Simon Boglárkával a színművészethez vezető útról, szakmai sikerekről, helyi kötődésről
Zalavári László
Beszélgetőtársam 12 évvel ezelőtt vált országosan ismertté, tehetségét előtte leginkább csak a Baján és környékén élők tapasztalhatták meg. Sikerei teljében is a földön jár, megmaradt falusi lánynak, aki szeret odahaza a kertben kapálgatni. Azt sem felejtette el, hogyha nincs a Bajai Fiatalok Színháza, ma nem színművész, hiszen innen indult minden, ezért is tért vissza, amikor csak tehette. Így tett volna április végén, a csapat tervezett búcsúgálájánál is, amihez eredendően ez az interjú is kapcsolódott volna. Sajnos időközben a koronavírus miatt kihirdetett veszélyhelyzetben elmarad az előadás, akárcsak minden más rendezvény az egész országban. Az alábbiakban SIMON BOGLÁRKA, a Madách Színház művésznője beszél életéről, pályájáról.
– Ötéves korom óta énekeltem szülőfalum, Bácsborsód asszonykórusában, ezt mindig elmondom, mert sosem szabad elfelejteni, hogy az ember honnan indult. Anyukámmal, nagymamámmal együtt alapító tagok voltunk a kórusban. A III. Béla Gimnáziumba kerülvén folytattam ezt; 2002-ben alapítója, 2005-ig vezetője is voltam a Vadvirág népdalkörnek, amely azóta is aktívan működik. Emellett tagja voltam az iskola leánykarának és a tanárokból, diákokból álló Bélás Singers vegyeskórusnak. Nagyon sokat köszönhetek Pethőné Kővári Andrea tanárnőnek. Mindig is szerettem a zenét, és amikor elsős bélás lettem, már működött a színistúdió, kaptunk jelentkezési lapot, választani lehetett drámajáték, tánc és ének között, én természetesen utóbbit ikszeltem be. Addig kizárólag népdalokat énekeltem, itt ismerkedtem meg a könnyűzenével, a musicalekkel. Szerelem volt első látásra, mert ezt a hivatást igazából csak így lehet csinálni, ha szerelemmé válik. Szólóénekesként a 2004-ben, a franciaországi (argentani) testvérvárosi vendégszereplés során léptem fel először.
Amikor érettségi után felvettek a szegedi egyetemre, túl voltunk jó néhány Bélás show-n, gálán, emellett voltak teljes előadások, darabok is – nagyon-nagyon szerettem. A Szegedi Egyetemi Színpad szereplőválogatást hirdetett Kocsák Tibor – Miklós Tibor Utazás című rockoperájára. Kiss Imi barátom (Bélás Színistúdió korábbi tagja, a Képzelt riport… 2007-es bemutatójának férfi főszereplője – Z. L.) mondta, hogy nagyon örülne, ha jelentkeznénk, milyen jól fogjuk érezni magunkat, és ott is tanulhatunk. Sikerrel jártam a válogatáson, Lady Ashton szerepében bekerültem a darabba, melyet a Szegedi Nemzeti Színház színpadán adtunk elő. Nem sokkal korábban megleptem anyukámat egy belépőjeggyel; elhitettem vele, hogy azért kell Szegedre jönnie, hogy aláírjon egy hivatalos papírt az egyetemen. Nagyon szerette Gregor Józsefet, aki éppen akkor játszotta a Hegedűs a háztetőn főszerepét. Amikor a színház elé értünk, közöltem vele, hogy nem kell semmit aláírnia, hanem boldog születésnapot, és megnézzük a darabot. Ott, a kakasülőn azt mondtam neki: „Istenem, ha én egyszer erre a színpadra léphetnék! Nem sokkal később teljesült a vágyam, és onnantól kezdve – ha lehet ezt mondani – szinte eleve elrendelésként hasított belém a kérdés: lehet, hogy mégis pályát tévesztettem? Hiszen nyilvánvalóan szerettem volna egy polgári hivatást, nagyon jól tanultam, így elsődleges volt, hogy diplomát szerezzek.
– Hogy kerültél mégis a Társulatba?
– Terray Orsi hívta fel a figyelmemet, hogy a Magyar Televízió hirdet egy válogatóműsort, ahol lehet jelentkezni az István, a király 25 éves jubileumi előadásának szerepeire. Ahogy a nagykönyvben meg van írva, még az utolsó napon is bizonytalan voltam, menjek, ne menjek, úgy sem fog ez nekem sikerülni… Végül az önbizalomhiány ellenére beadtam a papírt, és a sorozat végén elnyertem Gizella szerepét. A tévéműsor minden hete kemény munkával telt (nem úgy, mint a mostani tehetségkutatókban…), az olyan volt, mintha egy gyorstalpaló mini Színművészeti Egyetemet végeztünk volna, rendkívül jó feladatokat kaptunk. Ha valaki egy adásban kiesett, attól még ott maradt, és a következőkben statisztált, a tánckarban szerepelt, mindenfajta feladatba belekóstolt, ami azzal jár, hogy valaki szépen kezd felmászni a ranglétrán. Ez még inkább elindított azon az úton, hogy lehet, hogy mégiscsak ezzel kellene foglalkoznom, vagy legalábbis megpróbálkozni vele. Az egyik utolsó döntő előtti csütörtökön megkeresett Cseke Péter, a Kecskeméti Katona József Színház akkor kinevezett igazgatója, és felkért, hogy játsszam el Süni szerepét a szeptemberben bemutatandó A padlás c. musicalben. Így kezdődött az én „profi” pályafutásom. Az idézőjel annak szól, hogy a Bajai Fiatalok Színházát (Bélás Színistúdiót) is annak tekintem, mert számomra amatőr az, aki félvállról veszi az egészet, legyen bár egyetemet végzett színész is. A profi pedig az én olvasatomban az, aki nagy odaadással, tehetséggel és nagy szeretettel műveli ezt a hivatást.
– A versenyen gyakorlatilag sima volt az utad, ám épp a szereplőválogatásos döntők előtt megbetegedtél, de a zsűri elnöke, a darab rendezője, Szikora János bízott benned és kérte a közönséget, hogy szavazzanak rád.
– Immár több évnyi tapasztalatom alapján mondhatom, hogy egy ilyen válogatás során a rendezőnek van elképzelése típusra, karakterre, kinézetre, és sok mindennek egyeznie kell ezzel ahhoz, hogy valaki megkaphasson egy szerepet. Szikora János bizonyára látta bennem Gizellát. Az első adásban még tudtam énekelni, akkor igen sok szavazatot kaptam a nézőktől is, ők is szerettek. A második adás előtt gégegyulladás-vírus söpört végig a társaságon, én pedig éppen a legrosszabbkor kaptam el: két nappal az élő adás előtt ment el a hangom, és nem is jött vissza, amíg énekelnem kellett volna. Az, hogy folytathattam, hatalmas bizalom volt a zsűri, de még inkább a közönség részéről, hiszen szavazataikkal ők juttattak tovább, még ha számított is valamennyire a döntnökök véleménye. Úgy gondolom, a következő adásokban sikerült bebizonyítanom, hogy méltó voltam erre a nagy támogatásra. Pályafutásom elején rengeteget számított, hogy bekerültem A Társulatba, és ebben a darabban játszhattam. Hogy eljátszhattam Gizellát, azóta is elkísér, a mai napig játszom őt mindenféle formájában ennek az előadásnak, most éppen egy koncertváltozatban.
A színházi világban két típus van, az egyik, aki nagyon jól tud teljesíteni a válogatón, a másik pedig befeszül, és nem sikerül neki. Sokszor van, hogy valaki nagyon nem jó ezen a „selejtezőn”, a rendező mégis látja benne, hogy alkalmas a szerepre, megkapja a lehetőséget, és a próbafolyamatok során bebizonyítja, hogy jó döntés volt bízni benne. Akinek jó szeme, mint pl. az én igazgatómnak (Szirtes Tamás, a Madách Színház irányítója – Z. L.), az esetek 90 százalékában jól dönt.
– Eredetileg Rékának indultál, hogy lett belőle Gizella?
– Szerintem minden lány Rékának indult, kivéve talán az idősebbeket és más karakterűeket, akik Saroltra pályáztak. Aki valaha hallgatta a lemezt, vagy bármilyen formában látta az előadást, mindenképpen Rékát akarta. Amikor közeledtek a döntők, nyilvánvalóan tudtuk már, hogy ki az, aki Rékának való, az embernek ezen a pályán tudnia kell, mik a képességei, mi az, amiben jobb. Réka szerepére A Társulatban – hasonlóan az eredetit éneklő Sebestyén Mártához – inkább népdalos előadót képzeltek el. Énekeltem én is népdalt, de nem volt az a fajta népdalos hangom a zárt énekléssel, mint Torma Emesének és Herczeg Flórának. Így értelemszerű volt, hogy Gizella marad.
– A jubileumi előadás-sorozat után sem engedte el kezeteket Rosta Mária producer asszony; nagyon sok, különböző fellépésetek volt. Nem jött ez kicsit hirtelen, nem volt sok egyszerre?
– Hirtelen jött, de nem is volt időnk észbe kapni, annyi munka volt: turné, meg annyi előadás, hogy csak arra tudtunk koncentrálni, hogy mindent tökéletesen teljesítsünk. Jöttek a próbafolyamatok, az előadások, az akkor Schwajda György által igazgatott Kaposvári Csiky Gergely Színházban 40-es előadás-sorozat ment le, de már többes szereposztásban, ahogy rendesen lenni szokott. Itt már Torma Emese is játszotta Rékát. Nyilván nagy volt a teher rajtunk, hiszen a szakma úgy tekintett ránk, mint utcáról bejött emberekre, aki most beálltak, és kőszínházban nagy előadásban nagy szerepeket játszanak. Az előadások minősége mindig bebizonyította, hogy talán érdemesek vagyunk erre a feladatra, és minden előadásnak mindig óriási sikere volt, nagyon szerettek minket. Rosta Mária producer hűséges típusú ember, akire mindig számíthattunk, és a mai napig bármilyen kisebb-nagyobb előadást állít színpadra, mindig gondol ránk, mindig ott vagyunk a válogatókon, emellett koncerteket is szervez nekünk. Nagyon korrekt és nagyon szép munkát végez velünk.
– A Társulat tagjaival tartod a kapcsolatot?
– Részben igen, hiszen sokfelé mentünk el. Szerencsére többen vannak itt a Madáchban, így Mező Zoli, akivel gyakran játszunk együtt, Tóth Attila, aki a Nyomorultakban szerepel. (Ezen túl pedig a Pokolgép zenekar énekese – a szerk.) Feke Palival rengeteget szerepelek, főleg amióta az ő cége csinálja az István, a király legújabb változatát, ami egy roppan izgalmas, nagy rockkoncert, egészen fiatalos dimenzió. Herczeg Flórával barátok vagyunk, gyakran beszélünk telefonon, messengeren. A többiek közül sok mindenkit köszöntünk születésnapján vagy egyéb alkalmak kapcsán.
– Kecskemét után Békéscsaba következett, és egy egészen más műfaj: az operett.
– Az nagy falat volt. Úgy kezdődött, hogy váratlanul be kellett ugranom a Lili bárónőbe, mert a szubrett, Pohly Bogi elvállalt Miskolcon is egy szerepet, és onnan nem engedték vissza ebbe is játszani. A kecskeméti színház zenei vezetője hívott fel, aki egyébként az énektanárom, Károly Kati, ugyanis ő volt a karmester Békéscsabán az operettekben. Azért engem választott, mert tanítgatott már előtte operettet énekelni, és alkalmasnak tartott a feladatra. Két hetem volt, hogy beugorjak egy már futó darabba. Rengeteg segítséget kaptam a kollégáktól, akik már jártasak voltak az operett világában, nekem ez nagyon új volt, hiszen másképp kell énekelni, táncolni benne akrobatikus elemekkel, és a színjátszásban is mást követel meg. Mindig olyan voltam, hogy ide nekem az oroszlánt is, az csak ösztönzött, ha valami új feladatot kaptam. Sokat gyakoroltam, táncórákra is jártam, és olyan jól sikerült, hogy a következő évadban meghívtak a Csárdáskirálynőbe is, ahol Stázi szerepét kaptam.
– Olyannyira belejöttél, hogy azóta sem szakadtál el az operettől.
– A színművészeti egyetemen is a zenés osztály musical-operett, valamilyen szinten mindkettőt művelni kell. A különbség, hogy a musicaléneklés úgynevezett belt éneklés, amelynek más a hangképzése, mint amilyet az operett igényel. Valamennyit korábban is jártam énektanárhoz, viszont az operett által megkívánt klasszikus hangképzéshez mindenképpen szükséges a segítség. Nekem van egy énekmesterem (Pándi Piroska), akinek köszönhetően a szubrettből előreléptem a primadonnáig, csodálatos áriákat énekelhetek. Nagyon szeretem ezt a műfajt is, számtalan gálakoncertet szerveznek különböző magánszínházak, vagy már eleve minket hívnak fellépni.
– A népdal akkor végleg elmaradt?
– Hát el, de ennek gyakorlati oka is van. A népdaléneklés jó feszes, torkos üvöltős éneklés. A jubileumi Bélás zenedélutánon az első műsorszám a népdalkör volt, rengetegen szerepeltünk benne, és bácskai népdalokat adtunk elő. Utána arról beszélgettünk Pethő Dorkával, hogyha még egy csokrot el kellett volna énekelni, biztos, hogy megfulladok, mert annyira beletanultunk már a másik stílusba, hogy az erőltetéstől fárad a hangunk. A népzene szeretete természetesen megmaradt, azt nem lehet kiirtani, nem is szándékozom elfelejteni, hogy mivel kezdtem, hallgatom is, és ha néha van időm, elmegyek táncházba is, de az éneklésről lemondtam.
– Néhány év elteltével a Madách Színház következett. Hívtak vagy jelentkeztél?
– A színház zeneigazgatója, Kocsák Tibor, aki A Társulatnak is zsűritagja volt, hívott el a Mary Poppins szereplőválogatására. Ez is édes történet, ugyanis van az operettszínházban is egy Simon Boglárka nevű lány, akit felhívtak a Madách titkárságról, hogy menjen el a meghallgatásra. Amikor a színpadra lépett, kiderült, hogy nem rá gondoltak, mert Kocsák tanár úr mást várt… Otthon anyuéknál éppen felmostam, amikkor hívott Gerencsér Péter a Madách Színházból, hogy óriási gond van, mert egy másik Simon Bogi volt ott, de Kocsák Tibor engem szeretne, fel tudnék menni másnap délután? Mondtam, hogy persze, mivel készüljek? Az volt a válasz, hogy mindegy, csak legyen kottám. Végül beválogattak egy kisebb, de fontos ensemble szerepbe, Katie dadáéba, amelynek többször is helye van a darabban, sokat kellett táncolnom. Idővel egyfajta „vésztartalékként” a címszerepig is eljutottam, azzal, hogyha valami közbejön az egyik alakítóval, akkor én ugrom be a helyére. Tavaly december 20-án jött el a nagy pillanat, amikor színpadra léphettem Mary Poppinsként is.
Nagyon hálás vagyok azért, hogy a ranglétra lépcsőit végig kellett másznom, és sokkal jobb így, mert az ember értékeli, hogy mennyi munkája van abban, hogy eljusson A-ból B-be. Nagyon könnyű elszállni a magas égbe, szerencsére én eleve nem vagyok olyan típus, de az is sokat segített, hogy az utat végig kellett járnom. Minden egyes új feladatért azóta is ugyanolyan hálás vagyok.
Nagyon sok különböző darabban volt eddig kisebb-nagyobb szerepem. Kezdődött a Mary Poppinsszal, utána pedig a Macskák, az 1×3 néha 4 avagy (ez egy bohózat), a Poligamy, a Tanulmány a nőkről, a Meseautó, a Mamma Mia, a Napsugár fiúk, a Furcsa pár, a Once következett.
– Időközben jelentős változás történt magánéletedben is: férjhez mentél, majd édesanya lettél.
– Életem legnagyobb szerepét megkaptam az anyasággal, ez mindennél többet ér, és mindent átértékel. Sebestyén születése előtt bennem volt az, hogy csak a színház és a félsz, hogy mi lesz, ha nem kapom ezt és ezt a szerepet. Ez azóta megszűnt, felszabadított, és még jobban lehet teljesíteni a színpadon, egészen másfajta energia sugárzik az emberből. Ezt a szülést követő visszatérésem után kollégáim is megerősítették. Pár mondat új értelmet nyer. Volt olyan szerepem a Poligamyban, amelyben kismamát alakítottam, de Sebi születése előtt egészen másképp fogalmaztam meg azokat, mint utána, nagyon sokat ad nekem. Anyuka vagyok, ami a legcsodálatosabb dolog a Földön. Már kétéves, csodálatos, mosolygós „kész férfi”, tele szeretettel.
– Budapesti munkahelyed ellenére megmaradtál falusi lánynak, csak eggyel arrébb költöztél, Bácsborsódról Bácsbokodra. Nem jelent gondot az ingázás, nem lenne könnyebb a fővárosban élni?
– Az ingázáshoz hozzá lehet szokni, de ehhez kell egy társ, aki ezt tolerálja is. A férjem fantasztikus ember. Biztosan sok ilyen jó férfi van, de én kifogtam a számomra legjobbat, aki ezt elviseli, támogatja, és mindig segít. Amíg nem volt meg a kisfiunk, könnyebb volt, azóta ez logisztika. Igyekszünk minél több hasznos, minőségi időt vele tölteni. Akad olyan is, hogy egész héten itthon vagyok, csak a hétvégén játszom, amikor meg próbafolyamat zajlik, akkor felviszem magammal, ott lakunk, és egy bébiszitter segít. Amikor pedig csak előadásaim vannak, akkor anyukám vigyáz rá, és hatalmas „partikat” csapnak a mamánál, hihetetlen kapocs van közöttük is.
A Budapestre költtözés nem vonzott, alapvetően lokálpatrióta vagyok: szeretem Bácsborsódot, Bácsbokodot és Baját is. Boldog vagyok, jól érzem magam így, és amíg ezt meg tudjuk oldani – márpedig a gyakorlat ezt mutatja –, nem vagyok hajlandó felköltözni! Nem szeretem Budapestet, nem tartom élhető városnak. Nagyon jó, hogy ott vannak a lehetőségeim, és a színházat is nagyon szeretem. Ugyanakkor szeretek kimenni az udvarba, madárcsicsergést hallgatva kávézni; szeretem, hogy a gyereket kivihetem az utcára, ahol, ha végigsétálok, idős bácsik megkérdezik, hogy na Bogikám, hogy vagy. Szeretem azt, amikor kint kapálok a kis virágoskertben, és az arra járó néni mondja, hogy jaj, Bogikám, dobd el azt a kapát és inkább mikrofont fogj a kezedbe…
– Annak ellenére, hogy már nagy „sztár” vagy, sosem szakadtál el a Bajai Fiatalok Színházától, gyakran fellépsz itthon is, szerepeltél önálló, beszélgetős esten, gálakoncerteken, különböző előadásokon. Mi hoz vissza mindig?
– Az érzelmek, a barátaim, a múlt. Egy mondatban összefoglalva, ha nincs a Bajai Fiatalok Színház, ma nem vagyok színművész, innen indult minden. Ez rengeteget számít. Ez volt az, ami olyan útra terelt, melyen megtaláltam önmagam. Rengeteget köszönhetek nekik, és természetesen nem is szakadok el tőlük soha. Ha valaki a kis porból elindul, és el tud valahova jutni, annak a játéka és élete is csak akkor lesz őszinte és igaz, ha emlékszik arra, honnan indult. A családra is vonatkozik ez: falusi parasztlány vagyok, és nem is akarok más lenni. A Bajai Fiatalok Színházának is tagja vagyok, és az is maradok, akármi legyen a színház sorsa. Lehet, technikailag most megszűnik, de mi a szívünkben-lelkünkben továbbra is a társulat tagjai maradunk.
– Mára elmondható, hogy a BAFISZ egyfajta tehetségképző műhely, hiszen rajtad kívül is jó néhányan a színházi világban komoly helyeken dolgoznak azok közül, akik itt kezdték.
– Jobb, mint egy színház! Azért csúcsszuper, amit Ottmár Attiláék éveken keresztül kőkemény munkával végeztek, mert nemcsak színészek, táncosok, énekesek, hanem technikai munkatársak is: hangosítók, világosítók, ügyelők, az Operettszínházban, a József Attila Színházban, a MÜPA-ban dolgozó emberek kerültek ki a soraiból, akik itt tanulták meg a szakmát. Nekem sír a lelkem, hogy ez most véget ér-ért, mert nem tudom, hogy lesz tovább… Erre szokták mondani, hogy az idő majd mindet megold – remélhetőleg így lesz!
– Tudod már, hogy mi lesz a következő szereped a Madáchban?
– Még nem. Most zajlott egy válogatás a színházban, így még nem mondhatok sokat, egy fantasztikus darabra, fantasztikus szerepekkel, hihetetlen zenével, Szirtes Tamás rendezésében mutatjuk be ősszel. A válogatás lezajlott, majd kiderül, hogy milyen karaktereket képzelnek el a szerepekre. (A beszélgetés még az országos vészhelyzet kihidetése előtt történt, azóta a színház is leállt – Z. L.),
– Említetted Szirtes Tamás igazgatót, aki tévés-sajtós megjelenései alapján nagyon felkészült szakembernek és jó embernek tűnik.
– Az igazgató úr is hűséges típus, ami sajnos egyre ritkább a színházakban, főleg amióta a tehetségkutatók, napi sorozatok „sztárjai” kerülnek teátrumi berkekbe. A tanár úrnak mindig is jó volt a szeme: jó darabokat vesz elő, jó szereposztásokat állít össze. Néha nem értjük, miért született meg egy-egy döntése, aztán eltelik 1-2 év, és rájövünk az okokra. Így volt ez, amikor a Mamma Miában játszottam a 20 éves Sophie Sheridant, holott már messze nem vagyok annyi. Túl voltunk a 300. előadáson, amikor Sebi született. Utána azt mondta, hogy ne vegyem már vissza ezt a szerepet, mert nem vagyok már olyan fiatal – de ezt ő sokkal finomabban fogalmazta meg. Sajnáltam, mert szerettem, de tudtam, hogy valami nyomós oka van ennek. A következő meghallgatáson, a Once-nál megkérdezte, hogy értem-e már, miért történt. Mondtam, hogy igen. Sohasem voltam igazán naiva alkat, inkább szerelmes, szenvedélyes nőtípus, és amíg egy kislányt kell alakítanom egy darabban, a másik oldal nem tud kiteljesedni. Ha maradtam volna, akkor lehet, hogy most a Once-ban nem lenne ilyen sikerem. Utólag borzasztó hálás vagyok ezért, de látom: döntéseit azt türelemmel kell viselni, várni kell, hogy kiderüljön az oka, amire idővel rájön az ember. Nagyon jól bánik a színészekkel, nagyon jól formálja őket a döntéseivel, instrukcióival. Egészen más színész vagyok, mint akkor, mint amikor a 20 éves naivát kellett alakítanom.
– Szegedi egyetemi tanulmányaid félbemaradtak. Nem is szeretnéd folytatni őket?
– Vegyész tanulmányaimat 2009-ben hagytam abba, akkor már túl voltam A Társulaton, rengeteget játszottam, turnéztam, és egyszerűen nem tudtam bejárni. Ez ennél a szaknál nem nagyon tud távoktatásban működni, mert van egy csomó laborgyakorlat, amelyeket kötelező látogatni. Ezért nem fejeztem be, a másrészt megváltozott a célkitűzés. Azért foglalkozom mással is, jelenleg ugyanis a gödöllői Szent István Egyetem agrármérnök hallgatója vagyok, következő félévben diplomázom. A választásnak két oka volt. Egyrészt mindenképp szerettem volna valamit tanulni, mert eddig a legmagasabb iskolai végzettségem az érettségi volt Mindig nagyon szerettem a természettudományokat, úgyhogy ebben az irányban keresgéltem. A férjem is agrármérnök, van egy családi vállalkozásuk, kézenfekvő volt, hogy ezt a szakot válasszam. Egyáltalán nem bántam meg, nagyon tetszik, nagyon szeretek oda járni.
– Mit szólnak ahhoz a diáktársak, hogy köztük tanulsz?
– Gyakran járnak színházba, legalábbis az évfolyamtársaim. Amúgy az a jó benne, hogy ott kicsit a „civil” Simon Bogi lehetek. Remek kis társaság az évfolyamunk, levelezőn járunk, hétvégén vannak óráink, sokszor előfordul, hogy nem tudok bemenni, vagy csak fél napot vagyok ott. Mindig segítenek abban, hogy a tananyag eljusson hozzám, szóval le a kalappal előttük. Általában színházjeggyel szoktam meghálálni a jóságukat.
– Gondoltad volna, amikor utolsó pillanatban jelentkeztél A Társulatra, hogy néhány év elteltével a Madách Színház elismert művésznője leszel?
– Nem! Álmomban sem. A Társulatban elindult Baráth Ati is, aki akkor már, azt hiszem, 18 éve volt a Madách színművésze. Emlékszem, bevitt néhányunkat egy Az Operaház fantomja előadást megnézni, én személy szerint el voltam varázsolva a színháztól, meg az előadástól, álmomban sem gondoltam volna, hogy néhány év múlva szebbnél szebb szerepeket fogok ott játszani. Hihetetlen hálás vagyok tehát Szirtes tanár úrnak és Kocsák tanár úrnak, hogy hittek bennem! Most már hazajárok a Madáchba…
