3. rész: Az alattomos sorvasztó, a tuberkulózis
„A betegség az élet feslett formája.” (Thomas Mann: Varázshegy)
Masa György
Megtiszteltetéssel és örömmel folytatom dr. Mayer János által megkezdett sorozatot az emberiség történetét befolyásoló járványos betegségekről. Biológiatanárként vesszőparipám a természet hatásának bemutatása társadalmunk alakulására, és – bár a mikroorganizmusoknak mérhetetlen haszna is mutatkozik – a járványok a leglátványosabb példái ennek. Hasonló érdeklődésű Bajai Honpolgár-olvasók számára ajánlom Jared Diamond Fegyverek, járványok, technikák c. könyvét, melyben a szerző természettudományos oldalról közelít a történelemhez, mindenki számára érthető, olvasmányos formában.
1. A sorvasztó
Az előző részekben főszerkesztőnk a pestis és a kolera járványok hatását elemezte. Ezek a betegségek gyors lefolyásúak, és rövid idő alatt nagy tömegek fertőződhetnek és halhatnak meg bennük. Nem véletlen, hogy az emberi kultúrában hatalmas, apokaliptikus képek maradtak meg róluk. A pestis nevének hallatán ereinkben megfagy a vér, és lelki szemeink előtt megjelenik a fekete alak, kaszájával suhint egyet, és a nép válogatás nélkül hullik. A tuberkulózis nem ilyen. A megszemélyesítést messziről kerülő orvosi könyvek is az „alattomos” jelzővel illetik. Legjobban Petőfi sorai illenek rá: „lassan hervadni el, mint a virág, melyet titkos féreg foga rág”. Hippokratész phthysis-nek, azaz sorvasztónak hívja. Kiterjedt járványokat csak az utóbbi századokban okozott, de alattomosságát bizonyítja, hogy a történelem során a legtöbb halálesetet okozó fertőző betegségnek tartják. 2018-ban a WHO adatai alapján 10 millió embert diagnosztizáltak új tébécés betegként a világban, és mivel a fertőzőtek 90%-a tünetmentes, így az új fertőzöttek száma 100 milliós tömegre tehető. Ebben az egyetlen évben 1,5 millió ember halt meg a betegség következményeként, közöttük 23 000 gyermek. Pillanatnyilag 2 milliárdan hordozzák a kórokozót.
A tuberkolózist a Mycobacterium tuberculosis baktérium és kisebb részben rokonai (M. bovis, M. africanus stb.) okozzák. A baktérium a betegségek többségében a tüdőt támadja, de károsíthatja a mellhártyát, a bélrendszert, a veséket, a csontokat, az ízületeket, az agyhártyát. A szervezetbe jutva az immunrendszer gyorsan támadást intéz ellene, és apró gyulladási gócok keletkeznek a tüdőben. Ebben az elsődleges szakaszban a beteg sokszor tünetmentes, de jelentkezhet fáradékonyság, étvágytalanság, köhögés, délutáni hőemelkedés. Az elsődleges fertőzés magától gyógyul, a szervezet a bacilussal telt gócokat meszes tokkal veszi körül. Ezeknek a gümőknek a belsejében élő kórokozók maradnak. Ha a szervezet kedvezőtlen körülmények közé kerül, feloldódhatnak, és a bacilus szétszóródik a testben, így kialakul a sokszor halálos kimenetelű másodlagos fertőzés. Ez hosszú lefolyású, több évig is elhúzódhat, így a társadalomnak és a munkaképtelenné váló beteg családjának is komoly terhet jelent. Az általános legyengülés mellett tartós köhögés, sápadtság, mellkasi fájdalmak és végül vér felköhögése tartoznak a jellemző tünetek közé.
A fertőzés forrása a beteg személy, a tünetmentes hordozók nem terjesztik a betegséget. A kórokozó mikrocseppekkel terjed, nyállal együtt szabadul ki a testből a koronavírusnál megismert módokon, de fertőzhet szennyezett élelmiszerekkel és anyatejjel is. A bacilus nagyon ellenálló, beszáradt köpetben hónapokig fertőzőképes. A betegség háziállatokat (leginkább szarvasmarha, disznó) is támad, így ezek is terjesztőivé válhatnak.
A baktérium eredetének kérdésében bizonytalanok a tudósok. A betegség nyomot hagyhat a csontvázon, így lehetőség van régészeti leletek vizsgálatára (paleopatológia). Újabban már fél millió éves Homo erectus-csontokon is felfedezni véltek tuberkulózis fertőzésre utaló jeleket, de elterjedtebb nézet, hogy a baktérium a kérődzők háziasítása révén került az emberre 10 000 évvel ezelőtt. Mezopotámiai iratokban szerepel utalás jellegzetes tüneteire, és a Bibliában is felismerni vélik említését. 5000 éves egyiptomi múmiákban már kimutatható, ami perdöntő bizonyítéka annak, hogy a tbc az emberi civilizációval egyidős, és az emberiség egyik első fertőző betegsége.
2. Morbus hungaricus?
A betegségnek számos névváltozata ismert. A görög gyökerű ftízis ritkán használatos. Angol nyelvterületen a latin eredetű, sorvadás értelmű consumption nevet viselte, de az angol mondja a kifejező white plague (fehér pestis) nevet is. Magyarul hétköznapi nyelvben tüdőbajnak, tüdővésznek hívják. A tuberkulózis (am. gümőkór) pontosabb elnevezés, ennek rövidítése a gyakran használt tbc. A modern nemzetközi szakirodalomban TB-ként hivatkoznak rá.
Gyakran hallani, hogy a tébécét morbus hungaricusnak, vagyis magyar betegségnek hívták. Valóban régi szokás, hogy a járványos betegségeket arról a népről vagy régióról nevezzék el, ahol először ütötték fel a fejüket. Így születtek meg a spanyolnátha, angolkór vagy a franc kifejezések. A tbc azonban nem Magyarországon lángolt fel először, és rögtönzött internetes kutatásom során nem találtam nyomát, hogy idegen nyelvterületen így neveznék. Nem életszerű, hogy a nemzetközi orvosi gyakorlatban megváltoztassák egy jól ismert betegség bejáratott nevét, főleg egy bonyolultabb kifejezésre. Elképzelhető, hogy a XX. század első felében Magyarországon néhányan valóban írtak így róla, de ez inkább csak publicisztikai fordulat lehetett. A külföldi és magyar orvosi nyelv azért sem választhatta ezt a formát, mert már létezett egy betegség, amelyre alkalmazták. Történt, hogy 1556-ban hazánk területén harcoló császári hadseregben egy addig a környéken nem ismert fertőzés ütötte fel a fejét, melyben több ezer katona vesztette életét. A tábor orvosa Johannes Eichmann írta le a betegséget, és nevezte el morbus hungaricusnak, melyet ma a ruhatetű által terjesztett kiütéses tífusznak (flekktifusz) gondolunk.
A köztudatba a szocializmus évei alatt került be a téves elnevezés, amikor a tbc legyőzésére büszke hatalom a tankönyvekben így oktatta az ifjúságot: „…a népnyúzó Horthy-korszakban Magyarországon oly magas volt a tüdőbetegek száma, hogy a tuberkulózist szerte a világban »Morbus Hungaricus«-nak hívták”.
3. Romantika és realizmus
A tébécé az őskor óta jelen van, de tömeges megbetegedéseket csak a XIX. századtól mutat. Ennek okai között biztosan szerepel, hogy a régebbi korokban a nehéz életkörülmények és a gyakori egyéb fertőzések gyorsan elvitték a legyengülő tuberkulózisos beteget, az alattomos kór megbújt a többi mögött. Az első ipari forradalom hatására létrejövő füstös nagyvárosok és a korai kapitalizmusra jellemző nyomorúságos életkörülmények (rossz minőségű élelem, zsúfoltság, elégtelen higiénia) kedveztek a betegség terjedésének, mert legyengítették az emberek immunrendszerét, és a bennük szunnyadó bacilusok elő tudtak törni. Nem utolsósorban a nyomorral együtt járó alkoholizmus és a dohányzás elterjedése említhető meg a betegek megszaporodásának okaként.
A tébécé első sorban a nyomor betegsége, de ebben az időben nem kímélte a jobb anyagi körülmények között élőket sem, hiszen a betegség terjedésével a fertőződés esélye mindenki számára megnövekedett. Királyok, művészek, hírességek kapták el a kórt, és vitték be a köztudatba a tüdőbaj hírét. Mindez egybeesett a XIX. század elején korstílusnak számító romantika kibontakozásával. Az irányzat meghatározó művészei közül sokan küzdöttek tuberkulózissal: Keats, Delacroix, Chopin, Edgar Allan Poe csak a legismertebbek a hosszú listáról. Ennek hatására a tüdőbaj „divatba jött”. Művészi érzékenységet társítottak hozzá, a biztos halál közelségének tragikuma és a sápadt, gyenge, lázban égő test képe megmozgatta a romantikus fantáziát. Népszerű alkotásokban jelent meg, például ifjabb Alexandre Dumas Kaméliás hölgyében, ahol a tragikus sorsú főhősnővel a tüdőbaj végez. A mű, amely az írónak Marie Duplessisszel, a szép kurtizánnal folytatott szerelmi kalandjából táplálkozik, először regény formában, majd színdarabként jelent meg. Ez utóbbi szolgáltatta az alaptörténetet Verdi Traviata című operájának. Ugyancsak ebben az időben született Henri Murger Bohémvilág című regénye, amely Puccini operájának szövegkönyvét ihlette, benne a tébécés Mimivel.
A romantika korszakának lezárulásával ez a bizarr hozzáállás átalakult. Az irodalmi realizmus alkotói már annak látták a tuberkulózist, ami valójában volt: nyomorgó embereket sújtó kegyetlen csapásnak. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésében a tüdőbajos Jekatyerina Ivanovna egy lecsúszott kishivatalnok özvegye, aki mostohalánya kiárusításából él, halála előtt eszét veszítve koldul gyermekeivel Pétervár utcáin. Dosztojevszkij és honfitársa, Csehov is a tébécé áldozatai lettek. A kulturális kitekintésből nem lehet kifelejteni Thomas Mann: Varázshegy című regényét, amelynek minden szereplője tuberkulózisos.
4. Csatát nyerünk
A betegség elleni küzdelem első állomása a tünetek pontos felismerése. Legkorábbi ránk maradt orvosi megközelítésű leírása Hippokratész munkáiban található. Az ókori gyógyítók még nem ismerték fel a betegség fertőző jellegét. A felfedezés a kiváló perzsa orvosnak és polihisztornak, az első ezredforduló táján élt Ibn Szinának (Avicenna) az érdeme, aki a betegek elkülönítését is tanácsolta. A XVII. század legvégén állapította meg Richard Morton, hogy a pulmonáris tbc gümőket képez a tüdőben.
A gyógykezelésre az általános támogató ápoláson, fájdalomcsillapításon és különféle diétákon kívül sokáig nem mutatkozott lehetőség. A XIX. században a tbc rohamos terjedésével együtt megszületett a szanatóriumi kezelés ötlete. A tüdőszanatóriumokat különösen tiszta levegőjű helyeken (barlangok, magas hegyek) hozták létre, ahol a gyógyítás alapját a pihenés képezte. Nagy áttörést ért el Robert Koch, aki 1882-ben mikroszkópjával megfigyelte a kórokozó baktériumot, melyet tiszteletére Koch-bacilusnak is neveznek. Felfedezését Nobel-díjjal ismerték el, de Koch pályafutására árnyékot vetett, amikor elhamarkodottan állította, hogy megtalálta a gyógymódot a tüdőbajra. A fertőzés tehéntejjel való terjedését is csak később ismerték fel, ekkor Louis Pasteur javaslatára hirtelen magas hőfokra hevítették a nyers tejet, és ezzel elpusztították a benne lévő baktériumokat (pasztörizálás). Innovatív lépés volt, amikor az American Lung Association nevű társaság tudatos felvilágosító kampányokkal lépett fel az újságokban, plakátokon a betegség megfékezésére. Az erőfeszítések hatására sikerült leszoktatni a nyugati civilizációt az addig széles körben elterjedt nyilvános köpködésről. Ezeknek az egyszerű intézkedéseknek a hatására a XX. század közepére a járvány nyugaton mérséklődött. Az 1920-as évek elejére elkészült a BCG (Bacille Calmette-Guérin, felfedezői nevét viseli) védőoltás, amely azonban csak a II. világháború után vált széles körben alkalmazottá. Az igazi megoldást a sztreptomicin nevű antibiotikum felfedezése hozta el (Selman Abraham Waksman, 1944) melyet még több, hatásos tuberkulózis elleni gyógyszer kifejlesztése követet (rifampin, izoniazid).
Hazánkban a megkésett iparosodás következtében a XX. század elejére ért csúcsra a járvány, és ekkor valóban a legfertőzöttebb országok közé tartoztunk. A XX. század első évtizedében minden negyedik haláleset köthető volt a fertőzéshez. Ebben az időszakban is tettek lépéseket a betegség megfékezésére, elindult a tüdőgondozó-hálózat kiépítése, de áttörő eredményt nem tudtak elérni, és a fertőzöttek száma még sokáig magas maradt. A tuberkulózis megfékezése a kommunizmus időszakához köthető. Kötelezték a lakosságot a tüdőszűrésen való részvételre, és a diktatórikus rendszerekre jellemző szigorúsággal ennek érvényt is tudtak szerezni. A felfedezett betegeket szanatóriumokban különítették el, ahol megfelelő ellátásban, gyógyszerezésben részesülhettek. Hazánkban 1953-ban vezették be a csecsemők számára kötelezően beadott BCG-oltást, és a jól szervezett csecsemőgondozásnak köszönhetően ezt mindenki meg is kapta. Elterjedt a pasztörizálás, és fokozták az állategészségügyi ellenőrzéseket, így a háziállatok felől megszűnt a fertőződés veszélye.
Az átfogó intézkedéseknek következtében a hetvenes évek közepére a betegséget szinte teljesen sikerült visszaszorítani. Az elért eredmények mögött nem csak az állami akarat állt, hanem számtalan elkötelezett orvos, ápoló és egészségügyi dolgozó munkája is. A szocialista rendszer fegyelme biztosan segítette a győzelmet, de nem annak volt egyenes következménye, hiszen ez Nyugat-Európában, más berendezkedés mellett is sikerült.
5. Baljós árnyak
A tébécé a fejlett országokból szinte teljesen eltűnt, veszélyeztetettnek ma az egészségügyi dolgozók, hajléktalanok, alkoholisták, bevándorlók és a HIV-fertőzöttek számítanak. Az évi 10 millió új regisztrált fertőzött a világ szegény, rossz egészségügyi ellátással rendelkező régióiból (India, Pakisztán, Banglades, Indonézia, Nigéria, Dél-Afrika stb.) származik A megbetegedések nagy száma és a nem megfelelő orvosi ellátás felgyorsította az új, veszélyes Mycobacterium-törzsek megjelenését (MDR-TB: multi-drug resistant TB, több gyógyszernek ellenálló tbc baktérium). A rezisztens baktériumok kialakulásának folyamata azon alapul, hogy a baktériumtörzsek között természetes genetikai változások (mutációk) miatt eltérő a gyógyszerekkel szembeni ellenálló képesség. Ha a tébécére általánosan alkalmazott antibiotikumokat nem megfelelően adagolják, vagy nem elég ideig és nem kellő mennyiségben szedik azokat, akkor az érzékenyebb bacilusok elpusztulnak, viszont az ellenállók fennmaradnak és szaporodni kezdenek a betegben, aki továbbadhatja őket. Egész egyszerűen a szakszerűtlen vagy hanyag gyógyszerhasználat kitenyészti a természetes kiválasztódás darwini elvének megfelelően a rezisztens kórokozókat. Az így kialakult MDR-TB törzsek nem reagálnak a hagyományos kezelési módokra. Elpusztításuk új fejlesztésű, második generációs antibiotikumokkal megkísérelhető, de akár több évig is tarthat a kúra, és a gyógykezelés költsége a szokásosnál nagyságrendekkel nagyobb. Az új típusú törzsek mindenütt megjelenhetnek, ahol magas a fertőzöttek aránya. Sajnos az utóbbi évtizedben már olyan baktériumok is kialakultak, melyek a legtöbb második generációs gyógyszerre is rezisztensek (XDR-TB, széles körű ellenálló TB).
Az ENSZ és a WHO kidolgozott stratégiával rendelkezik a betegség visszaszorítására. A célra fordított pénzek részben orvosi kutatásra, részben pedig a lakosság tájékoztatására és a betegek szűrésére, gyógykezelésére fordítódnak. Végső megoldás azonban csak akkor várható, ha a tuberkulózist szülő nyomort sikerül mérsékelni.
