Hamar Péter
Ahogy annyi más honfitársam és annyi más ember a világ minden táján, én is kétségbeesetten zongorázom a televízió irányító gombjain, hátha sikerül jó hírekre is rábukkannom valamelyik csatornán, a koronavírus járvány ijesztő körülményei között. Jó hír egyelőre sehol, csak a baljós esélylatolgatás, a rideg számok mellbe verő prognózisa, a kiszolgáltatottság vészes árnya a lelkeken.
Aztán egy tétova kattintás nyomában megelevenedik ifjúságom jól ismert színtere, a bajai főtér. A képernyőn három ismert színész, Gózon Gyula, Latinovits Zoltán és Mensáros László sétál a Szentháromság szobor előtt, múlt század eleji viseletben, és egy pillanat alatt átlényegülök ebbe a hajdanvolt világba. Felismerem: ez Ranódy László Aranysárkánya. Most újra lebilincsel, mint hajdan, amikor a kezdő tanár tapasztalatlanságával szemlélhettem Novák Antal tanár úr tragédiába forduló sorsát, okulásul a jövőre nézve.
Mikor is volt az a „hajdan”? A VÉGE főcím után leemelem a polcról a Filmlexikont. 1966-ban! Majd, szinte véletlenül, a pillantásom a rendező születési évszámára esik. 1919. szeptember 14. Te jóságos Ég! Néhány hónappal ezelőtt kellett volna megemlékeznünk Ranódy László 100. születésnapjáról! Föllapozom a Filmvilág szeptemberi számát, de ott nem esik egyetlen szó sem róla. Mivel másutt sem találom a megemlékezés nyomát, elszégyellem magam mindenki helyett, akiket illet, hiszen nem akárkiről van szó. Az elfeledett művész ugyanaz a klasszis, mint Jancsó, Fábri, Makk vagy Szabó. Talán még nem késő fejet hajtanunk előtte! S e tisztelgésre nekünk, bajaiaknak, több okunk van, mint bárkinek ebben a csorba hazában.
Majdnem a szomszédban született, Zomborban, amely már akkor csak félig-meddig volt Magyarország, s aztán Baja hosszú itt-tartózkodások színtereként játszott szerepet az életében, lévén, hogy itt éltek a nagyszülei. Jól ismerte a várost, és amikor ezt választotta a Pacsirta és az Aranysárkány forgatásának színteréül, nagyon tudatosan tette. A két Kosztolányi-regény Sárszegen játszódik, de jól tudjuk, hogy a költött név Szabadkát, a történelmi Magyarország harmadik legnagyobb lélekszámú városát takarja, ahol az író született, és ahonnan az élményeit hozta.
„Az én filmjeim Sárszege azonban nem csupán kényszerű magalkuvásból Baja; e városhoz fűződnek legfontosabb gyermekkori emlékeim” – vallja a rendező egy interjúban. Hol is találhatta volna meg másutt azt a bácskai világot városépítészeti miliőben, hangulatban, néprajzi sokszínűségben, mint itt, ahol minden utcafordulót ismert, s az itt élő emberek gesztusai sem voltak idegenek számára.
Életre szóló élményem, ahogy 1963 egy augusztusi féléjszakáján keresztül figyelhettem, hogyan dolgozik. Ott ácsorogtam sokadmagammal a kordon mögött, a városháza sarkán, amikor a Pacsirtából azt a jelenetet forgatta, amelyben Vajkay tanácsos (Páger Antal játszotta a szerepet) a nagy kártyacsatát követően végigfut a főutcán, azaz a mai Eötvös utcán, s mulatótársai (Darvas Iván mint Füzesi Feri, Bessenyei Ferenc mint részeges latintanár, Szendrő József az orvos megszemélyesítőjeként, és mások) szaladnak utána. A kompánia azon a sarkon áll meg, ahol ma a CBA-üzlet található. „Fekete Géza Orvosi Műszerkereskedése”, hirdette a tábla a kirakat fölött, s az üveg mögött a „bábu”, amelynek szívébe kell Füzesi Ferinek lőnie Vajkay kívánsága szerint. A délelőtti bámészkodás során már láttuk, hogy a díszletezők és a berendezők miként varázsolják át a városközpontot feliratokkal, takarásokkal 20. század eleji formára. Többszörös metamorfózis révén így lett Szabadkából Sárszeg, Sárszegből Baja, majd a 60-as évek Sugovica-parti világából a századelő divatjára átsminkelt bácskai város, hogy a teremtő művészet számára megfelelő hátteret adjon.
Nem hallottuk, bezsúfolódván a városházi közbe, hogy mi nem tetszett Ranódynak a fentebb említett éjszakai futás jelenetében, csak azt láttuk, hogy az ötödször megismételt felvétel után Szendrő József − kövér ember lévén− élénken tiltakozik az újabb ismétlés ellen. De hát ilyen a rendezői perfekcionizmus. Ha valami nem klappol, ismételni kell.
Pedig Ranódy igazán nem volt rendező-diktátor. Értett a színészek nyelvén. Gyerekszereplőt vezetni senki nem tudott úgy, mint ő. Tóth Laci Nyilas Misiként San Franciscóban, Czinkóczi Zsuzsi Árvácskaként Karlovy Varyban kapott színészi díjat. S ne hallgassuk el: Páger Antal a legjobb színészi alakításért kapott Cannes-ban Arany Pálmát.
Ranódy Baja iránti szeretete nem csak ebben a két Kosztolányi-adaptációban fejeződött ki. 1968-ban visszatért a városba a legzseniálisabb magyar operatőr, Tóth János társaságában, és elkészítették Bajai mozaik című, 13 perces rövidfilmjüket. (Megnézhető az interneten, sajnos nem egész 10 percre csonkított változatban.) Ez volt egyébként a rendező egyetlen kisfilmje. Jelentőségét mutatja, hogy a szöveg nélküli alkotáshoz a zenét Durkó Zsolt komponálta. A főcím alatt inzerten, a rendező kézírásával, mintha szerelmi vallomás lenne, ez áll: „gyermekkorom varázslatos városának”.
Nem afféle idegenforgalmi promófilm ez, és nem is Borbás Marcsi-féle negéd! (Isten őrizz, hogy bántani akarjam a kitűnő riportert, aki hozzám hasonlóan − hadd lopjam el Fejes Endre jelzőjét− az ezerszer áldott III. Béla Gimnáziumban maturált!) Ez valami más! Olyan, amilyenre a mozgókép csak kivételes esetben képes: megmutatja a város lelkét.
A Bajai mozaik különös klipkavalkád. Múlt és jelen bonyolult, de jól áttekinthető egymásba játszatásában tárul fel benne a város és lakói szimbiózisa, réginek és újnak szükségszerű egymásra utaltsága, a hangulatok és érzelmek ezerszínű játéka. Nem tudom máshogy szavakba foglalni: az a bácskai szellem van jelen benne, amelyet én is elmúlhatatlan ajándékként hordozok azóta is, hogy elkerültem a városból.
S aztán az utolsó, a városnak tett gesztus: a Babits-kisregényből forgatott Hatholdas rózsakert című tévéfilm, amelyről tudjuk, hogy bajai élmények alapján született. A költő 1905 szeptemberétől a ciszterek gimnáziumában tanított, a Petőfi utca 56-ban lakott albérletben, de az új tanévet már Szegeden kezdte. A kisregény főhősének, Gruber Francinak a modellje ő maga volt, aki majdnem alámerült egy kilátástalan házasság örvényébe.
Amennyire tudom, 2007. június 6-án tisztelgett utoljára a város rangos rendezvényen Ranódy László emléke előtt. E napon a Duna Szálló konferenciatermében levetítették a Pacsirtát. Az alkalom azért volt különleges, mert Schmidt Toncsi (az ő neve így él a város emlékezetében) közbenjárására (ahogy az a Hírtér egykori számában olvasható) jelen volt a rendezvényen Nagy Anna és Törőcsik Mari, a film két szereplője.
Most, megkésve bár, de még elég közel a rendező 100. születésnapjához, emlékezzünk rá e tisztelgő írással! Büszkén vallhatjuk, hogy Ranódy László Baja város kulturális örökségének elidegeníthetetlen, értékes része.
