Sándor Boglárka
Ari-Bencses Anikó zongoratanárral gyökerekről, hangszertanulásról, kottafrissítésről
Nagyon tud küzdeni, és hatalmas elszántsággal halad a céljai megvalósítása felé. Bár az útja csöppet sem volt egyenes és viszontagságoktól mentes, ARI-BENCSES ANIKÓ, a bajai Liszt AMI zongoratanára és a Zongoramesék c. kottagyűjtemény szerzője soha, egyetlen percre sem ingott meg: pontosan tudta, hogy neki ezen a pályán van a helye. Az egykori sükösdi kislány nevét – aki egy családi ház szobájában kezdett ismerkedni a hangszerrel – ma már az országhatárokon túl is számontartják mindazok, akik gyerekeket tanítanak zongorázni, neki pedig a legfontosabb törekvése, hogy a zene által minél több örömöt adjon azoknak, akik úgy döntenek, hogy megnyitják szívüket a hangszertanulás felé.
– A családom mindkét ága több generációra visszamenőleg sükösdi származású, magam is ott nőttem fel. Egyszerű család vagyunk, a szüleim vállalkozó-kereskedők. Édesapám eleinte traktort vezetett a Hosszúhegyi Állami Gazdaságnál (egyébként bányásznak tanult), édesanyám pedig egy mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkozó családból származott, de mindig boltos szeretett volna lenni, és a mai napig is űzi a foglalkozását. Rendszerváltáskor apukámat is rábeszélte, hogy lépjen ki a Hosszúhegyből, és nyisson halboltot. Igazi kereskedő családban nőttem föl, így talán a gazdasági dolgokra nagyobb rálátásom volt, amit valamelyest tudok is kamatoztatni. Konzervatív szemléletű, katolikus hitű családban nőttünk fel az egy évvel idősebb bátyámmal. A családi kötődésünk mind a kettőnknek a mai napig erős, én például nem akartam kollégiumba menni, máshová költözni, ezért a Sükösdi Általános Iskola elvégzése után a bajai III. Béla Gimnázium tanulója lettem. De még főiskolára sem szerettem volna távolabbra menni, mert nekem akkor, a nyolcvanas években az egyáltalán nem tűnt járható útnak, hogy valahol egy kollégiumban vagy albérletben legyek önálló. Ingázva végeztem el Baján a Tanítóképző Főiskolát, és 30 éves koromig a szüleimnél éltem, merthogy abban az időben az volt a szokás, hogy családalapításig nem költözünk el otthonról.
– Milyen gyerek voltál?
– Szerintem gyerekként is épp olyan voltam, mint felnőttként: Sükösdön nagyon aktív diákéletet éltem. Énekkarra és kamarakórusra jártam, aztán 8 éves koromtól zongoraórára is. Emellett kosárlabdázni is nagyon szerettem, mindezek ki is töltötték a délutánjaimat. Azt már egészen kiskoromtól éreztem, hogy zenével szeretnék foglalkozni. Van is egy emlékem, hogy általánosban az osztályfőnököm, aki rajztanár volt, kérte, rajzoljuk le, hogyan képzeljük el a jövőnket. Én úgy rajzoltam le magamat, hogy zongorázom egy színpadon. Pedig sosem akartam zongoraművész lenni, mert viszonylag izgulós voltam, faluhelyen felnőve pedig koncertélményem sem lehetett. Úgy tanultunk zongorázni, hogy Bajáról járt ki a tanár úr Sükösdre, és egy családi ház egyik szobájában tanított négyünket. A koncert abban merült ki, hogy egymásnak játszottunk, bár akkor még nem voltam annak tudatában, hogy izgulós leszek. Ma már, szakmai ismeretek birtokában tudom, hogy a gyerekek azért izgulnak, mert kevés fellépési lehetőségük van kiskortól kezdve. Ezért fontos, hogy már egészen korán biztosítsunk számukra bemutatkozási lehetőségeket, mert akkor természetessé válik számukra az, hogy kiállnak, és megmutatják a tudásukat, ezzel csökkenthető a későbbi izgalom is. Ez nekem hiányzott, ami nyilván a későbbi évekre is rányomta a bélyegét. Azt is elég korán eldöntöttem, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Hajóson éltek az iker unokahúgaim és az unokaöcsém, nyaranta nagyon sok időt töltöttem velük, és éreztem, hogy ez nekem való. Ebből jött az, hogy tanítóképzőbe jártam, és papírom lett arról, hogy tanító vagyok, de már a tanítóképzős évek alatt is azt éreztem, hogy zenetanár szeretnék lenni. Ez viszont göröngyös útnak látszott előttem, mivel hat évig faluhelyen tanultam zongorázni, és a heti egy alkalom nem volt elég a konzervatóriumi felkészüléshez. Gimnazistaként már beiratkoztam a bajai Liszt Ferenc Zeneiskolába, de itt sem alakultak egyértelműen szerencsésen a dolgaim. Nádasdyné Jaross Beáta volt az első zongoratanárom, akit nagyon megszerettem, csakhogy egy év után szülési szabadságra ment. Abban az egy évben helyettesítő tanár foglalkozott velem, de nem tudta ugyanazt adni, amit előzőleg tapasztaltam. A következő évben visszajött a tanárnőm, ami nagy boldogság volt, és akkor már fölvetettem, hogy mi lenne, ha zenei pályára mennék, de mire elkezdtük volna a felkészülést, várandós lett a második gyermekével. Összességében a zeneiskolai éveim alatt öt tanárom volt, ráadásul az intézmény állandó tanárhiánnyal küszködött. Így kerültem végül a tanítóképzőbe, tudván, hogy ilyen hányattatott előélettel nem lehet zeneművészeti főiskolára bejutni.
– Ott mennyire érezted, hogy a helyeden vagy?
– Szerettem a tanítóképzőt is, ének fakultásra jártam, de továbbra is zongoratanár szerettem volna lenni. A tanárom akkoriban járt ki tanítani Bácsborsódra, de annyi növendéke összegyűlt, hogy nem egyedül már nem győzte. Utolsó éves voltam a főiskolán, amikor hívott, hogy tartsak vele, mondván, hogy a Borsódi Művelődési Házban van két pianínó, ideadja a kottákat, és kezdjek el tanítani, ő úgyis ott lesz a szomszéd teremben, ha valami gond lenne. Így kezdődött a zongoratanári tevékenységem, ami csak megerősítette bennem, hogy nem akarok tanító lenni. Megszereztem a diplomát, ahogyan a szüleim szerették volna, de nekem a zenetanításban van a helyem.
– Ezt végül hol sikerült elkezdeni?
– Rémen helyezkedtem el, merthogy az én konzervatív gondolkodásom és neveltetésem azt diktálta, hogy közalkalmazott legyek, lehetőleg nyugdíjas állással. Ez lett volna a Rémi Általános Iskola, ahol tárt karokkal fogadtak, mert vállaltam a matematika–ének szak tanítását olyan feltétellel, hogy elvégzem a matek szakot. Aláírtam a szerződést, el is kezdtem a matematika szakot Szegeden (az első évet el is végeztem), közben délelőtt matek–ének tanárként dolgoztam, délutánt pedig zongorát tanítottam Rémen, Borsódon és Sükösdön. Sok-sok ingázással, buszozással járó időszak volt ez kb. öt évig. Abban az évben viszont, amikor befejeztem az első évet a matek szakon, hirtelen ötlet alapján felvételiztem a konziba. Afféle erőpróbának gondoltam ezt, de felvettek. Akkor viszont el kellett gondolkodnom azon, miről mondjak le, mert ezt a sok mindent egyszerre nem bírnám. Anyukám a maga józan paraszti eszével arra biztatott, hogy azt válasszam, amit igazán szeretnék, ez pedig a zongoratanítás volt, úgyhogy feladtam a rémi nyugdíjas állást, hogy mehessek az álmaim után. Úgy tudtam, hogy négy év még a konzi, és további négy a főiskola, ennek ellenére azt mondtam: jöhet ez a nyolc év!
– Mennyi idős voltál ekkor?
– Huszonkettő. A konziban annyit el tudtam érni, hogy egyéni tanrendem legyen, tehát nem ültem be naponta 14-16 évesek közé, hanem csak a szakmai tantárgyakat kellett vállalnom. Zongoraórára lejártam heti kétszer két órára, az igen aktív képzés volt. A zenei tantárgyakból megengedték, hogy a saját felelősségemre felkészüljek és vizsgázzak. Tehát ezt a négy évet nem iskolapadban töltöttem, csak péntekenként jártam le, miután négy napot tanítottam, illetve zongoraórákra kellett bemennem. Így négy év után meglett a konzis végzettségem. Amikor végeztem, Kunosné Dankó Ilonka javaslatára megkeresett Makkai Kati néni, és óraadónak hívott a bajai ének-zenei általános iskolába, ahonnan aztán Pethő Attila hívott át a Liszt AMI-ba. Oda már úgy vettek fel, hogy a szerződésben benne volt: el kell végeznem a főiskolát, vagy megszűnik a munkahelyem. Csakhogy addigra a főiskolákon megszüntették a levelező képzést. Én zongorát és szolfézst is tanítottam. 2004-ben hozták azt a törvényt, miszerint nem taníthatnak a jövőben azok, akiknek nincs szakirányú a képzettsége. Akkor az iskolavezetés javaslatára elkezdtem az ELTE-n a szolfézs szakot, az első év befejezése után azonban éppen meghirdettek egy utolsó képzést a Pécsi Tudományegyetem zeneművészeti szakán, hogy a még jelenleg zeneiskolákban tanító képesítés nélküli oktatók megszerezhessék a megfelelő szakirányú képzettséget. Bundula Marcella kolléganőmmel együtt iratkoztunk be, és végeztük el. Négy évet jártunk Pécsre, mire megszereztem a diplomát zongoratanár és kamaraművész szakon, és így már véglegesítettek a Liszt Ferenc Zeneiskolában is.
– Göröngyös volt az utad…
– Sok segítséget is kaptam. Dr. Cseh Béla, akinél elkezdtem zongorát tanulni, annyira megalapozta a szolfézst, hogy az ELTE-n osztályelső voltam zeneelmélet szakon. Nagyon sokat tanultam a Vígh családtól is, minden vizsgára ők készítettek föl. A zeneiskola viszont akkoriban küszködött a tanárhiánnyal, engem például Mátyus Ivett is tanított, holott egyidősek vagyunk, barátnők is voltunk már akkor, de akkora volt a tanárhiány, hogy így alakult. Viszont éppen ő mondta egyszer azt, hogy a tehetség utat tör magának, és akinek ez a hivatása, az bármilyen göröngyös út után is célba ér. Persze, ehhez azért kitartást is kellett, többször föl lehetett volna adni.
– Sosem gondolkodtál azon, hogy miért kapod ezeket a nehézségeket?
– Eszembe sem jutott, hogy nehézségként tekintsek ezekre a dolgokra. Elfogadtam, hogy ez a helyzet. Persze, nagyon szomorú voltam, amikor a tanárom bejelentette, hogy gyermekáldás elé néz, mert az első gondolatom az volt, hogy jövőre nem fog már tanítani. A mai napig is, ha azt hallom az iskolában, hogy egy gyerek tanárváltást kér, azért igyekszem megértően szemlélni, mert tudom, hogy sok esetben a gyerek sokkal jobban tudna teljesíteni másik tanárnál. Velem is előfordult, hogy az egyik zongoratanárom miatt azt mondtam édesanyámnak, hogy menjen be az zeneiskolába, és írasson ki, mert többet nem megyek. Ő ezt meg is tette, csakhogy épp akkor járt bent az iskolában az előző tanárom, aki ezt meghallotta, és nem akarta engedni. Végül találtak köztes megoldást, hogy tudjam folytatni a tanulmányaimat, azzal a tanárral, aki számomra megfelelő volt. Ezt utóbb már úgy élem meg, hogy akkor ők megmentettek valamitől, nem hagytak elkallódni. Voltak ilyen nehézségeim, de azon sosem keseregtem, hogy nekem miért ez jutott, más miért szerencsésebb. Mindig az adott pillanatban éltem, és amikor Ivett volt a tanárom, akkor őt becsültem meg. Aztán meg kaptam még egy lehetőséget az élettől, járhattam még négy évet konziba, tehát amit nem tanultam meg, azt pótolhattam. Lehet, hogy nem volt egyenes, kikövezett az utam, de szerintem ezzel sokan voltak így a nyolcvanas években. A zeneiskolában sem ennyi gyerek volt, szűrték a jelentkezőket, kb. húszat vettek fel, tehát nehéz volt bekerülni, és abban látatlanul is biztos vagyok, hogy a kiesők között is voltak, akiknek lett volna helyük a pályán. Mára már más a helyzet, nyolc-tíz zongoratanár is tanít a zeneiskolában, könnyebben hozzá lehet férni a művészetoktatásnak ehhez a területéhez.
– Amikor már a főiskolát is befejezted, éreztél valamiféle megkönnyebbülést?
– Akkor én már évek óta a Liszt Ferenc Zeneiskolában tanítottam, mégis hatalmas felszabadulás volt, hogy immár papírom is van róla: zongoratanárrá váltam. Úgy voltam vele, hogy soha többet senki nem vetheti a szememre, hogy nincs épp olyan végzettségem, mint bárki más tanárnak. Az életem viszont gyökeresen nem változott meg, mert ugyanúgy jártam be másnaptól is, vagy a következő tanévtől is tanítani, de azért annak az örömét elkönyveltem, hogy sikerült teljesítenem valamit, amire nagyon vágytam.
– Mit adott neked a tanítás?
– Csodás éveim voltak, vannak, és remélem, hogy még lesznek is. A gyerekeket mindig szerettem, szót értettem velük. Mindig a szépséget és a kedvességet láttam bennük, és érzékeltem a nyitottságot és a tudásvágyat. Persze, a zeneiskolába többnyire csillogó szemmel jönnek, mert meg akarnak tanulni zongorázni, tehát azokban a gyerekekben nem lehet a nem szépet látni. Ha pedig valami szép, akkor az örömöt is ad. Ez kiváltság is, hiszen ide többnyire saját elhatározásból jönnek a gyerekek, és lehetőségük van addig járni, ameddig szeretnének, de ezt egy hagyományos iskolában nem tehetik meg, hogy pl. már nem akarnak matematikát tanulni, és akkor abbahagyják. Annak a tanárnak sokkal nehezebb mindig jókedvvel és lelkesen viszonyulni a gyerekekhez, ha nem a kíváncsiság és a tudásvágy tekint rá vissza. Mai napig úgy gondolom, hogy az enyém a lehető legszebb szakma, hiszen ebben két csodás dolog találkozik: a gyerekek és a zene, a kettőnek az ötvözete a zenetanárnál fut össze.
– Mit gondolsz, nálad hol gyökerezik a zene szeretete?
– Ezen sosem gondolkodtam. Mivel a szüleim átlagos emberek, és falun nőttem fel, koncertekre nem jártunk, otthon pedig leginkább magnóról hallgattunk könnyűzenét, vagy a rádió szólt nagyon sokat. Aztán első osztályos koromban kiderült, hogy tiszta a hangom, szerettem az énekórákat. Másodikban pedig önállóan döntöttem el egy kis barátnőm hatására, hogy eljárok zongoraórára. Első alkalommal egyedül mentem el, a tanár úr pedig jelezte, hogy ha járni szeretnék, akkor ezt édesanyámmal kell megbeszélnie. Miután ez megtörtént, az első évben még egyáltalán nem is zongoráztunk, csak elméletet, hangjegyolvasást, szolmizálást tanultunk, mert Béla bácsi azt mondta, ha már elméletben mindent tudunk, ami szükséges, akkor jöhet a hangszer. Így oltott be minket a zene szeretetével. Most is azt mondom: ha valaki egy éven keresztül minden órán hajlandó csak szolmizálni, hangjegyeket írogatni, kottázni, előjegyzésekről tanulni és népdalokat énekelni, azért, hogy majd jövőre zongorázhasson, akkor tényleg nagyon akar valamit. Szerintem én már ott eldöntöttem, hogy ez lesz az utam. Még arra emlékszem, hogy egyszer szólt a tanár úr, hogy a Bányai Júlia Szakképző Iskola dísztermében lesz egy zongora négykezes koncert, és kéri a szülőket, hogy erre hozzanak be minket. Akkor még nem voltam tudatában, de a Ránki házaspár jött le zongorázni Bajára. Béla bácsi azt is mondta, hogy karácsonyi ajándékként zenei lexikont kérjek, mert arra szüksége van annak, aki zenélni tanul. Amikor már bélásként bekerültem a Liszt Ferenc Zeneiskolába, akkor a tanáraink mindig jelezték, hogy mikor van hangverseny, azokon részt vettünk. De a családunkban senki nem tanult zenélni.
– Érdekes, hogy ennek ellenére neked mégis ez volt az utad, és ezt önállóan el is kezdted. Később is jellemző volt rád, hogy mindig egy kitűzött cél felé mentél, és önállóan intézted a dolgaidat?
– Igen, minket így neveltek. Akkoriban még nem hordták mindenhová autóval a gyerekeket, ahogyan mi most tesszük. Ami falun belül megvalósítható volt, oda szabadon mehettem. Nagyon örültem, amikor az énekkarba beválogatott az énektanárunk, Horváth Pannika: 88 fős énekkarunk volt Sükösdön azokban az években! A 16 legjobb hangú gyereket pedig a kamarakórusba is beválasztotta, ez nagy kiváltság volt, hogy oda bekerülhettem. Ott egy szólamot négyen énekeltünk, tehát nagyon erősnek kellett lenni. Éveken keresztül énekeltünk négy szólamban műveket. Nekem ez hatalmas dolog volt. Magam felé volt elvárás, hogy ha valamit kitűzök célként, azt teljesítsem, meg édesanyám is azt tanította, hogy ha valamit elkezdek, azt illik be is fejezni. Hozzáteszem: a matematika szakot, valamint az ELTE-n a szolfézs szakot ugyan egy év után abbahagytam, de ezt a jobb cél érdekében léptem meg.
– Zongoratanárként mi volt a legfontosabb célkitűzésed?
– Minél több örömhöz, boldogsághoz juttatni a gyerekeket, a zene eszközét felhasználva. Nekem mindig ez volt az elvem. Lehet ezt bírálni, mert biztosan említhetnék szakmai szempontokat, vagy olyasmit, hogy minél magasabb szintre juttatni a gyereket, vagy mindenkiből kihozni a maga képességeit, és azt a leginkább kiaknázni, és érvényesíteni a gyereket a zene területén. Lehetne ilyesmi is, de én nem ezt tartom a legfontosabbnak, hanem örömhöz, boldogsághoz juttatni a gyerekeket. Látni a gyereken, hogy egy fellépés után milyen boldog attól, amit adott a közönségnek vagy a szüleinek vagy csak önmagának, hogy eljátszott valamit úgy, ahogyan szerette volna: nekem ez a legfontosabb! Ehhez képest másodlagosnak tartom, hogy mit fogunk majd kihozni a gyerekből, vagy ez lesz-e majd az életpályája, mert nem kell görcsösen ragaszkodnia ahhoz, hogy ő valahová be akar jutni. Legyen neki öröm a muzsikálás; ha ez az útja és a célja, akkor úgyis meg fog érkezni.
– Volt egyébként olyan tanítványod, akiből hivatásos zongorista lett?
– Igen, bár nem sok. Az egyik kolléganő, Vinkó Anna is tanítványom volt, tehát őt tanítottam a bajai zeneiskolában hat évig, és felvételire is felkészítettem a konziba. Ő sok szempontból sokkal szerencsésebb volt, mint én, mert hat évig egy tanárnál tanulhatott Baján, Szegeden pedig Papp Évához került, aztán ő vitte tovább már főiskolán is. Vele folyamatosan kapcsolatban voltam, az érettségi műsorának a koncertjén, a főiskolai felvételijén és a diplomakoncertjén is jelen voltam. Volt egy rémi növendékem is, aki szintén konzervatóriumot végzett, de hasonlóan hányattatott volt a sorsa, mint nekem, a konziban négy év alatt négy tanára volt. Végül nem zeneművészeti vonalon végzett, hanem a filmkészítés felé fordult. Bácsborsódon pedig a ma már musicalszínész Simon Boglárka is tanítványom volt.
– Feltételezem, ennél sokkal jelentősebb azoknak a gyerekeknek a száma, akik életre szóló zenei csomagot kaptak tőled.
– Így van, bár gyakran visszagondolok arra, hogy vajon hogyan tanítottam pl. azokban az első években vidéken, vagy akár a bajai kezdő években is, amikor még nem voltam a felsőfokú szakképesítés birtokában. Igazából nem a papírra volt itt szükség, de azért amit a főiskolán módszertanból tanítanak, azt nagyon jó lett volna rögtön az elejétől tudni. Mentségemül szolgáljon, hogy szerintem azoknak a gyerekeknek még mindig jobb, hogy belekóstolhattak a zenetanulásba, mintha egyáltalán nem kaptak volna erre lehetőséget. Ugyanakkor viszont, ha valakinél azt éreztem, hogy én ehhez kevés vagyok, azonnal tovább adtam. Bízom benne, hogy sokaknak szép élményként maradtak meg az emlékezetében a közös óráink, vagy azok a koncertek és lehetőségek, amelyeket a zenetanulás révén kaptak. Mindig úgy voltam vele, hogy miattam gyerek ne hagyja abba a zenélést, csak akkor, ha azt látja, hogy ez valóban nem az ő területe, de akkor ez ne a személyem vagy a módszerem miatt legyen.
– Viszonylag későn lettél édesanya. A fiadat sikerült beoltani a zene szeretetével?
– Valóban, 32 éves voltam, amikor a fiam született. Szereti a zenét, de nem lesz zenész, ezt kiskorától tudjuk, viszont tanult hangszeren játszani. A fúvós hangszerek felé tereltem, mert apukám gyakran mondogatta, hogy örülne, ha az unokája trombitálna, és ő szívesen megveszi neki a hangszert. Úgy gondoltam, beül majd a fúvószenekarba Huzsvay Gyurihoz, majd mennek fellépni ide-oda, és milyen jó lesz ez a zenésztársaság. Aztán nem így történt, talán korán kezdte a trombitát, de egy év után abbahagyta, és kijelentette, hogy tőlem akar zongorázni tanulni. Én ezt sokáig elhárítottam, mert minden kolléga óva intett attól, hogy a saját gyerekemet tanítsam. Javasoltam neki más tanárokat, de ő kitartott az elképzelése mellett. Aztán eljött egy január elseje, amiről azt tudni, hogy mi olyankor teszünk valamilyen fogadalmat, amit abban az évben igyekszünk betartani. A fiam akkor azt mondta: az idei fogadalma, hogy megtanul zongorázni. Megkérdeztem, hogy mikor szeretne nekifogni, azt felelte: most! Akkor leültünk a zongorához, és január 1-jén elkezdtem tanítani. Szakmailag nyilván az lett volna jobb, ha nem én tanítom, de így alakult. Az MNÁMK-ban volt akkoriban kihelyezett tagozata a zeneiskolának, ott is tanítottam. Az iskolai hangversenyeken játszott néha szóló darabot vagy velem négykezest, 12 éves kora után azonban már nem szívesen lépett fel mások előtt. Koncertekre még mindig szívesen eljön, de nem akar zenész lenni. Biológia és média fakultációra jár, a kettő között fog dönteni. Bármi legyen is, természetesen támogatom, hiszen nekem mindig az ő nevelése volt a legfontosabb.
– Téged az utóbbi években nagyrészt a kottafüzetek-sorozatod kapcsán is megismerhettek az emberek. Hogyan jött ennek az ötlete?
– Voltak ennek előzményei, de konkrétan a kötetek, az ehhez kapcsolódó verseny és a művészeti alapítvány működése 2020-ban kezdődött. A covid időszakot nagyon rosszul éltem meg, borzasztóan hiányoztak a gyerekek. A kollégákkal folyamatosan arról egyeztettünk telefonon, hogyan tudnánk ebben a helyzetben minél hatékonyabban működni. Akkor találtam ki, hogy összeállítok valamit, amivel majd meglepem a gyerekeket, ha lejár végre ez a maszkos időszak, és akkor majd közösen előadjuk a gyerekekkel. A mese hozzá rég megvolt, még abban az időben írtam, amikor kollégáimmal eljártunk óvodákba, népszerűsíteni a zeneoktatást. Elővettem, kicsit átdolgoztam, és megkérdeztem a vizuális iskola vezetőjét, Majorcsicsné Ujjady Krisztinát, hogy kit ajánlana illusztrátornak. Ő említette a sükösdi Soós Annát, akivel azonnal találkoztak az elképzeléseink. Nagyon szűk egyébként az a repertoár, amit gyerekeknek elő lehet adni, alig néhány mesés darab létezik. Mi eleinte ezeket vittük az óvodákba, de hamar kifogytunk belőlük, és akkor saját darabok írásában kezdtünk gondolkodni. Akkor írtam a mesét A királyfi kincsei címmel, amelyet átdolgoztam, és dallamokat írtam hozzá.
– A folytatásokat az elsőnek a népszerűsége motiválta?
– Lehet mondani. Beszéltem kottakiadókkal is, kottaüzlettel is, mindenki azt mondta, hogy kemény fába vágtam a fejszémet, mert a zongoratanárok közismerten nem rugalmas típusok. De mondtam, hogy nem baj, akkor is szeretném kiadni. Nem feltétlenül terveztem folytatást, de végül mégis az került rá feliratként: Zongoramesék 1. Én is tudtam, hogy a zongoratanárok nem túl nyitottak az új dolgokra, például a mai napig a ’72-ben kiadott zongoraiskola egyes kötetből tanítunk, amely tele van régi idők dallamaival, ami önmagában talán nem probléma, de innen mégis illene már elmozdulni. Az elmúlt tíz évben azért már történtek erre kísérletek, az én első kötetem is már négy éve jelent meg. Az újításokat mindig kételkedve és kritikusan fogadjuk, bár magam minden újdonságot megveszek, és igyekszem megtalálni a helyét. Abban bíztam, hogy mások is ezt teszik majd, és egy idő után valóban elkezdték levenni a polcról. Ha nem is túl nagy számban, de aki hazavitte, használta is. Szerintem a gyerekek adtak jó visszajelzéseket a kollégáknak, ez pedig felbátorított a folytatásra. A következő egy karácsonyi mese volt, ehhez Lex Orsolya etnográfus – akinek a gyerekeit tanítottam zongorázni – írt mesét. Abban az évben, decemberben, a covid második hulláma közepette jött az online zongoraverseny ötlete. A kollégák igyekeztek lebeszélni erről, mondván, senki sem fog jelentkezni: végül 180-an jelentkeztek. Kértünk egy kötelező darabot, amit valamelyik Zongoramese-kötetből kellett választani, valamint egy szabadon választott művet vagy akár saját szerzeményt. Szerveztünk egy zárógálát is, és ott látszott, hogy ezt sem szabad abbahagyni. Egyébként is, ezek a kötetek lassan már önálló életet élnek, nagyon sokféle visszajelzést kaptam már azzal kapcsolatban, hogyan dolgozták fel, különféle játékos előadások formájában.
– Milyen érzés a szerzőnek ott ülni az első sorban, és hallgatni, ahogyan a gyerek a zongorán az ő darabját játssza?
– Ez változott az évek alatt. Az elején nem volt elvárásom, nem is tudtam, mit kellene azzal kezdenem, tehát függetlenítettem magamat attól, hogy az az én darabom. Ez a karácsonyi kötet elkészülte után változott meg, mert abban nagyon szép, ünnepi hangulatot árasztó dallamok vannak, és nekem épp akkoriban halt meg édesapám, aki az első kottabemutatómon még ott lehetett (amiért hálás vagyok a sorsnak). Akkor valahogy megéreztem ennek a varázsát, és arra gondoltam, ha nem én lennék a szerzője, akkor is tudnék örülni, ha valaki mástól ilyen szépet hallanék. Az pedig csak hozzátesz, ahogyan a gyerekek beleviszik a saját előadásmódjukat, amitől talán még szebb lesz. Közben viszont már azt is észrevettem magamon, hogy egyre inkább elkezdtem a szakmai oldalát is figyelni, tehát sokkal tudatosabban nézem és hallgatom a produkciókat. Nyitottan fogadom, ha máshogy tanítják a kollégák, mert amit én kiadtam, azt nem tekintem szentírásnak. Ezek csak leírt hangok, persze, nem mindegy, ki és milyen indíttatásból játszik.
– Hány kottamesét tervezel még?
– Összességében nyolcat. Most tartok a hatodiknál. Még szeretnék egy igazi lányos-hercegkisasszonyos mesét (fiús-sárkányos már van), illetve egy, a Mikulásról szóló történetet, ami szerintem kihagyhatatlan. Utána pedig majd valószínűleg kitalálok valami mást, mert a passzivitás biztosan nem fog menni. De ha meg kell állni, akkor is elégedett lehetek magammal vagy a tevékenységemmel, mert úgy gondolom, adtam valamit a zongorázni tanuló közösségeknek.
– Ha az előtted álló évekre gondolsz, van-e valami olyan kitűzött célod, amit még nem értél el, de nagyon szeretnél?
– Gyenge pontom a hosszú távú tervezés, tehát nagy távlatokban nem gondolkodom. Most olyan dolgok foglalkoztatnak, hogy a Zongoramesék-sorozat nyuszis és cirkuszos kötetét még nem mutattuk be, ezeket szeretném megvalósítani a megszokott módon: gyerekekkel előadva, mesével, zenével. Közben a növendékeimet készítem fel versenyekre, fellépésekre, találkozókra, építem a szakmai kapcsolatokat. Most éppen a szabadkaiak hívtak meg minket, hogy adjunk lent Szabadkán közös hangversenyt, és ők is jönnének hozzánk, ismerkedni a várossal. Szeretném a sorozat összes kötetét lefordíttatni német és angol nyelvre (az első háromnál ez megtörtént), és el tudom képzelni azt is, hogy valamelyik külföldi zeneiskola is bemutassa őket. Arról is volt szó, hogy jó lenne a darabokat áthangszerelni, hogy más kollégák is taníthassák. Remélem, hogy az egészségem is megfelelő lesz hozzá, mert az utóbbi 17 évem arról is szólt, hogy ezt megőrizzem, és persze, még a fiam nevelésében is bőven vannak tennivalóim. Ilyen ötleteim vannak most, de nagyobb terveim épp nincsenek. Mindig ami jön, annak kell megfelelni.
