Mayer János
2023-ban helyben és országosan is számos kerek évfordulót ünneplünk (előbbiről lásd Jász Anikó összeállítását lapunk 4. oldalán), az azonban fölöttébb ritka, hogy egyazon évben, mi több, ugyanabban a hónapban a magyar irodalom három kiemelkedő személyiségére vagy alapművére bicentenárium okán egyszerre emlékezhessünk. Nem tudom, mi volt a levegőben 1823 januárjában, annyi azonban bizonyos, hogy 200 évvel ezelőtt korszakos zsenik jöttek a világra, és egy utóbb nemzeti szimbólummá vált mű is ekkor született meg.
Az 1823. január 1-jén (?) született Petőfi Sándor életével és halálával is legendává vált, és önmaga, de az utókor által is gerjesztett kultuszával megteremtette a a szabadság és szerelem jegyében alkotó, a hazáért életét is adni képes romantikus poéta prototípusát. Úgy vált a magyar nemzet költőjévé, hogy minden őse és összes fontos tanára szlovák nemzetiségű volt, és minden bizonnyal szüleivel is e nyelven beszélt. Műveinek eredetiségéről, forradalmi hevületének helyességéről, kor- és pályatársairól alkotott értékítéletéről lehet vitatkozni, az viszont aligha kérdéses, hogy – mint azt Milbacher Róbert a decemberi Bajai Honpolgár-esten bővebben is kifejtette – Petőfi teljesen megújította a magyar irodalmat. Mert lehet, sokan dicsérik Vörösmarty epikus műveit, de mára szinte senki sem olvassa őket – a János vitézen viszont nemzedékek nőttek fel, történetét és különféle feldolgozásait mindenki ismeri, több sora szállóigévé vált. Volt szerelmi vagy épp hazafias költészet Petőfi előtt is, csak amíg Berzsenyi, de még Kölcsey sorai a ma olvasójának igencsak nehézkesnek tűnnek, addig Petőfi sorait közel két évszázad után is értjük és átéljük. Az irodalom nyelve vele jutott el először a széles tömegekhez, ő tett nagy gondolatokat, magas műfajokat a „köz” számára érthetővé. S hogy pályája egészen fiatalon, ráadásul az általa megjövendölt módon fejeződött be, még tovább erősíti a kultuszt, és akkor is újratermeli a legendákat, ha ezekre semmi bizonyíték nem mutatkozik.
Életében nem aratott viharos sikereket az 1823. január 21-én született Madách Imre sem; legnagyobb hatású művét, Az ember tragédiáját sohasem láthatta színpadon. Bár a Tragédia nem speciálisan magyar témájú alkotás, mégis kiemelt helye van a nemzeti drámairodalomban, újabb és újabb színpadi adaptációit mindig kíváncsian várja a közönség, és mindegyik valami újat tud mutatni belőle. A darab zseniálisan szemlélteti, hogy a világ sosem volt fekete vagy fehér (ma sem az), hogy minden nagy emberi törekvésnek, megváltó eszmének megvan a fonák oldala, és hogy a nagy szavak, hangzatos szózatok mögött mögött mennyi képmutatás, emberi aljasság, hátsó szándék húzódhat meg, s hogy akkor járunk el helyesen, ha nem csak lelkesedni vagyunk képesek (eszmékért, ideológiákért, politikusokért), hanem megtartjuk képességünket a kételkedésre is. Végkicsengése – minden bizonytalanságával együtt – mégis arra tanít, hogy az emberi léttel járó, a nagy célokért folytatott küzdelem és a bennük való hit nem lehet értelmetlen. Nem feltétlenül azért, mert – a „szűk határú létben” vagy a túlvilágon – elismerés jár értük, hanem azért, mert a jó tettek magukban hordozzák a jutalmukat, és mi magunk érezzük jobban magunk általuk.
Egy nappal Madách születése után, 1823. január 22-én tette le a tollat Kölcsey Ferenc a Hymnus megírását követően. Akkor persze még nem tudhatta, hogy borúsabb kedvében megírt költeményéből néhány évtized múlva, megzenésítést követően, mintegy közmegegyezés alapján a nemzet himnusza lesz. (Törvény vagy alkotmány sokáig nem szabályozta ezt, mégis kialakult a konszenzus már a 19. században.) Hogy miért épp ez, s miért nem – mondjuk – Petőfi Nemzeti dala, Vörösmarty Szózata vagy épp a Hazám, hazám áriája lett a magyarság nemzeti jelképe; hogy miért egy sok szempontból borongós, imaszerű, csak áhítattal előadható dalt választottak egy lelkesen énekelhető harci induló vagy a haza tájait, dicső múltját méltató zenemű helyett, arra nézvést legfeljebb találgathatunk. Biztosan nem azért, mert a mi történelmünk tragikusabb volt másokénál (ezen az alapon sok nép himnusza lehetne szomorú, mégsem az). Lehet, hogy a néplélek (nemzeti karakter) része, hogy mindent sötétebbnek látunk, hogy a vészek között megmaradás öröme helyett a ránk mért sorozatos sorscsapásokat vesszük észre?
Panaszkodni, sírva vigadni, jövőnkért aggódni persze azóta is tudunk. De Kölcseyt, Petőfit és Madáchot nemcsak ez köti össze, hanem az is, hogy a kritika, a kételyek és siralmak mellett készek voltak a (nemzeti) közösség érdekében tenni is: az egyik a reformkor országgyűlési követeként, a másik a forradalom és szabadságharc sodrában, harmadik az 1861-es diéta képviselőjeként. Lehet persze mondani, hogy akkor és ott egyikük sem tudta megvalósítani céljait, de azt semmiképp, hogy ezek hiábavalóak lettek volna: újabb nemzedékeknek szabtak irányt, mutattak utat, és adtak leckét hazafiságból, elvi következetességből és emberi tisztességből. Maradandó életművük mellett ezért is tisztelettel emlékezhetünk rájuk.
