Mayer István
A Rábl Színpad és Zenei Közösség önmaga paródiájává vált – és milyen jól tették! E látszólag elmarasztaló vélemény mögött a Még egyszer, hátulról című darab tömör összefoglalása áll: a Michael Frayn 1982-es, többszörös díjnyertes komédiáját adaptáló előadásban valóban a Rábl Színpad színfalak mögötti munkálataiba nyerhettünk betekintést.
A színdarab egy vidéki színtársulat ügyetlenkedéseit mutatja be a próbafolyamat és a premier idején. A laikus színházlátogató nem feltétlenül tudja, hogyan is zajlanak egy-egy előadás előkészületei, hiszen rendszerint csak a kész „termékkel” találkozik. Addig viszont igen hosszú és fáradságos út vezet, amelyben a szakmai kihívás mellett az emberi gyengeségekkel is meg kell küzdeni. Ez utóbbi magától értetődően sokszor vicces helyzeteket teremt: a Még egyszer, hátulról elsősorban ezekre a komikus momentumokra épít.
A bajai előadás megálmodói igyekeztek – szleng kifejezéssel élve – „kimaxolni” a poénfaktort. Nem egyszerűen Frayn darabját dolgozták fel, hanem azt alkalmazták saját, korábban két rendezésben is bemutatott produkciójuk, A női partőrség szeme láttára alkotási folyamatára. Azaz amikor a darabbéli rendező éppen Katának ad instrukciókat, az valóban Éber Katának szól. Tóth Dániel, a „külső” darab rendezője – akinek ebben a minőségében ez a debütálása a társulatnál – ezt tetézte azzal, hogy (ha részben kényszerből is) szereplőként is felbukkan, végképp összekuszálva a valóságot és a fikciót. Kaotikus? Az. És nem utolsósorban épp ezért is rendkívül mulatságos.
A női partőrség szeme láttára a társulat repertoárjában az egyik legnépszerűbb darabnak számít, és mivel szintén vígjáték, számos poén eleve adva volt. Aki még nem látta, most ugyanolyan jól szórakozhatott a társasházba újonnan beköltözött műfordító viszontagságait látva, mint az, aki szinte fejből tudja már a szöveget. Fejből, akár a színészek. Kivéve egyrészt a Grósz nénit alakító Julit (Dudás Júlia), mert ő például szerepe szerint a legnyilvánvalóbb szófordulatokról is képes megfeledkezni, másrészt Danit (Tóth Dániel), akinek a színpadi megjelenése – vagy éppen annak hiánya – magának az előadásnak a megvalósulását veszélyezteti.
Azt gondolhatnánk, hogy a hosszas próbafolyamat végéhez közeledve többé-kevésbé konszolidálódnak a viszonyok – nos, ez esetben távolról sem csitultak el a kedélyek, pedig amikor nézőként felvesszük a fonalat, már a bemutató előtti napon zajló főpróbát kísérhetjük figyelemmel. (Nem pedig a rendelkezőpróbát, amint azt több színész is hiszi.) A műfordító-Milán (Császár Zoltán) kálváriájának első percei még a tervek szerint alakulnak, viszont Lídia-Virágnak (Kiss Virág), a gárda primadonnájának alakításakor Lutfi, a rendező (Ghanim Tamás Lutfi) kénytelen megállítani a játékot. Bizony nehéz úgy folytatni az előadást, ha egy létfontosságú kelléknek nyoma vész! És ez nem az utolsó ilyen eset volt az este folyamán…
Ahogy a próba, döcögősen ugyan, de halad előre, megismerhetjük a csapat valamennyi tagját, beleértve a rendező asszisztensét, Sziszit (Farkas Szimonetta) és Kristófot, a technikust (Molnár Kristóf) is. Körvonalazódni kezd a társulaton belüli kapcsolati háló is: Lutfi szíve titkon Szisziért dobog, ám ő inkább Kristófhoz vonzódik, míg Csenge (Égi Csenge) Milánra vetné ki hálóját, Géza pedig Pannit (Magdali Anna) igyekszik páros „ünneplésre” csábítani. Kata mindenki idegeire megy szentfazék viselkedésével – különösen Gézát (Dely Géza) akasztja ki –, viszont ha kell, ő alakítja a szerepét a legnagyobb odaadással.
Mindezek az emberi kapcsolatok természetesen nem, vagy legalábbis nem mindig tükrözik a játszó személyek közötti tényleges nexust. Hiszen a produkció alapja Frayn szövegkönyve, amely jelentős átalakításokkal ugyan, de mégiscsak meghatározza az előadás koreográfiáját. Kölcsönhatásba lép a Női partőrség…, illetve a mű eredetijében (már ha ilyenről egy színpadra írt mű esetén beszélhetünk egyáltalán) megjelenő másik vígjáték szövege: nem kis kihívást jelenthetett a rendező-dramaturg számára a szövegek összefésülése, de egyértelműen sikerrel tette. A valódi magyar színtársulat csetlés-botlásáról nehéz leválasztani a fiktív britét – de miért is foglalkoznánk ilyesmivel, amikor megtehetjük, hogy egyszerűen elmerülünk a darab élvezetében?
A színészek a köztudatban – talán nem is teljesen indokolatlanul – meglehetősen link alakként élnek, és bizony, a színházon kívül A női partőrség… színpadra állítói sem vetik meg a mulatást és az alkoholt. Még az előadást közvetlen megelőző napokban vagy akár órákban sem. Így aztán néha kétségessé válik, lesz-e egyáltalán bemutató, kis híja annak is, hogy a technikai személyzetnek – azaz Sziszinek, Kristófnak és a jelmezekért felelős Dorinának (Szabó Dorina) kelljen megmentenie a társulat becsületét.
A kétfelvonásos darab második szakasza a tényleges előadás idején játszódik. Ekkor mi is még egyszer, hátulról tekinthetjük meg a darabot. Amennyiben lehetséges, a káosz fokozódott, merthogy – Murphy törvényét átfogalmazva – amit elronthattak, azt el is rontották. De ahogyan a játékfilmek bakiparádéja is sokakat a stáblista előtt marasztal (a legszebb öröm a káröröm?), egy vígjáték csak még mulatságosabbá válik, ha a színészek elrontják a szövegüket, esetleg – mint ez esetben számtalanszor – rosszul használják a kellékeket. És amikor azt hisszük, hogy egy poénból már minden lehetőséget kihoztak, amikor már végképp nem számítunk rá, újra elsütik, és még nagyobbat szól, mint bármelyik előző alkalommal. A telefonnal való szerencsétlenkedés már az eredetiben is felbukkant, itt még tetézték egy mobilhívással is: ez nyilvánvaló okokból nem szerepelt ott, viszont remekül illeszkedett a „kölcsönzött” gegek közé.
Nehéz dolga van a kritikusnak, ha a színészi teljesítményeket szeretné értékelni a Még egyszer… kapcsán. Hiszen honnan tudhatjuk, hogy a gyengébbnek látszó színpadi teljesítmény nem volt-e eleve a koncepció része? Dani ripacskodása esetén persze meglehetősen átlátszó a helyzet: a rendező vaskos öniróniája okán lett belőle a „világ talán leghangosabb betörőjét” alkotó tehetségtelen pozőr. Úgyszintén kételkedhetünk benne, hogy Virág ennyi ügyetlenkedésre lenne képes ilyen rövid idő alatt – és bízzunk benne, hogy nincsenek is olyan hisztérikus rohamai, mint az előadás előadásában. Zoli és Panni függönyön túli és inneni alakítása között nem lehetett éles kontrasztot észrevenni, a vak Dorzs szerepét játszó Hodován Jolán pedig már „belül” is elég meggyőző volt ahhoz, hogy ne kételkedjünk „külső” megnyilvánulásai hitelességében sem. Aránytalanul – de nem indokolatlanul – nagy szerepet szánt a rendező Éber Katának, aki – ahogy a darab utáni tapson is mérhető volt – remekül birkózott meg ezzel. Bízzunk benne, nem bántódik meg nagyon karakterének némileg „flúgos” mivolta miatt.
Az előadás(ok)at követő hangos tetszésnyilvánítás egyértelművé tette, hogy a „duplafenekű” előadással a színtársulat sikert sikerre halmozott. Innentől pedig várjuk a Még egyszer, hátulról… készítéséről készült produkciót… (Még egyszer hátulról. Vígjáték két felvonásban Michael Frayn bohózata alapján. Belvárosi Közösségi Ház, 2023. november 10. Rendezte: Tóth Dániel)
