Hamar Péter
A gépírónő a függönyt félrehúzva nézte a szűnni nem akaró hóesést, majd sóhajtva visszaült az asztalához. Félkarú lámpa világította meg előtte a szétterített papírlapokat, mint ahogy a szemközti íróasztalnál dolgozó fiatalember arca is egy asztali lámpa zöld fényébe burkolózott. A sarokban vaskályha üvegszeme világított a félhomályban, az ablak mellett meg egy kókadt leander várta kilátástalanul a tavaszt, amikor majd visszahelyezik a teraszra. A két agyonstrapált fotel az újságokkal teleszórt dohányzóasztal mellett szebb időkre emlékezett.
A megcsörrenő telefont a fiatalember vette fel.
− Halló! Tessék, itt a Baja – Bácska szerkesztősége.
A gépírónő abbahagyta a munkát, és a beszélgetésre figyelt.
− Legmélyebb tiszteletem! – állt fel a meglehetősen rossz tartású, kiugró pofacsontja miatt előnytelen arcú fiatalember. –Nem, nem, Knézy főszerkesztő úr még nem érkezett meg… Igenis, kérem alássan, amint megjön, azonnal megmondom neki… hogyne, természetesen… Kalmár Vilmossal, hírlapíró, tisztelettel… Alázatos szolgája!
− Már azt hittem, haptákba is vágja magát! – évődött az őszülő, kontyba tekert hajú nő az írógép mögött.
− Nem ért maga, Ilonka, semmit! Pedig nem tegnap óta ül itt. Verje csak tovább azt a Remingtont! Gondolhatja, hogy nem akárhonnan jött a hívás!
− Udvariatlan ember maga, Vilmos úr! Mért kell engem a koromra figyelmeztetni? − szólt megadóan a gépírónő, és folytatta a munkát.
Kisvártatva nyílt a bejárati ajtó. Kalmár felpattant, lesegítette a kalapjáról a havat leverő főszerkesztő télikabátját, a fogasra akasztotta, és ugyanazzal a lendülettel már mondta is:
− Lehel bátyám, a polgármester úr telefonozott, hogy délre szíveskedj átfáradni a városházára, föltétlen beszélni akar veled!
− Cudar egy idő van odakinn! Csókolom a kezét, fiatalasszony! – fordult az öregúr Ilonka felé. – Köszönöm fiam, majd átmegyek. De mikor kapom már meg tőled azt a posztógyári anyagot? Engem is sürgetnek!
A fiatalember az ujjaival hátrafésülte szemébe hulló haját, és némi torokköszörülés után válaszolt:
− Azt még… tegnapelőtt a kezedbe adtam.
−Akkor meg hol a nyavalyában van?
− Beletetted, kedves bátyám, a lyukas fedelű irattartóba.
− Érthetetlen! – tárta szét mindkét karját Knézy –Érthetetlen!
Bement az irodájába, amely innen nyílt, de rövid idő múltán fennhangon kiszólt:
− Vili fiam!
Vili fiam pedig kötelességtudóan elindult a főszerkesztői szentély felé. Knézy Lehel, számtalan csokornyakkendője aktuális példánya fölött, mosollyal fogadta.
−Megtaláltam – csapott kézfejével a papírlapra, amit a másik kezében tartott – Át is néztem! Azt a mondatot a szakszervezetről für alle Fälle kihúztam, de a többi rendben van. Mehet a holnapi számba. Hanem kérdeznék valamit. Barátod tenéked ez a doktor Lasztóczy Balázs? A homo novus a városházán? Azt mondják, a polgármester úr protezséje. Talán még valami rokonféle is.
− Mondjuk, inkább jó ismerősöm.
− Azt tanácsolom, kerülj közelebb hozzá! Nem árt nekünk egy ilyen kapcsolat. Nem mindegy, mennyi idő alatt jutnak el hozzánk a városházi hírek. Konkurencia is van a világon! – és magasba emelte mutatóujját.
Kalmár Vilmos tudta, hogy nincs mit mérlegelnie ezen a tanácson. Kis pont volt ő ahhoz, hogy ellentmondhasson, de egyébként sem volt ellenére a feladat. A főszerkesztő még utánaszólt a kihátráló fiatalembernek: −Holnap este pedig ügyesen forogj a jogászbálon! Mindenki ott lesz, aki számít. Kis színesekkel teli anyagot várok tőled!
* * *
A konflisokba fogott lovacskák fázósan topogtak a Nemzeti Szálló előtt a hóban, a pokróc is elkelt rajtuk a Sugovica felől érkező hideg szélben, bentről viszont kihallatszott a vígság lármája, fel-felerősödött a muzsika hangja. A jogászbál nemcsak szórakozást kínáló alkalom, hanem üzleti fórum is jól öltözött urak számára, a legújabb toalett bemutatására szolgáló alakalom a hölgyeknek, és a pincérek sem járnak rosszul, ilyenkor több baksis kerül a zsebekbe.
Az étteremben Dombóvári doktor az utolsó falatot tessékelte a szájába, majd kravátlija alól kihúzta az asztalkendőt, és megtörölte rövidre nyírt, tömött bajuszát.
− Föl nem foghatom, miért kell nekem idejönnöm, ha jó kolozsvári káposztát akarok enni. Miért nem lehet ezt otthon előállítani?
Felesége elengedte a füle mellett a kérdést, inkább a terem túlsó vége felé fordult a figyelme. Diszkrét dekoltázsú fekete muszlinruhát viselt, a kivágás mentén aranysárga, fényes anyagból készült rózsák voltak, amelyek egészen az övig húzódtak. A divatosan sima, rövid hajviselet fiatalos külsőt kölcsönzött, és az idegen szem számára akár az őszülő halántékú férfi lányának is tűnhetett.
− Nézd csak azt a két fiatalembert a bejáratnál! Az egyik a Kalmár Vili, megismerem, de ki az a másik? Szerintem ide tekingetnek – szólt a férjéhez.
Az orvos arrafelé fordult, és látta, hogy amikor a pincér elvette előle az üres tányért, a két férfi elindult feléjük.
− Fogalmam sincs, ki az a kesebajszú. Még sohasem láttam.
− Úgy tűnik, jó kiállású, helyes fiú!
Dombóváriné nem tévedett: a két fiatalember rövidesen megállt az asztaluk előtt.
− Csókolom a kezét, Emília! Csinos, mint mindig! – hajolt meg az újságíró –Áron bátyám, légy üdvözölve! Ha nem vennék zokon, bemutatnám ezt a derék fiatalembert!
− Ellenkezőleg! – mondta az orvos. Felemelkedett ültéből, ez elárulta tekintélyes súlyfeleslegét, és kezet nyújtott: − Doktor Dombóvári. Szervusz, öcsém!
− Doktor Lasztóczy Balázs, szolgálatukra! – és a bemutatkozó elmosolyodott az asszony felé.
− A Bruderschaftot meg kell pecsételni! – mondta ellentmondást nem tűrően az orvos. Széket kínált nekik, és vörösborral töltötte tele a poharakat.
− Mivel foglalkozik, Lasztóczy úr? – mosolygott vissza az asszony, akinek a gömbölyded mellén virító sárga rózsák mintha lekötötték volna a fiatalember figyelmét.
−A polgármester úr titkárságán intézek egyelőre apróbb ügyeket.
− Szóval afféle szaladjide-szaladjoda vagy – ironizált az orvos.
− Hát igen – hangzott a szabadkozó válasz −, de majd kialakul, mire használhatnak.
Emília észrevette a fiatalember zavarát, és inkább a bálteremből behallatszó zene felé terelte a figyelmet. –Áron, felismered ezt a keringőt?
− Hagyj már békén! Tudod, hogy botfülem van!
− Nem igaz, hogy nem ismered fel! Nemrég hallottuk a moziban.
Az asszony kérdőn nézett a fiúkra, és akkor Lasztóczy kellemes, de visszafogott hangon elénekelt egy sort a beszűrődő muzsika dallamára: − „színezüst erdők során repülünk a szívünk tavaszán…”
− Ja, az a marhaság! Mi is volt a címe? Meseautó? – kapta föl szemöldökét az orvos.
Akkor az újságíró feléje fordult: −Áron bátyám! Ha nincs ellenedre, felkérném Emíliát egy táncra.
− Még szerencse, hogy van egy férfi is a társaságban. Áront bivalyokkal sem lehetne a táncparkettre vontatni! – mondta az asszony, majd meg sem várva a felkérést, felállt, s a karját nyújtotta.
Ahogy kettesben maradtak, a fiatalember az orvoshoz fordult: −Kedves Áron, ha szabad téged így szólítanom, biztosan gondolod, hogy nem véletlenül tévedtünk ide. Sajnos, az a helyzet, hogy egy ideje …
Az orvos tiltón emelte fel a kezét: − Itt egy szót se ilyesmiről! Hétfőn délután ötkor várlak a rendelőmben. Tudod, hol lakom?
− Hogyne, hogyne! Vilmos tájékoztatott. Az özvegyek utcája.
− Valóban! Látom, már honosodsz.
-
* *
A cigányzenekar muzsikája még szólt rendületlenül, de a Nemzeti Szálló már kezdett elnéptelenedni. A két fiatalember is nekivágott a baljósan fekete ég alatt sötétbe burkolózó városnak. Talpuk alatt ropogott a megfagyott hó, ahogy átvágtak a Szent István téren.
− Valójában nem is tudom, hogy kerültél te Bajára – kérdezte Kalmár a társát – Azt rebesgetik, hogy a Vojnich úr rokona vagy.
− Dehogy vagyok – válaszolta Lasztóczy – Egy számomra szerencsés tévedésnek köszönhetem, hogy megkaptam az állást. Hosszú történet, majd egyszer elmesélem. Hanem ez a Dombóváriné megmozgatta a fantáziámat. Sugárzik belőle az asszonyiság. És mennyivel fiatalabb a férjénél! Hogy kerültek ezek össze?
− Emília apja, a vén Baumstark nagygazda, nem is akármilyen. Van vagy nyolcvan katasztrális hold szőleje, a birtoka átnyúlik a vaskúti határba. Apatinból került ide a család, még a Nagy Háború előtt. Az öreg elcserélte a birtokát egy itteni szerbbel. Az egyetlen lányából úriaszonyt akart csinálni, Dombóvári meg Vaskútra került körorvosnak. A többit már kitalálhatod.
− Micsoda csípő! – fantáziált tovább Lasztóczy – Aligha tudnám visszautasítani.
−Verd ki a fejedből az ötletet, öcsém! Ez az asszony nem olyan.
– Minden asszony olyan, csak az egyiket megtalálja az alkalom, a másikat nem.
Kalmár ingatta a fejét, de nem volt kedve vitatkozni. Lasztóczy viszont kötötte az ebet a karóhoz:
−Minden zárnak van kulcsa. Csak meg kell találni.
Az újságíró tovább ingatta a fejét, Lasztóczy pedig a mérsékelten italos ember dacos indulatával vágta oda:
− Fogadjunk!
−Fogadjunk? Aztán mibe?
− Ott van az az ezer pengős kártyaadósságom veled szemben. Legyen dupla vagy semmi!
Kalmárt meglepte az ajánlat, hezitált néhány pillanatig, végül beadta a derekát: −Legyen! De azt kikötöm, hogy erről a fogadásról nem tudhat senki!
−Barátom! Úriemberek vagyunk! – nyújtotta a kezét Lasztóczy.
− Egy pillanat még! És a határidő?
− Legyen a váltóm lejártának napja! – mondta Lasztóczy.
Az egyezséget megpecsételték egy kézfogással a Róna-szanatórium sarkán, s aztán ki-ki indult a maga útján, miközben újra szállingózni kezdett a hó.
* * *
Az orvos ma már nem várt újabb beteget. Hátát a kihűlőfélben levő cserépkályhának támasztotta, így hallgatta végig Lasztóczy panaszait.
− No, akkor le a betyárbútort!
A fiatalember nem nagyon értette, miről van szó, ezért Dombóvári egyértelművé tette a felszólítást:
− Nadrágot, gatyát le!
Páciense szégyellősen engedelmeskedett.
− Most szíveskedj terpeszbe állni és előrehajolni!
Betege mögé ült egy sámlifélére, megvilágította az érzékeny testrészt, majd gumikesztyűs kezével körbetapogatta.
−Felöltözhetsz! Aranyér ez a javából.
− És akkor most mi lesz velem? – kérdezte ijedten Lasztóczy.
− A doktor bácsi ír egy receptet, azzal elmész az Erzsébet királyné úti patikába. Ott elkészítik neked a kenőcsöt, amivel leszel szíves reggel-este bekenni a kijáratot. Nem árt, ha esténként beleteszed egy lavór meleg vízbe a méltóságos valagadat, és ülsz benne egy negyedórát.
− És ha nem használ?
− Akkor még mindig ott a bicska. Az garantáltan használ.
Ahogy így megnyugtatta a fiatalembert, karon is fogta, és a lakásba vezető ajtó felé irányította:
− Most pedig beköszönsz szépen a nagyasszonynak! Sose bocsátaná meg nekem, ha enélkül mennél el. El ne felejtsd megdicsérni a teasüteményét! Szereti, ha dicsérik.
Az elegáns szalon jó ízlésről tanúskodott. Mélyvörös bársonyhuzatú fotelek, Lingel-könyvespolc, Bösendorfer-zongora, egy állványon gramofon, s ami igazán szembetűnt, az a majolika cserépben virágzó sárga rózsatő.
− Kisztihand, nagyságos asszonyom – köszönt a fiatalember, és szertartásosan kezet csókolt.
− Emília! Szólítson Emíliának! A nagyságos asszonyom olyan hivatalos.
A fiatalember közelebb ment a virághoz, és csodálkozva mondta: − Ez fantasztikus! Virágzó rózsa februárban!
− Maga még nem tudja, hogy az én uram a helyi Gül Baba, személyesen.
− Majd egyszer megmutatom a kertben az üvegházamat. Gyönyörű rózsakertem van! – büszkélkedett Dombóvári. – Szabadidőmben rózsanemesítéssel foglalkozom. Már szakcikkeim is megjelentek.
− Bizony! A rózsákkal foglalkozik. Velem nem nagyon – mondta Emília, bár nem szemrehányón, inkább tréfálkozva –Várjon, azonnal hozom a teát!
Ahogy távozott, erős parfümillat maradt a nyomában.
A teasüteményt Lasztóczy valóban finomnak találta, s a „parancsot” készséggel teljesítette. Az asszonyi kíváncsiság pedig sugárzott feléje:
− Honnan pottyantotta a jó Isten magát ebbe a városba?
− Kiskunmajsáról! Özvegy édesanyám ott gazdálkodik azon a családi birtokon, ami még megmaradt. Én meg az egyetem elvégzése után megpályáztam ezt az állást. Ilyen egyszerű az én történetem.
− Szépnek találtuk a hangját, ahogy énekelt ott a bálon – mondta az asszony.
− Amikor a doktor úr bemutatkozott, eszembe jutott egy másik dal is. A név emlékeztetett rá. Az Eggerth Márta énekli. Talán tetszik ismerni?
−Te Balázs, ez még engem is kíváncsivá tesz – szólt közbe Dombóvári.
Lasztóczy a zongora felé mutatott:
− Ha szabad…
− Nemhogy szabad, hanem kötelező! – lelkendezett Emília.
A fiatalember leült a zongorához, és játszani kezdett: „Sárbogárd, Dombóvár, vadvirágos vidék, / Napsütött Hortobágy, visszavártok-e még?/ Százszínű délibáb csókja csábít engem, Sárbogárd, Dombóvár, ringasd el a lelkem.”
Amikor − röviddel a jogosan learatott siker után – Lasztóczy távozott a házból, úgy érezte, hogy az első csatát megnyerte. Nem csak a dalnak volt sikere.
* * *
Tavasztól a hosszú nyár végéig sok víz lefolyt a Dunán. Dombóvári doktor meggyógyította ifjú betegét, akinek ellenőrzésre időnként vissza kellett térnie a rendelőbe, majd sor került a rózsakert bemutatására is. Lasztóczy Emília-nap alkalmából valami Krúdy nevű bohém író Rezeda Kázmér szép élete című regényét ajándékozta az asszonynak, amit az már hosszú ideje keresett. A fiatalember néha megfordult akkor is a háznál, amikor a doktor körjáratban volt. Ez persze a véletlen számlájára írható. Strandfürdőzés közben egyszer Kalmár diszkréten megkérdezte, hogy haladnak a dolgok, és Lasztóczy érezhető optimizmussal azt válaszolta, hogy közeleg a döntő ütközet.
Augusztus vége tájt történt, hogy Kalmárné délelőtt kilenc körül kis ezüsttálcán bevitte a kávét fia szobájába, kihajtotta a zsalugátereket, és a maga szelíd módján ébresztette a békésen alvó fiatalembert:
− Vilmoska, ideje felkelni! Idd meg a kávédat, aztán nem árt sietni, nehogy elkéss!
Széket húzott a fia ágya mellé, és nézte, ahogy az feltápászkodva a háta mögé gyűri a párnát, és komótos mozdulattal szájához emeli a csészét.
− Jártam ma reggel a nővéremnél – kezdte jelentőségteljes hangsúllyal az anya −, és képzeld, mit mesélt! Felébredt az éjjel, és a fülledt melegben kiült az ablakhoz egy kis friss levegőt szívni. Egyszer csak látja, hogy a túloldalon, a pékség irányában, kinyílik egy ablak. Valaki ruhaneműket dobott ki rajta, majd egy-két perc múlva egy hiányosan öltözött ember ugrott ki az ablakon, összenyalábolta a ruhákat, és sietve eltűnt a sötétben.
− Na hiszen! A Margit néni már megint képzelődött.
− Azt is mondta, hogy az az ablak a Dombóvári-ház egyik ablaka volt.
− Ugyan, anya! Jól ismered Emíliát. Hogy fordulhatott volna elő vele ilyesmi? A Margit néni szemüveg nélkül nem is lát el odáig.
− De bizony azt is mondta, hogy a doktor tegnapelőtt elutazott Németországba. Valami rózsakiállításra.
A fiú visszarakta a tálcára a csészét, és megsimogatta az anyja kezét:
– Anya! Kizárt dolog, amit a Margit néni állít, de ha bármi történt is, mi ne keveredjünk semmiféle szóbeszédbe! Talán jobb lenne, ha apának nem is beszélnél róla!
* * *
Még ugyanaznap este hét óra tájt Kalmár Vilmos kényelmesen sétálva érkezett meg a Kaszinóhoz. Lasztóczy délután, küldönc útján levélben kérte a találkozót, és várta már a bejárat előtt. Aktatáska volt nála, és meglepetésre nem az épületbe invitálta, hanem szembe, a Déri-kertbe. Leültek egy padra, s a hivatalnok fontoskodó hangon megszólalt:
−Megtörtént!
− Mi történt meg? – kérdezte Kalmár, mint aki nem ért semmit.
− Tegnap éjjel megtörtént…
Lasztóczy körülnézett, s mivel senkit sem látott a közelben, táskájából előhúzott egy fehér, csipkével szegélyezett bugyogót.
– Itt a bizonyíték! A parfüm illatáról felismerheted a tulajdonost.
Kalmár úgy nézett rá, mint akinek azt mondják, kellemes idő van.
– Csak nem kételkedsz tán a szavaimban? Úriemberek vagyunk!
Kalmár továbbra is blazírt ábrázattal ült a padon, Lasztóczy pedig elsápadva, izgatottan mondta:
−Akkor el is téphetjük azt a kis papírt!
− Miféle papírt? – játszotta tovább a szerepet Kalmár.
− Hát a váltót! – szólt ingerültebb hangon Lasztóczy.
− Azt sajnos nem tehetem. Már az ügyvédem kezében van.
Lasztóczy hangja ellenségesre fordult:
−De hiszen kezet adtál rá!
– Kétségtelen! Csakhogy az a váltó tíz napja lejárt.
Kalmár felállt, az összeomló fiú vállára tette a kezét, és azt mondta még:
− De én gavallér vagyok! Megelégszem a kártyaadóssággal. A duplától eltekintek. Na, szervusz, kérlek! – és a Kaszinó felé vette az irányt.
