Papp Dórával írásról, útkeresésről, karakterek születéséről
Lány a szomszédból. Akár így is hivatkozhatnánk Papp Dórára, akit sokan ismerhetnek gyerekkora óta, hiszen Baja szülötte, az Újvárosi Általános Iskolában, majd a III. Béla Gimnáziumban tanult, és még most is igen fiatal, viszont irodalmi körökben már régóta számon tartják. Nagy sikerű ifjúsági regények szerzője, Bolyongó című könyve komoly szakmai elismerést is kiérdemelt az olvasók lelkesedésén túl. Munkáit erős társadalmi érzékenység, éleslátás és humor jellemzi, valószínűleg mindez együttesen járul hozzá ahhoz, hogy keresett, elismert szerző vált belőle, akire bajaiként igazán büszkék lehetünk. Az alábbi beszélgetésben főként pályájának eddigi alakulását jártuk körbe.
Sándor Boglárka
– Amióta az eszemet tudtam, mindig láttam teletömött könyvespolcokat otthon és a nagyszüleimnél is. A családi könyvtár központi helyet foglalt el a házunkban, kicsiként minden nap elsétáltam előtte. A könyvek és a történetek szeretete biztosan azzal kezdődött, hogy anya rengeteg mesét olvasott fel kiskoromban, és kiskamasz koromban is ő volt az, aki a kezembe adta egy-két fiatalkori kedvencét. Szerintem felismerte, hogy nem ódzkodom a kötelezőktől, és szívesen tanulok verseket is. Anya művészi érzéke és irodalomszeretete már az iskolában is egyértelmű volt, Kazinczy-versenyekre járt. Később pedagógusnak tanult. Apától sem álltak messze a könyvek, Rejtőtől kezdve a Winnetou-ig sok mindent olvasott. Ők ketten egyébként mindig is az a csapat voltak, akik bármikor elszórakoztatnak egy óvodás csoportot egy szál gitárral és énekkel. Szóval eleve szerencsés voltam, hogy beleszülettem ebbe a kreativitásnak kedvező közegbe. A bátyám, Gergő a gitárt találta meg magának. Mindezt egybevetve, a családban, azt hiszem, én ragadtam először tollat.
– Voltak gyerek- és ifjúkorodban meghatározó olvasmányaid?
– Azt hiszem, hogy a Harry Potter első része fordulópont volt, talán kilencévesen olvashattam. Attól kezdve a könyvek igazi barátaimmá váltak, mert már nemcsak a kötelezőket jelentették. Az első nagyobb lélegzetvételű történet, amelyen sokat sírtam is, A Gyűrűk Ura volt, amit azután faltam fel, hogy megnéztem A Gyűrű Szövetségét. Tolkien azóta is meghatározó iránytű számomra, az alapossága és az elhivatottsága, ami egy életen át kitartott, egyszerűen lenyűgöző. A másik ilyen nagy külföldi szerző Neil Gaiman, akit szintén egy filmfeldolgozás, a Csillagpor révén ismertem meg. Érdekes, hogy a könyvmolyok nem mindig elégedettek a kedvenc történetük adaptációjával, mégis sokak számára a filmek és a sorozatok nyitják meg az utat az eredeti mű felé. A kedvenc magyar szerzőm tini koromban Szilvási Lajos volt, sokat kaptam az Egymás szemében című művétől. Tőle többek között azt tanultam meg, milyen sokat jelentenek egy karakter szokásai, a mindennapjainak legapróbb részletei: ő ebben mester volt.
– Hogyan viszonyultak hozzád, mennyire biztattak a tanáraid?
– Alsósként versmondó versenyekre jártam, később helyesírási és fogalmazási versenyre is elküldtek. Azért ez mind az olvasás szeretetében gyökeredzett. Két óra között a szünetekben olvastam, gimiben egy-egy unalmasabb órán, titokban a pad alatt is. Általános iskolában Bozárné Jula egyengette az utamat, neki nagyon hálás lehetek, csak úgy, mint a III. Béla Gimnáziumban eltöltött hat évem során Haász Gyöngyi és Kovács Mónika támogatásáért. Haász tanárnő kiszúrta, hogy imádom a mitológiát, és nem volt megelégedve azzal, hogy csak négyesre feleltem az Antigonéból: másnap újra meg kellett próbálnom, mert biztos volt benne, hogy tudok ennél jobbat is. Kovács Mónikánál voltam magyar fakultáción, ő nyitottan fogadta egy novellámat, amit közösen elemeztünk órán. Egyszer mérges volt a csoportra a házi fogalmazások miatt, és én is meg voltam rémülve, aztán az lett belőle, hogy remegő hangon fel kellett olvasnom a saját elemzésemet, és amikor a végére értem, a tanárnő azt mondta a többieknek: „Na, valahogy így kellett volna!” Egyszerre szerettem volna ujjongani és elsüllyedni.
– Úgy tudom, bélás éveidben tagja voltál egy iskolai fantasy klubnak. Az pontosan miről szólt, mi volt a célja?
– Végzős korunkban az egyik osztálytársammal kitaláltuk, hogy indítunk egy mitológia szakkört. Valahol le kellett vezetni a felgyülemlett görög mitológia és Tolkien fiktív mitológiája iránti rajongásomat. A barátnőm volt felelős a kelta mítoszokért. Nem is tudom, mit akartunk ezzel, de hetente egy délutánra megkaptuk a földrajztermet, és előadásokat tartottunk hat-hét érdeklődőnek. Hallottam olyasmit, hogy ez a hagyomány átköltözött egy helyi pubba, miután leérettségiztünk. Ki tudja, mi lett belőle.
– Mikor érezted először azt, hogy neked az írás lehet a hivatásod?
– Huszonkét éves koromban, miután megszereztem a diplomámat. Akkor már mögöttem volt két és fél megírt regény. 2013 telén volt egy pont, amikor már nagyon az államvizsgám tételeit kellett volna tanulnom, de nekem éppen a legjobbkor jött egy regényötletem, és két hét alatt megírtam a kézirat felét. Ez a Tükörlelkek első része volt egyébként. Úgy éreztem, újjászülettem, és olyasmikről írok, amiket egyszerűen muszáj elmesélnem valakinek, elsősorban tinédzsereknek. A diplomám megszerzése után befejeztem a kéziratot, és még abban az évben kedvező visszajelzést kaptam egy nagy kiadótól, úgyhogy éreztem, hogy ez a nekem való irány.
– Milyen megfontolás alapján választottad ki a továbbtanulásod irányát?
– Egy ideig biztos voltam a földrajz irányban, de az angol nyelv iránti szeretetem nyerte meg a csatát, így kerültem az ELTE BTK anglisztika szakára, aztán amerikanisztika szakirányra. Tizenkét éves korom óta rajongója vagyok ennek a nyelvnek, és fogalmam sincs, milyen ember lennék, ha nincsenek azok az impulzusok tinikoromban, amelyek angol nyelven értek. A kedvenc zenészeimmel készült interjúkat eredeti nyelven hallgattam és néztem, így tudott rám hatni például a Green Day, a System Of A Down vagy a My Chemical Romance. És ott volt az angol szak a bölcsészeten, ahol igazán beleáshattam magam az angolszász irodalomba, nyelvészetbe, kultúrába és történelembe.
– Egyetemi tanulmányaid milyen hatással voltak a későbbi írói pályádra? Kik voltak azok a tanárok, akiktől a legtöbbet tanultál?
– Amerikanisztika szakon számos órámat Stanley Ward tartotta, akit a diákok nem szerettek túlságosan a szigorú követelményei miatt, de ha belegondolok, semmi mást nem akart, mint megmutatni nekünk, milyen az, amikor aktívan részt veszünk a közös feladatokban, ténylegesen leteszünk valamit az asztalra, átgondolt érvekkel készülünk, nem pedig elcsaljuk a dolgokat vagy lustálkodunk. A Tükörlelkek amerikai tanárját, Paul Westwoodot ő inspirálta. Benczik Vera szintén hatott rám, ő nagyon jó amerikaiirodalom-tanárom volt. Az egyetemi évek során tanultam Kanadáról és Ausztráliáról is, és szerintem ez hozzátesz valamit egyfajta nyitott gondolkodásmódhoz. Emellett akkoriban a Magyar Tolkien Társaság elnöke, Füzessy Tamás az ELTE-n tartott Tolkien-kurzust, amelyet imádtam. A szerkesztői ismeretek minor elvégzése pedig egyértelmű segítség volt a későbbi, kiadóval közös munkában.
– Mikor és mivel érted el az első írói sikeredet?
– Számomra az számított igazán nagy mérföldkőnek, amikor 2015-ben szerződtem egy ismert ifjúsági könyvkiadóval, a Ciceróval. Nehéz bekerülni a hagyományos könyvkiadás világába, de szerencsére összejött az, amit elterveztem, és akkor úgy éreztem, hogy mostantól minden rendben lesz, hiszen jó helyen vagyok. Ez így is lett, de azóta azért folyamatos a küzdelem a külső erőkkel és önmagammal is. A Bolyongó sikere volt még újabb mérföldkő, amikor 2019-ben a Magyar Gyerekkönyv Fórum diákzsűrije az év legjobb ifjúsági könyvének választotta. Ennek nagyon örültem, főleg, mert egy világszinten ismert szervezet, az IBBY (Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa) magyar részlegétől kaptam a díjat.
– Miért döntöttél kezdetben az álnév mellett, aztán miért hagytad el?
– A Helena-trilógia egy korábbi verziója Dora Craiban álnév alatt jelent meg. Létezik egy ki tudja, mennyire igaz városi legenda, hogy a külföldiesen csengő névvel rendelkező íróktól előbb vesznek könyvet az olvasók, előbb bíznak meg bennük. De én elsősorban azért akartam álnevet, mert jól illett Helena USA-ban játszódó misztikus sztorijához. A kiadáskor sok minden nem úgy történt, ahogyan én igazából megálmodtam, és ehhez is idő kellett, hogy beismerjem magamnak. Amikor visszatértem az íráshoz, és amikor bekopogtatott nálam a Tükörlelkek ötlete, tudtam, hogy keresnem kell egy olyan kiadót, amely kifejezetten a gyermek- és ifjúsági könyvekre szakosodott. Így amikor elkerültem a Ciceró Könyvstúdióhoz, az akkori szerkesztőmmel, Till Katalinnal megegyeztünk, hogy elbúcsúzunk az álneves korszaktól, ideje új fejezetet kezdeni a karrieremben. De a legfőbb oka az álnév elhagyásának az volt, hogy éreztem, a Tükörlelkek már érettebb írás, és annyira a magyar kamaszok valóságáról szól, hogy mindenképpen vállalni akartam vele együtt a saját nevemet is, nincs mit rejtegetnem címszó alatt.
– Milyen irányzatba sorolnád magad? Ki a célközönséged?
– Elsősorban ifjúsági irodalmat írok, de a fiatal felnőtteknek besorolás jobb megfogalmazás. Tizennégy éven felülieknek írok, és úgy gondolom, a huszonévesek közül is sokakat meg tudok szólítani. Ebben az időszakban nagyon sűrű és bonyolult tud lenni az élet, ezt próbálom visszaadni, hogy az olvasó azonosulhasson a karakterek helyzetével. De minden korosztályból érkeznek visszajelzések: szülők, nagyszülők, tanárok is olvastak már tőlem.
– Szerinted ez szépirodalom, lektűr vagy ponyva? Egyáltalán van jelentősége ennek a fajta kategorizálásnak?
– Egyik kifejezést se szeretem. Talán tényleg a korosztály besorolása és valamilyen alzsáner az igazán fontos. Azzal, hogy valamit kikiáltunk szépirodalomnak, még nem feltétlenül jut el a megfelelő közönséghez. A szépirodalom és a szórakoztató irodalom szétválasztása is olyan izzadságszagú dolog, ami felesleges feszültségeket és előítéleteket szülhet. Eszembe jut Terry Pratchett és Neil Gaiman közös könyve, az Elveszett próféciák, amely egy vicces mű tipikus angol humorral, de komolyan kell venni, mert okosan teszi fel a legérdekesebb vallásfilozófiai kérdéseket.
– Mit tekintesz sikernek: nagy bevétel, sok eladott példányszám, kritikai visszhang, rajongói levél, hivatkozás irodalmi lapban?
– Ez folyamatosan alakul és változik, magammal is meg kell beszélnem sokszor, mit is szeretnék elérni, mikor érezném igazán az elégedettséget. Talán akkor, ha az az érzés tölt el, hogy nem írok feleslegesen, és eléri a célközönséget a mondanivalóm. Ezt pedig abból tudom lemérni, hogy a csodálatos olvasók időt és energiát szánnak arra, hogy a közösségi médián keresztül elmondják, miben segített nekik egy-egy regényem. Ilyenkor mindig úgy érzem: megéri csinálni. A többi, az eladott példányszám, a kritikai visszhang pedig előbb-utóbb követi a rajongói leveleket, akkor is, ha ezek a malmok lassabban őrölnek. Ebben a furcsa szakmában, ahol nincs egyértelműen kikövezett út, hosszú távban, évekre előre kell gondolkodni.
– Milyen folyóiratok, fórumok foglalkoznak ilyen típusú irodalommal, hol lehet visszajelzéseket kapni?
– Azt hiszem, az ifjúsági irodalom még mindig küzd a komolyan vehetőségért. A gyermekirodalom más eset, szeretik nagyon megkritizálni, milyen mesék és történetek szükségesek egy gyerek vagy kiskamasz fejlődéséhez. Többek között azért szeretem az ifjúsági irodalmat, mert zűrös, nehéz megszelídíteni, bármiről és mindenről szólhat, a feje tetejére állíthatja a szabályokat, egyszóval próbálja lemásolni egy fiatal felnőtt éppen kikristályosodó személyiségét. Mégis sokszor lenézik, vagy nem foglalkoznak vele. A Magyar Gyerekkönyv Fórum, a HUBBY munkája viszont mérvadó, náluk megvan az ifi kategória is. A diskurzus az ifjúsági irodalmat kedvelő bloggerek és az olvasók között zajlik, leginkább a közösségi médiában, tőlük kapjuk a legtöbb visszajelzést. De azt is meg kell említenem, hogy a Bolyongóról és a Rúnatáncról is készült egy-egy recenzió az Élet és Irodalomban, ami számomra nagy szó.
– Milyen módon fejlesztetted az írói készségeidet, képességeidet? Hogyan látod, miben vagy most jobb író, mint voltál pl. tíz éve?
– Tíz éve kezdtem el írni a Tükörlelkek első részét, és azóta megírtam néhány regényt. Azt azóta sem tudom, hogyan kell regényt írni, csak azt sejtem, hogyan kell megírni azt a regényt, amelyen éppen dolgozom. Rengeteget tanultam az elmúlt években, ehhez sokat kell írni és olvasni is. Rosszat, jót, kezdőt, klasszikust, kortársat, mindent érdemes elolvasni, mert mindenből tanul az ember, legfeljebb azt, hogyan nem kellene írni. A szókincset, a technikát és a stílust mindig lehet csiszolni. Igyekszem takarékosabban írni, mint korábban, már tudom, hogy nyugodtan húzhatok a saját írásomból, és nem félek eltévedni, hiszen a rossz irány megmutatja, hogyan futna zátonyra a cselekmény, így vissza lehet térni egy korábbi biztos ponthoz. Egyre többet hallgatok a kedvenc szerzőimre is, próbálok tanulni a módszerükből. Például Victoria Schwab munkamenete érdekes számomra, de képtelenségnek tartom, hogy olyan módszerrel írjak, ahogy ő. Mindannyian máshogy fogunk hozzá.
– Próféta a saját hazájában: neked ez mennyire sikerült?
– Ha a magyar olvasói közegre gondolok, szerintem évről évre egyre többen ismernek meg, mint ifjúsági szerzőt, így nem panaszkodhatom. Budapesten a Nemzetközi Könyvfesztivál és az Ünnepi Könyvhét alkalmával minden évben dedikálok, és egyre hosszabb a sor nálam, ami irtó jó érzés. Nyilván furcsa összehasonlítani a fővárost egy olyan kisvárossal, mint Baja. Itthon tartottuk a legelső könyvbemutatómat, még 2011-ben, a könyvtárban, de hideg volt, havazott, úgyhogy senki nem jött el. Azóta természetesen megírtam néhány könyvet, és már többször dedikálhattam Baján úgy, hogy folyamatosan érkeztek az olvasók és az érdeklődők. Hívtak egyszer a könyvtárba egy olvasós nyári tábor alkalmával is, ennek is örültem. Néhány hónappal ezelőtt fiatalok felismertek az utcán, amin megdöbbentem. Talán a közösségi médiában való aktív részvételem lehet a magyarázat.
– El tudnád képzelni, hogy írsz egyszer egy azonosítható módon bajai regényt?
– A Tükörlelkek és a Bolyongó ugyanabban a kitalált, tipizált magyar kisvárosban játszódik, amit nem nevezek meg. Baja azért néhol felfedezhető benne, például a leégett posztógyár esetében, ami kardinális része a Tükörlelkek sztorijának. Egyértelműen Baján játszódó regényben még nem gondolkodtam, de nem zárom ki, bármit hozhat a jövő. Ha sor kerülne erre, biztosan fontos szerepet kapna a történetben a víz közelsége, ami számomra is meghatározó volt gyerekkorom óta.
– Van-e olyan műfaj vagy alkotói módszer, amit még nem próbáltál ki, de szívesen megtennéd?
– Rengeteg technika és alzsáner létezik, amivel szívesen kísérleteznék. Azt hiszem, nem az a fajta író vagyok, akitől mindig ugyanazt lehet várni, szeretek újat mutatni a regényeimben. A Rúnatáncot például inkább a Bolyongó párjának tekintem, mint a folytatásának, hiszen a felépítése is kicsit más. Érdekesnek tartom a folytatásos kisregények világát, a több, akár öt-hat főszereplős elbeszélést, a megbízhatatlan narrátort. És persze rengeteg kiaknázható téma vár még feltérképezésre. Az írói világ nyitott játszótér, és csak önmagaddal tudsz kitolni, ahogy megszabod saját magad számára a szabályokat. De fel kell állítani azokat a szabályokat, hogy működhessen az adott elképzelés.
– Vannak-e írói példaképeid? Te magad kiket olvasol szívesen?
– Vannak olyanok, akiknek lesem minden lépését, mert abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy kortársként, a jelenben tudom követni a munkásságukat a közösségi médián keresztül. Neil Gaiman és Moskát Anita azok, akiknek az életfelfogása igazán lenyűgöző, kijózanító és alázatra intő – ők a könyveiken túl is sokat adnak nekem, és bármit olvasok tőlük, tudom, hogy garantáltan imádni fogom. Aztán ott vannak a számomra klasszikus biztos pontok, akikhez időnként vissza kell térni, hogy tanuljak tőlük. Ilyen Tolkien, Dumas, Jókai Mór, Karinthy Frigyes, George R. R. Martin. Mindegyikük másban erős. Ha valami érdekes elbeszélői technikára vágyom, felütöm Edgar Allan Poe novelláskötetét. A kortárs magyarok közül szeretem még például Szaszkó Gabriellát és Veres Attilát, aki szinte saját zsánert képvisel a horrorisztikus weird fikció világában, és akit már az USA-ban is kiadtak.
– Honnan jönnek az egyes műveid ötletei?
– Ami megérint, ami felzaklat, amit érdekesnek találok a világban, arról előbb-utóbb írok. Kamasz koromban megdöbbentett a boszorkányüldözések történelme, nem tudtam elengedni, így született meg a Helena-trilógia, amelyben a környezetvédelem és a klímaválság témáját is körbejártam. A Tükörlelkekbe sok mindent belesűrítettem, például a gimis és az egyetemi élet összehasonlítását, amihez meg kellett élnem a „vidéki gyerek felköltözik Budapestre” váltást. De megnéztem az egymással szembeni előítéleteink kialakulását és következményeit is, egy magyar fiatal továbbtanulási és önkifejezési lehetőségeit. A Bolyongóban meg akartam nézni, mit jelenthet egy mai magyar fiatal számára a hit, ha egy szokatlan irányból érkezik, az újpogányságból, de Szepes Norbival körbejártam a mentális és a fizikai egészség csiszolását is, amit szintén meg kellett élnem személyesen ahhoz, hogy rájöjjek a fontosságára. A Bolyongóban írtam ki magamból a magyar oktatás helyzetével kapcsolatos frusztrációimat, a Rúnatánc pedig félig-meddig dühből és fájdalomból született, mert reagálni akartam a szomszédunkban zajló háborúra, és főleg az érdekelt, hogy a magyar fiatalok hogyan élik ezt meg mindezt egy nemzetközi közegben, Berlin szívében.
– Mennyi ráhatásod van a könyveid külső megjelenésére?
– Mindegyik cicerós regényem borítóját Szabó Vince tervezte. Általában megadok neki egy-két támpontot, ha ez segít, az szuper, és közösen még csiszolunk a végeredményen. Sosem felejtem el, amikor elküldtem neki egy listát a Bolyongóval kapcsolatban, hogy milyen motívumok fontosak a regényben, és másfél hét múlva érkezett is az e-mail, amelyben szerepelt a könyv teljes borítója, úgy, ahogy most is ismerjük – semmit sem kellett változtatni rajta, annyira lenyűgözően egyedi és eredeti lett. Tátott szájjal néztem jó ideig, amikor először megláttam. Imádom mindegyik könyvem borítóját. Ha valami probléma akad, vagy dolgozik bennem egy furcsa megérzés, hogy valami nem jó, szólok. A Rúnatánccal kapcsolatban az utolsó előtti pillanatban szóltam, nyomdába kerülés előtt, hogy világosítsunk az alap textúrán, a háttéren, és áldom az eszemet, hogy hallgattam a megérzésemre.
– Saját regényhőseid között van abszolút kedvenced?
– Szepes Norbi, a Bolyongó és a Rúnatánc főhőse. Eleve úgy kezdtem el írni a Rúnatáncot, hogy a járvány újabb szigorításaikor eléggé odavoltam lelkileg, és kinyúltam Norbiért, mert szükségem volt rá. Szegény sok mindenen keresztülment, de erős karakter, és tudnom kellett, mihez kezdene egy pandémia idején és a kialakult háborús helyzetben. Ha eltévedek, sokszor kérdezem meg magamtól, mit tenne Szepes Norbi. Ő biztos pont, jó origó, az összes hibájával együtt.
– Mit nyújt neked a kiadód, és ezért neked mit kell teljesítened? Elégedett vagy ezzel a munkaviszonnyal, vagy szeretnél ebben előbbre jutni?
– Ha időben jelzem, hogy elkezdtem dolgozni egy kéziraton, a szerkesztőm szól, hogy érdekesnek találja-e az alapötletet, és ad egy leadási határidőt, amelyet próbálok tartani. Ha nem megy, átcsúszunk a következő megjelenési periódusra, ez általában nem akkora probléma. A szerkesztés és a korrektúra közben már készül a borító is, ebben az időszakban heteken át folyamatosan egyeztetünk, és szépen formálódik a végleges, nyomdába küldhető anyag. Ekkorra már legalább nyolcszor olvastam végig a könyvet, és minden bekezdésben hibákat szimatolok, ezt már megszoktam, nem feltétlenül szabad hallgatni a túl kritikus énemre ilyenkor. A kiadó gondoskodik a nyomtatásról, a raktározásról, a terjesztőkhöz, vagyis a könyvesboltokhoz való eljuttatásról és a marketing egy részéről is. Fejlődni mindig lehet, vannak területek, ahol olajozottabban is mehetnének a dolgok, de meg kell érteni, hogy a könyvipar elég soktényezős, sok szereplős műfaj. Rengeteg emberhez kell igazodni, sokak kezén átmegy a könyv, mire kikerül a könyvesboltba.
– El tudnád képzelni, hogy a könyveid más nyelven is érvényesülhetnek? Milyen fordítási kísérletek voltak eddig?
– Ez nyilván minden író álma, de közel sem egyszerű megvalósítani. A Bolyongóval vagy inkább a Rúnatánccal indulnék meg, mert az utóbbinak van egyfajta nemzetközi vagy inkább európai beütése, Berlinben játszódik, és eléggé aktuális témákat érintek benne. Az utóbbi időben fogalmazódott meg bennem, hogy elkezdhetnék angolul kommunikálni a közösségi médiában, ezzel mostanában kísérletezem. Így tudok mesélni a magyar könyvpiaci helyzetről és a nemrég kialakult furcsaságokról és problémákról, amelyek a gyermekvédelmi törvény módosításai miatt történnek. Hogy ez hosszú távon kapu lehet-e a külföldi megjelenés felé, nem tudom. Fordítottam már a saját írásomat angolra, jó kis kihívás és gyakorlás, de korántsem egyszerű. Kevés fordító szakember ért igazán ahhoz, hogy át tudja adni egy magyar szerző eredeti stílusát.
– Milyen formában tartod a kapcsolatod az olvasóiddal? Milyen visszajelzéseket szoktál kapni tőlük?
– Fent vagyok Instagramon, Tiktokon, Twitteren, Tumblr-ön, Facebookon, a moly.hu oldalon, szóval nem lehet azt mondani, hogy elérhetetlen vagyok. Az olvasók bátran írnak nekem, és fotókat is küldenek a könyveikről, amikor olvassák őket. Imádom őket. Figyelek rá, hogy őszintén kommunikáljak velük, próbálom önmagam adni online. Nem látom értelmét a túlságosan beállított pózoknak a fotókon vagy a mondanivalómban. Sokszor elképesztő sztorikat írnak nekem. Volt, aki életmódváltásba fogott a Bolyongó elolvasása után; volt, aki komolyabban vette a tanulást a Tükörlelkek után; volt, aki kilépett egy mérgező párkapcsolatból, de többen a Tükörlelkek Krisztijének példáján keresztül értették meg a felvételi pontszámítást és a továbbtanulási lehetőségeiket. Azért ezek döbbenetes dolgok, és nagyon hálás vagyok ilyenkor.
– Általában mennyi időt töltesz írással, milyen a munkamódszered?
– Elfogadtam, hogy hasonlóan működöm, mint a színészek, akik forgatás idején nagyon koncentráltan dolgoznak, és ha végeztek, átbillen az életük egy másik szakaszba. Amikor elkezdek dolgozni egy könyvön, belefúrom magam a témába: a kutatómunkával kezdem, csak utána lendülök bele az írásba. Persze a kutatómunka folyamatos írás közben is, de ha nagyjából megterveztem, mit akarok írni a következő két fejezetben, az onnantól koncentrált, napi akár 10-12 óra munka. Próbálom megtalálni az egyensúlyt, hogy legalább mozgásra vagy jógára legyen időm, mert az ülőmunka egy idő után kikészít. Amikor látom, hogy szépen alakul a történet íve, akkor nem létezik ennél fontosabb, és mindennél jobban haladni akarok vele. Így meg tudok írni 4-5 hónap alatt egy könyvet, de azért rengeteg dolog van még vele, és a kiadóval közös munka is heteket, hónapokat jelent. Az írási időszakban nem is tudok sokat olvasni, amit sajnálok, de valamit valamiért. Ha leadtam a kéziratot, jöhetnek a könyvek és az életem többi része, bepótolom az elmaradást.
– Hogyan látod a kortárs írók helyzetét a jelen politikai intézkedések tükrében?
– A magyar történelemben többször is volt rá példa, hogy szigorú előírásokat vezettek be a művek megjelenésével és tartalmával kapcsolatban, cenzúráztak vagy büntettek. Olyan azonban még nem fordult elő, hogy a terjesztőket, a könyvesboltokat zavarják össze és hozzák kínos helyzetbe egy értelmezhetetlen törvénnyel. Ilyen bizonytalan, feszült közegben nehéz alkotni, az biztos. Olyan szempontból jó helyzetben vagyunk, hogy a közösségi médián és a sajtón keresztül hallatni tudjuk a hangunkat, bár kérdéses, hogy eljutunk-e elég emberhez. És ha el is jutunk, van-e esély a törvénymódosítások visszavonására. A fejünk felett döntöttek, a megkérdezésünk nélkül. Elengedhetetlen, hogy minél többen megértsék egy-egy megbírságolt könyvesbolt vagy egy író befóliázott könyveinek példáján keresztül, miért óriási probléma bizonyos könyvek megbélyegzése vagy elérhetetlenné tétele.
– A könyveid lefóliázása milyen változásokat hozott?
– A hosszú távú hatását még mindig csak sejteni tudom, de hallottam olyasmit, hogy a könyvesboltok általánosságban kevesebbet rendelnek a kockázatosnak számító, talán fóliázandó könyvekből. Mert ugyan ki tudja azt eldönteni, melyik könyv tartozik a törvényben megfogalmazott kategóriába, és melyik nem? A törvény elfogadása óta várunk a pontosításra. Egyébként úgy tudom, az én könyveimnél ritkább eset a fóliázás, inkább átkerülnek az ifjúsági irodalomból másik polcra. Úgy érzem, leginkább bennem változott valami. Sokat kivett belőlem, amikor nyáron a média felkapta a történetemet, sok interjút adtam, de közben végig éreztem, hogy hiába, az ember végső soron süket fülekre talál. Szóval adnom kellett magamnak egy kis időt a regenerációra és az elfogadásra.
– Melyek a közeli, illetve hosszú távú terveid?
– A törvénnyel kapcsolatos botrány óta egyre inkább kacsintgatok külföld felé. Nem feltétlenül fizikálisan, inkább az angol nyelvű kommunikációra gondolok. Valahogy jót tesz nyitottabb, elfogadóbb közegben megszólalni íróként. Talán megindulok a külföldi kiadás felé, ami irtó nehézkes és hosszú út, és nemcsak rajtam múlik. Közben már dolgozom az új könyvemen, és mindig van két-három potenciális regényötlet a háttérben, amelyekre később koncentrálhatok. A fontossági sorrenddel kapcsolatban hallgatok a megérzéseimre. Furcsa, de visszatekintve: minden úgy történt, ahogy történnie kellett, utólag egyértelmű, hogy a karrierem és az életem fordulópontjai milyen változásokat hoztak magukkal. Vannak fájdalmas dolgok, de valami jó úgyis kisül belőlük előbb-utóbb, úgyhogy próbálok optimista maradni.
