Gondolatok a Rábl színpad Fehér Anna öröksége című előadása kapcsán
Lex Orsolya
A címadó félsor Sinka István Anyám balladát táncol című verséből való. Ha valaki, akkor a fekete bojtár, a puszták balladása, igazi ismerője volt annak az alsó világnak, ahonnan a balladák valók, ahol e történetek születtek és keringtek. Versében, melyben egy réges-régi pásztor temetéséről mesél, egymás mellé kerülnek a ballada és a tánc szavak, mert jól megférnek egymás mellett, kiegészítik, segítik egymást. Mese, tánc, szertartás…emlékállítás, megrendülés…bűn, bűnhődés…jutnak eszünkbe egyszerre, s már tudnánk is fűzni tovább az asszociációk sorát.
Ha bárki meghallja a ballada szót, néhány, a műfajt jellemző alapvető dolog bizonyosan eszébe jut róla. Például az, hogy tragikus történet foglaltatik benne, hogy verses a formája, s talán még a rejtélyes „balladai homály” kifejezés vagy akár Kádár Kata, Kőmíves Kelemenné neve is felsejlik az egykori iskolai tananyagra rakódott rétegek alól. Mégis legyünk őszinték, és valljuk be magunknak, hogy ha valaki arra kérne bennünket, hogy mondjunk neki még néhány népballadát a fent említetteken kívül, elég nagy bajban lennénk. De vajon miért nem kap nagyobb szerepet e műfaj az iskolai tananyagban, a nagyvárosi színházak repertoárjában, s vajon nincsenek népballada-éneklő versenyek? Azért, mert ez roppant nehéz műfaj. Már megértése, befogadása is komoly erőfeszítést igényel olvasótól, hallgatótól, előadni pedig…egyenesen veszélyes. Mindezek ellenére azt vallom, hogy helye van a műfajnak iskolai tanórákon, színpadon, helye a népballada-irodalomnak a könyvespolcokon, illetve ezeknek a történeteknek az emberek lelkében és gondolataiban, mert emberi, egyetemes, örökérvényű történetekről regélnek, mert nem irodalmi divat, hanem elemi szükséglet hívta őket életre.
Nem kis feladat népballadát oly módon színre vinni, hogy valóban élvezhető, érezhető, befogadható és ízléses legyen. A Fehér Anna öröksége című előadásnak ez mégis sikerült. Teljes mértékben. Legszebb népballadáinkból válogattak egy csokorra valót, hogy azután ezeket egyetlen történetté fűzzék, nem is akármilyen családtörténetté. Egy olyan család történetévé, amelynek életét tragédiák kísérik, ám a főhősnő sorsa mégsem a megsemmisülés, hanem a tragédiákon való felülemelkedés. Szüleinek, testvéreinek elvesztése, a halálesetekkel kicsipkézett út mégsem azt bizonyítja számára, hogy az élet értéktelen, hanem éppen e gondolat ellenkezőjét, „hiszen a sebek és kések virradatában a legerősebb életösztön ébred rá önmagára. A halotti ingek vakítóbbak, mint a korai hó, a gyásszal bevont udvarok fölött nem a temetők madarai röpködnek, hanem a megrendülésé. Népballadáink hallottjai élőbbek az élőknél, mert jól sejtik, hogy a legfontosabb dolgok halálos értékűek.” (Csoóri Sándor).
Fehér Anna (Antal Réka) múltjában saját múltunk is megelevenedik, s feltesszük a kérdést, hogy mi magunk vajon milyen múltbéli történeteket, tragédiákat hordozunk, hordozhatunk magunkban. A Rábl Színpad táncjátéka során a főszereplővel a legnagyobb mélységeket járjuk be, hogy aztán joggal érhessünk fel a legmagasabb csúcsra. Mégse várjunk önfeledt kacagást, mert ez nem az a műfaj, nem az a történet. A ballada tömörsége, előadásmódja sűrített, bizonyos történetelemek teljesen hiányoznak belőle, mert sok esetben a csönd a legbeszédesebb. A szaggatottságnak köszönhetően ajtók nyílnak ki, melyek mögött a képzelet meglelheti a számára leginkább odaillő mozaikdarabkát.
E történetek régi, zárt, általában falusi közösségek tagjainak életébe engednek bepillantást. A balladák főhőseinek szabadságvágya valamely népi jogszokást, íratlan törvényt igyekszik felülírni. Ám ez olyan élethelyzeteket eredményez a közösséggel szembeforduló egyének számára, melyekben könnyű elbukni.
Egy színházi előadásra mindig előzetes elvárásokkal vagy legalábbis elképzelésekkel érkezünk. Él a fejünkben valami arról a dologról, történetről, műfajról, amiért színházba indulunk. Én is így voltam ezzel, a mikor beültem a nézőtérre. A népballada műfaját kedvelem. Sokat ismerek közülük, melyeknek Kárpát-medencei változatait, dallamát is tudom, s Vargyas Lajos folklórkutatónak köszönhetően európai párhuzamaikra is olvastam példákat. Így azután mindenképp sajátos elképzeléssel a fejemben, a csalhatatlanság érzésével a szívemben sötétedett rám a színházterem. S bár a bennem élő kép, a saját balladavilágom egészen más volt, a Rábl Színpad táncosainak mindösszesen tizenkét másodpercbe telt, hogy a saját verziómat elfeledtesse velem, s egy egészen másfajta népballadai valóságot építsen fel bennem az előadás idejére. Az emberi testek és emberi történetek olyan egységére láttam példát azon az estén, amelyet feltétel nélkül tudtam befogadni. Oly módon sikerült színpadra varázsolni az egykori magyar falvak legkisebbjeinek, névtelenjeinek, jogfosztottjainak, nincstelenjeinek történeteit, hogy az előadás egyetlen percében sem volt hiányérzetem. Nem kerestem a sokszoknyás népviseletet, a kendőket, a kontyokat, a fonott copfokat, színes szalagokat, mert nem hiányoztak. Nem hiányoztak, mert ott voltak az előadás első percétől az utolsóig, mert Dely Géza rendezése egyetemessé tette az elsőre talán egyéninek, egyedinek tűnő élettörténeteket. A szereplők teret és időt odahagyva léptek ki a verandák és istállók árnyékából, távolodtak el az ekeszarvak és faragott fejfák mellől, lépték át a falvak határait, s jöttek el közénk, hogy egyértelművé tegyék számunkra, hogy attól, hogy az a világ már a múlté, a fehérannák, homolódizsuzsáánnák, a megesett lányok, az igazságtalanságot elszenvedők, az érzéseiket eltagadni kötelesek, a lázadók, a meg nem alkuvók, az árvák, a gyermeküket elhagyni kényszerülők, a halálra táncoltatottak bizony közöttünk járnak.
Az eredetileg különálló élettörténetek, sorsok a táncjáték koreográfusainak, Baros Eszternek és Gyimesiné Bencze Juditnak köszönhetően harmonikusan fűződtek egységbe. A legvéresebb, legkegyetlenebb pillanatok is túlzás, erőlködés nélkül, méltóságteljesen jelennek meg előttünk. Emléket is állítva egyszersmind azoknak a névteleneknek, akikről a történelemkönyvek hallgatnak, a névtelen tömegeknek, akiknek fájdalmuk, gyászuk nem kisebb másokénál.
Ezek a történetek felemelik őket a porból, mert nem a sors feletti töprengés, hanem a sorssal való szembefordulás a legfőbb jellemzőjük. A balladák főhőseinek döntése világos, a bűn felvállalásának, a szembenézés aranyszabálya működteti őket, s ez a kitérők nélküli kíméletlen dramaturgia sodorta a Fehér Anna öröksége című táncjátékot is egészen a végső feloldásig, mely mégis az életigenlés visszhangjával reagál az addig történtekre.
A történeteket eltáncolók, a táncosok a rendezőhöz és koreográfusokhoz hasonló alázattal fordultak ezen régi történetek s szereplőik felé. S bár a nézői szem ugyan légies mozdulatokat, könnyed szökkenéseket, emeléseket, tökéletes együttműködést látott a színpadon, pontosan tudjuk, hogy egy ilyen történet és ilyen karakterek megformálása milyen fokú kitartó fizikai és szellemi koncentrációt igényel a szereplőktől és a produkció létrehozóitól..
A balladai atmoszféra megteremtéséhez nagyban hozzájárult a szereplőket és nézőket körülölelő színházivá varázsolt közeg, s a minden balsejtelmet, titkot, szenvedélyt megjeleníteni képes, leselkedést, bosszúállást, szellemjárást lehetővé tevő, Csanádi György által megálmodott, s csapata segítségével megvalósított játéktér. A karakterek megjelenítését, érzelmeik, bűneik súlyát és mibenlétét, s így a történetek érthetőségét is nagyban segítették a Baros Anikó által megvalósított jelmezek. A sejtelmesen mozgó sziluettek, s a legélesebb fényben megmutatkozó mardosó lelkiismeret, a bűnök súlya alatt megroppanó, ám mindig cselekvésképes szereplők, a néplélek viharai… mind a Fehér Anna öröksége. Azért is különösen nagy dolog egy ennyire egységes alkotás létrejötte, mert nem állandó társulatról van szó. A szereplők között van, aki már hosszú ideje, évek óta táncol, mozog színházi közegben; vannak, akik klasszikus alapokkal, versenytáncosként, balettosként, mások modern táncos közegből érkeztek és csatlakoztak a közösséghez. S bár ez némely pillanatokban észrevehető is volt a néző számára, egyáltalán nem bontotta meg a harmóniát, mely az előadás egységét uralta. Ők tizennégyen ezen az esős, igazi őszbe forduló estén elhoztak nekünk egy olyan világot, mely az örökségünk, a miénk, s ha a balladáskönyvek lapjain oly távolinak is tűnnek e történések, a Rábl Színpad táncjátéka azt tudatosítja mindannyiunkban, hogy a legnehezebb élethelyzetekben sem vagyunk egyedül, mert vannak, akik előttünk hasonló utakat jártak be, s a legsötétebb pillanatban mégis az életet választották.
Záró gondolatomat Csoóri Sándortól kölcsönöztem: „A huszadik század fölkínálja a mélylélektant, a történelmet, az abszurd drámát, elénk terít holtak szempillájából vert csipkéket, mérnökien megtervezett háborúlátomásokat, s ez újkori megrázkódtatások didergésében népballadáinknak még mindig van mondanivalójuk.”
(Fehér Anna öröksége. Kortárs táncjáték. Szent László ÁMK, 2022. szeptember 16-17., rendezte: Dely Géza)
