Kollárné Éber Orsikával a családi örökségről, az Éber-ház történetéről és kulturális szerepéről
Sándor Boglárka
KOLLÁRNÉ ÉBER ORSIKA előbb tudta, aztán meg is tanulta a szakmáját, és hozzá még nagyon sok minden mást is. Beleszületett a patinás bajai Éber művészfamíliába, ami egyszerre lehetett áldás és teher, hiszen ennek a névnek mindig is meg kellett felelni, neki azonban ez maradéktalanul sikerült. Évtizedeken át vezette az Éber-emlékházat olyan hozzáértéssel (és szeretettel), amely a Jókai utcai kúriát városunk egyik emblematikus kulturális központjává fejlesztette. És bár mára leginkább nyugdíjas éveit és családja, unokái társaságát élvezi – miközben sikerült megtalálnia méltó utódát is a ház élén –, de ha szükség van a segítségére, azonnal teszi a dolgát. Restaurátor, kurátor, közművelődési szakember: Kollárné Éber Orsika nemrég töltötte be 70. életévét, ez alkalomból idéztük fel gazdag, szép életpályáját. (A beszélgetés az Éber-házban készült.)
– Bajára állandó lakosként 1980-ban kerültem, addig Bácsbokodon éltem, ahol édesapám, Éber Géza állatorvosként dolgozott, mi pedig életvitelszerűen ott tartózkodtunk. Amikor beköltöztem Bajára, akkor édesapám testvéréhez, ifj. Éber Sándorhoz – nekünk Sanyi bácsi – naponta átmentem látogatóba. Ő látta meg bennem a készséget, hogy tovább tudnám vinni a házat. Akkor persze még nem emlékházban vagy múzeumban gondolkodott a család, csak fontosnak tartották megőrizni azt a gyűjteményt, amelyet a déd- és nagyszüleim gyűjtöttek és vigyáztak rá. Ebben festmények, bútorok, tárgyak éppúgy voltak, mint papírok, személyes iratok, okmányok: Sanyi bácsi gyakran mondogatta, hogy több köbméter írásos anyagunk van, amitől én rendszeresen elborzadtam. Persze, egyáltalán nem éreztem magamat felkészültnek, hogy őrizzem az örökséget és vezessem a házat, ő azonban jó pedagógusként pontosan tudta, hogyan tereljen ebbe az irányba. Minden alkalommal kényelembe helyeztük magunkat a karosszékekben – ha sokáig elmaradtam, és értem jött a férjem, akkor ketten hallgattuk –, ő pedig módszeresen mesélt a házról, a családról történeteket, anekdotákat. Rendkívül szuggesztív ember volt. Amikor végül előállt azzal, hogy szeretné, ha én vezetném a házat, nemet mondtam, mert úgy éreztem, erre nem vagyok képes. Hiszen vidéken felnőtt gyerek voltam, és igaz, hogy gyakran látogattuk a nagymamát, de gyerekként nekem a képek és a család története egyáltalán nem volt fontos, másra figyeltem, ahogyan a gyerekek általában. Sanyi bácsi azonban ezt akkorra már megbeszélte a testvérével, Anci nénivel (Éber Anna festő) is, és elkezdődött a felkészítésem a feladatra.
– Mikor kezdted el a munkát?
– Még a családhoz tartozott a ház, amikor 1980-ban elkezdtem tevékenykedni, 1984-ben megszületett a szerződés, hogy a gyűjteményt átadjuk a városnak. Ebbe a teljes család – a hét Éber-testvér és a gyerekeik – beleegyezett. Egységesen döntöttek, mindenki így látta jónak és biztosítottnak, hogy egyben maradjon a gyűjtemény. Így valóban szép egységet alkot. Én nem szeretem a házat csak emlékhelyként meghatározni: szerintem sokkal inkább olyan fészke a képzőművészetnek, hogy aki ide betoppan, már néhány percnyi itt tartózkodás után el is hiszi, amit lát, és átérzi, milyen volt a művészek élete a századfordulón. Akkoriban Baját a polgári életforma jellemezte, amelyet ez a ház a mai napig is nagyon szépen képvisel.
– Később hogyan alakult a ház sorsa?
– Először, 1984-től a József Attila Művelődési Központhoz tartozott, én is itt lettem alkalmazott. A város ugyanis csak úgy tudta fenntartani, hogy intézményi fennhatóság alá helyezte. 1988-ban azonban a művelődési háznak már annyira kibővült a tevékenységi köre, hogy gondot okozott a fenntartás, így Kőhegyi Miska bácsi – az akkori múzeumigazgató – javasolta, hogy a Türr István Múzeum vegye át. Gyakorlatilag így voltam én Baján, ebben a házban több intézmény alkalmazottja is, miközben el sem mozdultam. 1985 októberében adtuk át a házat a városnak. Az év nyarán halt meg Sanyi bácsi, épp akkor, amikor az egész ház ki volt pakolva, mert az átrendezésre, megnyitásra készültünk. Ehhez kaptam segítséget a művelődési háztól, és végül igen szép ünnepség keretében meg is nyitottuk. Akkoriban teljesen más világot éltünk, elég sok kritika is érte az Emlékház megnyitását, magas helyekről is. Dr. Gajdócsi István Bács-Kiskun megyei tanácselnökként támogatta a hely a létrejöttét. Emiatt őt is elmarasztalták, mert a város inkább tehernek érezte a fenntartást. Nem is volt könnyű kialakítani, de bejáratni, megismertetni sem. Aztán egyszer csak elkezdtek jönni a látogatók, sokan. Nekem akkor még nem volt semmilyen művészettörténeti felkészültségem. Sanyi bácsi nyugalmazott főiskolai tanárként, festőművészként igyekezett felkészíteni a feladatokra, de arra nem tudott, hogyan kell a látogatókkal, a nagyközönséggel állandóan kommunikálni, ebbe közben bele kellett jönnöm. Anci néni pedig levélben küldte a maga instrukcióit, időnként el is jött, hogy lássa, hogyan haladunk. A néprajzhoz még kevésbé értettem, de ezen a téren végül nagy hasznát vettem annak, hogy vidéken nőttem fel, ahol édesapám révén minden házban szívesen láttak, így tanúja lehettem annak, hogyan éltek az emberek. Az aktív időszakom 1983-tól 2019-ig tartott, de időnként a covid-időszak alatt is besegítettem. Igaz, nem voltunk nyitva, de bizonyos dolgokat tudtunk javítgatni.
Kiállításrendezés 2018.
– Gyakran hallottalak arról mesélni, hogy Sanyi bácsi hirtelen ment el, nem tudta befejezni a felkészítésedet. Ezt nem lehetett könnyű megélni…
– Úgy szerette volna átadni a házat a városnak, hogy minden rendben legyen. Épp akkor pakoltuk ki az utcai traktust önkéntesekkel, diákokkal, családtagokkal; a szemben lévő szomszédhoz vittünk át mindent, közben tervrajzokat készítettünk. Sanyi bácsi hirtelen, munka közben kapott infarktust. Egyedül maradtam a feladattal. Eldönthettem, hogy most összeroppanok, vagy inkább állok elébe. Sanyi bácsi megtanított olyan dolgokra, hogyan kell egy képpel foglalkozni, javítani, restaurálni, mit hogyan kell vinni egy kiállításra, de közben mi valóban abban a hitben éltünk, hogy lesz még közös időnk. Egy ház vezetését nemcsak a képek kezelése jelenti, hozzá tartozik még ezer dolog: kutatás, dokumentálás, kapcsolatépítés; el kell hitetni a betérő emberekkel, hogy van közük a művészethez! Erre már nem tudott megtanítani. 1905-ben a nagyapám, id. Éber Sándor még idehívta a művészeket, kiállítást szervezett. Őt freskófestőként tartják számon, holott a pályája ennél jóval sokrétűbb, Székely Bertalan tanítványa volt a Millennium ideje alatt. Akkoriban Pesten a nagy palotákat, bérházakat freskókkal díszítették, vidéken viszont ezt még nem ismerték. A tanítóképző falára festette az első freskóját 1906-ban (1911-ben már volt róla híradás egy újságban).
Közben Londonban is járt, visszaérkezve egyházművészeti pályázaton indult el, majd onnan kapott megbízásokat. Nem mindegy, hogy egy művészházat hogyan mutatunk be, akár 1985-ben, akár 2023-ban! Most sem könnyű Annának, hiszen olyan embereket kell megszólítania, akik már kevésbé járnak múzeumba, mert minden a számítógépen zajlik. Mindig meg kell újulni. Szerintem annak, aki itt dolgozik, mindig kell hogy legyen célja. Nem lehet megállni ott, hogy feltettük a képeket a falra!
– Hogyan emlékszel vissza a gyerekkorodra?
– Vidéken nagyon szabadon éltünk. Tipikus falusi kislány voltam. Bár nem kötöttek gyökerek a faluhoz, nagyon szerettem az ottani embereket és gyerekeket. Akkoriban egy állatorvosnak nem az volt a feladata, mint manapság, hogy megnyitja a rendelőjét és odaviszik a beteg állatokat, hanem főként különféle oltásokat adott be házaknál. A szüleink úgy neveltek, hogy nekünk, gyerekeknek – öten voltunk testvérek – kellett mennünk jelezni a házaknál, hogy mikor érkezik apánk, és melyik állatot zárják majd be. Így megismerhettem az egész falut. (A nagyobb testvéreim már segítettek is baromfioltásban.) Ennek következtében nagyon nyitott, mozgékony és ragaszkodó ember lettem, a mai napig is, ha kimegyek Bokodra, találok kedves ismerősöket. Gyerekként is mindenre kíváncsi voltam, rá tudtam csodálkozni a munkákra, a meszelésre, a házakban a szőttesekre, a tisztaszobára. Mi nem így éltünk, ezért számomra különlegesnek tűnt. Szerettem a falusi esküvőket, lakodalmakat is. Gyermekkorom másik meghatározó élménye, hogy volt egy nyaralónk a Balatonon, ott tölthettük a nyarakat: alighogy befejeződött az iskola, már mentünk, és szeptemberig ott voltunk. Ez az abszolút szabadságot jelentette számunkra. Édesapám viszont korán meghalt, én 14 éves voltam, és akkor minden megváltozott: a nyitott, vidám kislány befelé fordult. Édesanyám ott maradt a sok gyerekkel, akik még nem fejezték be az iskolát. Amikor bekerültünk Bajára gimnáziumba, nem is támogattak, azt sugallva: a polgári családok gyerekei inkább ne tanuljanak. Ez rám nagy nyomást helyezett. Visszagondolva: a gyerekkoromat a kettősség jellemezte. Édesapám nagyon szigorú, de következetes volt. Autóval közlekedtünk, mindig legalább négy gyerek volt vele, útközben mindig mesélt, hogy ne csicseregjünk. Tanított, beszélt történelemről, irodalomról, de a családról is. Emlékszem, Bácsbokodról Csávoly felé jöttünk be, és a csávolyi iskola előtt elhaladva mindig megjegyezte: „Előjött!” Vagy azt: „Nem jött elő!” Sokáig nem tudtuk, mire gondolhat, míg egyszer rákérdeztünk. Kiderült, hogy a csávolyi iskola homlokzatának két oldalán van egy-egy kép, amelyet nagyapám festett, de abban az időben (50-60-as évek) ezeket mindig lefestették. A freskó azonban a meszet egy idő után ledobta, és édesapám mindig nézte, hogy épp látszik-e vagy sem. Otthon mindenről beszéltünk, de minket nem terheltek az akkori rendszer nehézségeivel, így ezekkel én nagyon későn szembesültem. Gyerekként mindenki felé nyitott lélekkel fordultam, és előfordult, hogy csak évtizedekkel később jöttem rá, hogy talán nem mindenkivel kellett volna.
Jó gyerekkorom volt, a szüleim igyekeztek mindent megadni, mellette pedig ott volt az Éber család, némi kontraszttal. Édesapám magánállatorvosként maga döntött a munkájáról, viszonylagos anyagi jólétben éltünk az akkori körülmények között. Édesanyám, Vattay Berta szülei Erdélyből származtak, s Trianon után vagonba összepakolva érkeztek Magyarországra. Nagyapám orvos szeretett volna lenni, de a vasúthoz került, mert az lakást és biztos megélhetést adott, végül állomásfőnök lett. Utolsó állomáshelye Bácsbokodon volt. Édesapám itt ismerte meg édesanyámat, aki igen fiatal, mindössze 16 éves volt, amikor hozzáment feleségül. Később bánta, hogy nem végezte el a tanítóképzőt, de háztartásbeliként az volt a feladata, hogy nevelje a gyerekeit. Hét gyereket szült, kettő még csecsemőkorában meghalt, ötünket nevelt fel. Ha bejöttünk Bajára, teljesen mást éltünk meg: itt volt a nagymama, Sanyi bácsi és a nagynéném, aki a háború után négy gyerekkel maradt egyedül. Szűkösebb volt az élet. Itt is nagy szigor volt, és amikor bejöttünk, édesapánk mindig a lelkünkre kötötte, kivel hogyan kell viselkedni. Szerintem ma is nagyon fontos a család szerepe, nem szabad kiélezni a különbségeket, csak fogadjuk el és segítsük egymást.
– Édesapád miért lett éppen állatorvos?
– Szerette az állatokat. Gyerekkorában gyakran látogatta a szekszárdi nagymamáját, ahol sok kisállattal játszott. Nagybátyja, Éber Géza Fekeden szolgált lelkészként, fotónk is van arról, hogy ott is mindig kisállatok vették körül, és egyszer egy szárnya törött galambbal gyalog hazaindult. Nagyon erős volt benne az állatok iránti szeretet. Egyébként remekül rajzolt. Előd bátyám szintén állatorvos lett, és az állatorvosi egyetemen még találkozott édesapánk remekül kivitelezett mikrobiológiai rajzaival, amelyek ott sorakoztak az intézmény falain (1973). Nagyszüleim életében elég sok anyagi nehézség adódott, mind a hét gyerekük továbbtanult, és problémát okozott, hogy a trianoni idők után az infláció következtében nehéz helyzetbe kerültek. Bár a szekszárdi dédszüleim jómódú emberek voltak, a pénzük tönkrement. Amikor nagyapám egy-egy freskót készített, mindig egy évre előre tervezett, és az egyháznak sem volt mindig pénze, hogy azonnal kifizesse. 1922-ig volt a Tanítóképezde tanára, utána úgy döntött, hogy csak a művészetnek fog élni. Azt is tudjuk, hogy szerb megszállás alatt nem írta alá a szerb kormány nyilatkozatait, és néhány pedagógussal együtt harcolt azért, hogy a bajai tanítóképző valamilyen formában megőrizze a magyarságát. A megítélésének ez sem tett jót. Édesapámat szülei katonai pályára szánták, ő helyette az állatorvosi egyetemre iratkozott be, ezt szülei is meglepetéssel vették tudomásul. Ennek természetesen anyagi vonzata is volt.
– A tanulmányaidat hol kezdted?
– A bajai III. Béla Gimnáziumba kerültem be, mint a családtagjaim nagy része. Én már a sokadik Éber-gyerekként tanultam ott, de akkor már nem volt ott támaszként az édesapám, ezért az érettségit követően nem tanultam tovább. Nem akartam harcolni. Végül később, munka mellett végeztem el sok mindent. Addig is restauráltam, amiről nagyon sokan úgy gondolták, hogy ehhez végzettség nélkül nincs jogosultságom. Pedig Sanyi bácsitól alaposan megtanultam, de nem volt róla papírom, ezt többször a szememre is vetették. Amikor már vezettem a házat, és előadásokat tartottam, akkor is többen szóvá tették. Már a múzeum alkalmazottja voltam, amikor Bodnár Éva, a Nemzeti Galéria művészettörténésze látta, hogyan dolgozom, és rákérdezett, miért nem végzem el a restaurátorképzőt. Kőhegyi Miska bácsi akkor azt mondta, hogy erre a pályára inkább fiúkat szánnak. Később, amikor Merk Zsuzsa lett a múzeum igazgatója, elmentem egy műtárgyvédelmi asszisztens alaptanfolyamra, hogy végre megszerezzem a papírt is. Utóbb kicsit megcsappant az emlékház látogatóinak száma, és gondolkodtam, mihez kezdjek. Akkor elvégeztem a tanítóképzőn a művelődésszervező szakot, kimondottan művészeti menedzsment specializációval. Később még több képzést és tanfolyamot elvégeztem.
– Ezek mennyit adtak hozzá a megszerzett tudásodhoz?
– Mindegyiknek volt haszna. Nagyon korán, szinte elsőként a környéken elkezdtem például a múzeumpedagógiai foglalkozásokat. Ezek eredménye volt az is, hogy csatlakoztunk a Múzeumok éjszakája országos rendezvényhez. Erkölcsileg ma is azt vallom: javítani, restaurálni csak akkor szabad, ha az ember ismeri az adott tárgynak az értékét, ha tudja, hogyan készült. Volt olyan munka is, amelyet nem vállaltam. Az Éber-képekkel viszont sosem volt semmi gondom, hiszen tudtam, milyen anyagot használtak a művészek, ismertem az ecsetkezelésüket; láttam, Sanyi bácsi milyen rétegekben viszi fel a pasztellt, hiszen jártam vele képeket festeni is abban a két-három évben, amelyet intenzíven együtt tölthettünk. Meg kell érteni, hogy mikor mit akart visszaadni a művész, ehhez érettség is kell. Sanyi bácsinak voltak olyan tanítványai, akár az építőipari technikumból, akár a gimnáziumból vagy a pécsi ciszterektől, akik még tíz évvel ezelőtt is visszajártak ide. Éber Gyula Alán ciszter szerzetes nagybátyám Pécsett tanított, nagyon agilis személyiség volt, az ő tanítványai is gyakran jöttek megnézni a házat. Ezek nekem mindig nagy élmények voltak.
– Mennyit változott a ház az évtizedek során?
– Szerkezetileg semmit, csak a képanyagot szoktuk változtatni. Az egész ház külsőben és belsőben Sanyi bácsi akaratának megfelelően megtartotta azt a polgári berendezést, amely mindig is jellemző volt rá. A 60-as évek előtt ez lakott ház volt, az utcai front szolgált lakrészként, a hátsó traktus pedig műteremként. Az akkori életvitelre jellemző polgári kisugárzást akartuk és akarjuk megőrizni. A polgárságnak nagy szerepe volt abban, hogy ezek a kisvárosok ilyen formában tudtak fejlődni, Baja pedig sokkal inkább polgár-, mint mezőváros volt. Működött a tanítóképzője, itt voltak a ciszterek: a század elején már iskolavárosként tartották számon, szépen tudott fejlődni. A kereskedelem persze jelentősebb volt, de a polgárság is nagyon sokat tett hozzá, és ennek megvolt a maga életformája, viselkedési formái, ami itt tartotta vagy visszahozta a fiatalokat, ami a jelennek is nagy feladata lenne. A kiállításoknak ez is a szerepe.
– Van arról adat, hogy mekkora az Éber-életmű, és ebből mennyit birtokoltok ti intézményként?
– Az összes anyagról nincs ilyen kimutatás. Azt tudjuk, hogy nagyapámnak 22 templomban, iskolában vannak freskói. 1926-ban volt a Nemzeti Szalonban egy nagy kiállítása, ahol 126 képet mutatott be, de addig is nagyon sok portrét készített, amelyek családokhoz kerültek. Általában a nagy, monumentális munkákra készült. Sanyi bácsi viszont termékeny festő volt. Fiatal korából még most is visszakerül egy-egy kép, nemrég például a bátyám hozott Pécsről két visszavásárolt képet. Neki több száz képe lehet még magángyűjteményekben. Nagyon szívesen festette például a Dunát. 1930-ban került ki a Képzőművészeti Egyetemről, és az 1940-ig tartó időszaka nagyon változatos volt. A háborúban nagyon sok barátját elveszítette, főleg zsidó származású embereket. ’56-nak is tevékeny részese volt, akkor is sok diákja, barátja hagyta el az országot, ő pedig emlékül megajándékozta őket bajai tájképekkel, amelyeken azért nem szerepeltek figurák, hogy mindenki beleképzelhesse magát. (Ausztráliától kezdve az Egyesült Államokig, de Németországba, Ausztriába, Svájcba is kerültek képei.) A következő generációnak már nem biztos, hogy ugyanazt jelentik, ezért is kerülnek időnként vissza. Előbukkannak hagyatékból, esetleg az örökösök nem tudnak már ezekkel mit kezdeni, mi pedig nem akarjuk, hogy elvesszenek, hanem visszagyűjtjük őket. Viszont azt is támogatom, hogy egy-egy kép tényleg csak akkor kerüljön vissza, ha valóban nem becsülik, vagy nem tudnak vele kezdeni bármit is, mert azért nem rossz dolog, ha a képek kint vannak, akár galériában, akár magángyűjtőknél, az ország vagy a világ bármely pontján, hogy képzőművészetben jelen legyen az Éber család művészete. Minden képet nem szeretnék visszagyűjteni, de persze, a nemrég megszerzett stációképeknek a múzeum tulajdonában van a helye! Rengeteg képnek tudjuk a helyét, hogy hová került, de sok mindent nem tudunk már követni. Nemrég is visszakerült egy portré, amely a 30-as évek végén készült. A kép modellje már nyilván nem él, aki megörökölte, annak túl sokat nem mond, és ma már nem divat egy portrét csak úgy a falon tartani. Egykor portrét is csak a tehetősebb emberek festettek magukról, utána kezdte ezt a polgárság is. Nagyapám is emiatt készített rengeteg portrét. Az sem mindegy, hogy valaki jó szándékkal visszaadja a képet, vagy felkínálja megvásárlásra. Ez fontos szempont, hiszen a múzeumnak sincs akkora kerete, hogy mindent meg tudjon vásárolni. Az emlékház anyaga természetesen leltározott, azonosított.
– Az ágasbogas rokonságból ki mennyire tekinti magáénak a házat, mennyit tesz hozzá?
– Az Éber-házban megszervezett rendezvényeink a családot is összehozzák. Tavalyelőtt, a Múzeumok éjszakáján a gyerekek egy régi családi fénykép alapján beöltöztek, ez nagyon emlékezetes maradt. A következő generáció is reményteljes. Én vagyok a legfiatalabb az unokák között, a dédunokák már kevésbé ismerik a család történetét, de mindenkinél eljön az a pillanat, amikor elkezd érdeklődni. Amikor a tanulmányaimat végeztem, azt is kutattam, melyik az az életkor, amikor az ember elkezdi keresni a múltját. Akkor még a 30-as életévek elejére tevődött, most viszont úgy látom, ez kitolódik a 40-es korosztályra. De mi ezért nem keseredünk el. Az unokatestvéreim, akik még ismerhették a nagyszülőket, nagybácsit, nagynénit, jobban kötődtek, és aki teheti, eljön, amikor csak tud. Mindent együtt tudtunk létrehozni. Sanyi bácsi halála után a nevelt fia, dr. Pintér Alán, aki sokat élt külföldön, hazatérve 1985-ben felvetette, hogy az örökségünkből hozzunk létre egy alapítványt. Meg is tettük, a család minden tagjának egyetértésével. Az volt a célunk, hogy kétévente díjazzuk azokat a bajai embereket, akik sokat tettek a városért a képzőművészet, a zene és a nevelés terén. Annak idején nagyapánk, Sanyi bácsi és Anci néni is részesült támogatásban, amelynek összegéből kicsit ki tudott tekinteni a világra, amely egyben elismerést is jelentett számukra. Ezt akartuk követni helyi szinten. Az alapítvány kuratóriumában helyet kapott a tanács közművelődési osztályának és a művelődési háznak a képviselője, egy családtag, illetve a tanítóképző és a múzeum mindenkori igazgatója. Végül 2001-ig működött ez az alapítvány, utána átalakult, de úgy gondolom, ez erkölcsileg sokat adott akkoriban a jutalmazottaknak
– Hogyan jelölted ki az utódodat a ház élére?
– Örülök annak, hogy kivártam a megfelelőt. Unokahúgomat, Éber Annát jó ideje figyeltem. Eljött a rendezvényeinkre, érdeklődő volt és támogató. Nekem fontos volt, hogy mindazt, amit Sanyi bácsitól megtanultam, át tudjam adni valakinek a családból. Bármikor idejöhetne valaki dolgozni, és valószínűleg nem dolgozna rosszabbul, mint mi, de akkor ebből a házból valami hiányozna! Anna szerintem eleinte ugyanúgy volt ezzel, mint én, amikor Sanyi bácsi közölte velem a döntésüket: hezitáltam, és ez jó! Voltak kételyei, nem is szabad azonnal magabiztosnak lenni, mert akkor az ember megfeledkezik arról, hogy mindig kell fejlődni, tanulni, hozzátenni. Most már minden teljesen másképp működik. Amikor én kezdtem, még sehol nem volt informatika. Volt egy százéves írógépünk, azon írtam, ha éppen kellett valahová egy kérvény. Verbális közléseink voltak. Megszólítottunk embereket, és én ezt mai napig hatásosabbnak tartom, ha bárkit személyesen hívunk meg, akár szóban, akár meghívót küldve. Tudom, hogy interneten ez sokkal gyorsabb, de egy személyes megkeresés után az ember érzi, hogy az fontos. Sokszor ki is vittem a házból kiállításokat. Sosem akartam bezárni ezeket a képeket, fontos volt, hogy másik kiállítóhelyen is megmutassuk őket, ez másfajta látásmódot is eredményezett. Bár ezt itt is megtesszük: a műteremben minden évben új kiállítást állítunk össze. Ha van koncepciónk, akkor mindig tudunk valami újat mutatni, hiszen a három művész életműve erre bőven ad lehetőséget. De az sem volt idegen, hogy meghívtuk ide a kiskunhalasi csipkekiállítást. Ha idejében összeállítunk egy tervet, van idő felkészülni, és jó anyaggal kiállni a közönség elé. Minden kiállításunk sok érdeklődőt vonzott, aminek mi nagyon örülünk. Mindig voltak emberek, akik visszaigazolták, hogy ez a ház alkalmas a zene, a művészet, a képzőművészet összes területének meghitt bemutatására. Anna most ennek folytatója, nagy szervezőkészséggel sikeres rendezvényeket hoz létre.
– Hogyan látod a jelenlegi feladatokat?
– Anna beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, bár teljesen más szemszögből közelít meg dolgokat, de mindig nyitott arra, amit mondok. Negyedik éve van már itt, máris nagyon sokat tett. Neki már másik korosztályt kell meggyőznie arról, hogy érdemes idejönnie, a képek iránt pedig maximális figyelmet mutat. Fiatalos lendülete, ambíciója sokat lendít előre, a múzeumtól is sok támogatást és lehetőséget kap, amelyekkel jól él. Amikor idejött, már kiment a templomokba, megnézni a nagyapám által készített freskókat. Volt, ahová együtt mentünk ki, volt, ahol elkeseredtünk, látva, mivé vált, de amikor kimegyünk, és a helyi közösség elmondja, hogy nap mint nap ezek előtt imádkoznak, ezek nekünk mindig adnak egy-egy újabb inspirációt. Még mindig keresi az adatszolgáltatókat, bár nekem ez könnyebb volt, mert korban még közelebb álltam hozzájuk, és gyakran betértek hozzám információkkal, amelyeket én memorizáltam, aztán rendszereztem. Anna ezeket már tudja rögzíteni, és még mindig kutatja a különféle mozzanatokat, amelyek hozzátartoznak a család történetéhez.
– Milyen emlékezetes látogatók fordultak meg itt?
– Rapcsányi László, Lukin Laci bácsi, Katanics Mária is gyakran betért hozzám, ha Baján járt, de úgy voltam vele, hogy ismeretlenül is bárki bejöhet. Egyszer – még igen fiatal voltam – járt itt egy házaspár, nem volt különösebb kívánságuk, csak körbe akartak nézni. Körbevezettem őket, meséltem az utcafronton lévő képekről, az úriember pedig időnként megjegyezte, hogy az nem úgy van. Én kiálltam az igazamért. A műteremben ugyanígy történt, aztán megkérdezte, hogy ki vagyok. Mondtam, hogy a családhoz tartozom. Akkoriban nem volt szokásom külön bemutatkozni, mert nem akartam, hogy csak a családtagot lássák bennem, igyekeztem elvonatkoztatni az emocionális kötődéstől. A művészetre összpontosítva beszéltem a festő család képeiről. Itt végül is bemutatkoztam, és kiderült, hogy az úriember a Nemzeti Múzeum nyugalmazott igazgatója, akivel én vitatkozni mertem! Helyt adott a véleményemnek, és kérdezte, hogy mit végeztem. Mondtam, hogy nincs papírom arról, amire a nagybátyám megtanított. Végül úgy távozott, hogy nagyon elégedett volt velem. A Magyar Televíziónak is többször adtam hosszabb interjúkat, nagy dolognak számított, hogy felmerült, hogy az Éber családról kisfilmek készüljenek. Sanyi bácsiról 82-ben készült egy nagyon szép portréfilm, majd Anci néniről is ’87 tájékán. Ha Bajára jött egy stáb, és szóba került, hol érdemes forgatni, ide eljöttek. Én ezt elismerésnek veszem, úgy érzem, volt benne részem.
– Szerinted jelenleg mennyire ismert és elismert a ház?
– A hétköznapi emberek körében talán kevésbé ismert, hiszen a művészek már nem élnek. Lassan negyven éve, hogy Sanyi bácsi sincs, márpedig fontos, hogy valaki jelen legyen az egyéniségével. Ő megkapó és közvetlen volt, akárcsak a nagyapám, mindenkivel megtalálták a közös hangot. Anci néni is ilyen volt, csak ő nem sokat élt Baján, ezért kevésbé ismerték. Megesik, hogy turisták érkeznek Bajára, érdeklődnek, hol van az emlékház, mert valahol látták, hogy van ilyen, és a járókelő nem tudja útba igazítani. Szerencsére tavalyelőtt kaptunk néhány táblát, hogy kitáblázzuk az útvonalat, ez is fontos. A városi közművelődés szintjén azonban elismert intézménynek számít, és a Türr István Múzeum részeként is sok támogatást kap.
– A következő generációban lett művész a családban?
– Éber Margit nagynéném egyik unokája, Pintér Júlia festő szakon végzett a képzőművészeti egyetemen. Rendeztünk neki itt egy kamarakiállítást néhány évvel ezelőtt. De vannak ügyes, jó szemű gyerekek, ahogyan édesapámnak is volt rajzkészsége. Nyilván én is rendelkezem ezzel a képességgel, nem véletlen, hogy tudok restaurálni, de a művészi ambícióval születni kell, ahhoz belső késztetés kell. Szerintem a következő generációban is ott szunnyad a tehetség, és valószínűleg elő fog még jönni valamilyen szinten.
– Mesélj a családodról!
– Még Bácsbokodon éltem, amikor megismertem a férjemet, Kollár Jánost, aki agrármérnökként dolgozott. Nagyon sokat segített nekem az Éber-ház dolgaiban is, az ő támogatása nélkül nem is ment volna. Viszonylag későn született meg Iván fiunk, ő Baján nőtt fel, szintén a III. Béla gimnáziumban tanult, Mezeiné dr. Kopasz Mária felkészítésével biológiából országos eredményeket ért el. Vizuális iskolába nem járt, az Éber család örökségét inkább teherként élte meg, nem akart rajzolni, a sport jobban érdekelte. Mindig rengeteget tanult, és bár orvos lett belőle, az egyetemen ő is mindent le tudott rajzolni, amit kellett, de azt a maga akaratából tette. Mindenben velem volt, és nagyon jól tudott mindent a családról, de a szabadságában, döntéseiben sosem korlátoztuk. Jelenleg Budapesten él, feleségével, dr. Demeter Ágotával két gyermeket nevelnek, Balázst és Lujzát. (Dr. Kollár Iván ortopéd-traumatológus szakorvos, az UTE csapatorvosa és az U 21-es korosztályos labdarúgó-válogatott munkáját is segíti – a szerk.) Nyugdíjas éveinkben segítjük őket, sok időt töltünk náluk, ami számunkra nagy öröm. Erősítjük bennük a családi egységet, amit mi magunk is a legfontosabbnak tartunk.
– Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, mire vagy a legbüszkébb?
– A gyerekemre mindenképpen, mert sikerült úgy felnevelni, hogy olyan mintát tudtunk adni neki, amelyből hosszú időn át fog táplálkozni és támaszt ad neki. Arra is nagyon büszke vagyok, hogy az örökséget, amelyet ifj. Éber Sándor festőművész (Sanyi bácsi) átadott, életben tudtam tartani, és bár nem művészi szempontból, de az Éber család hagyatékát élővé tudtuk tenni. Talán nincsenek egyéni nagy sikereim, de arra büszke vagyok, hogy meg tudtam rendezni a kiállításokat, a Múzeumi esték keretében mindhárom festőt bemutattam reprezentatív előadásokkal, a mindennapi embereknek is át tudtam adni valamit abból, amiért ők éltek, és talán arra is kicsit büszke lehetek, hogy mindezt Bajának adtam.
