Tutuc Dániellel élsportról, gyülekezetről, román és magyar gyökerekről
Sándor Boglárka
A crossminton vagy gyorstollaslabda nem túl régi sportág – 2001-ben találta ki és honosította meg egy egykori német tengerésztiszt –, de elég hamar nagy népszerűségre tett szert, és mára már világversenyeket is rendeznek belőle. Mégis keveset tudunk róla, például arról sem tudtak túl sokan, hogy a sportág világranglistájának második helyén a senior 40+ kategóriában jelenleg egy bajai sportoló áll: Tutuc Dániel 29 éve él városunkban, ahová egy romániai bányászvárosból, Petrozsényból érkezett. Egy kis keresztény gyülekezet lelkészeként és informatikusként is sokat tud mesélni arról, milyen változást hozhat az ember életében a hit, illetve kinek mi adja a nemzettudatot.
– Mint a fiúk többségét, gyerekkoromban engem is vonzottak a labdajátékok. Elég sokáig fociztam, bár középszerű játékosnak számítottam. Játszottam valamennyit nagypályán, junior szinten, még Romániában, de azt a tanulás miatt hagytam abba. Miután eljöttem Magyarországra, belecsöppentem a bajai kispályás foci világába. Abban az időben, amikor én 2002-2003 környékén bekapcsolódtam, rengeteg csapat volt, több korosztályban, és elég sokáig fociztam velük. Közben Szőke Tamás barátom említette, hogy látott egy új, fantasztikus sportágat: ez volt a crossminton vagy gyorstollaslabda. Elhívott, hogy próbáljuk ki, mert bárhol lehet játszani, és nagyon egyszerű megtanulni. Ő maga egy ideig pingpongozott, én teniszeztem is egy keveset, ez adta az alapot. Először a Türr-kilátó környékén próbáltuk ki, engem azonnal megfogott. Úgy gondolom, akinek van egy kevéske labdaérzéke, és fogott már valamilyen ütőt a kezében, egy bizonyos szintig igen hamar el tud jutni vele. Könnyen játszható, hamar jön a sikerélmény, ráadásul átmozgatja a teljes testet: igazán jó sportágnak tartom. Abban az időben elég sokan fellelkesültek, emlékszem, legalább 4-5 pályát tettünk le, és főleg párosban játszottunk, hiszen sokan voltunk. Ez azt jelenti, hogy egy pályán négyen játszottunk, tehát volt egy legalább húsz fős társaság, ez azonban lassan lemorzsolódott. Mára már Baján rendszeresen csak Eric fiam és én űzzük ezt a sportot, Tolnára járunk edzeni, mert Baján már nincs erre lehetőség. Nyáron szabadtéren játszunk, a téli időszakban viszont termet kéne bérelni, ez pedig kettőnk miatt nem éri meg anyagilag.
– Mennyire kell ehhez a sportághoz más sportban jónak lenni?
– Alig. Gyerekkoromban magam is pingpongoztam, egy ideig jártam teniszezni is, de csak hobbiszinten. Persze, a tollaslabdát is mindenki játssza gyerekként vagy akár felnőttként is a Sugó-parton, bár a rendes badminton, azaz a tollaslabdasport teljesen más, mint ahogyan a civilek játsszák: nagyon komoly, és sokkal keményebb, mint a crossminton. Én azonban az előtt sosem versenysportoltam, de most már lassan tizennégy éve járok bajnokságokra.
– Milyen eredményei voltak eddig?
– Sokáig nem sikerült előbbre jutnom. Ez a teniszhez hasonlít abban, hogy az úgynevezett ATP- tornákon pontokat lehet szerezni: győzelem esetén maximum pontszám jár, visszafelé haladva pedig egyre kevesebb és kevesebb, ami azért fontos, mert aszerint rendezik csoportokba a játékosokat. A legmagasabb pontszámmal rendelkezőhöz sorolják a kevesebb ponttal rendelkező játékost, ez pedig előnyt jelent. Alacsonyabb pontszámokkal nehéz átjutni egy bizonyos szinten, mert besorolják az embert a túl jó játékosok mellé, ezért sosem tud jó pontszámokat gyűjteni, és folyton csak majdnem sikerül továbbjutnia. Én is mindig jó és szoros meccseket játszottam, de a négyes csoportból a harmadik helyen szinte mindig kiestem. Nagyon ritkán tudtam továbbjutni, aztán ha megint egy nagyon jó játékossal sorsoltak össze, kiestem. 36 évesen kezdtem, akkor az open kategóriában játszottam: ez a 18-tól 40 évesig terjedő korosztályt jelenti, de idősebbek is nevezhetnek. Ilyenkor az történik, hogy egy 35-36 éves játékos összekerül egy 19-20 éves fiatallal, és így elég nehéz versenyezni. Lassan átkerültem 40-es kategóriába: ott már kezdtek jönni az eredmények, kapaszkodtam felfelé, mert kiszűrték az ifjú titánokat és a nagyon gyors, jó játékosokat, így a hozzám közelebb álló korosztállyal játszottam, de még mindig nem jött a nagy áttörés. Nem vagyok jó versenyzőtípus: edzésen tudok nagyon jó lenni, ott sokkal felszabadultabban, több önbizalommal játszom, versenyen viszont az izgalom engem inkább demotivál (van, akinek inkább segít). Túlgondolom a dolgokat. Racionális embernek tartom magamat, informatikusként dolgozom, analitikus a gondolkodásom. A sportban is gyakran azt veszem észre, hogy túltaktikázom a dolgokat, pedig lehet, hogy legtöbbször csak élvezni kéne a játékot. Versenyeken néha elcsíptem egy-egy harmadik helyet, és annak is nagyon örültem. Nem az eredményekért jártam versenyre, hanem mert jó volt a közösség, jó volt másokkal találkozni, ebben kapcsolódtam ki. Aztán a tánc meghozta az áttörést a sportban is.
– Ez érdekesen hangzik. Mi a története?
– A feleségem már régóta mondogatta, hogy szeretne táncolni, és ki is nézett egy salsatanfolyamot. Magam azonban lelkészként (a Reménység Keresztény Közösség felekezetmentes gyülekezetben szolgálok) valahogy a hivatással összeférhetetlennek tartottam a salsát, ráadásul akkoriban nagyon elfoglalt is voltam, és semminek nem szeretek úgy nekivágni, hogy nem teszek bele mindent. Maximalista lévén csak olyan hosszú távra tervezhető dologba szeretek belevágni, a salsa pedig nem tűnt ilyennek, ezért elvetettük. Jött viszont egy nyugodtabb időszak az életünkbe, és rátaláltunk a társastáncra. A feleségem régóta ismerte Orbán Éva táncpedagógus-oktatót, nem volt nehéz rábeszélnie, hogy keressük fel. A mozgást egyébként is szeretem, megtetszett a társastánc. Kipróbáltuk, nagyon hamar belejöttem, és most már ott tartunk, hogy inkább az én kedvemért járunk. Úgy érzem, hogy a tánckultúra nagyon sokat tett hozzá a mozgásomhoz, megerősítette az egyensúlyérzetemet és a ritmusérzékemet, ezt pedig bele tudtam vinni a sportba is. A crossminton gyakorlása azért sem egyszerű, mert nincsenek edzők, akik segítik a felkészülést, hanem leginkább azzal fejlődünk, hogy eljárunk versenyekre, figyeljük a többieket, és tanulunk egymástól. Ehhez adott hozzá a tánc valami olyan többletet, amellyel sikerült a többieket is meglepnem.
– Ez konkrét eredményekben is megnyilvánult?
– A tavalyi versenyidőszakom már nagyon megváltozott: a világbajnokságon kívül – ahol jobbra számítottam – majdnem minden versenyt megnyertem itthon és külföldön is, egyéniben és párosban. Egy tolnai sporttársammal, Vincze Károllyal játszunk párost. Nagyon jól megértjük egymást, és ez az eredményeinken is látszik: 33 meccs óta veretlenek vagyunk! A legjobb eredményem múlt évben az volt, hogy a világranglistán pontszámban feljöttem a második helyre a senior +40-es kategóriában. Sosem volt ez cél; azt gondoltam, ha a top 20-ba bekerülök, már elégedett lehetek, mert akkor sokkal kedvezőbb sorsolásokra számíthatok, de egyszer csak azt vettem észre, hogy minden sokkal jobban sikerült. A szívemhez legközelebb álló eredmény pedig, hogy tavaly májusban egy versenyen Szlovéniában Eric fiammal megnyertük a páros opent, amely a legerősebb páros kategória. Ez csodás élmény volt, sosem fogom elfelejteni. Én azonban ezekről sosem beszéltem, és a közösségi oldalamra sem szoktam posztolni a sport kapcsán. Orbán Évának azonban négyszemközt megköszöntem a munkáját, mert mindenképpen szerettem volna visszaigazolni neki, hogy nekem milyen sokat jelentett, és azt is tudom, hogy ő ezt szívvel-lélekkel végzi, számára ez nemcsak megélhetés, hanem igazi szenvedély. Néhány hete azonban volt egy táncos bál, ahol Éva ezt mindenki előtt elmondta, és így mindenki megtudta. Nekem a tánc sokkal többet adott, mint amire számítottam, és ez engem lepett meg a legjobban. Jó és értékes időtöltés közösen a feleségemmel, remek a társaság, jó fejek a társak. Mindig várom a szerdákat, hogy mehessek táncolni.
– A gyereket is sikerült megfertőzni a sporttal?
– Már egészen kiskorától. Eric fiam egyébként igazolt kézilabdajátékos, de a crossmintont is szereti játszani. A kisebbik fiam, Dávid, pedig igazolt játékos fociban (LUA Baja), nagyon jó benne. Ő is kikacsintgat időnként a crossminton felé, amikor éppen nincs foci, de az ritka, mert neki heti öt edzése van, hétvégén pedig meccsek. Két korosztályban is játszik, de nyaranta, amikor nincsenek edzések, nagyon szeret jönni velünk versenyekre. Ügyes ebben a sportban is, már megnyert egy amatőr bajnokságot, és a profik között is elért egy harmadik helyezést a junior kategóriában. Jó érzés hármasban versenyre menni, és egymást biztatni. Négy fiam van, sportolnak és zenélnek is.
– A vezetéknevét mennyire szokták eltéveszteni?
– Teljes mértékben. Igazából a nevem Ţuţuc (fonetikusan ejtsd: Cucuk – szerk. megj.), ezt kb. egy évig próbáltam itt megértetni az emberekkel, aztán elengedtem, mert számukra ennek semmi értelme nem volt. Azóta már megszoktam ezt a formát, és már az fülem számára is idegennek hat, ha nagyon ritkán meghallom az eredeti kiejtését.
– Petrozsény, ahonnan érkezett, ismert román bányászváros, bár a lakossága egy időben (1910-es évek) még magyar többségű volt.
– Ez kőkemény bányavidék. A magyar többség annak tulajdonítható, hogy Erdély felsőbb részeiből odatelepítették azokat a szakembereket, akik érettek a feketeszén kitermeléséhez. Egyébként gyönyörű helyen fekszik, a Parâng-hegységben, a Retyezát völgyében, síközpontként is működik. Azt szoktuk mondani, hogy a Zsil völgye olyan, mint Ausztria, csak nem annyira tiszta. Az emberek ott vagy a bányában dolgoztak, vagy olyan helyen, amely a bányát szolgálta ki, netán a kocsmában. Más lehetőség nem nagyon volt. A bányászokat húsz év munkaviszony után nyugdíjazták, de addigra már annyira meggyengült az egészségük (800 méterrel a földfelszín alatt dolgoztak, szűrőberendezések nélkül), hogy általában néhány év múlva meg is haltak. Magyar származású nagyapám robbantómesterként dolgozott, ami előkelő funkciónak számított a bányászok között. Ő Máramaros vidékről került oda a szintén magyar feleségével, és örökbe fogadták a moldvai származású édesanyámat, aki később az olténiai apámhoz ment feleségül. Én tehát vér szerint egyáltalán nem vagyok magyar, sőt, ilyen szülőkkel aligha lehetnék ennél románabb, de magyar nevelést kaptam. Négyen voltunk testvérek, én vagyok a legidősebb. Akkoriban az emberek még fiatalon házasodtak, az első gyereket pedig általában a nagyszülők nevelték, így volt ez nálunk is. Ötéves voltam, amikor a nagytatámat nyugdíjazták, visszaköltöztek Máramarosszigetre, és engem is magukkal vittek. A gyerekkorom nagy része tehát nem Petrozsényban telt, az első öt évről nem is őrzök emlékeket.
– Miben gyökerezik a magyarsága?
– Mindig két nyelven tanultam. A nagyszüleimmel otthon mindig magyarul beszéltünk, és bár genetikailag nem vagyok magyar, kulturálisan és minden más értelemben igen. Szigeten nagyon hibrid társadalomba csöppentem, nagyrészt magyarok és románok, de ruszinok is éltek ott, békében megvoltunk egymás mellett, mindenki beszélte valamilyen szinten a másik nyelvét, megértettük egymást. Román iskolába jártam, magyar irodalmat, történelmet sosem tanultam, de mindig a magyar tévét néztük. Ez tizenkét éves koromig tartott. Én a nagyszüleimet inkább a szüleimnek tartottam, a családomat addig alig láttam, de boldognak éltem meg azt az időszakot, és az volt a fura, amikor visszakerültem a szüleimhez. Tizenkét éves lehetettem, amikor az anyám úgy gondolta, hogy jobb iskolába kellene járnom, és visszavittek Petrozsénybe. Teljesen román közegbe kerültem vissza, ami nem okozott különösebb gondot, csak nagyon szokatlan volt. Ráadásul addig egykeként éltem a nagyszüleimnél, de akkor belecsöppentem egy nagy családba: hirtelen lettek szüleim és három testvérem, amit nehezen dolgoztam fel. Apámmal nem is tudtunk közel kerülni egymáshoz, már nem tudott mit kezdeni velem, hiányzott a kapcsolatunkból az a 12 év, amelyet nem együtt töltöttünk. Elektroműszerész volt, televíziókat javított, ami abban az időben előkelő foglalkozásnak számított. Ebben a kemény városban a bányászat szinte mindenkit alkoholistává tett. Apám kivételnek számított, egyáltalán nem ivott, nem dohányzott, nem volt semmilyen káros szenvedélye, leszámítva, hogy állandóan dolgozott. Ennek ellenére 39 éves korában meghalt: egyik nap összeesett, bekerült a kórházba, azt mondták, leukémia… Addig sosem volt beteg, most is azt hittük, hogy biztosan meggyógyul, de már nem jött ki a kórházból. Akkor hirtelen, 18 évesen családfenntartó lettem.
– Sikerült Petrozsényban jó iskolát végezni?
– Nagyon jó középiskolába jártam, matematika-fizika szakra. Akkoriban kezdték el tanítani az informatikát (összesen hat olyan iskola volt Romániában, ahol bevezették). Elég jó voltam matematikából, és nagyon tetszett az informatika is. Közben azonban lett egy nálam egy évvel fiatalabb barátnőm, ezért érettségi után nem akartam elmenni egyetemre informatikát tanulni, mert akkor el kellett volna költöznöm. Apám azonban azt a feltételt szabta, hogy otthon maradhatok, ha beiratkozom a helyi egyetemre. Nagyon makacs voltam, úgy gondoltam, majd megmutatom, hogy megállok a magam lábán: beiratkoztam a bányászati egyetemre esti képzésre, közben pedig elmentem segédmunkásnak a bányába. Ez másfél évig tartott, 650 méter mélyre szálltam le minden nap. Az első héten minden nap a sírás kerülgetett, de a büszkeségem nem engedte, hogy megfutamodjam, pedig a legmocskosabb munkát végeztem. Lent a bányában nincs illemhelyiség, a bányászok kisebb, erre a célra kialakított vájatokban könnyítettek magukon: mi ezeket takarítottuk! Abban az időben rocker voltam, hosszú göndör hajat viseltem, ami azonnal megtelt az ürülékkel, és órákon át bűzlött. Minden nap megfogadtam, hogy ez lesz az utolsó, aztán beletörtem, és másfél évet dolgoztam lent. Közben pedig sokat buliztunk, és sok mindent el is követtünk, hiszen ott erről szólt az élet: a fiatalok ittak, verekedtek, garázdálkodtak.
– Mitől változott ez meg?
– Egy nap szólt az egyik barátom, hogy valami amerikai zenészek érkeztek, és rockzenét játszanak, bár valamilyen vallást követnek, és Jézusról énekelnek. Sosem voltam vallásos, nem jártunk templomba, angolul sem tudtam: úgy gondoltam, ha jó a zene, akkor a többi nem érdekel, tehát elmentünk erre a „koncertre”. A zenélésből ugyan nem lett semmi – az amerikai vendégek hoztak magukkal egy generátort, mert tudták, hogy a román bányászvárosban gyakori az áramkimaradás, arra azonban nem számítottak, hogy ezt a generátort rögtön ellopják, amint leteszik valahová –, helyette azonban elkezdtek beszélni magukról és Istenről. Akkor hallottam életemben először arról, hogy Isten szeret és számon tart. Nekem ez újdonság volt, hiszen azzal is gondom volt, hogy önmagamat szeressem. Úgy gondoltam, ha Isten valóban mindent lát, akkor kizárt, hogy engem szerethetne, hiszen erre semmiképp nem vagyok méltó. El is határoztam, hogy a következő héten visszamegyek, és az egyetemi tanulmányaimra alapozva okosan kioktatom őket, hogy amiben hisznek, annak nincs köze a valósághoz. El is mentem újra, elkezdtünk beszélgetni, de valahogy nem oda futott ki a dolog, hanem visszakanyarodtunk az emberi lélek szükségleteihez. Ezek nekem nagyon furának tűntek, ezért elkezdtem a témához kapcsolódó könyveket olvasni, mert az analitikus gondolkodásom így működött. Fellapoztam az Újszövetséget is, és fantasztikusnak találtam. Előtte is próbálkoztam már, de nem értettem semmit. Akkor viszont valami történt: Isten a kezébe vette az életemet, és kiemelt abból a közegből. Abban az időben (1991-93 tájékán) nemcsak Romániában, de Magyarországon, Szerbiában is a fiatalok megtérésének erős hulláma volt észlelhető. Akik azelőtt kocsmákba jártak, most gyülekezeti házakban találkoztak, és megváltozott az életük. Ez nem sokkal a határok nyitása után történt, és a kommunizmus indoktrinációja után nyithattunk ebbe az irányba. Petrozsényban csaknem 200 főből álló gyülekezet szerveződött rövid idő alatt, nagyrészt fiatalokból. Édesapám betegségét már megtért hívő keresztényként éltem át. Én láttam őt utoljára életben, a temesvári kórházban látogattam meg, akkor életemben először megöleltük egymást. Így búcsúztunk el, nagyon fura érzés volt. Nem volt harag a szívemben, inkább csak meg nem értés mindaddig, amíg nem lettem magam is szülő: akkor átéreztem, hogy ezek nem annyira egyértelmű dolgok.
– Innentől hogyan alakult az élete?
– Felajánlották, hogy tanuljak tovább Ausztriában egy amerikai missziós továbbképzésen. Akkor már valamennyire értettem angolul, csak még nem beszéltem. Biztattak, hogy ez nem gond, majd belejövök. Elmentem hét hónapra. Az első néhány hét nehéz volt, de utána hirtelen mindent megértettem. Miután innen visszatértem Romániába, letöltöttem a sorkatonai szolgálatot, majd eljöttem Bajára. A Golgota gyülekezetbe hívtak, hogy fél évig legyek kisegítő lelkész, mert az itteni segédlelkész elment Amerikába, de majd visszajön. Nem jött vissza, én viszont maradtam. Ennek 29 éve.
– Az ausztriai képzésről már lelkészként jött ki?
– Missziós lelkészi végzettséget kaptam. Az ilyen jellegű felekezetmentes gyülekezetekben ez inkább hivatás, aki műveli, az viseli a funkciót. Persze, tanulunk is hozzá, de ez teljesen más, mint a több éven át tartó teológiai képzés, amelyet a katolikus papok vagy baptista lelkészek végeznek. Mi ezt szolgálatnak tartjuk, de sokan nem értik a működését, viszont ha azt mondom magamról, hogy lelkész vagyok, akkor nagyjából világossá válik a feladatom.
– Hogyan jött épp Baja a képbe?
– A feleségem bajai, az itteni Golgota gyülekezet tagja volt. Ausztriában ismerkedtünk meg, ő akkor eljött velem Romániába, aztán én jöttem vele Bajára. Az első gyermekünk, Krisztián már itt született. Az első fél évünk nagyon nehéz volt, mert nem rendelkeztem a megfelelő okmányokkal, és alig volt pénzünk. Engem nem a nyugat vonzása hozott Magyarországra, hanem a szolgálat. Fél évre terveztünk, de mivel a lelkész nem tért vissza, maradtunk. Nagyon megszerettem az itteni embereket, a fiatalokat, és úgy éreztem, hogy Isten nekem ezt a helyet szánta. Reméltük, hogy könnyen megszerzem a papírokat, miután Magyarországon született már gyerekem, és magyar a feleségem, de 1994-ben ez semmit sem számított. Ha nem tudtuk bizonyítani, hogy van elég pénzünk eltartani magunkat, és van lakhatásunk, akkor nem kaphattam munkavállalási engedélyt. Munkavállalási engedély nélkül viszont nem tudtam munkát keresni. Háromhavonta át kellett mennem a tompai határon, majd visszajönnöm, hogy megújítsam a turistavízumot, közben folyamatosan drukkoltam, hogy engedjenek vissza. Házunk nem volt, a feleségem nem dolgozott, mert a fiunk még pici volt, a gyülekezeti szolgálatért pedig nem kaptunk pénzt, így nehezen éltünk. Egy konyhában laktunk, nem volt semmink, de boldogok voltunk. Alkalmi munkákat vállaltam, abból éltünk. Aztán a gyülekezetbe érkezett egy angol úriember, Don Haszczyn, aki a Duna Kötöttárugyár pénzügyi igazgatójaként dolgozott, és hívő emberként a gyülekezetünkbe járt. Megismerkedtünk. Ő létrehozott nekem egy Bt.-t, és felvett külsősként a DunaKöt pénzügyi osztályára költségelemzőnek, mivel mindig jól bántam a számokkal. Ez elég sokáig tartott. Közben három év után megkaptam a letelepedési engedélyt, ami mérföldkőnek számított az életemben. Akkor már felvehettek rendes állományba: átmentem az informatikai osztályra, és sokkal jobbak lettek a körülményeink. Sokat dolgoztunk, de jól meg is fizették.
– Most pedig már saját informatikai céget vezet…
– Miután a DunaKöt tönkrement, egy darabig vállalkozóként egy amerikai cégnek dolgoztam home office-ban, ami elég megterhelő időszak volt. Közben megkeresett egy régebbi barátom, aki pólókat forgalmazott nagyban Budapesten. Elkészítettem neki egy üzleti tervet informatikai szempontból, és kérte, hogy egy ideig felügyeljem is a munkálatokat, hogy valóban a megfelelő irányba halad-e. Nem történt áttörés, ezért rábeszélt, hogy foglalkozzam ezzel teljes munkaidőben, az ő cége részeként. Egyszer elvitt magával Amerikába egy hasonló céghez, hogy megmutassa, hogyan megy ez nagyban: azonnal értettem, mit akar, és tudtam, hogy képesek leszünk megvalósítani. Belevágtunk, elindítottunk itt Baján egy informatikai céget, amelyhez találtam két nagyon jó kollégát is. Remek csapatot alkotunk. Jó látni, hogy honnan indultunk, és hol tartunk most, az általunk alkotott vállalati irányítási szoftverrel milyen nagy aranyú automatizációval képes működni a cég. Büszkék vagyunk a munkánkra, lassan már bővítenünk is kell a csapatot. Hetente egy napot töltök a budaörsi központban, szerdánként délután edzésre, este táncra járok, hétvégén pedig istentiszteleten szolgálok.
– Mit jelent pontosan a „felekezet nélküli gyülekezet” megnevezés?
– Nincs központi vezérlés, nincs püspök, sem országos vezetőség, amely meghatározná az irányelveket. Önállóak vagyunk, emiatt támogatást sem kapunk, de ezt ezt nem negatívumként, hanem lehetőségként éljük meg. Próbáljunk megélni az egyszerű hitünket úgy, ahogyan azt a Bibliában is olvassuk. Tagjai vagyunk néhány, testvérgyülekezetekből álló szövetségnek, de ebben sincs hierarchia. Minden kis gyülekezet maga rendezi a saját ügyeit, választja a vezetőit, akik nem kapnak semmilyen javadalmazást, mindenki a szabad idejében szolgál. Próbáljuk pénzmentessé tenni a gyülekezeti életet, mert elég sok a rossz példa arra, hogyan használják fel a vallást az emberek saját (pénzügyi vagy hatalmi) ambícióik erősítésére. A gyülekezet stabil létszáma kb. 20 fő. Minden héten összejövünk, énekelünk, együtt tanulmányozzuk a Bibliát, lelkészként az adott igerészből felkészülünk és tanítunk, illetve imádkozunk. Segítjük egymást, amiben kell, nemcsak hittársak, barátok is vagyunk. Ha kell, esketünk, temetünk, keresztelünk, bár nálunk ez utóbbi másként történik: mi felnőtteket keresztelünk, bemerítkezés által. Megvárjuk, hogy valaki elég érett legyen ahhoz, hogy maga tudjon dönteni arról, mit vállal.
– Van ennek a felekezeti formának jövője?
– Egy történelmi egyháznak nyilván nagyobb a vonzásköre, a kis gyülekezet azonban könnyebben mozoghat, gyorsabban dönt, nem kell egyeztetés vagy jóváhagyás. Sok szabad keresztény egyház működik már, de megvan a hátulütője is: mivel nincs központi kontroll, könnyebb elvinni az extremitások felé is. Mi ezt úgy próbáljuk egyensúlyban tartani, hogy nincs a gyülekezetben nagyobb hatalmú ember, és senki nem dönthet egy személyben. Három vezetője van a gyülekezetnek, nincs többségi szavazat: egyetértésre kell jutniuk. Ez hatalmas felelősség. Bárkit elvihet a hév, ezért muszáj határokat szabnunk. Folyamatosan képezzük is magunkat. Nem gondoljuk, hogy miénk az abszolút igazság, inkább az emberek hozzáállása más. Testvérnek tekintjük a legtöbb egyházat, illetve tagjaikat, csak a rendszerükben nem hiszünk.
– Hogyan sikerült bajaivá válnia?
– Már többet éltem itt, mint bárhol máshol, ez az otthonom. Sosem akartam elmenni innen. Egy időben az amerikai főnököm biztatott, hogy költözzem ki, de nem akartam, mert az csak a munkámról szólt volna, az én életemben azonban a szolgálat a legfontosabb. Nagyon hamar otthonra találtam itt. Az igazi kereszténység egyik előnye, hogy sok helyen megfordul az ember, és ahol keresztényekkel találkozik, azonnal otthon érzi magát, mivel azonosak az értékek, amelyek képesek áthidalni a kulturális különbségeket. Ez sokkal erősebb kapocs minden másnál. Mindegy, melyik országban jártunk éppen, ahogy testvérek közé kerültünk, rögtön fel tudtuk venni a ritmust, mintha mindig is ott lettünk volna. Ugyanilyen szeretettel fogadtak engem itt, mintha mindig is bajai lettem volna. Sosem volt senkinek gondja azzal, hogy román vagyok. Hamar építettem ki közeli barátságokat is. Amikor először jártam Ausztriában, a képzésen, hazafelé jövet Baján töltöttünk néhány napot. Akkor még úgy éreztem, hogy ennél unalmasabb város nincs is. Romániában szegénység uralkodott, autók is alig jártak, mindig tele volt az utca emberekkel, fiatalokkal – itt kihalt volt minden. Nem akartam itt élni, aztán egy év sem telt el, és itt voltam. Megismertem az embereket, megértettem a folyamatokat, és megszerettem ezt a helyet. Eszemben sincs innen elmenni.
– Mi az, amit még szeretne elérni?
– Legjobban azt szeretném, hogy minél több ember ismerje meg Istent úgy, ahogyan én, és élje át, ahogy megváltozik az élete. Számtalanszor megtapasztalhattam és tisztán láttam, hogy Isten keze munkálta és alakította az életemet. Voltak kilátástalan pillanataim, de Isten akkor is ott volt mellettem. Biztonságot ad a tudat, hogy bármi jön az életben (recesszió, covid): félelem nélkül élni kincs! Nem tudom elképzelni, hogyan lehet ebben a világban hit és reménység nélkül élni. Én is nagyon kicsinek érzem magam, de a tudat, hogy a mindent megalkotó és mindenkit a kezében tartó Isten árnyékában élhetek, erőt ad. Bárcsak mindenki megtapasztalná! Szeretném látni, hogy így élnek a gyerekeim is, de mi szabadon neveltük őket. Ezt az embernek személyesen kell megtapasztalnia. Nem tehetem őket hívővé, csak beszélhetek nekik vagy jó példát mutathatok, de a döntés az övék lesz. A sportban most kategóriaváltás következik, hiszen ötvenéves leszek, de a hiúságom még nem engedte meg, hogy átlépjek, mivel most nagyon jók a pontjaim. Így idén még maradok a 40-eseknél egyéniben, csak párosban lépünk feljebb. Június végén Brnóban rendezik a világbajnokságot, jó lenne bekerülni a top 20-ba, és ha év végig bent maradnék a hat legjobb között, elégedett lennék. Remélem, hogy nem sérülök meg, és sokat játszhatok. Az elmúlt hetekben párosban már többször is nyertünk, most következik a versenyszezon, gyűjtjük a pontokat. Örülnék, ha több bajai is bekapcsolódna, és ismét jó kis közösséget alkothatnánk a sportág mentén.
