2020. december

Egy elmaradt tűzoltósági fejlesztés

Sarlós István

Az országot 1909-ben, majd 1910-ben több komolyabb, egyes országrészeket, vármegyéket érintő természeti csapás is sújtotta. 1910 elején viszonylag korán és gyorsan kitavaszodott, a tavaszi esők a Temes és a Béga vízgyűjtő területén árvizeket okoztak, Krassó-Szörény vármegye több települését is elöntötte a víz. A Temes és a Béga kiszámíthatatlan vízjárása a 18-19. század folyamán is súlyos problémákat okozott az árvizek elleni védekezésben, és ezt a 19. század végén, 20. század elején végrehajtott folyószabályozási munkálatok, helyi mocsárlecsapolások és csatornázások sem oldották meg. A vármegye katasztrófa sújtotta településeinek támogatására országos programot hirdetett a belügyminisztérium, amelyhez Baja város is csatlakozott. Az 1910-es súlyos árvizeket 1909-ben nagyon aszályos és meleg év előzte meg, több városban nagyobb tűzesetek voltak, amelyeket a helyi – többségében önkéntes – tűzoltóság csak nehézségek árán tudott megfékezni. A dualizmus időszakában a tűzoltóság – sok minden máshoz hasonlóan – törvényhatósági szabályozás alá tartozott, de a hivatásos és az önkéntes tűzoltóság, a helyi tűzoltóegyletek számára a belügyminisztérium egységes szabályozási rendszert adott ki. A belügyminisztérium a felhasznált eszközök és felszerelések területén az észszerű egységesítésre és szabványosításra törekedett. Időről időre minden törvényhatóság megkapta a minisztérium által támogatott tűzoltási eszközöket gyártó magyar cég megkeresését, amelyben az új termékeiket ajánlották a vezetők figyelmébe. Az 1909-es év tanulságaiból levont következtetések alapján 1910. január 30-án már megérkezett Bajára a Köhler István Fecskendő-, Szivattyú- és Tűzoltófelszerelések Gyára hivatalos megkeresése, amelyben az 1910-es „termékpalettájukat” mutatták be.

„2.792/1910.

Az ez idén is országszerte dúlt nagy tűzvészek, – melyek úgy egyesek, mint egész községek alig pótolható mérhetetlen károsodását okozták, – azon elhatározásra késztettek, hogy úgy városoknak és községeknek, valamint tűzoltóságoknak, az évente milliókat emésztő tűzvészeknek meggátlására szolgáló tűzoltószerek és eszközök beszerzését tőlem telhetőleg megkönnyítsem!

Ennélfogva mindenféle tűzoltóeszközt és felszerelést, tűzifecskendőt, vízszállítót, lajtot, (mely esetleg öntözőkészülékkel is ellátható), szívó- és nyomótömlőt, csáklyát, vedret, fáklyát, létrát, tűzoltó egyéni felszerelést és ruházatot, lajttöltésre szolgáló kútszivattyút, mentőeszközöket stb. stb., szóval mindennemű tűzoltó-, mentő- és egyéb köztisztasági-szert legnagyobb készséggel szállítok oly módon, hogy a vételár minden árfelemelés nélkül, akár 10 évig terjedhető csekély évi részletekben fizethető, még úgy is, hogy az első részlet csak az 1911. évben válik esedékessé.

Tűzifecskendők és egyéb szereknek javítási és átalakítási költségei szintén úgy fizethetők.

Meggyőződésem, hogy – a szükséglet, sőt előírásos tűzoltószerek és eszközök mielőbbi beszerzését – az általam ilyetén nyújtott igen kedvező fizetési feltételek mellett, még a legmostohább anyagi viszonyokkal küzdő városnak, községnek, vagy tűzoltóságnak is lehetővé tettem, mégpedig minden anyagi nehézség elkerülésével, amennyiben így a vételár alig észrevehető csekély évi részletekben törleszthető. Amellett a tűzoltószerek és eszközök ily módon való beszerzése kiszámíthatatlan közérdekű előnyt biztosít, – mert máris rendelkezésükre áll – s szükség esetén kiszámíthatatlan szolgálatokat tehet nagy tűzveszedelmek elhárítása által.

Szívesen szolgálok árjegyzékkel, árajánlattal, többszörösen kitüntetett, általánosan bevált és közkedveltségnek örvendő legjobbnak elismert tűzoltószer és szivattyúgyártmányaimról.

Midőn régi jó hírnevű czégemhez méltó jutányos árak és öt évi jótállás mellett kifogástalan kiszolgálásról előre is biztosítom, maradtam magamat a legjobban ajánlva, nagyrabecsült felhívását, illetve megtisztelő rendelését remélve teljes tisztelettel:

Köhler István,
Tűzoltószer-, szivattyú- és gépgyáros.”

A februárban Bajára érkezett árajánlatra csak szeptember végén válaszolt a városi tanács nevében Weisz Nándor tanácsnok, a pénzügyi bizottság előadója, és megköszönte mind a fővárosi tanácsnak, mind Köhler Istvánnak a kedvező árajánlatot. A magyarországi városok szövetségének éves közgyűlésén, augusztus végén az aszályos év és az ebből következő nagyobb városi tűzesetek elsődleges témát jelentettek, a városi tűzoltóság fejlesztésével kapcsolatban élénk levelezés zajlott a törvényhatóságok között. Kiemelték, hogy a tűzoltókocsikat minimális átszereléssel locsolókocsiként is alkalmazhatják a poros városi utcák tisztítására, ami közegészségügyi szempontból sem elhanyagolható kérdés. Az árajánlatból különösen a benzines, lóvontatású fecskendő keltette fel a figyelmet, bár kétségtelenül ez volt mind közül a legdrágább. Az új tűzoltó-felszerelések beszerzését a pénzügyi bizottság a város rossz anyagi helyzetére hivatkozva 1910 decemberében levette a napirendről, és egy későbbi, pénzügyi szempontból jobb év feladatának jelölte meg; az árajánlat és a hozzá kapcsolódó iratanyag a levéltárba került.

 

Két nemzet, két történet, két étel – kulturális és gasztronómiai találkozások a konyhában

Szünder Dezső

Minden nemzetnek egyedi, mással össze nem hasonlítható gasztronómiája van, ezért azonosnak hitt receptek módosulnak, olykor határokon átnyúlnak, keverednek is. Sokszor csak kicsivel, egyetlen hozzávaló vagy az elkészítés módja alapján, így számtalan alkalommal szinte a megszólalásig hasonlító fogások több, eltérő néven jönnek létre.

I. Magyarország – Alighanem jó néhány sort megtöltene a hazánkban készített ételek neveinek felsorolása. Számomra mindegyikük kincs et ér, bármelyiket bármikor örömmel készítem el újra és újra. Vannak persze köztük is népszerűbbek és természetesen olyanok is, melyeket mindenki másképp készít, „ahány ház ahány szokás” alapján.
A levesek különös helyet foglalnak el a világ gasztronómiájában. Magyarország azon kevés ország közé tartozik, ahol a főétkezés első fogásaként tekintenek rájuk. Rengeteg levesfajtát tudunk felsorolni, s a bableves szó hallatán is tucatnyi variációt jut eszünkbe.

A Jókai-bableves – talán nem árulok el újdonságot – az író Jókai Mór nevéhez fűződik. Írónk szívesen fogyasztott reggelire paprikás szalonnát, egy idő után azonban kedvenc eledele (ugyancsak reggelire) a disznókörmös bableves lett. Jókai meghalt, az évek múlásával már aligha ismerne rá sok helyen az általa oly nagyra tartott, szeretett levesre. Talán nem nagy baj ez, az időkkel az ételkészítés technikái is változtak, hogy az alapanyagok minőségéről ne is beszéljünk. Meggyőződésem azonban, hogy iránymutatásra mindenkinek szüksége van, ezért aztán nem árt tisztában lenni azzal, hogy milyen is volt az eredeti verzió, amelynek elfogyasztása után írónk minden alkalommal egy pohárka ásványvízzel kevert vörösbort ivott.

Amikor Jókai Balatonfüreden tartózkodott, a magyar gasztronómiát éppen csak elkezdte forradalmasítani a zsírban enyhén megpirított hagyma és pirospaprika. Ebben az időszakban találkozott hát első alkalommal az általa oly nagyon szeretett levessel, melyről utána már nem is nagyon akart lemondani. Az akkori leves nem tartalmazott csülköt, csipetkét, sőt még tejfölt sem, csupán malackörmöt, füstölt kolbászt és a leves fő alkotóját, a nagy szemű lóbabot.

A kőszívű ember fiaiban megírt levest egy mai étteremben meglehetősen nehéz lenne szalonképesen elfogyasztani, így aztán számomra Gundel Károly mai korra megalkotott, továbbfejlesztett és kifinomult bablevese az etalon, amelyet én Jókai-bablevesnek hívok és készítek otthonomban.

Az 1 kg darabolt, füstölt sertéskörmöt az előző nap estefelé megfőzzük annyi vízben, amennyi éppen ellepi. A főzővízhez 1-2 teáskanál sót teszünk. Beáztatunk 200 g babot annyi hideg vízbe, hogy bőven ellepje.
Másnap délelőtt a megkocsonyásodott főzőlé tetejéről leszedjük a zsírt, ezen megpirítunk 150 g karikára vágott sárgarépát, fehérrépát. Ha barnára pirult, hozzáöntjük a babot, az áztatólevével együtt és a megkocsonyásodott levet is beletesszük a körmökkel együtt. 2 babérlevéllel, 2 gerezd reszelt fokhagymával, 150 g kis kockára vágott paprikával, 1-2 darab kockázott paradicsommal, sóval, borssal fűszerezzük. Felöntjük annyi vízzel – ha szükséges –, amennyi éppen ellepi, és lassú tűzön addig főzzük, amíg a bab már majdnem teljesen puha nem lesz. Közben zsírjára pirítunk 160 g karikára vágott füstölt kolbászt. A kolbászt kiszedjük, a maradék zsíron megdinsztelünk 1 apróra vágott vöröshagymát, 1 evőkanál pirospaprikával, kevés apróra vágott petrezselyemmel. Néhány merőkanál levest rászedünk, majd a levesünkbe öntjük, alaposan elkeverjük. Még 10 percet főzzük, beletesszük a kisült kolbászkarikákat. Igény szerint csipetkét készítünk hozzá, vagy kínáljuk köménymagos krumplis pogácsával. Tálaláskor a leves tetejére egy nagy evőkanál tejfölt teszünk. Ízlés szerint a tejföl lecserélhető fél evőkanál jó minőségű tárkonyecettel, ezt keverjük el a forró levesünkben.

II. Olaszország – Ételeit az egész világ ismeri, szereti, hiszen ki nem evett még pizzát? Az persze egy más lapra tartozik, hogy Itáliában legfeljebb 4-5 féle pizza számít autentikusnak, s egy ananászos-csirkemelles verziót kérvén arrafelé azonnal orvosért kiáltanának, nem értvén, mi is a bajunk…

Most azonban hagyjuk a pizzát, legyen inkább bolognai spagetti! Ehhez persze a csodás olasz egyetemi városnak az égvilágon semmi köze, ráadásul nem is spagetti! De hát akkor vajon micsoda és mi is ez az egész?

A bolognai spagetti nem olyan fokú kitaláció, mint a milánói makaróni, amelyet hazánkon kívül sehol nem ismernek. Az észak-olasz régiónak valóban létezett bolognai raguja, ám ennek semmi köze az itthon fel- és kitalált ételnek, amelybe – kis túlzással – mindent beleteszünk, ami otthon van és saját ízlésünkre fűszerezzük. Nincs ezzel semmi baj, akár a legjobb ételek egyike is lehet, de az attól még nem bolognai. A bolognai raguban először is nincs sertés-, csak marhahús. Ezen kívül van még benne reszelt sárgarépa, zellerszár, vörösbor, paradicsom viszont alig. Mi az igazság a spagettivel? Hát, abból semmi… Egy olasz soha nem enne darabos, húsos szószhoz spagettit, hiszen ezen a tésztafajtán nem tud megtapadni a szósz. Az, amit otthon vagy esetleg étteremben (neadjisten, olasz étteremben) bolognai spagettiként eszünk, mind az amerikaiaknak köszönhető. Katonáik ugyanis a második világháború alatti szicíliai tartózkodásuk során gyakran ettek bolognai ragut, megszerették azt. Így aztán hazatérve otthon is ezt keresték. A tengerentúlon azonban az eredeti olasz recept szerinti tagliatelle (szélesmetélt) helyett a sokkal könnyebben elkészíthető, jobban hozzáférhető száraztészta, a spagetti volt a divatos. Így aztán az amerikaiak már turistaként Olaszországba visszatérve is egyre többször a spagettit keresték, s erre az olasz vendéglátósok reagáltak is. Hogy egy soha nem létezett étel miért és hogyan lett ennyire népszerű, talán soha nem derül ki. A lényeg mégis az, ha otthon bolognai ragut készítünk, jól készítsük el. Hogy utána ki mivel fogyasztja, magánügy, döntsön mindenki saját ízlése szerint! Az én bolognaimhoz tagliatellét készítettem, frissen, érdemes egy próbát ezzel is tenni, egészen más élmény, mint az uniformizált bolti száraztésztákkal.

Vágjunk apróra 1 nagy fej hagymát, 2 gerezd fokhagymát, 100 g zellerszárat, 100 g sárgarépát reszeljünk le. Olívaolajon dinszteljük meg lassan, 10-15 perc alatt az egészet. Öntsünk rá 600 g darált marhahúst, pirítsuk egészen addig, míg pörzsanyagok nem keletkeznek a húsdarabokon. Öntsük fel 4 dl jó minőségű, nem túl testes vörösborral, és forraljuk be negyedére. Adjunk hozzá 400 g darabolt konzervparadicsomot, 2 db babérlevelet, 2-2 ág kakukkfüvet és rozmaringot apróra vágva, és öntsük fel 500 ml alaplével. Lassú tűzön főzzük kb. két órát, egészen addig, amíg olyan sűrű nem lesz a szószunk, hogy a belemártott evőkanál megáll benne. Tálaljuk kedvenc tésztánkkal, olívaolajjal meglocsolva, bazsalikommal díszítve és az elmaradhatatlan parmezánnal ízesítve.
Jó étvágyat kívánok!

Tanulmánykötet születésnapra

Mayer János

Sövény Mihály neve a Bajai Honpolgár olvasói számára sem ismeretlen, hiszen lapunkban is több írása jelent meg, ezen túl több, részben általa írt műről közöltünk már recenziót. Bácsalmáson és szűkebb környékén persze neve még ismertebb a neve, nemcsak egykori ügyvédi, majd földhivatali munkája révén, hanem amiatt is, mert a bácskai település egyik legszorgosabb krónikását tisztelhetjük a személyében. Az évtizedek alatt foglalkozott helytörténettel, családfakutatással, a bácsalmási múlt feldolgozásával, de még a kaktusztermesztés elméletével is. E kutatásokból számos tanulmány, könyvfejezet és önálló kiadvány is született. A kiváló lokálpatrióta ebben az évben ünnepelte 80. születésnapját, és a bácsalmási örökség elkötelezett ápolója, a Navigátor Kiadó (szerkesztő: Kiss Pál) ennek tiszteletére jelentette meg a Bácsalmás Könyvek sorozat 7. kötetét, amely Sövény Mihály válogatott tanulmányait tartalmazza egy életrajzi áttekintés mellett.

A 11 közölt tanulmány nagy része a szabadkai Bácsország folyóiratban jelent meg eredetileg, de pl. a Bácsalmás 1848-as hősét, Antunovics Kálmánt bemutató írást a Bajai Honpolgárban is olvashatták már. (Ezt sajnos a kötet végén olvasható, az eredeti megjelenéseket közlő listáról lefelejtették.) A különböző terjedelmű és mélységű, 2004 és 2018 között keletkezett, jórészt önálló kutatásokon alapuló írások sokféle tematikával foglalkoznak, igazából szerzőjük személyén túl csak az köti össze őket, hogy mindegyik Bácsalmás történetéhez kapcsolódik, bár némelyiknek közülük szélesebb vizsgálati horizontja is van.

Négy írás is foglalkozik a bácskai bunyevácok történetével (Török nevek a bunyevácok között, A bácskai nevek és családok eredete, A bácsalmási bunyevácok múltja, Prikidánovics = Latinovics?). Ezek az írások elsősorban a környékünkön jól ismert bunyevác családnevek elemzése alapján kívánnak a népcsoport történetéhez adalékokkal szolgálni. Azt kellő szakirányú ismeret és magas szintű nyelvtudás hiányában nem mernénk felelősséggel állítani, hogy a szerző minden megállapítása kiállja a nyelvészeti szempontú bizonyítások próbáját, de az tény, hogy számunkra nagyrészt logikusnak és észszerűnek tűnik. Így tudjuk meg, hogy számos, Baján és környékén gyakori bunyevác családnév (Agatity, Aladzsity, Allaga, Cselik, Csility, Filákovity stb.) viselőinek ősei között a Magyarországot megszálló törökök keresztény hitre tért utódait sejthetjük. (Persze az oszmán helyőrségek katonái nem feltétlenül voltak etnikai értelemben törökök, sok forrásból ismert, hogy jelentős részük muszlim hitre áttért balkáni szláv volt, s ezek egy része az ország felszabadulása után is itt maradt, akik vélhetően össze is olvadhattak az országba később érkező délszláv csoportokkal.) A kötet első két tanulmánya elemzi és csoportosítja is a bácskai bunyevácok családneveit, és ezek alapján próbál származásukra vonatkozó következtetéseket levonni. Ezen az úton természetesen nem lehet teljes bizonyosságokhoz jutni, hiszen a 16-17. században még nem léteztek állandósult családnevek, így könnyen előfordulgatott, hogy egyazon család egymást követő generációinak tagjai eltérő neveken jelennek meg az anyakönyvekben. Ez történhetett a Prikidánovics család ősével is, hiszen 1766 előtt felmenőiket Latinovics (Latinszki) néven emlegették. Miután az újabb név név a szerző valószínűleg a horvát prekidan (megszakított, kiszakadt) szóra vezethető vissza, nem lehetetlen, hogy a bácsborsódi nemes família valamely, a régi birtokközpontból „kiszakadt” tagja szerzett magának Bácsalmáson tekintélyes méretű földbirtokot s vele új családnevet is. Egy kivonatosabb írás végigtekint a bácsalmási bunyevácok múltjának fontosabb eseményein jeles személyiségein is.

Egy másik terjedelmesebb tanulmány Bácsalmás épített örökségét tekinti át. Mindebből látható, hogy a kisváros emblematikus épületei (katolikus templom, Városháza, Csauscher-palota, Nemzeti Szálló, nemesi kúriák, az elegánsabb polgárházak és középületek) szinte mind a település virágkorát jelentő 19. században épültek, többségükben a klasszicista stílust követve. Ezek egy része ma is áll, mások csak fényképeken láthatók, de a maga idejében nevezetes Rudics-házról – amelyhez gazdag könyvtár, gondozott park is tartozott – egyetlen felvétel sem maradt, miután 1919-ben egy kéménytűz miatt nagyrészt leégett, maradványait pedig 1950-ben elbontották.

Egy tanulmány (Sötét napok Bácsalmáson 1944 októberében) az 1944-es szovjet megszállás tragikus eseményeinek állít emléket. A „felszabadítókkal” érkező, helybeliekből álló partizáncsapat több embert is önhatalmúlag kivégzett a településen, miután – ismeretlen okból – elfogták és megkínozták őket. Az évtizedeken át elhallgatott leszámolás négy áldozatának tetemét 1993-ban kihantolták, de az, hogy miért kellett velük végezni, máig sem tisztázott, sőt egyiküknek személyazonosságát sem sikerült kideríteni.

Két írás a bácsalmási iskolaüggyel foglalkozik; az egyik a helyi, 25 éven át (1923-1948) működő polgári iskola történetét foglalja össze, mindenekelőtt az intézményben tanító Rakonczai házaspár életútján keresztül. (Magánéletük Bácsalmásra helyezésük révén fonódott össze, hiszen a férj Csongrád megyéből, míg Krug Irma Sopronból származott.) Az Adalékok a bácsalmási tanügyhöz c. tanulmány a településen legkorábban működő tanítók névsorát tárja fel, és – elsősorban anyakönyvi adatok és az egyházközségi vizitációk jegyzőkönyvi bejegyzései alapján – igyekszik életpályájukat is rekonstruálni. Érdekes a névsor abból a szempontból is, hogy kezdetben magyar és szláv eredetű tanítók működtek a településen, ám őket 1787 után (amikor a németek kerültek többségbe) német anyanyelvűek váltották fel, bár önálló iskolaépület felállítására még várni kellett.

A szerény, de igényes kiállítású kötet aligha hiányozhat az igazi bácsalmási lokálpatrióták könyvespolcáról, de minden, régiónk története iránt érdeklődő olvasó találhat benne érdekes információkat. A könyv tudományos igényességgel készült, de nyelvezete inkább az ismeretterjesztő kiadványokét követi, így mindenki számára könnyen olvasható. Miután nemcsak a szerzőnek, hanem szeretett városának, Bácsalmásnak is kerek „születésnapja” van (idén ünnepli fennállásának 300. évfordulóját), így mind a szerzői, mind a bácsalmási bibliográfia is értékes kötettel gazdagodott.

(Sövény Mihály: Bácsalmási örökségünk. Helytörténeti tanulmányok. Bácsalmás Könyvek 7. Navigátor Press Kiadó, Budapest, 2020. 275 oldal)

Megjelent a Szent László ÁMK jubileumi évkönyve

Lakatos Andor

150 év az oktatás, a gyermeknevelés szolgálatában – talán ezt az alcímet adhatnánk a Bajai Szent László Általános Művelődési Központ (ÁMK) és jogelődjei jubileumi évkönyvének (1870-2020), mely a közelmúltban jelent meg Baján. Ha valahol 150 évet emlegetnek, sokszor a török idők emléke jut az eszünkbe, amikor sok-sok küzdelemmel, lassan peregtek az évek – nem így a „mindig fiatal” iskolában, ahol szinte repül az idő, és örökzöld reményekkel indulnak útjukra az újabb nemzedékek…

A könyvet olvasva persze gyorsan kiderül, hogy erőfeszítésből, küzdelmekből az utóbbi másfél évszázadban, az iskolákban sem volt hiány, mégis inkább az öröm érzése dominál, s a tanári hivatás szépségének, örök értékének ünnepe ez a kiadvány mindazok számára, akik oktatnak-nevelnek. Nem véletlenül, hiszen a szerzők (szerkesztők, összeállítók) népes csapata is ilyen személyből áll. Elsősorban nekik köszönhető, hogy nívós jubileumi kötet született, mely remélhetőleg még sokakat fog a jövőben megörvendeztetni.

Sokakat, hiszen Baján kevés család él, amelynek tagjait, felmenőit (rokonságát, barátait) ne érintené valamilyen módon a jubiláló intézmény és jogelődjei tevékenysége. Az iskolanővérek a különböző leány-korosztályok tanításával (óvoda, elemi-, polgári iskolák, tanítónőképző) hosszú időn át szinte „lefedték” a város nőnevelését, később az államosított korszakban a Tóth Kálmán Leánygimnázium mellett a fiúk képzése is megjelent a vízügyi- és gépész szakképzéssel, végül az utóbbi húsz évben az Ének-Zenei Általános Iskola (ÉZI) is csatlakozott az ismét egyházi fenntartású intézményhez. Az egész történetet szépen keretezi a Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek rendje, 1870-ben őket hívták meg a leányiskola vezetésére, s ma ismét ők az intézmény fenntartói.

Ki ne ismerné Baján a helyet, azt a néhány épületet, ahol másfél évszázad alatt oly sok változás (átépítés, bontás, felújítás, új beruházás) történt? De ki tudná felsorolni az intézmények nevét, melyek a sok-sok átszervezés során itt működtek? Hány helyen léteznek (időnként kallódnak) ezzel kapcsolatos emlékek: tablóképek, fotók, képeslapok, évkönyvek, újságcikkek, visszaemlékezések, hivatalos iratok, dokumentumok? A könyv szerzőit megihlették, lelkesítették ezek az emlékek, gyűjtöttek és rendszereztek, hogy segítsenek válaszolni a kérdéseinkre, és egyben további gondolkodásra ösztönözzenek.

Ha kezünkbe vesszük a Szent László ÁMK (és előd-intézményei) krónikáját, jól látható, hogy a könyv terjedelmének nagyobb részét, mintegy 70%-át a Kalocsai Iskolanővérek által vezetett intézetek 1870-1950 közötti története adja. A szerző, Nebojszki László kutatótanár gondosan egybegyűjtötte a téma levéltári forrásait és irodalmát, sokat idézi az említett forrásokat, segítve az „időutazást”. Az eredeti levelek, megfogalmazások ugyanis nem csak fűszerezik a szöveget, hanem arra is alkalmasak, hogy az adott térben-időben a döntést hozó, személyek közelébe kerüljünk, és életszerű pillanatképeket kapjunk. Forrásokkal gazdagon illusztrálva tekinthetjük át az intézmény fejlődésének állomásait, az alapítás, építés, fenntartás és fejlesztés eseményeit. A szövegnek így valójában többféle olvasata is lehetséges, szinte biztosra vehető, hogy számos kérdés születik majd az olvasókban, és sok esetben további kutatások kiindulópontja, ösztönzője lehet. Megítélésünk szerint azért is örvendetes és indokolt ez az alaposság, mert Baja nem „átlagos” helyszín az iskolanővérek történetében. Itteni házuk a diákok és a nővérek számát tekintve is kiemelt szerepet játszott, és meghatározó volt a rend történetében. Az óvodától a tanítónőképzésig, azaz a kezdetektől a felsőfokig terjedő oktatási terep felkészült nővéreket kívánt, s így megfordult a bajai házban a rend „színe-java”.

Valójában a rend magyarországi letelepedésénél is fontos volt ez a város, hiszen a csehországi nővérek mellé jelentkező első öt magyar jelöltből négy bajai hivatás volt. Nem tekinthető tehát véletlennek a viszonylag korai bajai házalapítás, mely egyben a helyi összefogásnak is szép példája, a célra alakult bizottság számos támogatót keresett és gyűjtést is szervezett. A könyvben közölt forrásokból látható, hogy a sikerhez szükség volt a jóindulatú egyéni kezdeményezésre (néhai Latinovits Aurélia végrendeleti hagyatéka), befolyásos, elkötelezett támogatókra (Kubinszky Mihály segédpüspök, főtanfelügyelő, a nővérek kalocsai igazgatója), lelkes helyi szervezőkre (Latinovits Gábor plébános, helyi Nőegylet) és áldozatkész mecénásra is (Haynald Lajos érsek személyében, aki az érseki uradalom jövedelmeit is mozgósítani tudta az ügy érdekében).

Természetesen nem csak az alapítás eseményei érdekesek, ha figyelmesen olvasunk, számos meglepetés és további tanulság lehet a jutalmunk, és új oldalairól ismerhetjük meg történelmünk sorsfordulóit. Ki gondolta volna például, hogy a száz éve történt, első világháborút követő szerb megszállás egy időre védelmet jelentett a nővérek számára, és a Tanácsköztársaság viharaiban, a magyar fennhatóságú területről is menekültek Bajára szerzetesek? Az érdekességek hosszú sorát ezen a helyen nincs módunk bővebben kifejteni, de a szöveg olvasását jó szívvel ajánljuk, hiszen haszonnal forgathatják a helytörténettel, korabeli oktatással, rendtörténettel, egyháztörténettel foglalkozó személyek, és természetesen mindazok, akik a „hely szellemét” igyekeznek megérteni.

A könyv 2. és 3. része az 1950 utáni időszakot ismerteti, és természetes módon eltérőek a forrásai. A szerkesztők (Hajdók Róbert, Marosvásárhelyiné Gergely Anna) itt elsősorban az iskolai évkönyvekre, sajtóra és visszaemlékezésekre tudtak támaszkodni, a krónika emlékkönyv jellegűvé válik. Témánk szempontjából ennek is nagy a jelentősége, hiszen az emlékkönyv gyakran még élő kapcsolatokat érint, s a Tóth Kálmán-korszak gimnáziumi tanulói, a vízügyi és gépész szakképzésben részesült tanulók közül sokan ma is itt élnek, dolgoznak, sportolnak Baja környékén. A 2011-ben csatlakozott Ének-Zenei Általános Iskola (ÉZI) története pedig a város zenei élete kapcsán is fontos információkat tartalmaz.

150 év nagy idő, még ha viszonylag gyorsan lepergethető is egy könyv lapjain. Öröm látni, hogy bizonyos értékek mintha változatlanul jelen lennének Baján, gondolok itt pl. a fentebb már említett alapítás és az 1990 után történt iskolaszervezési kezdeményezések hasonlóságaira. Ismét akadtak lelkes helyi kezdeményezők, támogatók, szervezők, s a fenntartást is vállalta egy áldozatkész civil szervezet, majd a Kalocsai Iskolanővérek. S ha a Szent László ÁMK könyvben is közölt nevelési-oktatási rendszer tervére nézünk, láthatjuk, hogy 3-6 éves korral, az óvodával kezdődik, míg kimenete a technikus képzéssel a 18 évet is meghaladja, és továbblépési irányokat is jelez az egyetemek-főiskolák irányában.

150 év az oktatás, a gyermeknevelés szolgálatában – megérkeztünk. A keretek adottak, de élettel és tartalommal naponta újra kell töltenünk, újra kell kezdenünk. Erőt adhat, segíthet, hogy van mire emlékeznünk, ennek bizonyítéka ez a vaskos, tartalmas jubileumi évkönyv. A krónikákat nem egyszer vették elő az emberek, sokszor merítettek belőlük, újraolvasták, tovább gondolták őket, hiszen a felismert tanulságok utat mutathattak a jövőbe. Bízunk benne, hogy a Bajai Szent László ÁMK krónikáját is sokszor fogják még fellapozni, és lesz rá mód, idő és kellő figyelem, hogy a mindennapokban is használatos „aprópénzre” váltsák értékeit. (A bajai Szent László Általános Művelődési Központ és jogelődjei jubileumi évkönyve 1870-2020. Szerk.: Hajdók Róbert, Marosvásárhelyiné Gergely Anna, Nebojszki László, Baja, 2020. 368 oldal. Beszerezhető az ÁMK portáján: 6500 Baja, Katona József utca 3.)