Trianon és következményei napjainkban is sokszor éreztetik hatásukat, és sokan személyes élményekkel is rendelkeznek a nemzeti összetartozás megnyilvánulásairól. E lapszámunkban a felvidéki felmenőkkel is rendelkező Péter Árpád, a délvidéki népzenész Juhász Gábor, a kettészakított Komáromban felnövő Ölveczky Tamás és a Kárpát-medence közös népzenei kincsét ápoló Fajkusz Attila vallomását olvashatják mindezekről. Ezek közül itt Juhász Gábor írása kap helyet, de lapunkban valamennyit megtalálják. (A képet az erdélyi születésű Sipos Loránd készítette.)
Nem szabad félni
Juhász Gábor
Most, hogy közeleg a magyarság számára tragikus következményekkel járó trianoni békediktátum századik évfordulója, gyakran számot vetek magamban, hogy ez az esemény mennyire határozta meg az életemet. Azt kell mondanom, hogy rengeteg szempontból és nagyon.
Szabadkán születtem, és közel negyven éve itt élek. Kevesebb, mint tíz kilométerre lakom a mai szerb-magyar határtól, a száz évvel ezelőtt történt igazságtalan osztozkodás következményeként annak szerb oldalán. Családunkban mindig téma volt a trianoni szerződés. Kiskoromban Pásztor nagyapám azt mesélte, hogy egy távoli rokonunk részt is vett az akkori tárgyalásokon, és részletesen taglalta az igazságtalanságokat, amelyek akkor a magyarságot érték. Például hogy hogyan csapták be a szerbek az egész világot, és milyen hazugsággal érték el, hogy a határt itt, Szabadka fölött húzzák meg, ne pedig a sokkal délebbre fekvő Ferenc-csatorna vonalában.
Édesanyám családjában hatalmas törést okozott Magyarország megcsonkítása. Anyai dédapámék hárman voltak testvérek. Jelentős birtokkal, szántóföldekkel rendelkeztek az 1920-ban kirajzolt határ mindkét oldalán. Dédapámnak – szinte gyerekként – adták az ide eső részeket, a testvérei viszont Magyarországon maradtak. Ezért van rengeteg rokonunk most is Mélykúton, Bácsalmáson, de akár Baján is. Gyerekkoromban gyakran utaztunk édesapám családjához a bánáti Tordára. Sosem hagytuk ki, amikor Óbecséhez értünk, hogy megemlítsük: ha igazság van, akkor itt kellene átlépnünk a határt. (Hangsúlyozom, hogy ez még az 1980-as évek békebeli Jugoszláviájában volt.) Bennünket akkor is magyarnak neveltek.
Aztán jött a kilencvenes évek nemzeti fellángolásokkal, összetűzésekkel és háborúkkal átszőtt időszaka. Gyakran értek bennünket atrocitások, támadások is magyarságunk miatt. Én akkor is tisztában voltam vele, hogy saját földemen vagyok, apám akkor is azt mondta nekem, hogy nem szabad félni senkitől. Ezt most én ismételgetem a kétéves kisfiamnak. Az iskolai tantervben egészen másképp szerepelt az első világháború utáni átrendeződés, mint ahogy én azt otthon, családi körben hallottam. Igyekeztem minél többet olvasni, tanulni ezekről az eseményekről, és tanáraim is gyakran hozzátették, hogy az, ami a könyvekben van, nem egészen úgy történt.
Amikor népzenével kezdem el foglalkozni, még jobban foglalkoztatott, hogy hol élnek még magyarok a mai Magyarország határain kívül. Meg szerettem volna ismerni az ő hagyományaikat, életvitelüket, zenéjüket, táncukat is. Szerencsére a szabadkai Népkör akkori művészeti vezetőjének, Dr. Szöllősy Vágó Lászlónak köszönhetően már az első években sokat utaztunk. Többször is részt vehettünk Budapesten a Régiók Találkozóján, ahol nagyon sok külhoni magyar barátot, zenészt, táncost, hagyományőrzőt is ismerhettünk meg. Kolozsvárra is eljutottunk a Milleniumi Sokadalomra, és nem mulasztottunk el felkeresni néhány mezőségi és kalotaszegi falut sem a legendás néprajzkutató Kallós Zoltán útmutatása szerint. Ez még jobban megerősített benne, hogy a magyarság egy és oszthatatlan, kultúránk pedig olyan gazdag és színes, hogy büszkén, emelt fővel hirdetnünk kell ezt az egész világon.
A Juhász zenekar immár húsz éves tevékenysége is ebben a szellemben zajlik. A cél saját zenei örökségünk elsajátítása és népszerűsítése, a Kárpát-medence kulturális értékeinek megismerése és átadása, a lehető legnagyobb közönségnek. Azt gondolom, hogy a rengeteg koncert, a hét kiadott lemez, a nagyszámú néptánc- és színházi előadásban való közreműködés ennek a küldetésnek a sikeres kiteljesedése. Számunkra az elmúlt időszakban szinte nem is léteztek a trianoni határok, hiszen a zenekar három tagja Magyarországon, kettő pedig Szerbiában él. Románia mai területén, Arad és Temes megyében Kulturális Szórvány Karavánban vettünk részt szinte heti rendszerességgel, de Erdélyben is gyakori vendégek voltunk, illetve Felvidékre és Kárpátaljára is meghívtak bennünket koncertezni vagy táncházakat tartani.
A 2020-as év is ebben a ritmusban indult számunkra. Vajdasági Népzenészek Találkozója, gyerekkoncertek, farsangi mulatságok, színházi és néptáncos előadások. Már készültünk a március 15-i ünnepségek sorozatára és lélekben a trianoni békediktátumra való megemlékezésekre a Nemzeti Összetartozás Éve jegyében. A Magyarország Szabadkai Főkonzulátusának március 13-ára tervezett ünnepi fogadásával kezdődött az események lemondása a koronavírus világjárvány miatt. Azóta egy muzsikálásunk sem volt.
Azt gondolom, hogy a száz évvel ezelőtti eseményekre emelt fővel, értékeink, hagyományaink, zenénk, táncunk éltetésével kell emlékeznünk. A magyarság, ha több országban is, de megmaradt, alkotott és gyarapított. Az elmúlt évek nemzetpolitikájának köszönhetően pedig még jobban megerősödött a külhoni magyarokban az egy nemzethez való tartozás érzése. Véleményem szerint jó úton halad a határmódosítás nélküli nemzetegyesítés ügye.
