Mayer János
„..hegyi erdőkön/ az őzbak megáll; fülel és elpattan a széllel,/ mely farkascsorda szagát hozza sziszegve, -/ fölszagol s nem menekül, mint menekülnek/ az őzek…” E havi címlapfotónk alkotója, Molnár Attila ismét zseniálisan kapta lencsevégre a természet egy különleges pillanatát, s képével Radnóti Miklós klasszikus sorait juttatta eszembe. (Még akkor is, ha egyébként tudjuk, hogy fotóján nem őzbak, hanem suta látható, és a kép természetesen nem is hegyi rengetegben, hanem a Gemencben készült.)
A fényképen megörökített mozdulat nemcsak annak apropóján kerülhetett címlapunkra, mert alkotója is szerepel a nemrégiben városunk főterén megnyílt, legújabb szabadtéri természetfotó-kiállításon, hanem azért is, mert a látvány által a verssorokban felidézett magatartásforma ma is aktuális lehet. A költő még 1933-ban írt Mint a bika c. versében egy közelgő veszély előérzetét fogalmazta meg a fülelő és az egyelőre még messze kóborló farkascsorda szagától megriadó őz képével. A költemény megírása idején legfeljebb sejteni lehetett, hogy valami olyan katasztrófa közeleg, amely elpusztíthatja az addig ismert világot, és az ártatlanokra is komoly fenyegetést jelent. A vadállat ösztönösen megérzi a bajt, és ha pontosan nem is tudhatja, mi vár rá – ellentétben a vers fő metaforáját adó, a biztos elbukással járó ellenállást választó bikával –, érzi azt, hogy bizonyos helyzetekben mentenie kell az irháját.
Megállni és a fülünket hegyezni azonban nekünk sem árt háromnegyed évszázad múltán sem. Ártatlannak tűnő ordas eszmékből vagy épp báránybőrbe bújt farkasokból manapság is akad éppen elég, még ha nem is mindenki veszi észre, hogy messziről bűzlik, amit mondanak. Azért sem baj, ha fülelünk, mert számos indulattól átfűtött (és nem ritkán tudatosan hergelt) közéletünk szétmálló hangerdejéből nem könnyű meghallani a tisztességes, igaz hangokat, amelyeket rendre elnyom az állandó csatazaj, a véget nem érő gyűlölködés, áskálódás és panaszkodás üvöltő kórusa. Józan, békés hangoknak, értelmes vitáknak egyre kevesebb felület jut: akik ilyet hirdetnek, azokat levadásszák vagy billogot sütnek rájuk, s előbb-utóbb maguk húzódnak vissza a biztonságosnak vélt rejtekhelyükre.
Ami ennél is rosszabb, hogy megbolydult társadalmunk egy része kezd kizárólag gyilkos ösztönei által hajtott, vérszomjas farkascsordára emlékeztetni. Az igazi farkasok egyes egyedei természetes módon alárendelik magukat a falka érdekeinek, hiszen ezzel zsákmányszerzésük hatékonysága növekszik, de egyéniségüket így sem veszítik el. Erejüket az adja, hogy falkában akár valódi nagyvadak elejtésére is képesek lehetnek. A mi ember-farkasaink is zsákmányra éhesen, habzó, véres szájjal készek együtt üvölteni és vonyítani az önjelölt vezérfarkasokkal, akiknek a szabad prédáról szóló üres ígéreteinek értelmét talán nem is értik, mégis vicsorító fogakkal demonstrálják erejüket ország- és világszerte, és bíznak abban, hogy az alfa-hím nekik is juttat majd a remélt zsákmányból. (Pedig tudhatnák, hogy a farkasok rang szerint részesülnek belőle, és a legjobb falatok a vezéreknek jutnak.) A falkaszellem ugyan kétségkívül erőt adhat a csoport tagjainak – hiszen összetartozás teremtődött közöttük –, ám a vezérét kritika nélkül követő, annak minden szavát fanatikusan ismétlő ragadozó hordánál kevés fenyegetőbb dolog létezik, és ha valakit csak a düh és a (hatalom)éhség motivál, abból nagy dolgok ritkán születnek.
Csoda, hogy a hangos, indulatos farkasüvöltéseket hallva az őzekhez hasonlóan félelemérzet erősödik bennünk? Meglehet, nem mi vagyunk a mészárlás célpontjai, de egy zsigeri gyűlöletből, bosszúvágyból táplálkozó leszámolást szemtanúként sem szeretnénk átélni – elvégre „emberek, nem vadak – elmék vagyunk!” (Csak mintha sokakat az értelem helyett valami „szent révülettel” párosuló, minden mást legyűrő ősi ösztön hajtana, amelyet kihasználva könnyen csapdába lehet ejteni gyanútlan birkanyájat.)
Mi egyelőre fülelünk. Hátha lesz olyan, aki kimondja a varázsszót, hogy elég volt: legyen béke már; ne csak Gázában és Ukrajnában, ne csak a(z egyre kevésbé) háborítatlan természetben, hanem a fejekben, a társadalom kisebb és nagyobb köreiben is. De jó lenne, ha végre valaki nem azzal állna elő, miképp lehet mások torkát elharapni, (politikai) hulláikat eltakarítani, vesztükön örömködni, hanem annak a programjával állna elő, hogyan tudnánk – értékrendi, világnézeti különbségeinket tiszteletben tartva – itthon és a világban természetes harmóniában együtt élni. De félek, hogy a vérszagra gyűlő farkasok az ilyen „megalkuvó”, „szekértoló”, félénk őzek (fűben lapuló gyáva nyulak?) fejét harapnák le először.
