Türk Attila
Bevezetés
A magyarság eredetét több tudományág igyekszik felderíteni, immár évszázadok óta. A korai magyar történelem – elterjedtebb nevén a magyar őstörténet –, az írásos emlékeket tekintve forrásszegény kutatási terület. Így a régészet, mint folyamatosan, sőt rohamosan gyarapodó forrásanyagú tudományág, kiemelkedő jelentőséggel bír annak kutatásában. Ez tény akkor is, ha a régészeti leletek közvetlen történeti, etnikai megfeleltetését ma már itthon is sokkal óvatosabban kezelik a régészek. Fontos hangsúlyozni, hogy a régészet számára nem pusztán a forrásanyag bővül bámulatosan az utóbbi időkben, hanem módszereinek tárháza is. A régészeti lelőhelyeken ugyanis megindult a feltárt csontanyag természettudományos, főleg genetikai szempontú vizsgálata és új tudományág született: a bioarcheológia. Ez megsokszorozta és pontosabbá tette a tárgyi hagyatékból kinyerhető információkat.
Etelköz
A mai Moldovai és Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaság területén, valamint Ukrajnában az utóbbi évtizedben felgyorsultak a régészeti kutatások. A Dnyeszter és a Dnyeper folyók vidékén számos olyan 9. századi lelőhely (pl. Szlobodzeja, Szubbotci, Katyerinovka) látott napvilágot, amely kapcsolatokat mutat a honfoglaló magyarok tárgyi hagyatékával. A régészeti kutatásban ezeket a lelőhelyeket összefoglalóan a névadó Ingul menti lelőhely, egy kis ukrán falucska nyomán szubbotci régészeti horizontnak hívjuk. Az ide sorolt temetkezések leletanyagára jellemzőek a lábnál elhelyezett részleges lovas temetkezések, a halotti maszkok, illetve a szemfedőlemezek, az aranyozott ezüst (öv)veretek, a palmettadíszes szablyaszerelékek stb. Vagyis ezek a sírok egyszerre mutatnak kapcsolatot a honfoglalás kori és a Volga-Urál vidékének kora középkori leletanyagával, így alkalmasnak tűnnek a magyarok vándorútjának meghatározására. A szubbotci leletkör keltezését illetően az eddig elvégzett radiokarbon vizsgálatok megerősítették a hagyományos régészeti kronológiát, vagyis nagy biztonsággal a 9. század második felére tehetjük. A leletanyagban tükröződnek a szomszédos, elsősorban az északi, szláv, illetve krími-bizánci területekkel létrejött kapcsolatok (elsősorban az import kerámialelet alapján), melyekről az írott források is megemlékeznek. A tárgyi hagyaték jellege kifejezetten összhangot mutat főleg a muszlim források által a magyarok 9. századi elődeiről rajzolt képpel. A korai magyar történelem legfontosabb írott forrása, a VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár 950 körül a magyarokról írt feljegyzései között Etelköz területét az ott található folyókkal határozta meg, amelyek jól illenek a mai Dnyeper és a Dnyeszter folyók vidékére. A fenti jellemzők alapján a szubbotci régészeti lelethorizont tehát igen nagy valószínűséggel azonosítható az írásos forrásból ismert Etelköz területével.
Levédia és a kazárok
Térben és időben tovább haladva kelet felé a Levédia néven ismert szállásterület lokalizálásának kérdésébe ütközünk, amelyet a kazárok közelében keresett a kutatás. A Don vidéken azonban, ahová a hazai szakemberek többnyire korábban helyezték, ennek nincs régészeti nyoma. Ehhez egy olyan népességet kellene ugyanis itt kimutatni, amely a Kr. u. 6‒8. század között az Urál vidékéről odaköltözött, majd a 9. század közepén nyugatabbra vándorolt. Emlékeztetnünk kell, hogy a hazai szakemberek a Kazár Kaganátus területét azért kezelték kiemelten a magyar őstörténetben, mivel nyelvünkben mintegy 400 ótörök jövevényszó található, és úgy vélték, a Kazár Kaganátus területén élve vehették át ezeket a magyarok. Az írott forrásokból jól ismert kazár birodalom tárgyi hagyatékát a régészek szaltovói kultúrának nevezték el. Ennek pontos meghatározása azonban sosem volt egységes a kutatásban, illetve annak a magyarok elődeire gyakorolt hatását már korábban is eltérően ítélték meg. Ezt a régészeti műveltséget igen jelentős belső eltérései miatt már korábban is ún. földrajzi variánsokra osztották (pl. erdős és füves sztyeppi, Alsó-Don és Alsó-Volga menti, stb.), de ma már nem is tekintik a régészek a Kazár Kaganátust hagyatékát egységesen lefedő régészeti műveltségnek, hanem önálló részekre osztották. A kazár-magyar kapcsolatok pedig egymás szomszédságában és nem feltétlenül a Kazár Kaganátus területére beköltözve mentek végbe. A Don menti Levédia elképzelés kapcsán azt is meg kell jegyeznünk, hogy a Don menti Levédia koncepció nyelvészeti szempontból sem szerencsés. Ott ugyanis elsősorban nem török nyelvű népek, hanem a Kaukázus északi előteréből a 8. század közepén határvédelmi feladatokkal nagy tömegben északra telepített iráni nyelvű alán lakosság élt.
A Volga–Dél-Urál vidék
A honfoglalás kori és etelközi hagyaték eredetét tovább követve keleten a Volga–Káma–Dél-Urál térségébe jutunk. Amennyiben Levédiát valóban történeti realitásként kezeljük, annak a Volgától keletre való lokalizálása a régészet oldaláról jelen ismereteink szerint alátámasztható. A Volga–Dél-Urál térségéből kiinduló elvándorlás okát ma még nem ismerjük. A történeti szakirodalomban a bizánci forrásadat nyomán feltételezett ún. első besenyő háború azonban logikus elképzelésnek tűnik (a második volt a Kárpát-medencei magyar honfoglalást kiváltó esemény). A történeti kutatás szerint valamilyen politikai-katonai konfliktus hatására következhetett be. Régészeti hagyatékot vizsgálva azt látjuk, hogy az Urál keleti előterében a 8–9. század fordulóján az Altaj-hegység felől új, keleti nomád népesség leletanyaga tűnt fel, amelyet régészetileg szrosztki kultúrának nevezünk. Ennek hatása egészen a Káma–Bjelaja folyókig kimutatható. Több szakember is felvetette, hogy ezek a keleti irányból érkezett jövevények (talán a mai baskírok elődei) okozhattak egy olyan politikai-katonai konfliktust, amelynek során magyarok egy része – a kazárok szövetségében – átkelt a Volgán, és nyugati irányba vándorolt. Jelentős részük azonban ott maradt, és a maradók leszármazottait a 13. században Julianus barát megtalálta, és ezt a területet nevezzük Magna Hungariának. Ezzel kapcsolatos a Volga–Káma-régió legjelentősebb magyar őstörténeti felfedezése is, nevezetesen, hogy a mai Tatárföldön, a régészetileg csijaleki kultúrának nevezett (Kr. u. 11–14. század) régészeti hagyaték csontanyagában sikerült genetikailag azonosítani a keleti magyarokat.
Délnyugat-Szibéria
Az Urál keleti oldalán az elmúlt évek legkiemelkedőbb magyar vonatkozású leletei egyértelműen a cseljabinszki erdős sztyeppi térségében (Szinyeglazovo, Ujelgi) váltak ismertté. Itt az Ujelgi néven ismert temető hagyatékából találjuk a honfoglalás kori hagyaték eddigi legközelebbi és legnagyobb mennyiségben előkerült régészeti párhuzamát. Időközben a temető Kárpát-medencei magyarsághoz fűződő biológiai kapcsolatait is kimutatták. A hegység keleti oldaláról a nyugatira történő magyar átköltözéssel – a hagyományos elképzelés szerint – a Kr. u. 6. század derekán számolhatunk a nagy uráli átjárónál, feltehetően az avar népvándorlás északi hatásaként. Újabban több kutató is érvelt az Urált déli irányból megkerülő, az Urál-folyó völgye mentén végbement vándorlás mellett, mely mozgásnak végpontja egyből a Középső-Volga-vidék volt. Időrendileg is új koncepció körvonalazódott az átkelés időpontjára: a 9. század legeleje. Ebben a kérdésben komoly előrelépést csak az Urál keleti és nyugati előterében ismert kora középkori régészeti kultúrák új, a korábbinál pontosabb időrendi egyeztetésével érhetünk majd el. Itt azonban nyelvészeti, uralisztikai szempontból felmerül egy érdekes kérdés a további kutatások számára. Nevezetesen az, hogy bár a nyelvészeti kronológia szerint az ugor nyelvi egység (a magyar és obi ugorok nyelvek közös őse) kb. Kr. e. 1200–500 körül felbomlott, a magyarok elődei még további 1500–2000 évet éltek a mai obi ugor nyelvű népek elődeinek közvetlen szomszédságában és ennek régészetileg is látszik némi nyoma.
Összefoglalás
Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a korai magyar történelem régészeti kutatásában az elmúlt 10–15 év kiemelkedő előrelépést hozott, és ez minőségi és mennyiségi értelemben egyaránt igaz. A tárgyi hagyaték komplex (természet)tudományos vizsgálata korábban remélni sem mert lehetőségeket tárt fel. Az eredményekről pedig elmondhatjuk, hogy a legtöbb tudományterület esetében közös eredővel bírnak. Talán soha nem volt még ekkora összhang a különböző forráscsoportok adatai között, vagyis a honfoglalás kori hagyaték keleti kapcsolatait ott találjuk, ahol más adatok alapján a nyelvészek és a történészek is valószínűsítik. A hagyományos régészeti elemzések szerepe a jövőben is meg fog maradni, hiszen a különböző jellegű forrásadatok történelmi modellé formálásában kiemelkedő szerepet játszik az időfaktor, amire ez a tudományterület a legérzékenyebb. Vitán felül áll, hogy a tárgyi hagyaték elemzése jóval finomabb kronológiai felosztást tesz lehetővé, mint pl. a nyelvészeti adatok történeti megfeleltetése. A természettudományos vizsgálatok eredményei pedig még inkább arra irányítják a korszak kutatóinak figyelmét, hogy csak helyesen megfogalmazott, világosan megválaszolható kérdéseket érdemes feltennünk a kutatás során. A továbblépés kulcsa manapság – a szakadatlan forrásfeltárás mellett – a magyar őstörténet modern régészeti kutatásánál is ebben rejlik. (A szerző régész, a PPKE Régészeti Intézetének tanszékvezető egyetemi tanára, írása a Bajai Honpolgár-estek keretében, 2023. január 20-án elhangzott előadásának rövid, szerkesztett változata)
