. Bármikor bármit kérdezhettem tőle; akár a tananyagról, akár a továbbtanulásról volt szó, végtelen türelemmel, mindig készségesen válaszolt. Házi feladatot is úgy adott fel, hogy nem az volt a legfontosabb, hogy mindent tökéletesen megoldjunk és kiszámoljunk, hanem hogy mindenki legalább próbálkozzon vele. Ha elakadtunk, az sem volt baj, órán együtt megbeszéltük. Sokszor hasznát vettem ennek a felfogásnak tudományos pályafutásom alatt is.
Először csak megpróbáltam észben tartani a Sári-féle poénokat, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez képtelenség. Így le „kellett” írnom őket, s a négy gimnáziumi év alatt sikerült összegyűjtenem Sári tanár úr örök érvényű, klasszikus szellemes mondásait. Így született meg a „Sári-összes”, amelyet ballagásom emlékeként adhattam át neki.
Olyan sok mindent szerettem volna még elmesélni neki arról, mi is lett egy egyszerű kisvárosi lányból. Tanár Úr! Remélem, hogy büszke lenne rám, és még utoljára annyit szeretnék mondani: köszönöm!
Szauter Terézia (tanítvány 1981-1985, kolléga 1989-2020 között): (…) Keresem a gondolatot, egy idézetet, amivel megidézhetlek, és valamiért mindig ugyanaz a szó jut eszembe: a végtelen. S mintha olvasnád a gondolatom, szinte látom, hogy cinkosan elmosolyodsz, és hallom, amint azt mondod: „Ééééérdekes! Én is ismerek egy idézetet a végtelenről. Albert Einstein mondta: A világon két dolog végtelen – a világegyetem és az emberi hülyeség. Bár az elsőben nem vagyok biztos.” Igen, ezt mondanád. De nem lenézően, csak csalódottan. Hiszen briliáns elmével, villámgyors, logikus gondolkodással áldott meg a sors. Ezzel néha nem volt könnyű élni, mikor egyáltalán nem értetted, hogy mit nem lehet ezen érteni. De pedagógusként újra és újra nekifutottál, és még egyszer elmagyaráztad. Hidd el, nem volt hiába: a végtelen lehetőségek kapuját nyitottad ki sok-sok diák előtt. (…)
Tanítványok több generációja próbálta meg lejegyezni különböző kockás füzetekbe az aranyköpéseidet, de ezek az irkák rendre eltűntek. Míg aztán valahol egy lány nyomtatott kiskönyvben adta ki 4 éves jegyzetelésének eredményét, a „Sári-összest”. (…) Igen, a humorod az élet sója, a közösségek kovásza volt! És te igazi közösségi ember voltál. Összekovácsoltad osztályfőnökként az osztályközösségeket, vezetőként a tantestületet; az ünnepeken és a hétköznapokban is meghatározó szerepet játszottál.
És akkor nem beszéltünk még a tanári fociról, a legendás 3. félidőkről a Fehér Hajóban, aztán mikor a fehér vitorla eltűnt az idő ködében, akkor folytatódott a meccs a sportcsarnokban. Mert kell egy csapat… Egy közös cél felé tartó, jó csapat. S hogy a szemünk előtt felnövő MNÁMK tanári és diák közössége összetartó, jó csapat lett, neked is köszönhető. (…)
Vezetőként (…) nevelted a kollégák és vezetőtársak új és új generációit. Amikor mi még csak néztünk, és azt se tudtuk, merre menjünk tovább, te már több ösvényt bejártál a paragrafusok erdejében, leültél egy fa alá, almát ettél, és megvártad, hogy utolérjünk gondolatban. Aztán amikor körülményeskedtünk, és „belekeveredtünk, mint majom a házicérnába”, te csak elmosolyodtál, sóhajtottál, és újra elmondtad: két pont között a legrövidebb út még mindig az egyenes.
Nem szeretted a félbehagyott feladatokat, a megválaszolatlan kérdéseket. Léted, ha végleg lemerült, ígérjük, nem fog beleveszni a Léthébe, a feledés vizébe – szívünkben és elménkben visszük magunkkal, amit tőled láttunk és tanultunk: a tiszta, logikus gondolkodást; a tudás szeretetét; a nyílt, egyenes beszéd, az emberi tartás fontosságát; a család szeretetét; a barátság összetartó erejét – átvesszük hát, és visszük, magasra tartva, a Szerelmet a túlsó partra. (…) S ahogy a párhuzamosan futó egyenesek a horizonton mégis összetalálkoznak, vigasztalódjunk most a gondolattal: a végtelenben semmi sem lehetetlen! (részletek a 2020. február 10-i gyászszertartáson elhangzott beszédből)
