Színjátékos fesztiválon ért el sikereket a bajai Rábl Színpad és Zenei Közösség. A Vasváron, 2020 októberében megrendezett Nemzetközi színjátszó fesztiválon Országos Arany Minősítést kapott a társulat a Rém hangosan és irtó közel című kamaradrámájával. Emellett sikerült elhozniuk a Fesztivál Díjat (a legjobb darab, a legjobb rendezés, a legjobb színpadkép), a Vándor Díjat, a legjobb női főszereplőnek járó díjat és egy különdíjat is. A nagy élmény és siker mellett további fontos impulzusokat kaptak a találkozótól, amelyet akár felavatásnak is tekinthetnek. A sikerekben és élményekben gazdag hétvégére, de kicsit a társulat idei évére is a csapat vezetője tekint vissza.
Dely Géza
Ahhoz, hogy megértsük a felvezető utolsó előtti mondatát, vissza kell kanyarodni kicsit a múltba. A Rábl Színpad immár 17 éve található meg Baja kulturális palettáján. Ez idő alatt 55 egész estés bemutatót láthatott tőlünk a közönség. Mindez mégsem mond sokat, sőt, sokak máig visszakérdeznek, ha a nevünket hallják, hogy milyen társulat? Nem ismernek bennünket. Úgy érezzük, nem ismernek el bennünket. Mindkét megfogalmazás igaz lehet. Tudjuk ezt, számolunk vele (ha lehet így mondani, bekalkuláltuk), bár a magunk keretein belül küzdünk ellene. Azért mondom, hogy számoltunk ezzel, mert rétegszínháznak tartjuk magunkat, amely lelkileg nehezebb témákra fektet nagyobb hangsúlyt. Nem csupán szórakoztatni kívánunk. Nem az a célunk, hogy egy-két órára kiragadjuk a nézőt a napi valóság terhe alól, és valami kellemes illúzióban elringassuk. Valóságos problémákat szeretnénk megragadni, és komoly mesékben átfogalmazni azokat a nézők számára. Mintegy lelki utazásokra hívjuk őket: szembesülésekre, lelki alámerülésekre. Ez az irány sokaknak nincs ínyére: ők feloldódni szeretnének, nem pedig alámerülni. Ezt tiszteletben kell tartanunk.
Másrészt joggal lehetünk büszkék magunkra, hiszen mi saját adaptációkat mutatunk be, sőt, olyan darabokat választunk, amelyek nem közismertek. Kevesen mondhatják el magukról, hogy nem másolnak, „utángyártanak”. Márpedig egy ismeretlen előadásnak kevesebb nézője is lesz, hiszen sokan csak akkor és csak olyan darabra mennek színházba (is), amelyek már beváltak, bizonyítottak, sikeresek és könnyedek, szórakoztatóak is egyben. Ha valaki minket választ, egyben biztos lehet: a legtöbbször olyat láthat a színpadon, amit eddig még soha, sehol az országban nem láthatott.
Alternatív színház vagyunk abban a tekintetben is, hogy sokszor nem hagyományos színpadon dolgozunk, tele vagyunk kamara-előadásokkal, élőzenével koncertezünk stb. Szóval, mondjuk ki nyugodtan, tudatosan a nehezebb utat választottuk, amelyet nem lehet tömeges közönségsikerrel, jegybevételekkel, show-hangulattal igazolni. De akkor, mi vagy ki igazolhatja utunk és munkánk minőségét? Valljuk be, ebben a kisvárosban kevesen és nehezen. Nincsen állandó és profi színházunk, sem hozzá végzett színészeink, rendezőink, szakembereink. Amatőrként próbáljuk mindannyian a magunk útját járni. Az, hogy itt ki mit mond a másikról, melyik nézőnek mi való az ízlésére, de inkább igényére, keveset árul el arról, hogy mi lehet egy bemutató reális szakmai értéke.
Mi sem vagyunk végzett szakemberek. Magunktól tanultunk, próbáltunk egyre jobban csinálni valamit, amit szeretünk, és csak remélhetjük, hogy nem tévedtünk el az úton. Emiatt éreztük azt, hogy a nyolctagú, magas szakmaiságot képviselő, tőlünk teljesen független zsűri ilyen mértékű pozitív elismerése felavatás volt számunkra. Amatőr színházunk képletesen megkapta a „jó minőségű” védjegyet! Ebben sok minden benne van. Egyrészt, hogy önmagában az alacsonyabb nézőszám vagy a mérsékelt bevétel nem jelent feltétlenül gyengébb minőséget. Hogy mindegy az, hogy hanyadikként, kik, hol és hogyan jegyeznek ma itt Baján bennünket, valami olyan értéket teremtünk, amit egy független szakmai zsűri országos terjesztésre javasol, mintának állít más társulatok elé. Hogy jó úton járunk, nem kell megkérdőjeleznünk önmagunkat. Amikor egy neves színház igazgatója azt mondja, hogy „földig hajol az általunk bemutatott produkció előtt”, akkor azt hiszem, jó értelemben helyre billenhet a társaság egója, önbecsülése. És ez nem valaki ellen, hanem mellettünk, csak rólunk szól… hogy valamire büszkék lehetünk. Ezt hoztuk mi el Vasvárról. (Zsűritagok: Dr. Szűcs Katalin Ágnes – színházi szakértő, a színháztudomány doktora, a Criticai Lapok című színházi, művészetkritikai folyóirat főszerkesztője; Turbuly Lilla – költő, esztéta, kritikus, a Színházi Kritikusok Céhének elnöke; Pataki András – a Soproni Színház igazgatója, Jászai Mari-díjas rendező, dramaturg, kulturális menedzser, díszlet- és jelmeztervező; Regős János – a Magyar Szín-játékos Szövetség elnöke, színész, rendező, a Szkéné Színház igazgatója; Nagy Gábor – a Celldömölki Soltis Lajos Színház igazgatója, színész, rendező, Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetéssel; Pápai László – rendező, tanár; Lázár Péter – előadóművész, színész-drámatanár; Fülöp Géza – néző, kultúrdiplomata (Varsó))
A Nemzetközi Színjátszó Fesztivált 19. alkalommal rendezték meg a Szombathely közelében található négyezer fős kistelepülésen, Vasváron, a Nagy Gáspár Művelődési Központban. A fesztivál célja találkozási és megmérettetési lehetőséget biztosítani a hazai és a határon túli magyar, amatőr színjátszók számára. Ki kell emelni, hogy a zsűri nem csak szakértő volt, de roppant korrekt, motiváló, pozitívumokat kiemelő, elismerő, ugyanakkor a javítani valókat sem elhallgató. Ez igazi kincs volt a jelenlévő társulatok számára.
A darab, amelyet vittünk, a Jonathan Safran Foer írása nyomán készült Rém hangosan és irtó közel című kamaradráma volt, melyet 2018-ban mutattunk be Baján. A történet egy aspergeres kiskamaszról szól, aki a New York-i ikertornyok ellen elkövetett merényletben vesztette el édesanyját. Az utána maradt titokzatos kulcshoz keresi a zárat, remélve, hogy a nyomozás és annak eredménye majd segít feldolgozni a gyászát. Közben a szintén saját veszteségébe elvesző apjával, addig sosem látott nagyapjával, és egy idegennel is megküzdi a maga kapcsolatát. Keresés személyiségfejlődés, gyászmunka, kilépés a komfortzónából, bátorság, nyitás a világra, veszteségfeldolgozás is egyben. Az út a fontos, a megküzdött helyzetek, a belső érési folyamat.
Tulajdonképpen mindannyiunknak, még a társulatunknak is ez az egyetlen igazi értéke, belső lényege. Az elmúlt 17 évben megtett úton jelenleg nincs happy end, egy lépés van előre, amivel kicsit több erő van a tovább éléshez.
Főszereplőnk, Szemesi Csenge is érezhette ezt: „Mivel még nem voltam ilyen vagy ehhez hasonló fesztiválon, nem tudtam mire számítsak, de szörnyen izgatott voltam, és kíváncsian vártam, hogyan fog zajlani. Amikor megérkeztünk, és megláttam a színpadot, nézőteret, nagyon jó érzés fogott el, hogy mi ebben a térben játszhatunk. Sokban megerősített az a visszajelzés, amelyet független szakemberektől kaptunk, az eredményről/díjakról nem is beszélve. Fantasztikus érzés, amikor az embert elismerik abban, amit szeretettel csinál, és még nagyobb lendületet ad a továbbiakra nézve. Röviden: hálás vagyok, hogy ezt a fesztivált így élhettük meg!”
Csenge igazi felfedezés volt nekem, a rendezőnek, társulatvezetőnek. Korábban más csapatoknál is kipróbálta magát, de saját bevallása szerint egyikben sem talált otthonra. Emlékszem, amikor 14 évesen, ismeretlenül bekopogott hozzám az irodába, bemutatkozott, és közölte, hogy hozzánk szeretne tartozni. Hamar kiderült, hogy nemcsak tehetséges, hanem együttműködő, motivált, alázatos; ugyanakkor kreatív, bátran képviseli magát és önálló munkára kész! Ha lehet ezt mondani, ideális csapattag. Őt nem kell vigasztalgatni, nem kell a sarkában járni, hogy készüljön, nem kell a szájába rágni, mit csináljon, az instrukciókat befogadja, beépíti, jegyzi. Mindig megbízható, munkájára igényes színjátszó. Ugyanakkor nem beképzelt, társai felé nyitott, jó kapcsolatokat ápol, segítőkész. És talán ami ezeken kívül hozzásegítette abban, hogy a fesztiválon a legjobb női főszereplő legyen, az a teherbírása. Emlékszem, az egyik próbán – amelyen csak az ő szerepét próbáltuk, így számára nem volt szünet – vagy tizedszer vettünk végig egy lelkileg is nehéz jelenetet, de sosem voltam vele elégedett. A sokadik után sírva fakadt, kért pár perc szünetet, kifújta az orrát, majd szólt, hogy folytathatjuk. Csak ilyen emberrel lehet végigvinni ebben a minőségben egy olyan darabot, amelyben a főszereplő 85 percen keresztül egyetlen pillanatra sem jön le a színpadról; folyton váltakozó, végletes érzelmeket kell bemutatnia két méterre a nézőktől, úgy, hogy a szövegkönyv kilencven százaléka az ő szövege, amelyben nem ritkák a teljes oldalas monológok sem.
Nem tudom, hogy hogyan volt rá képes 14 évesen, és azt sem, hogy honnan mertem azt gondolni, hogy képes lesz rá. De nyertünk! Sikerült összerakni. Sokat próbáltunk, a darab lelki mélysége miatt sokat is „lelkiztünk”, és végül – bár az eredeti szereposztás nem ez volt – még játszottunk is együtt a Rém hangosan-ban! Ezúton is gratulálok neki!
„Lori olyan nekem mintha millió emberből lenne összerakva, ami azt jelenti, hogy egy kicsit én is benne vagyok, és egy kicsit Lori is bennem van. Ez a szerep hihetetlenül közel áll a szívemhez, sokszor a legkülönbözőbb élethelyzetekben is eszembe jut a valódi életemben. Minden alkalommal szívesen játszom, mert hihetetlen energiával tölt fel, és a szereplés közben egy kicsit a saját dühömet, szomorúságomat és örömömet is ki tudom adni.” – mondja szerepéről Csenge.
Ez a darab sajnos más szempontból nem hálás választás. Annyira egyetlen emberre épül a történet és a szövegkönyv, hogy a főszereplő mellett játszó három szereplő a szerep nagysága szempontjából elmarad mellette. Nem úgy emberi nagyság szempontjából! A nagyapát játszó Ghanim Tamás Lutfi önmagához képest kb. húsz évet öregedett egyetlen sminkeszköz nélkül, hitelesen, érzékenyen. Ráadásul, mivel a karaktere néma, igazi kihívás volt a félénk, visszahúzódó, ugyanakkor humoros, bölcs karakterszemélyiséget bemutatni. Ennek sikerességét a zsűri több tagja is kiemelte a fesztiválon. „Várakozással indultam Vasvárra, mert nekem is ez volt az első fesztiválom. Az előadás szerintem nagyon jól sikerült, de a szakértő zsűrinek a javítanivalókra vonatkozó észrevételei is teljesen helytállóak voltak. Mindig lehet jobban csinálni, és ebben nagy segítség a véleményük. De az építő kritikák mellett nagyon jólesett a sok-sok dicsérő szó és elismerés is. Nem beszélve a díjakról! Maga a fesztivál jól szervezett volt, a víruskörülmények ellenére is megérte elmenni, látni másokat kik, hogyan, mit csinálnak az általam is nagyon szeretett színházi műfajban. Ha lesz még ilyen alkalom, akkor szívesen állok elébe!” – vallja Lutfi.
Tóth Tünde, aki az „idegent” alakította a darabban, azzal a kihívással szembesült, hogy egyszerű, hétköznapi embert kell játszania. Aki nem jártas a színpad világában, azt hihetné, hogy ez a legegyszerűbb, hiszen „nem kell csinálni semmit”. Végül is tényleg nem, csak abszolút hitelesen kell önmagából megformálnia valaki mást úgy, hogy nem használhatja a túlzások, karikírozások, felvett stílusjegyek eszközeit. „Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen élményben lesz részem. Nem jártam még fesztiválon, így nem tudtam, mire számítsak, amikor elindultunk. Izgatott voltam, viszont egyáltalán nem féltem, mert olyan emberek vettek körül, akik egytől-egyik nagyon fontos szerepet töltenek be az életemben. Nekem mindig egyfajta megnyugvás, hogy velem van ez a kis ráblos csapat. Tudom, hogy teljes mértékben bízhatok bennük, hogy vigyázunk egymásra a színpadon és azon kívül is, és hogy van egy közös »ügyünk«, amely mindannyiunknak egyformán fontos. A színház és benne a mi sajátos kis színházunk szeretete hajt minket előre. Nekem a legemlékezetesebb pillanat talán az lesz, amikor Csenge este leült ukulelézni. Nem ment még valami jól, még csak most tanulja, mégis nagyon szép volt, szerethető. Meghitt és bensőséges pillanat volt. Szeretem ezeket a pillanatokat. Hálás vagyok azért is, ahogy fogadtak minket a fesztiválon. A szakmai zsűri emberségét pedig sosem fogom elfelejteni. A díjakon és a jó értelemben vett megdöbbenésükön túl ez esett a legjobban: a segítő szándék, a belőlük áradó alázat és elfogadás. Összességében hálás vagyok, hogy ott lehettem és ilyen emberek közt lehettem. Elmondhatatlanul nagy élmény volt.” – nyilatkozta Tünde.
Mindkét másodszereplőm a legméltóbb módon, alázattal és odaadással vett részt a darabban, vagy mondhatjuk úgy is, szolgálta a darabot. Ezeknek az embereknek vagyok a leghálásabb. Mert ők sokat áldoznak és adnak kevésért cserébe.
És hát a negyedik szereplő én magam, a rendező voltam. Nem így kezdtük. Eszembe sem jutott. Engem a darab ragadott meg, és már jóval a munka megkezdése előtt meg akartam csinálni, de nem volt hozzá főszereplőm. Aztán nagyszerű érzés volt végigélni a színpadra állítás folyamatát. Azt mondtam akkor, a maga a bemutató sosem történik meg, már akkor is megérte. Most, hogy két év elteltével újra ezzel dolgoztunk, azt hiszem, így tudtam újra és más szinten kapcsolódni a munkához, hogy szerepet is vállaltam benne. A rendezési munka tulajdonképpen már készen volt, így nem kellett meghasonulnom ahhoz, hogy kívülről vagy belülről lássam a folyamatot. Az apaszerep pedig mostanra, a magánéletemben megélt tapasztalataim miatt érett meg bennem. Nem bántam meg a döntést, jó érzés volt benne is lenni.
Ez a fesztivál tehát kis csapatunk (játszók és technikusok közössége) számára igazi közösségi élményt és szakmai elismerést adott, az egész társulat számára pedig egyfajta felnőtté avatást. Azért is fogalmazok így, mert őszintén hiszem, hogy ez az elismerés nem csak ennek a hét (az eredeti felállással együtt összesen kilenc) embernek az érdeme, hanem az elmúlt 17 év összes darabjában szereplőké is. Több száz emberről van itt szó. Azért fontos ez, mert amatőrök vagyunk. Ez azt jelenti, hogy egyikünk sem valami vitathatatlan tudás birtokában van vagy volt jelen a társulatban. Én magam is a saját hibáimból okultam, és a szereplőim tehetsége által lettem több. Ha ezt a gondolatot erre a darabra vetítem, akkor azt lehet mondani, hogy Csenge főszereplői elismerésében valahol benne van minden eddigi főszereplőm érdeme, hiszen általuk én is hozzáértőbb lettem, s ennek révén most segíteni tudtam Csengét. Ugyanakkor az én, a legjobb rendezőnek szóló elismerésemben benne van Csenge tehetsége is, hiszen az ő tudása, érzéke is épít engem. Egyszerűbben fogalmazva: mindannyian egymástól is tanulunk!
Természetesen továbbra is úton vagyunk. A vírushelyzet ugyan jelentősen átírta a 2020-as terveinket, de továbbra is tervezünk. Van pótolni való előadásunk, amelyeket nem tudtunk megtartani (Muzsikus 4, Bambi), emellett már elkezdtük a munkát a középiskolások darabjával, és a bajai, tavaszra szánt bemutatók mellett több országos fesztiválra is szeretnénk eljutni. Ennek oka nem feltétlen a mostani ARANY minősítés! (Arany minősítés: a produkciót a Magyar Színjátékos Szövetség minősítő zsűrije „valódi színházi élményt nyújtónak, más együttesek számára mintául szolgálónak találta, széles körű (országos) forgalmazását támogatja, az együttes országos (pályázati alapok) kiemelt támogatását javasolja”. A produkció az országos fesztiválokon előminősítés nélkül részt vehet.) Olyan hasznos és pozitív élményt kaptunk ettől a fesztiváltól, amilyenbeb máskor is szeretnénk részesülni, szeretnénk más darabjainkat is megmérettetni, és más, hasonló cipőben járó társulatok munkáiból is tanulni. Az már biztos, hogy részt fogunk venni a Progress Sopronon (a hazai amatőr és alternatív színjátszók legrangosabb nemzetközi fesztiválja); a Soltis Lajos Fesztiválon, Celldömölkön és várhatóan újra a Vasvári Nemzetközi Színjátszó Fesztiválon is. De az is elképzelhető, hogy ezek mellett nevezünk további fesztiválokra is. Kérdés, hogy vírushelyzet okozta szigorítások mennyi munkát engednek meg… Mert ötlet és szándék van bőven!
