E lapszámunkban mutatkozik be verseivel Balazsits István, aki nem véletlenül nevezi magát haiku kertésznek (is), hiszen szakmája szerint agrármérnök, viszont e japán eredetű műfaj mellett kötelezte el magát.
Semmi több talán
az egész univerzum
egyetlen virág.
Csendes estéken
a kertben mellém ülnek
a tulipánok.
Azúrkék égen
vattacukor felhőket
harapdál a szél.
Úgy érzem magam,
mint piros pipacsok közt
lila mákvirág.
Ordítanék, de
nem fér bele a rólam
alkotott képbe.
Egy száraz kórót
vizsgálgatok. Őrültség,
de szépnek látom.
Érintés nélkül
halálra van ítélve
test, és lélek is.
Kerti padomra
ült a nyugalom, én is
mellé szegődtem.
Kifeszített íj
vagy, amelyről gyermeked
messze repülhet.
Én voltam süket,
és azt hittem, a világ
néma köröttem.
Az vagyok, amit
Isten gondol, a többi
csak illúzió.
Ha virágról írsz,
magadnak is azzá kell
válnod előtte.
Fésülgettem egy
kócos gondolatot, de
feszt göndörödik.
A pillanatok
gyöngyszemeit fűzöm az
idő láncára.
Pipacsszirmokból
képzelek bohóc-orrot
viráglelkemnek.
Vonatablakon
két esőkoppanás közt
maszatol a csend.
Egyre többet ér
egy boldog gyermekkori
emléktöredék.
Úgy maradnék még,
vihar előtt a szépség
bennem hullámzik.
Egy nyíló virág
a mérhetetlen szépség
mértékegysége.
Eső is vagyok,
virág is vagyok, ilyen
a kertész lelke.
