Társadalmi mozaik az 1940-es évek elejéről
Közzéteszi: Marosvásárhelyiné Gergely Anna
Bajaszentistváni lány volt. Öregségéig az ottani viseletű ruháit hordta, nem „vetkőzött át”, mint sokan mások, akik bekerültek a városba. Szegény szülők gyermeke volt, ezért már egészen fiatalon dolgoznia kellett: tejet hordott ki házakhoz, alkalmanként takarítást is vállalt. Nagyon megörült, amikor Kiss Gyuri (a 60-as évek a bajai Vízügy neves igazgatója lett) édesanyja felfogadta cselédnek, mert ez állandó megélhetést jelentett számára. Külön kis szobácskája volt a Pesti (ma Dózsa György) úti házban. Így lett Maris mindent tudó és elvégző házi alkalmazott a Kiss-családnál.
Maris 15 éves volt, amikor Gyurika 1924-ben megszületett, és Maris volt az, akinek a felügyelete alatt „Gyura” – mert otthon így szólították – szépen felcseperedett. Amikor Gyura édesapja meghalt, édesanyjára pedig a keserű özvegység várt, Maris nagyot lépett elő a családban. Szinte minden a nyakába szakadt: ő intézte a megfogyott család ügyes-bajos dolgait. Maris mindent csinált: ő járt a boltokba beszerezni a szükségeseket, takarított, segített a konyhán a főzésben, mosott-vasalt, és persze közben vigyázta a kis Gyurát is. Nem is lehetett elképzelni őket Maris nélkül.
Gyurit én gimnazista korában ismertem meg, a ciszterciekhez járt, nagyon jó tanuló volt. Beszélgetéseink során sokszor mondogatta, ha valami gondja volt:
– Majd a Maris elintézi! – hiszen továbbra is az ügyes cselédlány volt a nélkülözhetetlen mindenes.
Az édesanya – a család pénzszűke miatt – albérlőket fogadott. Így került hozzájuk két fiatal fiú: a mátételki Piukovics Jóska és öccse, Pista, akik Gyuri osztálytársai voltak. Később Kollár Jóska is odaköltözött; bár ő a tanítóképzőbe járt, a fiúk mégis jól megfértek egymással.
Maris feladatai szépen megszaporodtak a fiatalemberek gondozásával, ezzel együtt jól meg is ismerte őket, kisebb titkaikat meg is őrizte. A fiúk abban a korban voltak, amikor már a lányok is érdekelni kezdték őket, és ebben Maris segítségére is szükség volt, így új feladatai lettek a sok házimunka mellett.
Gyuri váratlanul megbetegedett, és nem tudott eljönni hozzánk a Szent László utcába, pedig nem laktunk messze egymástól (a házuk helyén ma egy szerelvény-szakbolt áll a Kölcsey utca sarkán). Marist küldte el egy könyvvel a kezében, amelybe egy levelet is tett. Gyuri figyelmeztette bizalmas postását, hogy a levél ki ne essen a könyv lapjai közül, és hogy Irén kisasszony biztosan megkaphassa, gondosan járjon el. Így ismertem meg Marist 1942-ben.
Maris felkészült a látogatásra: tiszta kötényt kötött, haját megfésülve kontyba kötötte, hogy szépen mutasson, és illendően köszönt be hozzánk:
– Irénke kisasszony! Gyura küldi a könyvet, mert a betegsége miatt nem tud idejönni, de levél is van ám a könyvben! Gyura azt kérte, hogy nagyon vigyázzak rá!
Ilyen eset azután többször is előfordult. Gyuri tüdejével volt valami baj, ezért nagy izgalom támadt a családban és a barátok között.
– Üljön le, Maris! – kértem, én is írok egy pár sort Gyurinak, adja majd oda neki!
***
A nagy kirakodóvásár Baján mindig vasárnap volt. Mi mindannyian nagyon vártuk azt a szép napot. A vásárt az akkor még beépítetlen területen tartották a Tanítóképző mellett a Mátyás (ma Jelky) tér és a Járásbíróság épülete (ma Bányai Júlia iskola) közötti téren. Mivel anyai nagyanyámék papucsosok voltak, a vásár számukra nemcsak látványosság volt, hanem komoly „üzleti” esemény is. A szép színes, hímzett „szegedi” papucsok jó vevőcsalogatók voltak, mi meg örültünk az aprópénznek, amelyet ómamától kaptunk erre a napra.
A lányokkal többször elsétáltunk a Tanítóképző hosszú kerítése előtt, ahol a sátrak sora állt mindenféle bazáráruval megtöltve. A képzős fiúk a kerítésen belül álldogáltak, és vágyakozva nézegették az arra jövő-menő lányokat, akik persze csak arra vártak, hogy a fiúk megszólítsák őket. Ezt azonban csak az idősebb tanítójelöltek merték megtenni.
Egy ilyen vásárnapon történt egyszer, hogy amint a barátnőimmel sétálgattunk és nézegettük a sok szép holmit, a nagy sokadalomban Gyuri és Kollár Jóska megállított bennünket.
– Irén! Elfogadod tőlünk ezt a vásárfiát, amit neked szántunk? – És ezzel Gyuri egy mézeskalács szívet nyújtott át, amelynek a közepében egy tükör volt. Én ezt egy puszival köszöntem meg Gyurinak, majd Kollár Jóska lépett hozzám. Egy kitűző brossot tartott a kezében, amelyet meglátva azt mondtam neki:
– Csak akkor fogadom el, ha ki is tűzöd rám! – mosolyogtam.
Vékony selyemblúz volt rajtam, és Jóska remegő kézzel a mellem fölé tűzte ki a vásári ékszert, amit én szintén puszival köszöntem meg. Jóska később – már felnőttként – mesélte el nekem: milyen nagy dolog volt ez neki, hiszen az akkori felfogás sokkal szemérmesebb volt a fiúk-lányok kapcsolatát illetően. Gyuri és barátai jó nevelésben részesültek, tudták az illemet, és mindig szem előtt tartották, hogy a nőkkel udvariasan és tisztelettudóan kell bánni.
Tavasszal, amikor az orgonafa kivirágzott, Kollár Jóska és Gyuri külön-külön szép csokrot kötött, amelyeket Maris áthozott nekem.
– Irén kisasszonynak küldik az úrfik! – mondta Maris. Én viszonzásképpen pár sort küldtem nekik, amelyet Maris örömmel adott át a fiúknak. Így szólt az üzenet: „Köszönöm, hogy gondoltatok rám, kedves fiúk vagytok, és szeretlek benneteket! Irén” 1942-t írtunk akkor, és én boldog 16 éves voltam.
***
A régmúlt idők felsejlenek bennem, és olyan jó dolog visszaidézni lánykorom szép történéseit, különösen akkor, ha van olyan esemény, ami kiváltja azokat. Így jártam többször is, amikor Gyuriék háza előtt naponta elmentem. Szinte éreztem azt a pillanatot, amint a fiúk kilépnek a Pesti úti ház kapuján, hogy azután együtt menjünk az iskolába. Felejthetetlen beszélgetések zajlottak közöttünk, nagyon jó barátokká lettünk mindannyian.
És látom Marist is, ahogy Gyuri levelével jön át hozzánk, és még mindig érzem a hatalmas orgonacsokrok szédítő illatát. A mézeskalácsos tükör persze már nincs meg, ahogy a brosstű is elkeveredett az idők folyamán.
Kiss Gyuri érettségi után a Budapesti Műszaki Egyetemre ment, majd eladták a házat, de Maris a háznál maradt. Az új tulajdonosok meghagyták abban a kis szobában, amelyet fiatal lány korában kapott, hogy igazi családtaggá váljon, és hogy otthona legyen. Öreg korában – különösen szép időben – fogta a kis sámliját, és kiült a ház elé, hogy a járókelők forgatagában nézelődjön, hiszen akkor más különösebb dolga már nem akadt.
A munkám engem a belvárosba szólított, ezért sokszor mentem azon az úton, amelyen egykor iskolába jártunk a Pesti utcai fiúkkal. Már én sem voltam fiatal, amikor Maris egyszer félve megszólított:
Nem tudom, melyikünknek fáj jobban a szíve, ha a régi idők szép emlékei jutnak az eszünkbe: az életből már eltávozott Marisnak vagy nekem ?!
